szerda

Üdvözlet

Üdv a blogon, vagyis ezen az oldanlon, amit én úgy fordítok, hogy frufrukor. Magyarul sem utolsó. 

Nos, tizenhároméves koromban kezdtem blogot írni, ahol először az első "regényemet" osztottam először meg. Ahogy mindenki, aki huzamosabb ideig ír, és nem született zseni, én is katasztrófálisnak tartom, ahogy sikerült. A főszereplői a beatles tagjai, és a fő történetszál az utolsó ezer szóban bontakozik ki. Hát, igen. A vicc az, hogy a fandomot, akármilyen erősen is küzdöttem érte, még most, évekkel később sem fogadta be a magyar blogos közönség. Lényegtelen.
A blogom pályafutása egyébként nem volt túl érdekes. Sok hozzászólást kaptam egy ideig, aztán nem, aztán megint. Sokat dolgoztam vele, és megérdemeltnek éreztem a sikert. Aztán mégtöbb időt fektettem rá, és az a kis sikert is elnyelte a föld. Jött a szünet, és így tovább. Eljutottunk a mai napig, amin újranyitom a dolgot. Vagy inkább rendbe rakom. 

Minden esetre kellemes olvasást! 

Share:

Most of the time

Sziasztok! Nem, ez nem lesz hosszú bejegyzés. 

Csak ezért írok ide valamit, mert ha esetleg a három ember közül valaki megijedne, közölnöm kell, hogy most egy ideig lehet, hogy nem lesz sok bejegyzés. Elkezdtem valami komoly cuccon dolgozni, és egészen tetszik a dolog, szóval szeretném a legtöbb energiámat arra fordítani. Már, ami maradt. 

Előre szólok, ez talán szomorú lehet, hogy azt nem fogom itt megosztani veletek. Keresztre feszíthettek nyugodtan, de szeretném neki megadni azt az elismerést, amit valóban érdemel. Olyanoknak megmutatni, akik értik, és valóban ad nekik valamit. Csak magamat, és a regényt törném össze azzal, hogy megosztom itt. Tudom, hogy vannak sokan, akik csak idejönnek, olvasnak pár sort, és már mennek is. Ezzel nincs semmi baj, én is gyakran csinálom ezt, és az eddigi írásaimmal, és a jövőben remélhetőleg még többel, nem is bánom. Nem annyira jók, és annyi időt sem öltem beléjük. Viszont ez más. 
Ez valami. 
És olyan tipikus ostobaként rejtegetni fogom, mert azzal áltatom magam, hogy túl jó ehhez a helyhez. Most kezdem kapizsgálni, hogy mekkora drámakirálynő vagyok. Itt dumálok valamiről, amit senki sem fog soha látni. Be kellene fejeznem.

Szóval, gondoltam adok némi magyarázatot. 

Share:

szombat

Holly Rollers - Négy

Cím:
You have to join the Holly Rollers for love


Fejezetcím:
We Don't Live Here Anymore
Sorszám:
4/12
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, Skateboard AU
Hangulat:
Hurt/Comfort, A/A
Fejezetek hosszúsága:
2000 szó körül
Fandom:
Jakob Dylan/Dhani Harrison crossover
Szereplők:
Jakob Dylan, Dhani Harrison, George Harrison, Eric Idle, Olivia Arias, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
A Harrison család George tüdőrákja miatt Angliából egy melegebb helyre, Malibuba költözik. A 16 éves Dhani nem ismer itt senkit, ezért beteg apja bemutatja neki egyik közeli barátja, Bob fiát, Jakobot. Ő ugyan majdnem egy évtizeddel idősebb nála, mégis gondját kell viselnie új barátjának. Sajnos nem túl jó az ilyesmiben, azért elviszi Dhanit a barátaihoz, akik szerencsére hamar megkedvelik, és be is fogadják a deszkás csapatukba, a Holly Rollers-be. Jakobnak már csak meg kell tanítani gördeszkázni. És lehetőleg nem beleszeretni.
AN:
Nos, itt van a hőn áhított új fejezet, hoztuk a szokásos színvonalat, meg minden. Reméljük, tetszeni fog!
Kellemes olvasást!

Amikor Dhani kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észrevett, a kínzó fejfájás volt. A második az, hogy valakinek az orra bele volt fúrva a vállába, a harmadik pedig, hogy az a valaki Jakob Dylan volt. Azután sorra az is eljutott az agyáig, hogy Jakob Dylan ágyában fekszik Jakob Dylan házában, ami azt jelenti, hogy nem otthon van. Anyukája aggódik. És mérges.
Erre kis híján szívbajt kapott, ami még mindig jobb volt annál, amit otthon fog kapni.
Megpróbált kibújni Jakob karjából, lehetőleg úgy, hogy ne keltse őt fel, még ha nehezére esett is. A kibírhatatlan kábaság ellenére pontosan érezte Jake finom, bársonyos illatát, és meleg, érzelemtől fűtött ölelését. Ugyan nem tudta tisztázni magában a tényt, hogy beleszeretett-e már Jakobba, de az nem volt kétséges, jól érezte magát a karjában. Mégis, az előző éjszaka eseményei kezdtek felélénkülni az agyában.
– Te jó ég – morogta, és nem volt büszke magára. Mert Jakob erre elkezdett mocorogni.
Dhani összeszorította a száját és visszatartotta a lélegzetét. Nem látta szükségét annak, hogy Jake felébredjen.
Szerencséje volt, mert Jake nem ébredt fel, de legalább elengedte őt, így anélkül tudott kiosonni az ajtón, hogy bárki észrevette volna. Viszont nem ismerte a járást a Dylan-házban, és Bob bácsit sem volt szándékában életre rázni és megkérni, hogy ugyan mondja már el, hogyan kell innen kijutni. Már ha Bob bácsi egyáltalán a házban volt.
Belátta, hogy jobban jár, ha mégis felkelti az ifjabb Dylant, ha nem akarja, hogy egy életre kitiltsák a házból, ha nem ügyes.
Egy frusztrált sóhajjal visszament a folyosóról Jakob szobájába, és megrázta a karját.
– Jake! Pszt – keltegette, és tudta, hogy az arca olyan vörösen izzik, mint egy közlekedési lámpa.
– Kelj fel, légyszi – próbálta észhez téríteni az idősebbet, nem sok sikerrel. Belátta, hogy itt a szép szó nem segít.
– Jakob! – sziszegte a fogai közül hirtelen, ami elég meglepő volt ahhoz, hogy Jake végre felriadjon. Ködös tekintettel bámult bele Dhani arcába.
– Dhani – mosolygott rá mámorosan, majd elkerekedett a szeme. – Dhani! Öhm… Jó reggelt?
– Neked is – bámult vissza Dhani, és egy pár deka kőtörmelék leesett a szívéről. Akkor Jakob nem nagyon vette a szívére a tegnap történteket. Jó. Legalább ő nem.
– Bocs, hogy felkeltettelek, csak hát nem tudom, merre kell kimenni – vallotta be Dhani, és jámboran megvonta a vállát.
– Aha. – Jakob valószínűleg nem fogta fel, mit akar tőle a törpe. – Ja! Kikísérlek – törölte ki az esthajnal maszatos emlékét a szeméből, és feltápászkodott.  Megy ez.
– Na, és hogy érezted magad tegnap? – próbált csevegni Jake, ahogy leballagott a lépcsőn.
Dhani, aki mögötte ment, nyugodtan felvonhatta a szemöldökét, mert Jakob úgyse látta.
– Jófejek a barátaid – motyogta végül, és Jake erre a válaszra várhatott, mert nem kérdezett többet.
– Akkor ez azt jelenti, hogy szeretnél csatlakozni, ugye? – nyitotta ki a hátsó ajtót Jake, és kilépett a napfénybe, Dhani megint csak mögötte.
– Aha. Hát, igazából nincs túl sok választásom – hagyta helyben a kicsi.
– Ahhoz viszont… Tudod mit? Most elmegyünk neked deszkát venni, mert amilyen szerencsétlen vagy, még az sincs. Deszkamegszállott – ráncolta össze az orrát Dylan, majd ki is simította, és elnevette magát. – Na, gyere.
Dhani úgy döntött, ezt a kis időt már, amit az élők sorában tölt, Jakobbal is töltheti akár. Már mindegy, ha hazaér, így is, úgy is vége mindennek. Legalább fél napig. Olivia szigorú anya volt.
– Na, megyek – mondta hát, és újra az ösvényre tért, most megint józanul.
A skatebolt a belváros közepén volt, mint kiderült, így nem sokáig kellett az ösvényen menniük.
Pont annyira volt messze, hogy Dhani elfáradjon és Jake átkozza a saját fejét, hogy miért nem hozta a deszkáját. Erről hamar elterelte a figyelmét a kis törpe. Azon kapta magát, hogy ok nélkül fürkészi minden léptét, minden apró mozdulatát. Sosem állt a folyton mosolygó tini hírében, de most valamiért belül olyan melegséget érzett, ami felért ezernyi jelentéktelen mosoly boldogságával.
A Hyracenne nevet viselte magán a bolt, ami félig a föld alá volt rejtve, ezért egy lépcsőn kellett lemenni, hogy bejuthasson, aki akart. Meg az is, aki annyira nem.
A falakat különféle deszkák és egyéb gurulós közlekedési eszközök díszítették, ízlésesen elrendezve.
Kis sorokban álltak a szerszámok és a pótalkatrészek.
Dhanit az egész egy hangszerboltra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbé érezte otthonosan magát, mint ott.
Szerencséjére Jakob viszont úgy viselkedett, mint aki itt lakik, és habozás nélkül a pult mögött álló magas, hosszú hajú és rövid szakállú férfihez fordult. Akinek Dhani elfelejtett köszönni, bármilyen erősen is bökte oldalba Jake.
– Hagyd csak – szólt rá a férfi, és rátámaszkodott a pultra –, csak nézelődött.
– De csak-csak jó neveltetésben részesült, érted – vigyorgott Jake, amivel kiérdemelt a másik két személytől egy-egy elégedetlen grimaszt.
– Mivel előző héten jártál már itt, így gondolom, nem neked van valamire szükséged – fordult újra Jake-hez a férfi. De igazából csak reménykedett. Jake és a barátai fosztották ki minden adandó alkalommal a boltját. Bár körülbelül csak nekik volt fenntartva, ha jobban belegondolt. Amikor Kiara, a lánya először hozta a kis csapatot át hozzájuk, már tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Egy ilyen bolt. De nem volt látnok, így mégsem tudta.
 – Jól gondolod – rázta vissza a valóságba Jakob. – Nagyravágyó törpe deszkával álmodik. Úgyhogy gondoltam, valóra is válthatnánk az álmát, és vehetne egy longboardot. Olyat, amilyen nekem van. Az jó lesz? – kérdezte a miheztartás végett Dhanit, aki csak hápogott, mert fogalma sem volt, milyen longboarja van Jake-nek.
– Ha te mondod – hagyta rá.
Így Jakob és Dhani egy negyedórával később felmásztak az ajtón, vissza a szabad levegőre, amit már kezdtek hiányolni, egy longboard társaságában, ami biztos olyan volt, mint Jakob-é. Mert az jó, ugye.
– Arra gondoltam, akár ki is próbálhatod most rögtön, talán ráérzel – biztatta Jake Dhanit. – Az első lépés, hogy ráállsz a deszkára.
– Na ne mondd – állt rá Dhani a deszkára. Így a feje búbja egy szintre emelkedett Jake szemöldökével. Eltartotta maga mellől a karjait, hátha úgy jobban megy majd az egyensúlyozás. Kicsit bizonytalanul, de állt. A deszkán.
– Eddig jó – bólogatott Jake. – És most…
– Elkezdem hajtani magam? – töprengett bele Dhani, és így is tett. Ennek következtében előbb előre, majd hátra dőlt, és gyorsan leugrott a longboardról, hagyva, hogy jó pár méterrel elguruljon tőlük. Jakob utánafutott és megállította.
– De nem így – vonta össze a szemöldökét. – Azaz elvileg így, igen, de valahogy jobban kéne egyensúlyoznod. Olyan, mint a szörfözés, vagy a snowboardozás. A csípőd, és a vállad párhuzamos a deszkával, míg a térdedet hajlítva váltogatod a súlypontodat előre, és hátra. A törzsed egyenes, és a válladon át nézed merre is mész. Sosem szabad elfordítanod a testedet, mert akkor elveszíted az uralmat a board felett. Csak engedd siklani. Lazán. Nézd – állt fel ő maga a deszkára, és simán, méltóságteljesen gurult egy darabon. Még csak a karjait sem használta egyensúlyozásra.
– Így – mosolyodott el diadalittasan. Visszafordult Dhani-hez, aki a nyomában loholt. Leszállt a deszkáról, és újra átengedte azt neki. A kis Harrison ezúttal ha lehet, még óvatosabban állt fel rá, és nagyon lassan érintette hozzá az aszfalthoz a bal lábujjait, amikkel aztán igencsak finoman lökte meg magát. Ez bevált, és nem esett le. De nem is haladt semmit.
– Meglesz az – drukkolt Jake, mindhiába. A deszka kerekei beleütköztek a következő járdaszegélybe, és Dhani megállt egy finom rándulással. Ami elég volt ahhoz, hogy a teste földre zuhanjon. Ugyan kissé lehorzsolta az állát, jobban örült annak, hogy Jakobnak most legalább nem kell újra a deszka után futnia.
– Dhani! – tette Jake mégis, miközben aggodalmasan lehelte a törpe nevét a levegőbe. – Jól vagy? – hajolt sebesen mellé, odébblökve a longboardot.
– Persze, persze – hadarta Dhani, míg Jakob a hátára fordította. – Semmi bajom – mosolyodott el, ahogy a másik karja ismét az övéhez ért.  – De azért újraélesztenél, ha esetleg elájulok? – nyögte ki kacéran, de már meg is bánta, ahogy elhagyta a száját. Legalábbis nehezen dolgozta fel, hogy valóban kimondta. Nem mintha Jake túl komolyan vette volna.
– Nem fogsz – vágta rá, és felsegítette a törpét. – Biztos jól vagy? – görnyedt kissé össze, hogy állva is egy vonalban lehessen vele, amitől Dhani persze azonnal zavarba jött. Bele is pirult. – Kicsit lehorzsoltad az állad – fogta meg Jake a kicsi nyakát, és felemelte.
– De nem vészes – tette hozzá, majd idegölően lassan megnyalta hüvelykujját, és végighúzta az apró seben. – Tudom, hogy kicsit gusztustalan, de hidd el, hogy segít – súgta Jake bocsánatkérő tekintettel, míg Dhani előtt leperegtek élete utolsó, legcsodálatosabb percei. Nyelt egy nagyot, hogy képes legyen visszafognia magát.
 – Köszi – felelte halkan, míg Jakob ismét a kerekeire állította a deszkát. – Na most! – csapott a fiú lelkesen a levegőbe, de ahogy Jake kinyújtotta a kezét, szinte hasba vágta. – Mi az? – értetlenkedett.
– Ennyi elég lesz mára. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen – állította meg Jake. – Gyere! – mutatott le a longboardra.
– Hogy érted? Azt mondtad, mára ennyi.
– Egyedül nem is engedlek rá, de ha már ez itt van, nem fogunk sétálni – mormolta. – Kiarát is így tanítottam meg, nincs benne semmi. Csak elém állsz és kész – szavalta, míg Dhani félénk léptekkel lépett mellé.
– Nem akarom, hogy miattam te is eless, vagy valami – nyögte a törpe gyengéden, ahogy rálépett a deszkára, lábait Jake-éhez helyezve.
– Nem lesz baj, amíg én irányítok – jelentette ki Jakob határozottan, ahogy Dhani csípőjét hirtelen a magáéhoz rántotta. A fiú teste eltelt forrósággal, és bokáig elvörösödött. – Ne nagyon mozogj, jó? – súgta Jake a fülébe, és ő némán bólintott. Érezte Jakob minden kényes testrészét, amit csak kellett. Ahogy a magasabbik fiú kimérten hajtani kezdte a deszkát, és a kerekek egyszerre elindultak, Dhani reflexből Jake nadrágjához nyúlt, amibe sebesen belekapaszkodott.
– Bocsi –  csukta be a törpe szemét, ahogy gyorsulni kezdtek.
– Semmi baj – vigyorodott el Jake, majd egyik kezét Dhani-éra rakta. Ugyan ketten álltak egy deszkán, és az út is repedezett, piszkos volt, egyikőjük sem érezte még nagyobb biztonságban magát.

Mindeközben az idősebb Harrison otthon pihent csöndesen, ahogy szokása volt, de nem egyedül, mert azért szerette a társaságot. Az ágya mellett Eric üldögélt, mert az előző nap megértette, mennyire fontos neki, hogy csak ő legyen George-nak. Meg, hogy az a vénember jobban érdekelje George-ot, mint ő, aki szép volt és fiatal…! Hát milyen dolog ez?
– Min töröd a fejed ennyire? Ismerlek már, valami épp nem tetszik, ugye… – szólalt meg George, aki ezek szerint végig Ericet bámulta, pedig úgy nézett ki, mint aki alszik.
– Semmi bajom – tagadta persze Eric csípőből.
– Aha – George nem volt meggyőzve. – Akkor mesélj, tegnap miért nyársaltad fel a tekinteteddel Bobot? Olyan volt, mintha ott helyben ki is süthetnénk, megforgathatnánk a tűz felett, meg minden… – halt el a hangja. Úgy tett, mintha csak rádöbbent volna a butaságára, de valójában éles fájdalom érte.
– Ja, Bobot. Mondom, semmi bajom. Se Bobbal, se senkivel, a világra sem vagyok mérges egyáltalán, mondjuk okom lenne, de nem vagyok, tényleg – szipogott megvetően Eric, és összefonta a karjait.
George megvakarta az orrát egy néma sóhajjal.
– Pedig jó fickó, a rendőr se bántja, meg egyebek. Valahogy felfrissül tőle az ember – próbálta tömören összefoglalni mondandóját, álcázva a kínt, amit a torkába süppedő gyenge izmok erőltetése okozott.
– Akkor én ezennel megkérdőjelezem, hogy ember vagyok-e – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Idle. – Megkaptuk végre az engedélyt a tolókocsidhoz, mellesleg. Elmegyek érte – mondta ellentmondást nem tűrően, és már fel is állt, készen arra, hogy otthagyja George-ot. Néha túlfűtötte magát.
El is ment, és csekély két és fél óra múlva vissza is tért tolókocsistul, azon morogva, hogy itt Amerikában milyen lehetetlenül szervezték az orvosi ellátást. Erre akart koncentrálni, nem George odaadó rajongására egy hamburgerzabáló iránt.
Belépett a konyhába, ahol Olivia állt, valamit kavargatva a tűzhelyen. Még mindig szokása volt margarétából levest főzni, bár már ritkábban tette, mert egyszerűen nem lehetett sehol efféle növényt találni. Rámosolygott Ericre és a tolókocsira, és már épp szóra nyitotta volna a száját, de Eric gyorsabb volt, és már le is nyomta George szobájának kilincsét.
Benézett a szobába, és elszállt az életereje. Meg a maradék is. Aztán mind visszajött, és Eric a haragtól elhűlve taszított egyet a tolókocsin, hogy az nekikoppanjon a falnak, és szó nélkül kinn is volt az ajtón. Olivia szívesen utánament volna, de akkor a vérrel verejtékezett munkája kárba veszett volna egy pillanat alatt, így csak tanácstalanul kavargatta tovább a löttyöt.
Ez is biztos azért volt, mert nem mondta meg Ericnek, hogy Bob már ott volt George mellett, és valószínűleg alszanak, csendre és nyugalomra van szükségük, de rá nem. Mindig ő volt a hibás, persze.
Olivia jókedvén csak tetézett, hogy alighogy Eric kiviharzott, bejött Jake és Dhani.
Szívesen megérdeklődte volna a fiától, hogy mégis hol volt egész éjjel, és hogy képzeli, hogy még csak egy szót sem szólt, hogy nem jön haza, de túl kimerült volt ahhoz, hogy Dhanivel veszekedjen.
Amúgy is, kicsi fia túl jó kedvben volt ahhoz, hogy azt most ő elrontsa.  Így hát egy dolog maradt csak hátra, amivel beszélgetést tudott kezdeményezni.
– Éhesek vagytok?
Válaszul Dhanitől egy „nem igazán”-t, Jake-től pedig egy „nagyon is”-t kapott.
Leültette őket az asztalnál, és mindkettejük elé odatett egy tányérnyi levest. Jake rá is vetette magát az ételre, de Dhani csak karistolta a tányér alját a kanalával. Ez a leves amúgy sem volt épp a kedvence, és még mindig elég másnapos volt.
Jakob bámulatosan gyorsan befejezte a saját adagját. És még mindig éhes volt. Hidegkék farkasszemekkel nézte Dhani tányérját, aki igazán hálás volt, hogy odaadhatja neki azt, így amikor Olivia nem figyelt, gyorsan tányért cseréltek. Jake rekordsebesség alatt beburkolta Dhani adagját is. Majd elment. Megköszönte az ételt Oliviának és a minőségi időt Dhaninek, és eltávozott. Magával vitte Dhani újdonsült deszkáját, mert „úgyis visszahozza, és így gyorsabb”. Dhani felment a szobájába.
Fáradt volt és másnapos, mégis, ritkán érezte ilyen jól magát, mint most. Miért is ne dobja sutba a jókedvét?
Eszébe jutott, hogy látta Ericet kirontani az ajtón, amikor befordultak az utcába Jake-kel. Nem épp úgy nézett ki, mint aki békében távozott. Fel kéne hívnia, megkérdezni, hogy minden rendben van-e, igaz? Igaz. Vagy nem. De. Sebaj, mindig az nyer, aki mer.
Dhani felkelt és kiosont a szobájából, át Oliviáéba, ahol volt egy telefon. Fejből tudta Eric számát, még szép, hogy fejből tudta. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy tárcsázott, és még akkor is elfelejtett lélegezni, amikor már kicsörgött a túloldalon. Éveknek tűnő percekkel később sem jött válasz. Eric nem vette fel. Egyáltalán. Pedig Dhani türelmesen várt és várt. Ha tehette volna, egész nap csak neki telefonált volna.
Dhani próbálta magát azzal nyugtatni, hogy Eric biztosan kocsmázik, vagy valaki másnál van. Talán éppen alszik. Golfozik? Az agyán minden egyes lehetőség átrohant, a forgó kerék nyila mégis a legkellemetlenebbnél állt meg.
Eric nem szereti. Nem kíváncsi rá.
A fiú legtöbb esetben ilyenkor kiborult, sírt, és mély depresszióba sodorta volna magát, most valamiért harag borította el. Lecsapta a kagylót, és intenzív dühtől tüzelve rohant fel szobájába. Ott aztán a falba ütött, szerzett még egy csúnya sebet. Ekkor jött rá, hogy pontosan azt teszi, mint szívszerelme.
Elmosolyodott.
Csinálhat az az idióta bármit, ő valahol örökké szeretni fogja.
Bedőlt az ágyba, és erőtlen teste hópehelyként simult a takarójába, ami selymes érintéssel fogta magához. Sokkal kényelmesebb volt Jacob kemény, nyirkos ágyánál. Akkor miért gondol most is szüntelenül rá? Az illat.

Dhani szemére hamar álom szállt. Álmai erdejében volt egy fiatal elf, aki elindult a pagonyerdőből, hogy a törpök tisztásán, és sellők tengerén át az emberek királyságába, ahol az apja volt a palota mágusa. Szerencsétlenségére a várat pont saját testvérei támadták meg, a patakvölgyiek. Az emberek persze rögtön árulónak sejtették őt és a mágust, ezért menekülniük kellet, ahogy a kastély vesztével a gyermekhercegnek és a királynak is. Az uralkodó kíséretét megölték a völgyielfek szövetségesei, a mezei ölyvök. A sors úgy hozta, hogy a két pagonyelfnek vált a feladatává a király és a fiatal herceg kimenekítése a vidékről. Ahogy egyre nagyobb utat tettek meg, a kis pagonyelf szembesült a király súlyos betegségével, ami hamarosan a vesztét is okozta. A herceg így egyedül maradt, birodalom és apa nélkül. Már csak parányi reménye maradt. Az öröksége, és a bátor, erős pagonyelf. 



Köszönöm, hogy elolvastad!
Következő rész
Share:

csütörtök

Szökőév - Tizenhárom

Szökőév - Tizenhárom
The saga of Pepote Rouge - A Pepote Rouge meséje

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Oké srácok, nincs táblázat. Igen, egy lusta disznó vagyok. Ez van. Örülni inkább az új fejezetnek, meg minden. Nem tudom miért, de most úgy a moodban voltam, hogy írjam kicsit. Ez esett. Kellemes olvasást hozzá, ez már a második évad. Minden kicsit új, kicsit más. Döntsétek el, hogy tetszik-e. 



Kellemes olvasást!

 - Na, figyelj hercegnőm! – néz Levon árgus szemekkel, kissé megrovó tekintettel, míg Kitty a tükör előtt állva kuncog azon, ahogy felöltöztették. A legdrágább öltönyt kapta Ronnie-tól, és törttojás színű inget adott rá Lee, miután erősen le is szorította melleit. – Figyelnél, édeske? – könyököl a dobos az asztalra, miután megfáradtan bambul maga elé.
 - Jó, jó bocsi – rázza meg magát a lány, arcára komolyságot erőltetve. – Koncentrálok! – teszi hozzá az asztalhoz ülve.
 - Kezdjük a mozgásoddal – méri fel Levon részletesen Kitet. – Nem viselkedhetsz túl nőiesen. Kivillantod a kerek kis segged, és már le is esik neki a dolog. Az ilyen szemetek kiszimatolják az ilyesmit, hidd el. Ki se húzd magad, ha lehet, mert túl csinos alakod van. Inkább görnyedj csak össze, és ne nézz túl sokat a szemébe se. Csak legyél passzív, és ennyi – szónokol a dobos. – A hangod is mélyítsd el picit.
 - És mit mondjak a gyerekkoromról?
 - Próbálj minél hitelesebbnek tűnni, mert a pasi angol. Ne a teljes igazságot mond, de ne is legyen az egész kitaláció se. Általában mindig csak Ronnie-t szokták kérdezni, de most szinte csak veled fognak beszélni. Semmit sem tudnak rólad, és minden tinilány kíváncsi. A fotón még véletlenül se mosolyogj – folytatja lelkesen, miközben az ajtó mögött Robbie és Ricky a Hawkot várják. Hallgatóznak, és értenének is mindent, ha Lee nem gondolna erre is. Halk. Ha a kishercegnőjével beszél kimondottan visszafogott. Amióta megtörtént a börtönregény, a dobos teljesen megváltozott. Mintha megkomolyodott volna. Főleg, ha a kis harmonikás is a közelben van. Már nem csapkodja a vállát, vagy túrja fel a haját, mint régen.
Ami azt illeti nem csak ő fordult más irányba a csapatból. Robbie pont, hogy hangosabb lett. Kit állandó társasága miatt beléköltözött az élet, és a vidámság. Szinte folyamatosan mosolyog, ahogy Rick is. Legjobb barátokká váltak, és nehéz őket kettéválasztani. Együtt rohannak Kitty után. Ellopják a ruháit, és folyamatosan le akarják itatni. A tény, hogy néha sikerül, egyedül Lee munkáját nehezíti meg. Az egész olyan, akár egy idegölő sakkjátszma, amit Kitty nem nyerhet meg egyedül. Az egyetlen dolog, ami a lány szerencséjére válik az a folytonos rohanás, amiben Ronnie az egész zenekart tartja. Lemezfelvételek, interjúk, fellépések, turnék, nagyvárosok. Az év egy megállíthatatlan körforgás.
A Hawk viszont, akárhogy is látszik, rég elásta a csatabárdot. Bár, egy ideje már csak a pénzt, és a hírnevet látja a kis Kitty-ben. Így van ez most is.
A mai nap különleges. Az első fontos interjú az, amire a két szőkeség készül éppen, abban a szobában, ahonnan pár hete Cleveland-be indultak, a Square hotel falai között. A nosztalgikus élményhez többek között az is hozzájárul, hogy a New York belvárosába vezető úton Kit hamarosan ismét megpillanthatja majd a Foothill School of Fine Arts nevű iskolát, ahol legutóbb meghúzta magát. Sosem gondolta, hogy valaha több pénzel tér ide vissza úgy, hogy akár az egész épületet is kibérelhetné magának. Viszont nem csak ez változott. A város mintha kibimbózott volna a tavaszi napsugarak melegében, mert a felismerhetetlenségig megváltozott. A kopár ágakon most duzzadó rügyek sorakoznak, ahol eddig összefonnyadt, szürke botokat sodort a szél. A parkokat dús fűtakaró borítja, a virágok színesednek, és az ég gyönyörű kéken tündököl, tele csiripelő madarakkal.
Kit maga nem sokat változott azóta. A haját levágták, és a mellét egyre jobban el tudja tűntetni. Egyedül a dereka ment kissé össze, és a csípője nőtt meg, ami így nőies alakot ad neki, akár az egyre kerekebb feneke. A szempillái folyamatosan nőnek, míg az arcáról eltűnt minden régi heg, monokli. Szebb, mint valaha, ez mindenkinek szemet szúr. Talán a tavasz, talán a boldogság tette ilyenné, a lényegen nem változtathat.
Rengeteg lány rajongója van, és a számuk csak nő napról, napra. Szinte képtelenség leráznia őket Lee segítsége nélkül. Robbie meg még csak nem is sejti az igazságot. A gitáros szakadtalanul próbálja lehámozni a lányról a ruháját, természetesen sikertelenül. Kit nehezen tudja türtőztetni magát, de végül mindig eltolja magától Robbie-t. Ő nem kétkedik. A szemét olyan lila hályog fedi, hogy még egy méterre sem lát. Így nem nehéz kijátszani, még ha nem is erőszakos. Robertson igazán finom, és tapintatos tud lenni. Ugyan csintalan, de szelíd. Sosem bántaná Kitet, vagy kényszerítené olyanra, amit nem akar. A baj csak az, hogy ettől Kitty csak még jobban megbolondul érte. Rob pedig, érzi, mindennél jobban. Ez mindenki számára elég nyilvánvaló, Ricky mégsem tud egy percig sem negatív lenni. Minden pillanatot áldásosan él meg, amit Kit oldalán tölthet. Ő sosem szűnik meg a jófiú szerepben tetszelegni.
 - Szerinted mit csinálnak odabent? – kérdezi Ricky somolyogva, huncut ábrázattal, akár a kisfiú, aki a szomszédlány után kémked.
 - Gondolom Lee felöltözteti Kitet, meg mond neki pár dolgot – vigyorodik el Robbie is, ahogy elszalad előtte Kitty csupasz teste.
 - De miért ő? Miért nem mi vagyunk odabent? – húzza össze szemét a basszusgitáros, majd köhint egyet. – Mondjuk mi nem pont „fel” öltöztetnénk – nevet ártatlanul.
 - Tudod, az ilyen megjegyzéseid miatt nem vagyunk odabent. Különben is, Ronnie úgy védi Kitet, mint valami koronaégszert. A múltkor is egy külön hotelba rakta. Még mákunk van, hogy most csak egy emelet van köztünk – hadarja Robbie lelkesen.
Mindketten az ajtónak dőlve várják, hogy egy-egy hangosabb kacaj, vagy kiáltás elhagyja a szobát, de azok csak nem jönnek. Még akkor sem, ha ezzel nagyot kockáztatnak, a Hawk haragja nem játék.
Azt ajtó hamarosan kinyílik, és a két szőkeség nincs meglepve Rick és Robbie társaságán. Azon annál inkább, ahogy hatalmasra tágult szemmel nézik meg a kivételesen helyrepofozott Kitet. A kissé hullámos haja ki van fésülve, ahogy a teste drága öltönybe van öltöztetve. Igazi hercegnek néz ki.
 - Na, itt vagytok! – jelen meg Ronnie hirtelen a folyosó végén. – Ti is jönni akartok? – néz ferdén Ricky-re és Robra, akik határozatlanul bólogatnak.
 - Szó sem lehet róla – szól közbe Kitty mézes hangján, ugyanakkor markánsan. – Csak megzavarnátok, és a végén valami hülyeséget mondanék. – Erre Robbie hasba csapja Ricket, majd egyenesen meghajol, akár egy apród, a másik meg utána.
 - Ahogy óhajtja, Sir Christopher – mosolyodik el, és Kit gőgösen emeli a plafon felé orrát.
 - Bohóckodás helyett inkább megkereshetnétek Richardot. Csúnyán köhögött tegnap, lehet, hogy nincs jól – szól közbe Levon, és a két kisinas már fut is el. Ezt látva mindhárman nevetni kezdenek.
 - Szép kis háremet neveltél magadnak, Kitie fiú – jegyzi meg röhögve Ronnie.
 - Még te is a tagja lehetsz – kacsint a lány kacéran, és a Hawk férfiasan vállon fogja, maga mellé húzva. – Látom nem gondolkodsz rajta túl sokat – teszi hozzá halkan.
 - Jajj, te kis suhanc – szortíja meg Hawkins erősen, majd Lee felé pislant. – Hogy is szoktad hívni? Herceg?
 - Kisherceg -  dünnyögi Levon, és Ron rögtön ismétli is.
 - Kisherceg, hm? – néz le a magasból Kit alacsony termetére, majd elmosolyodik. Az viszont még önmagában sem tudja eldönteni, hogy a lány szépsége, vagy az általa kapott figyelem tette boldoggá. – Christopher Jake, a kisherceg – súgja, majd hirtelen hátra mutat. – Ezek az idióták még sok dalt fognak rólad írni, ebben biztos vagyok. Olyan vagy, akár egy igazi múzsa…
 - Ezt a dumát tartogasd az interjúra – vág közbe a dobos, aki kétkedően néz Ronnie-ra. A Hawk elcsendesedik, és egyszerűen egy cipzárt húz ajkai közé.
Különös módon tényleg nem is szólal meg, amíg le nem érnek a hallba, ahol már vár rájuk az idős riporter.
Egy vörösbársony kanapén ül, miközben a heti újságot lapozza át, orrán vastagkeretes szemüvegével. Már messziről látszik rajta, hogy Európából jött. A ruhái kifinomultak, és a mozgása kimért. Mintha csak egy nagy csatára készülne.
A fiúk ezt meglátva kissé el is vesztik önbizalmukat, nem úgy, mint Hawkins. Ő magabiztosan lépked az idős férfi elé, a hátán hozva a két szőkét.
 - Adjon Isten! – köszönti Ronnie hangosan az ismeretlent, megjátszva az igazi, hangos amerikait, aki csak hamburgert, meg steaket zabál egész életében. A külföldiek erre kíváncsiak. Ezt várják.
 - Fogadj Isten! – teszi le lassan az újságot, ahogy a tekintete találkozik a Hawk-kal. Feláll, és a kezét nyújtja.
 - Phillip Graham – mondja mély, dörgős hangján, és már ennyiből is visszahangzik az akcentusa. – Örvendek a szerencsének.
 - Ronnie Hawkins – mosolyog Ron a fogait villantva, majd a háta mögé húzza karját. – Ők itt Levon Helm, az én agyafúrt dobosom, és Kit Jake, a kishercegünk – mutatja be őket egymásnak, és ők sorban kezet ráznak a riporterrel. Mr. Graham reakciója közömbösebb, mint eddig.
 - Akkor kezdhetjük? – foglal ismét helye, ahogy a többiek is körülötte. Akármilyen morcos vénembernek tűnik, ő van a középpontban, még véletlenül sem Ronnie. – Először a személyes profilukat csináljuk meg, aztán átmegyünk a Pepote Rouge-ba. Nincs messze, egy kis bár. Ott vár ránk a fotós, és néhány újságíró a kisebb magazinoktól – szónokol a férfi, és a többiek beleegyezően bólogatnak. – Nos… – veszi elő apró jegyzetfüzetét. – Tudja mit, Mr. Hawkins? Maga, és Mr. Helm már most is nyugodtan átfáradhatnak a szomszédba. Hogy őszinte legyek, Ronnie, magáról már szinte mindent tudunk. A profilja teljes, nem úgy, mint harmonikásáé – néz kettejükre teljes komolysággal. Lee már óvó tekintettel kémleli Ronnie-t, hátha ordítani, vagy hisztériázni kezd, de a Hawk ennél okosabb. Pontosan tudja, hogy Kit hírneve jelenleg sokkal fontosabb neki, mint a sajátja. Elmosolyodik, majd némán újra kezet fog a riporterrel.  
 - Menj csak, én most itt maradok, jó? – szól hozzá Levon, és Hawkins már el is mengy. Most jobban érdekli az alkohol, és a nők, amik a bárban már várnak rá. Mr. Graham mégis gyanakvóan méri fel a dobost. A kétely megszületett benne, hogy valami nincs rendben a kisherceggel. Ezt nevezhetjük egyfajta próbának is, amin a harmonikás megbukott. – Elnézést – szabadkozik Lee, miközben próbálja menteni a menthetőt. – Nem szeretjük Kitet egyedül hagyni, mert tudja, a lányok néha képesek lerohanni – mormolja hátra dőlve, mire Jake hirtelen kezdi kigombolni az ingnyakát, majd lehúzva azt megmutatja a nemrég szerzett foltjait, amik a kulcscsontján terülnek el. A legutóbbi koncert eredményeképpen állítanak tökéletes példát a rajongói szeretetének. Az idős férfi meglepettnek tűnik a foltokat látva.
 - Még sosem láttam ilyesmit, hogy őszinte legyek. Pedig már régóta vagyok a szakmában – vakarja fejét, és még a füzetébe is elfelejt irkálni.
 - A blues rock sem – feleli a lány visszafogottan, és Graham elmosolyodik.
 - Ez így igaz – a riporter észbe kapva megrázza tagjait, majd a tollához kap. – Mióta ilyen súlyos a helyzet?
 - Nem mondanám annyira súlyosnak – feleli Lee, próbálva elvonni a figyelmet a lányról. – Még csak párszor fordult elő, hogy az utcán is ránk találtak. Általában kedves, aranyos rajongóink vannak, de a tömegben a sok kicsi sokra megy, érti. Tízesével, vagy húszasával vannak, és mind ugyanannyit akarnak. Türelmetlenül. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak gondoskodnunk kell a biztonságról, mióta Kit is velünk van.
 - Ezek szerint Kit a célpont. Mondjuk ilyen külsővel nem is csoda – dob el Mr. Graham egy illetéktelen bókot közönyösen. – Ha jól tudom Kit, te is a tengerentúlról jöttél.
 - Manchesterből.
 - Igen, érezni a kiejtéseden, hogy nem Londoni vagy. Hogyan kerültél ide? – kérdezi érdeklődően, míg a lány nagyot nyel.
 - Ronnie baráti körébe tartozott Kitie édesanyja, aki légiutaskísérő volt. Sokat láttuk Kitet, aztán egyszer úgy döntött, hogy végleg itt marad – hazudik Levon briliánsan. – Mrs. Christophert pedig, nem is olyan régen előléptették, és már csak irodai munkát végez, ugye? – néz a lányra, aki meggyőzően helyesel.
 - Gyakran betegeskedett, amíg repült. Jobb is, hogy otthon van – teszi hozzá.
 - Nem hiányzik magának? – mormolja a jegyzete mögül a riporter, mire Lee képtelen visszafognia magát.
 - Ó, dehogynem. Nem is tudok élni a gyönyörű mosolya nélkül – hadarja, és Kitty hangosan kezd nevetni, ellentétben Mr. Grahammel, aki inkább csak próbálja álcázni megvetését, ami szerencsére jól leköti ahhoz, hogy ne gondoljon Lee ismételt fedezésére.
 - Ha szabad megkérdeznem, mi a teljes neve, Kit?
 - Jake Christopher. Igazából a Kit csak a Chris rövidítése. Nagyon kevesen szólítanak Jake-nek – feleli a lány, és valójában ez az utolsó mondata. Ezek után Levon figyelmesen, és precízen rendezi úgy a beszélgetés menetét, hogy a kishercegnek ne kelljen megszólalnia. Szerencsére van annyi sármja, hogy lekötse Mr. Graham figyelmét.
Mikor a beszélgetés végére érnek, Kit könnyedén el tud szabadulni tőlük, fel a szobájába. Levon elégedetten kíséri át az újságírót a bárba, aki tudja, hogyha a kis harmonikásról meg akar tudni valamit, a dobost kell kérdeznie. Ugyan legtöbb esetben szereti lerántani a leplet a titkokról, most őt magát is elvarázsolja Kit rejtélyesége. Ezt akarja leadni az újságban. A misztikus harmonikást, aki nem tartozik sehová. Akiről alig tudni valamit.

Kitty vidáman fut fel a lépcsősoron, be a szobájába. Ahogy magára csukja az ajtót, elszállnak felőle a kétségek, és nyugodt szívvel sétál ágyáig, amibe aztán ráugrik. Sóhajtva nyújtja ki görnyedt izmait, és már bele is feledkezne teendőibe, mikor hirtelen kinyílik mögötte a fürdőszoba. A pára felhőkent fedi el a szoba plafonját, míg Robbie kedélyesen lép elő.
 - Mit csinálsz itt? – förmed a lányra Robertson, ezzel fel is ébresztve.
 - Pihennék kicsit a saját ágyamon, egyedül – nyögi, majd a hátára fordul, és találkozik Robbie félmeztelen testével. – Mit szatírkodsz? – morog, mire Rob kihasználva az alkalmat befeszíti izmait. A teste, akár egy görögistené.
 - Mi hárman nyomorgunk egy szobában. Éppen foglalt volt a fürdő, hát lejöttem. Ti úgyis interjúztok, nem? – mondja, leülve az ágy sarkába. – Egyébként –, válik az arca kacérrá –, ma nagyon csinos vagy – simítja meg lassan Kit térdét. – Már meg sem tudom mondani, mikor voltunk utoljára így, kettesben – mosolyodik el.
 - Még át kell mennem a Pepote Rouge-ba – feleli, leplezve izgatottságát.
 - El vagy kényeztetve, nem is kellek ide – kuncog Robbie, amivel teljesen ellágyítja Kitty-t. A kisherceg lassan felül, hogy még közelebb tudja magát Robertson erős, izmos karjaihoz.
 - Hogyne kellenél? – súgja halkan a fülébe, majd finoman a fiú vállára hajtja fejét. – Ugye elkísérsz?
 - Persze, ha nem zavarlak meg – vigyorodik el gúnyosan a gitáros.
 - Már rég elcsesztél mindent, nem számít – válaszolja Kit gyengéden, és Robbie nem bír bármivel is többet várni, hogy újra megpillanthassa Kitty zafírkék szemét. Ahogy felé fordul, a világ hirtelen összeesik talapzata felett, és a nap lassan magához öleli az eget. A virágok elvesztik színüket, és mind kifehérednek. Tiszta, érintetlen érzés fogja el Robbie-t. Az agyában zárlat, a gyomrában dinamit.
 - Szeretlek – csúszik ki a fiú száján. Ez a legártatlanabb, legőszintébb dolog, ami valaha elhagyta ajkait.
Kit élénk tekintetére árnyék ül, ahogy ábrázata kétségbeesetté válik. A félelem hálója szővi át testét, míg ő maga elhúzódik Robertsontól.

Csak kis kérdésként. Szerintetek ki mellett fog Kit végül kikötni? 

Share:

vasárnap

Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem

Cím:
Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
1000+ 
Fandom:
Bob Dylan, The Band Crossover
Szereplők:
Bob Dylan, Robbie Robertson, Albert Grossman
Slash/Nonslash
NA:
Robbie belül. Bobby kívül.
1965, London
Kellemes olvasást!

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.
Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.
Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.
Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam
a szemed.

A szád.
Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.
Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?
Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.
 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.
 - Mi lesz a címe?
 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.
 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.
Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:
 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.
Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.
Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.
 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.
 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.
 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…
 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.
 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.
 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.
 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  
Share:

kedd

Sugárvégen

Cím:
Sugárvégen

Alcím:
-
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot, Vignette
Hangulat:
Suspensive
Szavak száma:
300 db
Fandom:
Original
Szereplők:
-
Slash/Nonslash
NA:
Ez csak úgy megtörtént, amikor olyan sok dolog loholt a fejemben, hogy gyorsan leírtam. 
k. e. 31, Dionüszosz színháza
Kellemes olvasást!

Nézem az embereket körülöttem, mintha percenként lándzsát rántanának. A szavaik élesen szúródnak szívekbe, de az arcuk ékes címere tetteiknek. Nincs titok a vándor előtt, aki országokon át csak a békét keresi. A tálentum nem számít, a tehetség kapa’, ha a többi aranyásó közt is csak ember vagy. Nézz mélyen a földre, aminek horizontja megvilágítja következő életedet. Egy lobogó zászló lesz a népünk reinkarnációja. Égnek szegezett orral, büszkén pillantunk tova, míg táncoltat minket a szél. – Bármilyen gőgösek, annak csak játéka vagyunk.

Hát mi vagyok én, a saját démonjaim mögé bújva? Mi vagyok, ha az emberségemet a tükrön keresztül csak hazugságnak látom? Nézek, nézek és nézek, egy kaméleon tűnik fel előttem. Váltogatja a színét, és rejtőzik előlem. Tehetek bármit, sosem találom meg magam a szívem mély gödrében. Talán nem is akarom, mert saját szememre találva csak borzalomra lelnék. Így a magány kezében élve érzem magam annak, aki sosem voltam. A félelem kabátját húzom magamra, ami nem véd, csak elfedi csupasz testemet. Az egyetlen, amit érzek üres fájdalom, ami fülsüketítő hangon cseng fejemben percről percre. Egy lassú, komisz haldoklás kínoz, amire gyógyírt csak az őszinteségben lehet találni, amely bármely drágakőnél ritkább ebben a világban.

A sötét óráimban rád rengeteget gondolok, mert olyankor elfelejtem a földet a talpam alatt, és az eget a fejemen, amik ebbe az életnek nevezett kalitkába zárnak. Veled a képzeletemben elnyel a szenvedély örvénye. A színek élénké vállnak, és a szürke sivárság belefullad saját céltalanságába. Te vagy a folyton mozgó idő, ami először életet ad, és én bátran adom kezedbe mindazt, amit tőled kaptam. Általad hullok majd a sírba, ahová szántál, ahová eltemetik azt a lyukat, ami bennem tátong nélküled. Nem vihetlek sehová magammal, hiszen éppen a te elmédben járok, ahogy te az enyémben.

Nincs igazi valóság, csak te és én, ahogy önmagunkról megfeledkezve, sikoltva fohászkodunk a másik boldogságáért egy életen át. 
Share:

BTemplates.com

Üzemeltető: Blogger.

Labels