A korváltó x felesége - Első fejezet

A korváltó x felesége

Első fejezet - Kopárhegy

Original * Novel * Sci-fi/Urban Fantasy * Angst * Suspensive * UST * R * Zene

Sziasztok! Lehet, hogy ezzel icipicikét elkéstem, de jobb most, mint soha, nem? A hó amúgy is lehetne aktuális. Egy nagyon picit. Rövid is. Mindegy. 

Kellemes olvasást!

Azok közé tartoztam, akik már születésük óta cukorbetegnek nevezhették magukat. Nyolcévesen nem ehettem a saját születésnapi tortámból, és már akkor is tűvel szurkáltam magam, hogy a szervezetem megkapja a szükséges inzulin adagját. Nem akarom sajnáltatni magam, hiszen rengetegen élnek hozzám hasonlóan, és csak hálásnak kell lenni az életért. Én az is vagyok. Most már ugyan nem tartozom az elevenek közé, de így sem akarom semmibe venni azt, ami meg adatott nekem. Csodálatos életem volt. A körülöttem lévők megadtak nekem mindent, amit csak tudtak. Köszönöm!

A nevem Teo Knox, és én vagyok ennek a történetnek az elbeszélője, még ha nem is rólam szól. Idézve eme fiatal kislány szavait elszomorodok. Talán ezért lehet a helyzet, hogy kihagyok néhány dolgot, vagy elfelejtek. Hiszen nekem is vannak érzelmeim, még ha nem is ember vagyok.

Főszereplőnk, Ciril Knox a fiam. Egy átlagos korváltó. Mi csak férfiak vagyunk, és a gyermekeink anyjai mind emberek. Olyan nők, akik nem vehetnek rész a kölykök nevelésében. Egy korváltó kisfiú öt évig nő, de az alatt felnőtté válik. Megtanulja hogyan illeszkedjen be az emberek közé, és hogyan kezelje erejét.

Az időutazás egy komoly felelősség.

A korváltók magányos lények.

Nem vártam semmit ettől az utazástól. Csak felültem a buszra, akárcsak a többi gyerek. Az egyetlen különbséget az tette köztünk, hogy én tudtam, mire visszaérek, nem lesz hová mennem. Az otthon nem fogad be nagykorúakat.

Család nélkül felnőni nehéz, és nem is igazán hasonlítható hozzá. Nincs nagyobb felelősségtudatod három, vagy tíz évesen, hiszen mindent eléd raknak.  Bennem sosem volt elég önállóság ahhoz, hogy változtassak, így el sem tudnám képzelni magamat az otthon falain kívül.

Ahogy a többiek ismertek, Iwona Lenka, egy csendes, rendes lány volt. Nem igazán beszélt senkivel, csak magával. Olykor-olykor idegen fülek is meghallották eme ékes eszmecseréket, és ilyenkor az ismeretlen azt hitte hozzá beszélek.

Az én drága Cirilem sosem volt különleges, vagy éppen csodagyerek. Nagyon jól odaillett az óvodába, ahol mogyorót dugott az orrába, és kétévesen egyszer saját magát köpte szembe biciklizés közben. Az egyetlen dolog, ami mássá tette, az a végtelen jókedve volt. Folyamatosan mosolygott, és mindenkihez kedves volt. Ugyan halk gyerkőcnek mutatta magát, nem lehetett nem szeretni. A tény, hogy nem egy fajba tartozik velük mégis hatalmas falat emelt közé, és az embergyerekek közé, így sosem lettek igazi barátai. Háromezeréves koráig azt hittem még szerelmes sem lesz soha, de aztán jött Eve.

A tragédia, a korváltók drámája az öregedés hiánya. Ciril megszámolhatatlanul sokszor élte újra Eve-el töltött éveit, de ezt ő sem csinálhatta örökké. A tizedik esküvőjük után véget kellett vetnem a fiam szenvedésének. Akkor megváltozott, és végleg feladta a kapcsolatkeresést. Azóta túl sok év telt el, és már nem is vártam változást. De mint tudjuk, a legizgalmasabb dolgok akkor érkeznek, mikor nem számítunk rá.

A hegyek testvérként sorakoztak egymás mellé, és egyik szebb volt, mint a másik. El sem tudtam képzelni, hogy a világ ilyen gyönyörű is lehet. Sosem akartam elmenni innen. A busz mégiscsak befutott a Hotelhez, és a szobák kiosztása után kipakoltunk. Beosztottak minket csoportokba, a tudásunk alapján. Persze én a kezdőbe kerültem, mert nem mertem szólni, hogy tudok síelni. Egy göndörhajú, csábító oktató csapatában találtam magam, és ezzel nem is lett volna problémám. A bajok nem vasárnap kezdődtek, hanem hétfőn. Reggel.

Még sosem voltam senkivel, talán szerelmes sem voltam. Abban mégis biztos vagyok, hogy az volt a legerősebb érzés, ami valaha elkapott, amit az ő megpillantásakor éreztem.

 - Szóval, Iwona – sóhajtott Mrs. Johnson kedélyesen. – Ha jól látom tavasszal leszel tizennyolc éves – nézett a lázlapra, mire a lány kissé zihálva felelt:

 - Igen, egy dublini családnál leszek szobalány – motyogta, míg sztetoszkóp hideg érintésétől menekülve.

 - Nahát, de hiszen még olyan fiatal vagy. Nem szeretnél egy kicsit szórakozni a munka előtt? Utazni, vagy bulizni? – hadarta a doktornő a naplóját lapozgatva.

 - Sajnos az intézetben már nem maradhatok, ezért minél jobb valami munkát keresnem. Tudja, így megy az ilyesmi.

 - Tudom – mormolta hallkan, majd egy mély levegő után elmosolyodott. – Mit szólnál egy kis síeléshez? Szervezünk egy tábort a cukorbeteg gyerekeknek, és nagyon örülnék, ha te is el tudni jönni. Ha jól emlékszem voltál már pár éve. Itt az ideje, hogy szórakozz kicsit, mielőtt belevágsz a nagybetűs életbe.

Nos, nem voltam soha sem a világ legjobb sportolója. Utáltam a ruhákat, az időt, és a sok cipelni valót, meg a havat a tarkómon. Egyáltalán nem éreztem, hogy része vagyok a csapatnak, vagy bármilyen közösségnek. Egyszerűen szemléltem, ahogy mások beszélgettek, vagy nevettek. Néha mosolyogtam. De egyszer sem nyitottam ki a szám, egészen reggelig.

Rendben, úgy hangzik, mint egy elcseszett tündérmese, de X valami sokkal szebb volt, mint minden más. A hófödte fák, a kopár hegycsúcsok, vagy a völgyben támolygó felhők. Fogalmam sincs, hogy mi tetszett meg benne annyira. Teljesen átlagos volt. De mégis egy fénylő csillag volt a meteroidok között.

Attól a pillanattól fogva tudtam, hogy semmit sem akarok annyira, mint őt. Mr. X.

Ciril persze semmire sem emlékszik a lányból, csak a holtestére. Először azt sem tudta, hogy mikorra pörgesse vissza az időt. Hétfő reggel. De hajnali hat, vagy tíz. Végül csak eszébe jut. A lány, aki – hozzá hasonlóan – álltában esett el. Mikor visszaér a megfelelő percbe, éppen meg akarja viccelni Filipet, azaz a botjával kioldani a kötését, ami a bakancsát a lécéhez rögzíti. Csendesen csinálja, mint legutóbb. De a pillanatban, amikor Filip léce kiold, Ciril tekintete hirtelen a lány arcára szegeződik. Piros, és élettel teli. Egészen gyönyörű. Az egymásra vetett pillantásuk egyszerre találkozik, mire Filip egész egyszerűen odébb löki Cirilt, aki elvesztve egyensúlyát, a hóban landol.

Teljes leégés, ahogyan azt kell. Tudom, hogy rajtam kívül mindenki csak egy friss, édes mosolyra emlékszik belőle, de én sikeresen hasra estem, találkozva életem szerelmével, aki még arra a hatalmas csattanásra sem figyelt fel, amit az esésem okozott. Éber vagy, Ciril Knox.

Ciril elmosolyodik, és a búcsúlevél ezen szakaszát már sikeresen meg is változtatta. Ahogy feltápászkodik, Iwona arcán egy hatalmas mosolyt pillant meg, a megaláztatás helyett. Talán ez valamivel visszafogottabb első találkozás.

Éber vagy, X. 

Read More

A korváltó x felesége - Prológus

A korváltó x felesége

Prológus - Ezüstmadár

Original * Novel * Sci-fi/Urban Fantasy * Angst * Suspensive * UST * R * Zene

Sziasztok! Ma egy igazán szokatlan dologgal jöttem, mégpedig egy original kisregénnyel. Tudom, nem mindennapi, de azért reménykedem benne, hogy esetleg tetszeni fog. Íme a sztorioldal a fülszöveggel. 

Kellemes olvasást!

Mielőtt valójában belekezdenék ebbe az egészbe tudnod kell kedves megtaláló, hogy a Föld folyamatosan mozgásban van. A porszemek egy pillanat alatt kilométereket tesznek meg anélkül, hogy ezt felfognák. Ők, vagy mi. A sebesség, a szél, a víz mind jóval gyorsabb, mint el tudnánk képzelni. Ezért kell közölnem, én is csak egy fénytelen hullócsillag voltam ebben a világban, amit se siratni nem kell, se átkozni. A nap lenyugszik, majd újra felkel az én létezésemtől függetlenül. Nyugodtan szánakozhatsz a holtestem felett, vagy akár meg is botránkozhatsz a rusztikus gondolkodásmódomon, de ez az eset már megtörtént, ahogy az a jelen, ahol te ezt a búcsúlevelet olvasod, szintén hamarosan csak a múlt egy apró üvegszilánkja lesz, amit elfúj egy féktelenül idetévedt monszun.

Az idő a mai napon sokkal sötétebb, mint eddig. A felhők vastagon takarják az eget, míg a párás, mégis fagyos időben a búcsúzás hangja sejlik fel. A bronzos fedésű busz megtelik kicsi és nagy gyerekekkel, akik az utazásra várva csacsognak a szűk üléseik között lévő keskeny réseken. A nagy zsivajban képtelenség megállapítani a létszámot, így A kísérő orvos ötödjére is egyel kevesebbet számolva visszalép. A szemöldökét borzolja, de egyszerűen nem jön rá ki a hiányzó gyerkőc.

Eközben a Margaret Hotel falai között béke honol. A dolgozók és bentlakók végre hallhatják a csendet, amit egy héten át nélkülözniük kellett. Pár pillanattal később azonban gyászos némaság úszik át a téren. A sötét köd diadalittasan üti fel fejét, mint aki a gigászi csatát egy csapással nyerte volna meg. A bús szürkeség kiül mindenki arcára, aki fülébe eljut a hír. A szavak hirtelen mind jelentőségüket vesztik, és a buszra már nem száll fel senki. A kerekei lassan gördülnek el a Hotel kapuja elől, majd hajtanak fel a főútra, ahonnan már nem is fognak visszafordulni.

A fekete autó egy órán belül megérkezik, elszállítja a csomagot, míg a takarítók a kukába dobják vöröslő törlőkendőiket. Minden ott folytatódik, ahol befejeződött, csak halkabban. Szomorú arcok. Fekete kendők, és egy koromsötét zászló a Hotel nehezen kiérdemelt négy csillaga mellett.

Az étterem egyik asztalánál három férfi ül meg egy nő. Utóbbi komoran bámul maga elé, mintha halottat látott volna.

 – Szörnyű – nyögi a fejét rázva, míg a cipője orrát kémleli. – Szörnyű – ismétli szavát.

 – Mi? – mordul fel az első férfi a leveses kanalával hadonásszva. – Szerintem egész ehető – teszi hozzá a kockázott zöldségeket számolva.

 – Filip! – rúgja bokán a nő. – Ezt most tényleg ne. Nem hallottátok? – kerekednek ki szemei.

 – Mégis mit? – Pillant fel a második férfi, aki egész eddig a göndör hajfürtjével játszadozott. – Ki vele!

A nő sóhajt, majd pirosodó szemeit takargatva kihúzza magát. Még sosem mondott ehhez hasonlót, amire most készül. A halálhír a legfeslettebb penésze mindennek, ami él.

 – Az egyik nagylányt most vitte el a halottas kocsi. A 306-os szoba kádjában találtak rá, felvágott erekkel. Már nem lehetett semmit tenni, meghalt. Ő volt az a szőke. Nem sokat beszélt, de az én csoportomban síelt. Tudom, mert őt tették fel a haladóba kedden – kapkod nehézkesen levegőért, mire a harmadik férfi is sietve felkapja tekintetét. Oldalra fordítja fejét, majd kezét gyengéden a vele szemben szipogó nő nyakához érinti. A simítása olyan meleg, és óvó, hogy a nő elejtve dagadó könnyeit elmosolyodik.

 – Köszönöm Ciril.

 – Nyugodj meg Mirjam! – súgja a férfi mély, mégis derűlátó hangon.

A nő elhalkul, és több szó nem hangzik el az asztalnál. A leves, majd a főétel lassan, komótosan csúszik le a torkokon, míg a desszerthez már senkinek semmi ingere. A szépen piramisba állított tiramisu nem omlik össze, megőrzi alakját, ahogy a bíborban ázott szemek sem csillannak fel. Lehajtott tekintetek sokasága tömörül a Hotelben.

A dél elmúltával egy ismeretlen személyautó hajt a parkolóba, amiből egy zaklatott idősödő nő száll ki, sírva. Arcát kezével takarja, amíg be nem ér a kapun. Zilált ábrázata megrémít mindenkit, nem is beszélve a magas férfiról, aki a nyomában lohol. Az orvosnőt férje kíséri.

Mindketten bemennek a szálloda igazgatójához, kikérdezik, aztán megkapják az egyetlen dolgot, amit ilyenkor a kezükhez vehetnek. 

A búcsúlevél hosszú, és néhol olvashatatlan, de ez az egyetlen, ami a szerencsétlen lánytól hátra maradt. A nő zokogva rágja át magát a sorokon, majd a végére érve tekintete lángolni kezd. Otthagyva férjét és az igazgatót, haragosan, dühöngve indul a halba, a papírköteget a kezében szorongatva. Megállíthatatlan tempóban fut le a lépcsősoron, mindent összetörve maga előtt. Amint leér, mindenki csak rá tud figyelni.

 – Melyikük Knox? – kiálltja, ügyet sem vetve utána kapkodó férjére. – Gyerünk! – néz végig a halban ücsörgő férfiakon, mire az egyikőjük hirtelen mellé lép.

 – Én volnék – feleli visszafogottan.

 – Ciril Knox? – gyűlik haragja a nő tekintetébe, ahogy végignéz a közömbös kinézetű férfin. Ő bólint, és ezzel saját sírját ássa. A búcsúlevél Knox fején landol, ahogy az orvosnő erőteljes csapásai is, amiket csupán férje méteres kezei fognak vissza. – Maga mocsok! Én esküszöm megölöm! – ordítja a nő féktelen dühtől fűtve. – A legértéktelenebb dolog, amit valaha láttam. Szemét, disznó! – sikoltja, de már hárman fogják vissza az idős asszony apró testét. – Gyűlölöm.

 – Kedvesem, hiszen ő nem tehet semmiről! – szólnak a férj csitító szavai, de hiába.

 – Semmire sem való, átokfajzat! – folytatja, miközben férje már a hátára szorítva viszi ki a szabad ég alá. A szitokszavak nem szűnnek, sőt egyre hangosabbak.

A férfi értetlenül áll egyhelyben, szótlanul. Az ablakon keresztül szemez az orvosnővel, mikor az igazgató leér, és mellé lép. Félőn töri meg a csendet.

 – Ciril – kezd bele a földön lévő levélkötegre nézve. – Azt lehet, hogy el kellene olvasnod. Elég sokat szerepelsz benne – nyögi az igazgató reszketve. – Mrs. Johnson volt a lány háziorvosa. Nem csoda, hogy ki van készülve – folytatja a homlokát törölve.

Knox lassan a búcsúlevél mellé sétál, majd lassan, szelíden ér csak hozzá a rideg papírlapokhoz. Mintha csak a szívéig érnének a lány utolsó tettei. A lányé, akinek még a nevét sem képes felidézni, sem az arcát.

Mi van, ha talán… Ha esetleg meg érne egy próbálkozást? Ennyivel tartozik, nem igaz?

Pislant, és hirtelen a reggelit befejező, telthasú gyermekek gyűrűjében találja magát. Futnak ki a buszhoz, hogy minéljobb helyet szerezzenek maguknak. A kavargó hangzavar élettel tölti fel a halott falakat. A férfi mély levegőt vesz, majd az emeletre indul. A 306-os szobába.

Az ajtó tárva nyitva fogadja. A szoba maga üres és néma, pedig a falak, a bútorok, a lámpák és az ablakok is sokat mesélhetnének. Belépve a fürdő mellé Cirilt megüti a heves vérszag. Most már nem fordulhat vissza. Bemegy.

Először a szőke hajzuhatagot pillantja meg, ami lelóg egészen a földig. A lány teste vékony, és sportos ruháját áztatja a vörös vér, ami hosszában felmetszett karjából ömlött ki. A földön borotvapenge hever.

Knox közeledve meglátja a lány hófehér arcát, ami mögött már nem rejtőzik semmi, csak a végtelen üresség. Fenyőzöld szemei iránytalanul az űrbe néznek, míg telt, liluló ajkai is mozdulatlanok. Az élettelen testből hideg sugárzik, ahogy oldalra dőlve várja, hogy megtalálják.

Ciril arca végleg elsápad. Szobor módjára áll, és nem tudja levenni szemeit a holtestről. Soha többé nem akarja ezt látni, sőt, még hasonlót sem. Talán, ha most az egyszer kivételt tenne? Csak most. Pislant.

Read More

Dobverőd. cigid. fényed.

Cím:		Dobverőd. Cigid. Fényed.
Alcím:		Dzsesszdobos
Korhatár:		PG
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Hurt/Comfort
Szavak száma:		1164 db
Fandom:		Original
Szereplők:		OC
Slash/Nonslash
NA:	Szemezni egy idegennel.		2000, Folkklub
Yann Tiersen, Dominique A - Les Bras de Mer
Kellemes olvasást!

Ritkán szoktam becsukni a szemem. Olyankor semmit sem látok, és az előttem lévő sötétség felemészt. Elvesztem a tudatomat, és elájulok. Eszembe jut az életem. Minden mozzanata. Minden szörnyű élmény, emlék.

Most mégis lehunyom, de ugyanúgy látlak téged. A fal mellett állok, szorosan nekidőlve. Annyian vannak körülöttem, de én csak a te illatodat érzem. Borsmenta. A nyelvemről pedig, mintha sosem fogyna el a karamellás cukorka, aminek a zacskója kilóg a zsebedből. Egyáltalán szereted?

Újra kinyitom a szemem, és rögtön ellep mindent az izzadtság szag, és nem is igazán látlak a tömegben. Annyian vannak közöttünk, de te mindig ide nézel. Rám.

Elkapom a tekintetem. Félek tőled. Megrémiszt, ahogy rám pillantasz. Mintha fel akarnál falni. Miért?

 - Hé!

 - Lea! – böki meg Elli a vállam, mire én értetlenül fordulok gyorsan felé. – Kérsz valamit inni? Mi inkább a bárpulthoz megyünk, mert ez hihetetlenül szar – dünnyögi, én meg csak rázni kezdem a fejem.

 - Nem, köszi. Menjetek csak – felelem, és már el is tűnnek a bőrdzsekik között. Lassan visszalépek az oszlop ölelésébe, és ahogy rád emelem a tekintetem, te éppen felém bámulsz. Gyorsan a gitárost kezdem figyelni, mintha észre se venném, de a lábam akaratlanul is megremeg. Szinte hallom, ahogy grimaszos arccal nevetsz rajtam. Bűntudattól ázottan nézek vissza rád, és te csak mosolyogsz. Megnyugszom. Minden rendben.

A fejemet az oszlophoz döntöm, és újra becsukom a szemem. Veled együtt repülök. Az égen.

Csak mi vagyunk ketten.

Félek, de mégis hiszem, hogy ugyanezt érzed. Gondolsz rám. Hiányolsz. Vágyakozol. Igazam van? Vagy ez csak egy kósza ábránd?

Hallom a szenvedélyedet, ahogyan a dobokat püfölöd. Szereted csinálni, és élvezed. Ettől én is ugyanúgy teszek. Boldogan mosolygok magamban, miközben a dobverők táncot járnak a kezeidben. Úgy szeretnék az egyikük lenni. Csak hagyni, ahogy nap, mint nap a kezeid közé fogsz, majd finoman simogatsz, aztán életed tárgyává teszel.

A zene hirtelen elcsendesedik, és körülnézve azon kapom magam, hogy mindenki tapsol. Vége lenne? Eddig álmodhattam csak?

Felvértezem magam a valóság elviseléséhez szükséges páncéllal, és elindulok megkeresni a többieket. Te éppen meghajolsz, és én is ezt teszem.

 - Na, mizujs? – kérdezem mosolyogva, míg Elli és Vanda a bárpult mellett üldögél.

 - Elvoltunk. Beszélgettünk, meg ilyenek. Neked tetszett a zene? – hadarja Elli kedvesen.

 - Ne már! – vágja hirtelen vállon Vanda. – Tuti, hogy csak a szerelmem tetszett neki. A dobos. – kiabálja nevetve, kipirosodott arccal.

 - Nem, nekem tényleg tetszett a zene – vallom. Nem akarok most semmire gondolni. Érzem a pszichedelika hangját a véremben. Bódító hatása elönti az egész testemet.

Szenvedek. Nem látlak. Még úgy is ezt gondolom, hogy ma tettem először, és utoljára is. Mégis, csak te kavarogsz a fejemben. Miért?

Miért húzom ki magam, abban reménykedve, éppen engem nézel? Miért mosolygok még arra is, akit gyűlölök? Miért érzem boldognak magam? Miért nem gondolok a holnapra, amikor már lehetőségem se lesz megkeresni? Miért teszem ezeket, mond? Miért vonzódom ennyire hozzád? Válaszolj, kérlek!

 - Szerintem szörnyű volt, de ha neked tetszett, akkor mindegy. Ha akarod máskor is eljöhetünk – jegyzi meg lágyan Elli.

 - Én is benne vagyok – teszi hozzá Vanda.

Ők ketten legjobb barátnők, mindenben egyet értenek. Ebben is. Bennem is. Nyíltan vállalják, hogy furának tartanak. Mintha nem is ember lennék. Nem mintha zavarna, csak egyszerűen én is így érzek. Nem értem őket.

Beléjük nem ástad be az arcod? Nem vonzod ennyire az ő szívüket is? Csak én vagyok ilyen gyenge, és ostoba? Igazi naiva.

Gondolkozok, már megint, pedig nem szabadna. Ők csak beszélgetnek, és én csak ülök, elveszve a gondolataim tengerében, evezők, vagy csónak nélkül. Ez a jelenléted miatt van. Valahol ott járkálsz hátul a színpad mögött. Szidod a gitárost, iszol, cigizel.

Bárcsak lehetnék az az egy szál Marlboro, amit meggyújtasz, majd a szádba teszel. Mélyen a tüdődbe szívod, majd édes füstöt fújsz a levegőbe.

Elli és Vanda még mindig csak egymással vannak elfoglalva. Én meg azzal játszom, hogy a cipőm orrát a székem széléhez nyomogatom. Kezdtem érezni, hogy ez az este is csak a szokásos magányosság szellemében fog zárulni. Már egészen megszerettem. Nem is baj.

 - Hé, Lea! – szólt ide Vanda. – Ez milyen zene is volt? – kérdezte mosolyogva, míg Elli csak bólogatott.

 - Pszichedelikus rock – vágtam rá, mire ők csak értetlenül bámultak vissza rám. – Tudjátok, amikor valaki beáll az LSD-től, és elszáll – mint én, ebben a pillanatban, mikor te sétálsz a bárpult másik oldalára egyedül. Reszketek, de nem tudom elkerülni a tekinteted. Rád akarok mosolyogni.   

 - Ó, Lea! Nagyon cukin szemeztek – súgja a fülembe Vanda, és én felé fordulok.

 - Nem, ez csak… Csak elbambultam – mentegetőzök. A testemen érzem, ahogy felmérsz. Nem tudok a válaszomra koncentrálni. Igazából semmire. Ez nem lehet hamis érzés. Nem!

Tudom, hogy te is ugyanúgy rám gondolsz, az én szemeimet keresed. Gyere ide! Kérlek, szólíts meg, és bebizonyítom, hogy akarlak. Ez nem csak ábrándozás, vagy fantáziálás. Fogj meg! Had lehessek a fényed, amit mindenhová követsz, és éjeken át csak rá vársz.

Nem! Megrázom a fejem, és kiegyenesítem görbe hátamat. Fel kell ébrednem.

 - Kimegyek egyet levegőzni – szólok oda a lányokhoz, akik csak bólintanak nekem, majd beszélgetnek tovább. Nem nézek rád. Nem fordulok feléd, azt sem tudom ott vagy-e még.

Kisétálok az ajtón, nélküled. Nincs szükségem rád. Nélküled is tudok élni, nincsen semmi okom félni. Egyedül vagyok itt, és mindenhol. A világom én vagyok, másnak nincs helye benne. Olyan sokan jártak, keltek már át a hidamon, és itt hagytak engem egyedül. Mégis…

Miért érzem azt, hogy te más lennél? Talán annyira érdektelen vagy számomra, hogy nem is gondolok rád a hidamon? Tudom, hogy csak átutazó vagy? Miért érzem ezt? Valaki segítsen!

 - Valaki segítsen – suttogom halkan az éjszakába, hátha valakihez elér magányos hangom foszlánya.

 - Itt vagyok – szól a hátam mögül egy bús hang. A tiéd. Hát itt vagy? Hátra fordulok hozzád, és végre közel vagy. Nem kell lecsuknom a szemem, hogy jobban lássalak. Örülök.

Ijedtség rajzolódik ki arcodon, mintha félnél. Mitől? Tőlem? Nem.

 - Segíteni akarsz nekem? – kérdem tőled félénk hanggal.

 - Ez az úriemberek dolga, hm? – feleled, és közelebb lépsz hozzám. A lábaid mintha remegnének. Nem értem. – Hogy hívnak?

 - És téged? – vágom rá, mire elmosolyodsz.

 - Van Gogh – nyújtod felém a kezed.

 - Beethoven – érintem meg az érdes tenyered, mire te hirtelen magadhoz rántasz, és egyetlen mozdulattal kihúzod a telefonom a zsebemből. – Hé! – kapok utána, de te túl magas vagy.

 - Nyugi! – próbálsz csitítani, miközben egy számot pötyögsz be.

 - Ha telefonálni akarsz, akár el is kérhetted volna – kezdek ugrálni a mobil után, mikor hirtelen a „Sweet Home Alabama” csendül fel. A telefonom a kezembe nyomod, mire a sajátodat kapod elő, és kinyomod a hívást. – Nem erőszakos kicsit ez a módszer? – kérdezlek megilletődötten.

 - Talán a fagyos utcán segítséget kérni nem az? – feleled, majd elindulsz az ajtó felé. – Hívj, és segítek a magányodon – mormolod, de érzem, hogy hamisan. Bízol bennem.

 - Várj! – kiálltok utánad, és te megtorpansz. Odalépek hozzád, közel. A hátad mögé lépek, belekapaszkodva a kabátodba.

Félek tőled, de akarlak. Nem tudom, hogy mit fogok érezni, mikor először megölelsz, megcsókolsz, ágyba csábítasz, vagy csak megfogod a kezem, de át akarom élni, veled. Velem.

Nem tudom mi lesz, vagy látlak-e még, hagyd, hogy tudjam!

 - Szerethetlek?

Read More

Marzipan Symphony - Prológus

Prológus

RPS * John Lennon Fanfiction * UST * DT * R * Trailer

Sziasztok! Meghoztam a várva várt Marzipan Symphony prológusát, nem is fűznék hozzá semmit. Viszont a véleményeteket mindenképpen írjátok meg nekem kommentben!

Kellemes olvasást!

Előkaptam volna a naplómat, és írtam volna bele. Leróttam volna minden egyes sort arról, hogy miért vagyok itt, ki tette ezt velem, és hogyan. A lelkem repedéseinek legkisebb kanyarulataival íveltem volna át a lapra ejtett könnycseppjeimet. Ez eddig mindig segített a testem végső elkeseredésének feltüzelésében. Azon az egy napon viszont, még a szentlélek sem tudott volna felébreszteni mélységes álmomból. Egy olyan világból, ahol már nem foglalkoztatnak a porcelán arcú angyalok, sem a szarvas léptű istenek. A testem elvesztette minden rugalmasságát, és ami addig mozgásra bírta, akkor a földre taszította.

Az elveszett az utat keresi. Egy ösvényt, ami majd egyszer a céljához fogja elvezetni. Nem látja meg maga előtt. A szemét elhomályosítja a vak hit, egy az életnek képzelt fogalomhoz.

De mit is várhatna az ember Martha Meadowstól?

Egy egyszerű angol lány, aki az „elitgimnazisták” életét éli. Akaratos, nagyszájú, és rendkívül határozott. Persze nem erről lehet a legkönnyebben felismerni, hanem barnán fénylő hajáról, no meg arról az aranyos kis frufruról, ami már évek óta eltakarja a homlokát. Tulajdonképpen rengeteg dolog van az életében, amit már rég megszokott. Ilyen például az a tény, hogy ő a világ egyik legambiciózusabb diákja. A jegyei mind kiválóak, és dicséretesek, míg ő maga többet tud lassan a tanároknál is. Ha az ember őszintén akar róla beszélni, egy visszataszítóan okoskodó, félelmet nem ismerő, háborodott lány. Ezt lehet róla elsőre leolvasni.

Hogy, hogy értem a háborodottat? Martha Meadows már két éve, mióta az éjszakai tanulás miatt, csak három-négy órát alszik, embereket hallucinál maga köré.

A barátai Meaminek szólítanák, ha most ők is itt lennének. Ebben a fényűző kapubejáróban, ebben a reykjaviki kerületben, ezen a szigeten, ezen a világon. De nincsenek, ezért egyedül ő tudja magát így nevezni. Bár jelenleg cseppet sem érdekli, hogy mi is a neve, csupán az, hogyan fog bejutni a házba. Nem is nevezhető annak, inkább kastélynak. A Meamihez hasonló ártatlan, ismeretlen lelkek egy hosszú kikövezett kocsibejárón tudnak az épületig sétálni, miközben körbenézve Reykjavik egy családias, cseppet kihalt kerületét csodálhatják. A palota egy dombon van, ezért könnyen ki lehet szúrni messziről is, nem is beszélve a fenyegetően nagy „Magánút” tábláról. Kellő bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy valaki idáig elmerészkedjen, de a látványért ezt is leküzdi az ember. A csodálatos, kissé kopár növényzet ugyan csak Izlandot jelzi, mégis ez éppen egy olyan pontja a szigetnek, ahol ez előny. A szürkés színbe öltözött fűszálak takaróként borítják a dombok sokaságát, míg mögöttük hótól fehérlő gleccserek sorakoznak. Ebből a kerek ívből nő ki csúcsként ez az épület, aminek a hamuszürke kőfalait végig nőtte egy különös futórózsa, ami még egyszer sem hozott  virágot. A kastély titkai közül ez volt a legvarázslatosabb, ami az egyszerű kőházat, igazi tündérmesébe illő várrá festette.

Martha megfontolt léptekkel halad a kanyargós fakerítéssel határos bejárón, majd tovább a ház ajtajáig, ami az íves kőfalak közepén vár már rá. A palota futórózsával borított falai aszimmetrikusan illeszkednek egymáshoz, míg ezek mind eltakarják a mögöttük lévő kertet. A faajtón egy régi, bronzkopogtató lóg, míg mellette egy nagy kijelzőjű kaputelefon.

Meami lerakja maga mellé a két bőröndjét, majd egy mély levegővétel után magabiztosan nyomja meg a készülék zöld gombját. Vár pár másodpercet, de nem jön válasz. Sóhajt, és ismét a telefon alakú ikonra teszi vékonyka ujját, mire hirtelen a hangszóróból egy idős férfi szól ki.

 - Hogy a fenébe működik ez a micsoda? A francba vele! – károg a hang.

 - Nagyapa, én vagyok az! – hadarja gyorsan Martha, kissé félénken, ami cseppet sem jellemző rá.

 - Ó, te vagy az kincsem? Rögtön beengedlek, amint megtanulom használni ezt a micsodát – feleli ércesen, de egy pillanat múlva az ajtó megrezzen, és kinyílik. Résnyire már be is lehet látni, bár az épület belsejét aligha el lehetne képzelni.

Martha kitárja az ajtót, és hirtelen minden csepp vér megfagy benne. Elönti egy másodpercig a félelem, valami újtól, valami ismeretlentől. A világról mindent tud a kőkorszaktól, a barokkon át napjainkig, de sejtelme sincs arról, mi fogja bent várni.

Érzi, hogyha belép a vaskeretes küszöbön, már nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint eddig. A jól bejáratott élete félbetörik, és nem számíthat semmi megszokásra, csak egyedül magára. Pont, mint eddig.

Utoljára is magához szegezi a kérdést, miért van itt, és ismételten meg is válaszolja. Túl gyenge voltam – gondolja. – Soha többé nem leszek az!

Elszáll minden félelme, és határozottan lép be. Még ideje sincs körülnézni, rögtön egy sápadt férfi áll előtte. Egy kopott, sötétbarna bőrcsizmát visel, fölötte egy szakadt farmerrel, és feketebőr övvel, míg a mellkasán egy fehér, New York feliratú póló feszül, rajta egy farmerdzsekivel. Hosszú, hullámos, barnahaja az arca elé lóg, míg a kereküvegű szemüvegét tisztogatja. Csak áll egyhelyben, rá se hederít Meamire, aki kezében a bőröndjével vár valamire. Akármire.

A férfi kontrasztos vonala rögtön elárulja, hogy ő is csupán egy hallucináció, de más, mint az eddigiek. Belőle sugárzik egy olyan leírhatatlan hangulat, amit eddig Martha még sosem érzett. Nem is tud megmozdulni tőle, elnyomja az ismeretlen alak kisugárzása. 

Egyszerre a férfi sóhajt egyet, és horgas orrára csapja a szemüveget, majd lassan a lány felé fordul. A tekintetük találkozik, és mintha az idő is egy pillanatra elvesztené a jelentőségét. A párátlan levegő már nem mozog, csak áll egyhelyben. Ő is, mint minden lélekkel bíró tárgy a szobában, abban gyönyörködik, ahogyan ők ketten egymás szemébe néznek. Nem is tesznek mást, csak a másodpercek alatt zajló találkozást élik át újra, újra, és újra.

Read More

A kis taknyos, aki angolnak született

A kis taknyos,

 Aki angolnak született

RPS * One-shot * Mclennon * Hurt/Comfort * PG * Dirty Talk * Zene

Hát ez lenne az első novellám, ami Slash, szóval szerintem még eléggé érezhető a tapasztalatlanságom. Ne kérdezzétek, ez miért készült, csak úgy kipattant. (mert hát ezek úgy szokták) Minden esetre ha van igény, vagy nekem kedvem, még írok ilyen kis apróságokat, tehát ha tetszett mindenképpen írjatok valami kis szösszenetet, de egy "GJÁWW"-al is beérem. Na nem is pofázok többet, kellemes olvasást!

Hát ennyi idő után elérkezett ez a nap is. Kilencvennyolc nyomorúságos évből, egyedül huszonhármat élt. A többi csak időhúzás volt. Ez nem igaz. Hazugság. Az egész csak egy átverés, amivel mindenkit be akar csapni, még magát is. Nem tudhatja meg senki, hogy 1980. december 8.-án egyszer meghalt, aztán 2001. november 29.-én, de már csak most kell neki. Egyszer, utoljára.

Mi az ember? Mi a lélek? Mi az érzelem? Gondolatok káosza tekereg abban a testben, aminek a szíve már oly sokszor összetört, és akárhányszor megpróbálta magát összeragasztani, csak egyre több rés nyílt rajta. Most végre újra szabad lehet, senki sem kényszeríti az öreg, vékonyka bordák közé. A feslett, kikopott ruhák, amiket már több éve nem látott, és vagy egy idősödő vénasszony omladozó házában, vagy egy letűnt múzeum karcos üvegpultja mögött porosodnak, most ismét a szeme előtt peregnek. Élet, vagy halál?Mi következik most?

Néhányan hisznek a mennyben, a pokolban, vagy egyszerűen csak a lélekvándorlásban, de olyan is akad, aki csak az ürességre számít. Sir Paul McCartney egyedül Johnban hisz, már nyolcvanhárom éve. „Nincs se pokol, se menny, csak mi vagyunk. Itt, ahol élünk, és ennyi. Ezt kell úgy felhasználnunk, ahogy csak lehet” – ezt monda ez első alkalom előtt. Paul már akkor is hitt neki, amint meglátta egy teherkocsi platóján. John Lennon, a legnagyobb bajkeverő, egész Liverpoolban, a mai napig, pedig már jó pár év eltelt azóta, hogy megvette az első gitárját hét fontért. Mindenki csak annyit tudott róla, hogy messziről el kell kerülni, azt már csak páran, hogy ki is ő igazából. Bár azok közé John Lennon nem tartozott. Ki ő? Ki lehet az a srác, akiről susmognak, hogy alapított egy bandát, csak úgy. Szokásos Elvis-haj, és az az irdatlanul nagy magabiztosság. - Csak látszat, igazából nem létezett, igazából éveken át próbálta elfojtani minden félelmét, és érzelmét, egy ideig. – Aztán jött Paul. „Az a kis teavedelő taknyos bájgúnár” – John eleinte csak így hívta. Ez a kissrác jobban zenélt nála. Odahozták őt a gitárjával, ami közel kétszer akkora volt, mint ő maga, de ahogy belekezdett a dalba, az ujjai úgy pattogtak húrokon, mintha csak arra születtek volna. Ezután John kénytelen volt őt bevenni, majd megtanulni tőle mindent. Tőle, aki még ráadásul sokkal fiatalabb volt nála. Megalázónak érezte volna, ha Paul nem olyan, amilyen. Arra született, hogy szeresse, és boldoggá tegye a körülötte lévőket. Köztük Johnt. Főleg őt.Minden jól alakulhatott volna, ha nem jön George. „De jó, még egy taknyos. Repesek!” Az egész csak bonyolódott a harmadik srác érkezésével, ezért John fel is adta a Paul iránt táplált érzéseit, és már csak Stuarttal barátkozott a szobatársával.

De most Paul meg fog halni. Vége lesz a keserű időknek. Elmúltak azok a napok, amikor ők voltak a világ legismertebb emberei. Elmúlnak azok a napok is, amikor Paul egyedül van. Az utolsó Beatle.Az emberek már csak így emlegetik. Vagyis tehették, eddig. Ma már nem.

 Egész életében arról álmodozott, hogy a nagy napon majd az Imagine-t fogja hallgatni. - Ma. – De azt nem sejtette, hogy tényleg így lesz.

A napi sétáját rótta, London külvárosában, a Temze partján, mikor elkezdődött. Lassan, higgadtan ledőlt a fal mellé, és most csak mosolyog. A telefonjából John hangja szól, ahogyan élete dalát énekli. Azt az egyet. „Kinek írtad, Johnny?” – kérdezte tőle. „A világnak!” – vágta rá, de hazudott.

A fájdalom kezd erősödni, lassan már az egész testét átjárja, mindenét. Nem érdekli, még mindig mosolyog. „Kire?”

„A világra!” – hazudik. De az igazi válasz ugyan az. Senki nem mondta ki, soha. Egyszer sem.

Már az egész teste remeg, a mögötte lévő fal annyira közel, hogy már nyomot hagyna a téglafelülete a hátán. Mást vigasztalna a szép látvány, de Paul nem szomorú. John sem volt az. Mosolyognak, mindketten.

„Szeretsz?” – csuklott el a hangja, míg Paulra bámult megszeppenve.

„Seggfej vagy” – válaszolta rezzenéstelen arccal, előre bámulva.

„Te meg rohadj meg!” – ugrott volna fel John, de nem tudott. Kimerült volt.

„Ne kérdezd idióta, csak mond!” – emelte fel a hangját, majd egyenesen a szemébe nézett. Erre John nem mondott semmit, csak hallgatott. Örökké. Elárulta saját magát. Azt, amit másoknak próbált megtanítani. Mindent.

Már alig kap levegőt. Fuldoklik. Nem érzi se a lábát, se a karjait. A mobil kiesik a kezéből, de a zene nem hallgat el. Ismétlődik. Paul nem erre számított. Azt gondolta, pár másodperc alatt vége, de már harmadjára kezdődik el az a dal. A családjára gondol. Kócos a haja, jól áll a ruhája? Ugye nem felemás zoknit visel? Megint elvigyorodik.

Eszébe jut a sarki bolt, ahonnan hatvanban a zoknikat lopták, hatan. John mindig röhögött, akárhányszor oda mentek, és szándékosan más-más darabokat hozott, ezzel megkeserítve az árusok életét, meg úgy mindenkiét. Élvezte.

Paul egyre nehezebben tudott semlegesnek látszani, aztán Stu meghalt, és vele együtt John egy kis darabja. Már nem voltak, csak hárman. John egyedül. Megint. Legalábbis ezt akarta hinni, de ez nem így volt. Csak ismét elnyomott magában mindent. Az, aki vasárnaponként a templomba igyekezők fejére vízzel töltött kotont dobált, nem tudott semmit mondani Stuart szüleinek. Semmit. Csak próbált jó pofát vágni, aztán senkit sem halálra verni. Paulnak már nem kellett színlelnie, hiszen Stu eleve őt pótolta. Mikor már John elfelejtette volna, ismét elárasztották az érzelmek. Már nem volt akadály, csak félelem. Mindketten rettegtek, egészen addig.

Akkor lettek emberek. Akkor lett lelkük. Akkor éreztek. De nem beszéltek, és mondták ki. Próbálták azt a látszatot kelteni, hogy az egész csak szórakozás. Ezzel még saját magukat is megtévesztették.

Ezután jött az az időszak, ahol az általa dobált emberek már nem a bibliát szorongatták, hanem az ő lemezeiket. „Nagyobbak vagyunk, mint Jézus.” John már nem volt egyedül. Olyannyira, hogy már Paul sem kellett neki, és neki sem John. Ezt hitték.

Már a feje is zsibbad, és csak rettentő homályosan lát. Köhög, a tikkasztó meleg fojtogatja, de John még mindig énekel neki. Erről álmodott, hogy ez így történjen. Magában csak arra gondolt, hogy „Köszönöm!” Ezt mondta akkor is. Akkor, utoljára, aztán elment. Otthagyta Johnt, aki addig folyton csak azt óbégatta, hogy semmi szüksége rá. Hazudott, mindvégig. Elhitette magával, hogy igaz, és végül Paul már feladta. Nem mondta el, hogy többé nem fogja kényszeríteni a maradásra, vagy nem árasztja el támogatásával. Már úgy is mindegy volt. Csak elsétált. Befejezte. John megint egyedül maradt, de most örökre, úgy, ahogy Paul is.

Késő volt, az egésznek vége szakadt.

Ezek után kezdődött az igazi kín Paul számára, ami ezerszer rosszabb volt számára, mint ez a pár perc most.

Lehunyja a szemeit, és várja, hogy az egész testét átjárja a fájdalom. A halál.

Újra kap levegőt. Tudja mozgatni a végtagjait, és érzi a kopott, koromfekete bőrdzseki illatát, a vádliját teljesen összeszorítja a szűk farmer, nem is beszélve hegyes orrú cipőjéről.

Hirtelen ismerős karok ölelik át szorosan. A gazdájuk csak annyit suttog:

„Szeretlek!” – nyomja össze még jobban. – „Nagyon elkéstél te kis taknyos! Pedig, én azt hittem, hogy az olyan született angolok, mint te sosem késnek…”

Read More