Tovaillanó valóság - Christmas special

Cím:		Tovaillanó valóság
Alcím:		-
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot, Special
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		695 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		Brian Epstein, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:	Egy karácsonyi beszélgetés.		1964, Miami
The Beatles - I've just seen a face
Kellemes olvasást!

Magányosan álldogált a hajó szélén, kezét a korláthoz szorítva, mintha csak az oly könnyedén tovaillanó valóság szárnyába kapaszkodott volna, még mielőtt az örökre elhagyta volna. Még magát a kikötőt sem hagytuk el. A jacht még a sekély vízen úszott, és oldala gyakran a móló fadeszkáihoz csapódott. Olyan hangot képzett, mintha csak a szabadságért kiáltana.

A hajót Nymerának nevezték el, a tulajdonos tiszteletére. Persze ez az aktus jobbára szaglott gúny bűzétől, mint alázattól. A közemberek vérébe ivódott a vágy, hogy a felettük állókat megalázzák.

Nymera egy csodálatos, egy híján húsz méteres ladik volt, amit a német partokról szállítottak Görögországba, teljes titokban.  Ha bárkinek is a fülébe jutott volna a hír, hogy Brian Epstein egy kétszemélyes jachtot rendel a Beatles nyaralásának színhelyére, valószínűleg elszabadult volna a pokol. A menedzser szerencséjére legyen írva, az ő képe és neve nem virított minden napilap címlapján, így az álnév alkalmazása nem okozott nagyobb kihívást, mint titokban ideutazni. John tudta nélkül.
 - Minden rendben? - szólt ki a lenti fülkéből Bri, miután eltelt a Paul nyújtotta fellegi látvánnyal. A basszusgitáros egy fehér pólót, rajta fekete mellényt viselt. Mindkét ruhanemű kétszer kisebb volt annál a méretnél, amit hordani szokott, ezért az izmos karja, és lapos hasa láthatóvá vállt. Könnyen el is terelte Brian figyelmét, de nem jobban, mint azok a pajkos ajkak, amik Paul pisze orra alól biggyeszkedtek ki. Ezek ellenére mégis a kacér szempár csábította el végképp a férfit. Tehetetlenné tette neki azt, hogy bármi köze legyen a szabadságba. Hogyan is lehetett volna, ha ezek a karok oly hamar gúzsba kötötték. 
 - Bűntudatom van, amiért eljöttem - sóhajtott a horizontra bámulva, akár csak egy madár, aki legszívesebben elrepülne a messzibe, felkutatni a végtelen legvégét. - Nem szabadna itt lennem - nyögi halkan, majd elkeseredve a jacht fához koccanó oldalára néz.
Brian lassan felsétál a kabinból, mire Paul hevesen felemeli a kezét. ,,Állj"-t tátog.
A decemberi napsugarak lesütöttek rájuk, míg a kikötő melletti forgalmas utat ellepték az autók. A zajuk elnyomott minden felesleges szót, amit ejthettek volna.
 - Tudom, hogy nagyon önző vagyok - torpant meg a férfi a fehér ingébe markolva. - Ne érezd magad rosszul magad miattam! Menj vissza, ha akarsz - felelte egy megtört elme. Paul a szavakra meg sem rezzent. Mozdulatlanul szorította tovább a korlátot, míg Bri visszalépkedett a kabin mélyére. A melegtől fűtött fülke a fájdalom tüzétől égve kapta markába a menedzsert, és szorongatni kezdte. Brian érezte, hogy lassan nem tud több terhet elviselni. A bánat kezdte elemészteni, mialatt Paul rabigája továbbra is szorította kezét, lábát. Az iránta érzett bűnös szerelem sokkal kínzóbb volt, mint előtte bármi. A céltalan, színtelen jövő még jobban elvakította. Már egyik irányba sem volt útja. Választások nélkül maradt. Az egyetlen döntést egyetlen ember hozhatta csak meg.
 - Liverpoolban most havazik - jegyezte meg Paul becsukva a kabin ajtaját.
 - Pár mérföld mindent képes megváltoztatni - válaszolta a menedzser, de nem fordult hátra vendégéhez. Jól tudta, nem sokáig marad.
 - Valamivel tartozom neked - sétált lomhán közelebb a basszusgitáros. - Nem nagy dolog, de szeretnék valamit ajándékozni - érintette hirtelen meg Bri kezét.
 - Ne kínozz. Kérlek! - fordult el reszketve. - Mondtam, hogy elmehetsz.
 - Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Majdnem karácsony van még. Nem adhatom meg azt, amire vágysz, és nem is tudom mit kellene tennem, de most azt fogom, amit szeretnék. Érted? Sokkal önzőbb vagyok, mint te valaha voltál, vagy leszel - csuklott el bátortalanul, mire Brian tekintete egyből rá szegeződött. - Azt akarom, hogy add nekem ajándékba ezt a pillanatot, de csak ezt. Azért akarom ezt, mert tudom, te se kívánsz mást - kúszott fel keze a férfi nyakába. - Egy csók - vett mély levegőt. - Egy csók. Utána elmegyek, és soha többé nem beszélünk erről. Nem hívsz sehová, és a telefont sem én fogom felvenni. Ezt tudnod kell - lehelte komoran.
Brian bólintott.

Read More

Két emberként néztünk a napba, ami megégetett minket.

Cím:		Két emberként néztünk a napba, ami megégetett minket.
Alcím:		Hibák
Korhatár:		NC-17
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		1493 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Brian Epstein
Slash/Nonslash
NA:	John egy hisztis kisfiú, Brian meg csak Brian.		1964, New York
The Beatles - You've got to hide your Love away
Kellemes olvasást!

A nap éppen lenyugodni készül, és a hegyek derekába kapaszkodva húzza magát a messzeségbe. Minél előbb véget akar vetni ennek a sugárzó melegnek. Talán már ő is túlságosan felforr a gyomrában hullámzó melegtől. Akkor mi mit is mondhatnánk?

Itt ülünk egy kopár domb tetején, és az aranysárga éghez kiálltunk segítségért. A búsan hajlongó szélhez üvöltünk válaszért, és a zölden viruló természettől kérünk szánalmat. Az oltalomhoz fogható azonban sosem ér el hozzánk, hiszen a világnak ezen részén még a madarak sem süttetik magukat. Innen messze van minden, amibe mások születhetnek, vagy amibe eljuthatnak. Mi sosem lehetünk egy közülük, míg ők sem vándorolhatnak el idáig. Kiválasztattunk.

 - Mi lenne, ha egy kicsit hangosítanánk a jobb sávot? – bámul az egyik technikus rám.

 - Nem tudom. Nem szeretném, ha az erősítők túlságosan bemelegednének. Mr. Lennont a múltkor is csúnyán megrázta az áram. Ezek az eszközök nem működnek túl jól – mormolom el neki, miközben csak John buta képét tudom bámulni. Ez mindenkit zavar. Engem, őt és a technikust is. Mégsem kapom el a tekintetem, hiszen játszom az úriembert. – Hm, már rá férne a srácokra egy kiadós hajnyírás, nem igaz? – mentem a helyzetet, és szegény fiúcskára nézek.

 - I-igen – dadogja megszeppenve. Már meg is bánja, hogy a gondolataiban rég egy penészes kocka alakú cellába száműzött. Csak pár évvel lehet nálam fiatalabb. – Tíz perc, és kezdünk! – A függöny leereszkedik, és kint nyitják a kapukat. Elönti a teret az a fülsiketítő zaj, ami ilyenkor óceáni méreteket öltve zúg be a nézőtérre. Már fáj is a fejem.

Bólintottam, és már indultam is a színpad mellé, ahová a négy bogárka is tartott. Mély levegő, és kitartás.

 - Sok sikert fiúk! Kint találkozunk! – nyögöm oda nekik, miközben csak nevetnek.

 - Meg sem nézel minket, Brian? – néz rám Paul a boci-szemeivel, amik egyszer még a sírba visznek. Egyszer még meg kapja a magáét az ilyen csábos mondataiért. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megköszönni.  

 - Nem. Találkozom az egyik billboardos újságíróval, aki elmondja hányadik helyen áll a Help! – felelem, és a srácok arca egyből felcsillan. Nem akarom elrontani a mai koncertet azzal, hogy elmondjam, már két napja listavezető.

Intek a fiúknak, és megyek is tovább. Ez a koncert is fergeteges lesz, mint az összes többi. Nem is csoda, hiszen mindenki oda van az aranyos Ringóért, és misztikus George-ért, a csinos kis Paulért, és Johnért. Hogy lehetne őket nem szeretni?

Képtelen vagyok a koncertek alatt az épületben maradni. A bűz, és a folyamatos sikoltozás egyszerűen kibírhatatlan. Nem is beszélve arról, ami utána jön…

Akármennyire is erőlködöm, nem tudok visszaemlékezni, hogy jutottam ide. Hogyan váltam azzá, aki most vagyok? Emlékeznem kellene? Szégyenkeznem? Változzak meg? Nem tudok. Nem érzek sem bűntudatot, sem késztetést. Amikor eldöntöttem magamban, hogy szerelmes vagyok Johnba, már nem léphettem vissza. Magával ragadott az érzés, és egészen a mai napig húzott, de még nincs vége. Az út, amin magával rántott, sokkal hosszabb és rögösebb, mint azt el tudnám képzelni. Én, vagy akárki más. Vajon ki tud majd megmenteni tőle?

Mire észhez kapok, mind a négyen a kocsi hátuljában ülnek, és a sofőr hátát csapkodják.

 - Hajtson kocsis! Az életünk múlik ezen! – kiáltja John az óangol akcentusával. A többiek mind nevetnek, míg én szelíden elmosolyodom. Ő az, akit szeretek. Veszek egy mély lélegzetet. Egy idióta, aki a hülye vicceivel próbálja elterelni az igazi énjéről a figyelmet. Azt hiszem végül is egy kicsit hasonlítunk. Menekülünk.

 - Higgadjatok le egy kicsit! Ha nem emlékeznétek, ma hajnalban fogjuk megnézni azt a furcsa madridi vízesést, amit kikönyörögtetek – sóhajtom halkan. Ide hallom, hogy mennyire lihegnek. Teljesen kimerültek, ahogy az lenni szokott. – Inkább pihenjetek.

- Jó, jó, jó, de hányadik a Help!? – kérdezi vigyorogva Ringó. Végre elmondhatom nekik, hogy megint megcsinálták. Mintha csak egy újabb időszak következne, a másik után. Semmi változás. Minden albummal újra és újra kihalásszák az aranyhalat. De nincsen több aranyhal. Nincsen nagyobb állat a vízben. Akkor miért nem keserednek el?

 - Első – mondom, és ők örülnek. Nevetnek, mosolyognak. Nincsenek bennük kétségek. Még nem érezték meg a sikerrel járó végtelen monotonitást, amiben én már oly régóta úszok. Az ár hajt előre, és én hagyom, hogy egyenesen sodorjon. Nincsenek mellékfolyók, patakok, vagy elágazások, csak a semmibe vezető víztömeg, a legvégén a szakadékkal. Egyenes út, ahová minden kíván eljuttatni. Miért nem kérdez senki? Már nem is emlékszem ki volt az, aki belökött a folyóba. Az emlékeim kezdetén is csak lebegtem a vízen. Félek tán?

A fiúk elalszanak, és én is lehajtom kókadó, vén fejem. Nincs előttem semmi, csak a sofőr vezet szorgosan.

Mind azt hiszik alszom, de lehunyt szemmel is látom a szembe hajtó autók fényeit. Hiányzik valami.

Lassan megérkezünk a Mataelpino melletti túraútra, ahol már három hatalmas lakóautó vár ránk. Felébresztem a fiúkat, és kirugdosom őket a többiekhez.

 - Ha látni akarjátok a napfelkeltét, azt ajánlom, siessetek – hadarom, mire George szinte el is tűnik. Megy enni. John, Paul és Ringó pedig, áll velem szembe, és néz rám nagy szemekkel. – Mi az?

 - Ugye feljössz velünk!? – zengik egyszerre kórusként, akár az óvodások.

 - Mi vagyok én, az apátok? – nézek vissza szarkasztikusan.

 - Jó, akkor kérek két sátrat, és már megyünk is! – szavalja John lelkesen, és el is rohan. Mintha itt se lennék. Figyelmetlen, kelekótya, és őrült.

A hegyre vezető út meredek, és kényelmetlen. A fene se akart volna ide felmászni. Kezdem érezni csontjaimon az öregséget. Elborítja minden porcikámat, és szinte teljesen kifulladok, mire felérünk.

A kétszemélyes sátrak feszesen állnak a fennsík csúcsán, és újra fiatalnak érzem magam. A vászon alatt feküdve érzem a friss levegő hűsítő ízét, míg a sarokban látom a felkelő napot, aminek sugarai átjárják Madrid kövezett utcáit, a dombokat, az erdőket, és végül a vízesés páráján keresztül elérnek egészen hozzám. Magamba szívom az érzést, majd az oldalamra fordulok.

Végre sikerül elaludnom. A testem végre megpihenhet kicsit ezen a göröngyös földön a megannyi fűcsomó között.

 - Hé, Bri! Átaludtad a hajnali csodát. Meg a füvet is, ami azt illeti – suttogja John, amivel természetesen rögtön felriaszt, de úgy teszek, mintha észre sem venném. Tudhatnám, hogy sosem adja fel…

Lassan mögém bújik, és átkarol. A kezeivel lomhán simogatni kezd, és az ujjai egyre lejjebb csúsznak.

 - Mégis mit csinálsz, kölyök? – durmogom oda neki félálomban.

 - Csak egy kicsit mókázok – suttogja, és én hallom a hangján, hogy magára húzta azt a kaján vigyorát.

 - Inkább menj le, és dugj meg egy sminkes lányt – csúszok odébb. Tényleg, soha nem tanulok.

Hevesen utánam nyúl, a hátamra nyom, és nem mozdul. Az arcunkat alig választja el valami, de neki ez sem elég. Közelebb hajol.

 - Nincsen hozzá elég bátorságod – provokálom, tudva, hogy úgyis meg fog történni minden, amit álmaimban már rég megtettem. Tudom, hogy van hozzá bátorsága.

 - Fogadunk? – néz rám kacéran, és rögtön beleharap az alsó ajkamba. Elhúzom az arcomat, és a számhoz nyúlnék, de ő még mindig a földhöz szorít. Lenyalom azt a pár csepp vért, és visszafordulok hozzá.

 - Fogadjunk! – vágom rá ösztönösen. Sebesen előrehajolok, és erősen megcsókolom. Hiába próbálja elhitetni velem, hogy csinált már hasonlót, minden mozdulatából látszik az álszentség. Hazudik, ahogyan azt mindig is szokta. Én meg úgy teszek, mintha nem venném észre.

A nyögéseink annyira hangosak, hogy valószínűleg még a hegy lábánál is tisztán lehet hallani. De persze Johnnak esze ágában sincs lassítani. Neki minden kell. Nem riasztja vissza a tény, hogy már évek óta ezt a játékot űzzük egymással. Főleg ő. Ha verseny lenne, bizonyára én lennék a vesztes. Ebben nincs is semmi meglepő. Egyre csak gyorsít és gyorsít. Alig kap levegőt. Látom rajta, hogy fuldoklik.

 - Nyugi – súgom neki, de mintha itt se lennék. – John. JOHN! – emelem fel a hangom, és ú a szemembe néz, majd összerogy. A mellkasomon terül el, és én lassan magamhoz szorítom. – Ezt nem csak így lehet, ám – szólok nyugtató hangon.

 - Csak szeretnék örömet okozni neked – nyögi halkan, és én elmosolyodom.

 - Olyan kis butus vagy, John Lennon.

Lassan a hátára fektetem, és csókolgatni kezdem. Miért teszem ezt? Újrakezdem az egészet. Finoman, lágyan, és szenvedélyesen. Végig egymás szemébe nézünk. Halkan.

A föld hirtelen megfordul. Megáll, majd minden irányt változtat. A vízesés hirtelen visszafelé kezd csobogni, és a mederből fogyni kezd a víz. A nap leindul, és eltűnni látszik Madrid mögött. A madarak visszafelé énekelnek, és minden más lesz. Már nem mi vagyunk a világ kitaszítottjai - a kincsei vagyunk. Piedesztálra emelnek, és mindenki mosolyogva gondol ránk. Mondhatunk bármit, tehetünk bármit.

 - Mondhatsz akármit John Lennon, mi ketten vagyunk.

Sóhajt egyet, majd magához ölel. Egy csókot nyom a nyakamra, és a világ ismét előre halad.

 - Köszönöm, Brian! Mindent köszönök! – mondja az édes kis rekedt hangján. Mosolygok. Elalszunk.

Azt hittük miénk a világ, pedig nem volt más, csak álom. Szertefoszlott a remény, ami olyan közel vonzott egymáshoz. A szakadékba vezető folyó nem állt meg, sőt. Felgyorsult. Még sebesebben taszít minket a végtelenség fogságába, mint gondoltuk volna. A Tegnap oltalma elveszett, hiszen a holnapunk nem kecsegtet, csak porráválással. Semmibe indultunk akkor, most, és tesszük örökké.  Senki sem szán minket, ápol, vagy borogat. Egyedül vagyunk.

Elkövettük a legnagyobb hibánkat. Két emberként néztünk a napba, ami megégetett minket.

Read More

Vörös karácsony

Cím:		Vörös karácsony
Alcím:		-
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Fluff
Szavak száma:		2115 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Brian Epstein, Ringo Starr
Slash/Nonslash
NA:	Egy kis karácsonyi buli.		1963, Liverpool
Dora Bryan - All I want for Christmas is a Beatle
Kellemes olvasást!

Briannél végleg betelt a pohár, és feladta az összes, egy nyugodt, értelmes Beatleshez fűződő reményét. Mikor rájuk csapta erőteljesen az ajtót, már csak annyit hallott, hogy John nők után kuncsorog. Ez mindig így volt, ha a fiúk egy időre zárt térbe szorultak. Ám, ezúttal ez másképp lesz. Most nem fog elmenni kurvákért, vagy rajongókért, nem. Most az egyszer a sarkára áll, és ignorálja őket. Lennon kivételesen nem kapja meg azt, amit akar. Elmehet a fenébe. Ezzel az indíttatással fordítottal el Brian diadalmasan a kulcsát a zárban, és indult önelégült mosollyal egy békés melegbár felé, szenteste.

Igen, ez a helyzet állt fent az 1964-as év, legfontosabb decemberi éjjelén. Tulajdonképpen már majdnem éjfél lehetett, és a szoba mélyén a négy, öltönyös, csökönyös srác még nem is sejtette, hogy nincs kiút a hotel lakosztályából, egyikük számára sem.

Ez volt az első karácsony, amit mind a négyen egy szobában töltöttek. Eddig mindannyian hazautaztak, és családiasan ünnepeltek, míg az alkohol ki nem ütötte őket. Ez viszont, egy londoni hotelben nem volt kivitelezhető, főleg, hogy egy nyamvadt üvegpezsgőjük volt csupán, amit az egyik takarítónőtől kaptak. Ebből is fakadt az a panaszuk, amit Brianre rázúdítottak. Ő meg csak próbálta nyugtatgatni őket, míg John meg nem csókolta. Akkor aztán elvesztette minden önfegyelmét, és el is futott. Megrémisztette a tudat, hogy az a mocsok kis Lennon még csak részeg sem volt. Az meg csak még jobban aggasztotta, hogy ennél édesebb csókot még sosem kapott. Ezen a hülye karácsonyon kellett rádöbbennie, hogy mennyire is szerelmes Johnba.

Ezzel szemben ő csak játszadozott a menedzser érzéseivel. Próbált úgy tenni, mintha eddig nem tudott volna róla.

 - Mi a fenéért kell kínozni szegényt? – nézett kissé borúsan Paul rá. – Mind tudjuk, hogy szeret téged, te meg csak itt szórakozol vele.

 - Ugyan, én tettem a mait élete legszebb karácsonyává – felelte nagyképűen John, majd az ajtó irányába fordult.

 - Nem vagy te egy kicsit ”vedd a szádba”? – nyögte ki George, míg a másik oldalára fordult a fa alatt.

 - Ha leveszed a gatyád, és ide adod… - kiabálta utána Lennon, ugyanis az ajtótól egészen messze esett a szépen feldíszítette karácsonyfa. Feketefenyő volt, ami a lakosztályhoz járt, piros-, arany-, és ezüstdíszekkel együtt, az alatt feküdt Joj és Ringo.

Eközben John feszegetni kezdte az ajtót, ami természetesen nem nyílott.

 - Ne már! Baszódj meg! – ordította a ritmusgitáros. – Ez a nyomorék bezárt minket ide – mormolta mérgesen, visszalépkedve a nappaliba, a fa mellé.

 - Ezek után, én ezen nem csodálkoznék! – kiabálta a konyhából Paul, aki éppen a „McCartneyféle csoda forrócsokoládé”-n ügyködött. A konyha is egészen távol volt, így ő alig hallott bármit is abból, amit a többiek beszéltek. Meg amúgy is el volt foglalva a tökéletes arányokkal. A koncentráció pedig, cseppet sem ártott, főleg mert ezer dolog zavarta folyamatosan. A női, rózsaszínrojtos konyhakötény, amit John rákötözött, a Brian iránt érzett féltékenysége, a negyvenfokos meleg a kandallóból, és ráadásképpen a szokásosnál is hosszabb haja a szemében.

 - Tündéééérke! Mikor lesz már kész? – hallatszott Joj finom hanga, és Paul már látta is maga előtt, ahogy a szólógitáros csecsemőként forog a hátán a fenyőfa díszeivel játszadozva.

 - Viszem-viszem angyalom! – felelte hangosan, és a forró edényből négy pöttyös bögrébe öntötte a forrócsokit. A gőzölgő kakaó illata csak még jobban felmelegítette a körülötte lévő levegőt, amitől egyre kezdett fuldokolni. Az arca teljesen kipirosodott tőle.

Mikor elkészült a forrócsokik bögrébe öntésével, egy piros fémtálcára helyezte őket, és óvatosan a nappali felé vette az irányt. Ahogyan elképzelte, George a fa alatt játszadozott a díszek birizgálásával, míg Ringo feszülten az órát figyelte, és John a kanapén terült el.

 - Itt is van! – dünnyögte, mire mind a hárman hirtelen felugrottak, és elkaptak egy-egy piros pöttyös bögrét. – Szóval be vagyunk zárva? – kérdezte halkan, mire a többiek csak bólogattak. – Akkor ezt az estét baszhatjuk.

 - Főleg, hogy most John csókja miatt annyira begerjedt. A végén még egy hétig nem látjuk – tette hozzá Joj, akinek a szája szélén maradt kakaó keskeny bajuszt formált.

 - Ugyan, reggel úgyis jön a takarító – motyogta közbe Lennon, már a kandalló mellől.

 - Tényleg Mr.! Ha jól sejtem már az egész pezsgőt benyakalta – szólt oda neki Paul, majd az üres bögréjét a tálcára rakta.

 - Valamitől be kell állnom, ha már nincs más – vágta rá John. Egyedül a bőrkanapé tudta megnyugtatni. Puha volt, és nem szólt vissza. Nem volt belé szerelmes, nem akart vele lefeküdni, és még a rajongója se volt. A tökéletes társ a bajban, ami ez esetben az alkoholmentes bezártság volt.

A kandallóban már régóta ropogott a tűz, és a villanyon kívül a fán lógó égők is meghitt fényekbe öltöztették a nappalit. Az egész családias volt, mintha csak otthon lettek volna. Szinte várták, hogy melyik pillanatban állít be Mimi, hogy leszidja őket valamiért, vagy éppen Julia néni tüzet kérni. Az egyetlen, amit sajnáltak, hogy Briant sikerült kivételesen felhúzniuk. Még sosem futott így el. Talán tényleg túlzásba estek.

 - Hé, hé! Nézzétek! – mutatott Ringo lelkesen az órára. – Éjfél! Kibonthatjuk az ajándékokat! – vigyorodott el a fához szaladva.

 - Ugyan már, akkor nyithatod ki, amikor akarod! Különben is, ezek csak Brian hülye csecsebecséi… - dünnyögte morcos hangon John, mire Paul a vállára csapta a kezét.

 - Na! Ezek kedves ajándékok tőle! Tőlünk sosem kap szegény semmit – hervadt le a basszusgitáros mosolya.

 - Dehogynem! – szólt közbe Joj, lassan Richie mellé lépkedve. – Megkapta volna Johnt pucéran, egy szalaggal a farkán – felelte, mire Lennon hangosan kezdett nevetni. Főleg mikor elképzelte Brian reakcióját.

Eközben Ringo már a második ajándéknál tartott, túl egy hatalmas doboz Marlboron, amit nyilván mind a négyüknek szántak. Persze Joj is beszállt a játékba, de ő borzasztó ajándékbontó volt. Mindennek megőrizte a csomagolását, és csak óvatosan, megfontoltan nyitotta ki a meglepetéseket. Pedig, ha sejtette volna, hogy neki külön egy hatalmas doboz fánk jut, biztos nem pepecselt volna ennyit.

 - Hé, Macca! – szólt oda John a basszusgitárosnak, aki csak Richie-t és George-ot figyelte. – Minden oké? – kérdezte csendesen, de a hangjából érződött az őszinte aggodalom. Paul megpaskolta a rákvörös arcát, és csak elmosolyodott. – Ennyire zavarba ejtett a Briannek szánt ajándékötlet?

 - Perverz! – vágta rá Paulie morcosan, de az arca már nem csak a forróság miatt pirosodott. Inkább csak a többiek mellé kuporodott, majd egy John feliratú dobozt hozzá vágott. A csomagocska zörgött, ahogy lepattant Lennon fejéről a földre. Ő lomhán utána nyúlt, majd egy mozdulattal letépte róla a hóemberes csomagolópapírt. Egy doboz különös bonbon fogadta, egy mellékelt levéllel.

Kedves John!

Mielőtt még elszállna a fejed, közlöm: EZ NEM EGY SZERELMES LEVÉL! Térj észhez, és ha éppen részeg vagy, inkább dob ezt el, mert untatni fog. Ha nem, akkor csak olvasd el, mint egy használati utasítást. Tégy kivételt, és tényleg érj a végéig.

Karácsony van, az egyik leggyűlöltebb napod. Bár még nem mondtad, nem volt nehéz kitalálnom. Ez elvileg a szeretet ünnepe lenne, ami neked eddig nem sok jutott. Eddig. Most meg minden utcasarkon rólad beszélnek. A híres, utánozhatatlan, elképesztő, ámulatos John Lennon. Mindenki imád téged, és remélem ez halálodig így is marad. Ajánlom az embereknek, hogy ne merészeljenek elfelejteni. Végül is ők járnának rosszabbul. Nem tudom, hogy ennyi szeretet elég e neked. Ahogy ismerlek, elég telhetetlen vagy. NEM ÚGY! Szóval csak annyit akarok kinyögni, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ismerhetem ezt a bizonyos John Lennont. Amikor az utcasarkon rólad beszélnek, büszkén ordítanám a képükbe –, a te példád után –, hogy én ismerem ezt a bizonyos gitárost. Persze nem teszem, miért tenném. A végén még utánam is futnának, hogy szerezzek tőled egy autogramot.

Eddigi életemben elég szerencsétlen alak voltam, de úgy érzem az összes év nyomor kifizetődött azzal, hogy megismerhettelek. Hihetetlen alak vagy, a bugyuta, pajzán vicceiddel. Ha az emberek erről tudnának, én buknék rajta a legnagyobbat, szóval maradjon ez csak köztünk. Mégis… ez te vagy. Viszont egy rakás dolog van, amit neked is illene megtenned. Egyezzünk meg! Én egy ismeretlennek a képébe ordítom, hogy láttam az összes beatlet meztelenül, te meg szépen végre szerelmet vallasz Paulnak!

Igen, TE kis buzi, észrevettem. Nem mondom el senkinek nyugi, de csak annyit, hogy a mi kis Maccank plüsscicája mellé is csatoltam egy levelet.

Tudom, hogy utálsz mindent és mindenkit, de kérlek, ne legyél „fapöcsű” ahogy te mondanád! Pault igenis szereted, és itt az idő, hogy ezt ő is megtudja. Mert te vagy a legrosszabb a világon az érzelmek kimutatásában. Tehát:

SZEDD ÖSSZE MAGAD JOHN LENNON!

Ez karácsony, a szeretet ünnepe. A legszebb alakalom a vallomásokra, szóval, hess, ettől a hülye levéltől!

Sok szeretettel,

Brian

U.I.

Óvatosan a drogos csokival. Hamar megárt.

John felnézett a papírról, és látta, ahogy Paul egy plüssmacskát ölelgetve egy ugyanilyen írólapot olvas. A tekintetük találkozott, de Lennon gyorsan felpattant, a konyhába futva, miközben már kezdte is magába tömni a bonbont.

 - Idióta, minek vallasz szerelmet, ha utána egy másik pasihoz sürgetsz? – motyogta magának, mikor az utána igyekvő Paul ki is vette a kezéből a csokit. – Hé! – szólt rá a ritmusgitáros.

 - Hülye! Benne volt a levelemben, hogy ügyeljek rá, hogy ne zabáld fel az egészet – vágott morcos arcot. John lassan közelebb lépett hozzá, és oldalra fordult.

 - És mi volt még a levélben? – vált a hangja titokzatossá.

 - Az nem mindegy? – vágta rá Macca gyorsan, és már hátat is fordított. – Srácoook! Lennon kapott valami kábítót – kiabálta visszasétálva. John meg csak fogta a fejét. Forgolódott, és lépkedett jobbra-balra. A testét átjárta egyfajta izgatottság.

 - Rohadj meg Brian!

Először is el kell olvasnia Paul levelét. Igen! El is indult a nappaliba, de ott forgolódva már egyik papírlapot se látta, csak annyit vett észre, hogy Macca a csomagolópapírokat a kandallóba dobja. Persze nem mutatta ki, hogy ezzel mennyire felhúzta, inkább csak ledobta magát megsemmisülve a kanapéra.

 - Franc.

Paul természetesen nem égette el a leveleket. Eszében sem volt. Mind a kettőt gyorsan elrejtette, de John tudta nélkül. Most ő volt a gyorsabb, és Mr. Lennon húzta a rövidebbet.

 - Maccaaaaa! Éhes vagyok – dünnyögte Joj az új napszemüvegét próbálgatva.

 - Na, jó! Mit kérsz? – vont vállat sóhajtva. – De, csak mert karácsony van.

 - Majonézes szendvicseeeeet! – nyögte ki, és Paul már fel is pattant. Belépdelt a konyhába, majd kezdte elővenni a szükséges dolgokat. Egy hosszú zsemle, saláta, sonka, paradicsom, vaj, majonéz. Aki ismerte George-ot, az már álmából felkelve is tudott egy ilyen szendvicset csinálni.

 - Nem gondoltál még rá, hogy egyszer belehamuzd a cigid, vagy valami? – jött a hang Paul válla mögül. Riadtan megfordult, és Johnt pillantotta meg. Visszalépett, és kissé reszketve próbálta folytatni. Remegő kezével fogta meg a kést, majd lassan kente rá a vajat a zsemlére, míg a ritmusgitáros ott állt szorosan mögötte. Lassan rátette a sonkát, rá a salátát, majd a paradicsom szeleteket.

 - Várj! – szólt közbe John, mikor a majonézhez nyúlt volna. Megfogta Paul kezét, és a kést maga elé emelte, majd lenyalta róla a vajat. Erre Macca egy nagyot sóhajtott, és az arca ismét vörös színben kezdett tündökölni.

Magához térve gyorsan kikanalazta a majonézt az üvegből, majd a többire kente. Rácsakta a zsemle tetejét, és már futott is a nappaliba. Sebesen Joj kezébe nyomta, majd jött is vissza.

 - Ennyire hiányoztam? – kérdezte John önelégülten.

 - Ne álmodozz! Valakinek össze is kell pakolnia. Inkább menj vissza, ne itt egyen a fene! – vágta rá, miközben szinte mindent egyszerre megragadott és bedobott a hűtőbe.

 - Aham! Azt akarod, ugye? Nem – lépett oda hozzá a ritmusgitáros. – Te marhára azt akarod, hogy itt maradjak. Brian is ezt írta le neked nem? Hogy nem menekülj előlem folyamatosan – emelte fel cseppet a hangját.

 - Neked meg azt, hogy végre mond ki, miért rohangálsz utánam, és miért bámulsz olyan szemekkel. Bárkire nézek, te féltékeny vagy, pedig egy szóval sem mondtad még ki, hogy többet jelentek számodra, mint egy szál cigi. Folyton akaratos vagy, és akárhányszor lerészegedsz, engem rángatsz magaddal – hadarta Paul, mire John még közelebb lépett, és erősen megszorította a karját, míg egyenesen a szemébe nézett.

 - Igen? Hallani akarod? – hergelte saját magát, mire a kis Macca csak bólintott pirulva. – Hát legyen – vett John egy mély levegőt. – Igen, bámullak. Egyszerűen elámulok attól, ahogy mozogsz, és kinézel. Ahogy kifújod az orrod, megsimogatod Geot, felveszed az inged, vagy nyúzod a gitárod. Egyszerűen nem tudom elfelejteni a mosolyod. Mielőtt elalszom éjszaka, az ágyban utoljára csak rád, és az istenverte mosolyodra tudok gondolni. De még mindig nem mondtam ki. Nem, mert félek ettől a szótól. Még senki nem mondta nekem őszintén, akkor hogyan mondhatnám ki? – halkult el.

 - Nem kell! – bújt oda hozzá Paul. Belekapaszkodott az ingjébe, és csak szipogott. Neki már az első mondat elég lett volna. – Ha-hagyd csak! – dadogta.

 - Szeretlek Macca! Annyira, szeretlek! – ölelte át John, és az arcát a füléhez szorította. Érezte, ahogy az ingje a vállánál kezd átázni Paul könnyeitől. – Te bőgsz?

 - Én is szeretlek, te öntelt disznó! – dünnyögte szipogva. – Remélem, ez elég őszinte volt – tette hozzá, mire John nevetni kezdett.

 - Úgy tűnik, ma este mégis elő kell vennem a „Pucér John Ajándékcsomag”-ot – súgta magának, majd oldalra fordulva megragadta Paul vállát. – Na, gyere Piroska, vigyázzunk arra a két nagyra nőtt gyerekre, mielőtt még felgyújtanák a fát!

Read More

Flamingók az égen

Cím:		Flamingók az égen
Alcím:		-
Korhatár:		NC-17
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Romkom
Szavak száma:		1334
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:	Párizsban unalom van. Egy papagáj énekel. Flamingók az égen.		1964, Párizs
The Beatles - Yes it is
Kellemes olvasást!

Talán csak túlontúl álmodozó volt, de az is lehet, hogy egészen őrült. Az ilyenek sosem veszik magukra mit mondunk rájuk. Akár a szemébe is mondhatnánk, hogy mekkora egy idióta, ő csak nevetne. Félszeg tekintetével pedig, képes elhomályosítani minden fogalmunkat, amiket eddig róla alapoztunk. Romba dönti a róla képzelt képet, amit egy úttal újjá fest. Minden ecsetvonásra koncentrál, miközben fél kézzel már a fabetétes, aranyfedésű keretet faragja. Igen, így irható le a legjobban, az, ahogy maga köré hálózza az ártatlan szíveket. Mi nem tudjuk, de ő már rég magáévá tette a számunkra legbecsesebb szervünket. Azzal nem csak élünk, érzünk. Azt a szabadságot veszi el tőlünk, hogy magunk döntsük el, kinek is adjuk ezt az izgő-mozgó izmot.

 - Hé! Brian! – dünnyögi Paul a kanapéról. – Nem kaphatok valami háziállatot? – kérdezi, miközben kinyújtózik.

 - Miért, John nem elég? – vágja rá a papírjait böngészve, az íróasztal mögül. Persze a ritmusgitárost hidegen hagyja a dolog, inkább várja Paul válaszát.

 - Jó, de ő csak ránk akaszkodott, én örökbe akarok fogadni! – mormolja, majd egy újságot az arcára terít.

 - Úgy tudtam nem zavar, amikor rád akaszkodom – szól közbe John vigyorogva. Erre a basszusgitáros csak sóhajt egyet.

 - Akkor csináld most is, mert szét unom a fejem. Még rohadt levelek se jöttek. Nem lehet semmit csinálni – panaszkodik édes hangon. Ettől persze mindenki elolvad.

 - Szerintem, ha bejössz velem egy szobába, ott sok mindent lehet csinálni – feleli a ritmusgitáros egy kacsintással, az egyik fotelre huppanva.

 - Miért nem mentek le ti is sétálni, mint Ringo és George? – vág közbe Brian, akinek mellesleg elege van belőle, hogy ezek ketten folyton a nyakán lógnak. Mindig. Pedig mindenki tudja, hogy nagyon is jól el vannak kettesben. Mégis kétségbeesetten próbálják megjátszani magukat. Ilyenkor Brian képes lenne mindkettejüket lecsapni. Féltékeny. – Egyébként meg, sicc ki a szobámból! Valakinek intéznie kell a dolgaitokat.

 - Akkor intézel nekem egy kislányt? – válaszolja John, mire Brian csak a morcos arcára vált, és hirtelen oda lép melléjük.

 - Ma be kell érned Paullal – mondja érces hangon, majd megragadja mindkét beatlet, és az erkély felé tolja őket.

 - Hé! Ez nem fair! Nekem miért kell beérnem Johnnal? – hadarja Paul, de ekkor az erkély ajtaja már bezárult. A világ „legjobb” menedzsere kizárta őket. Persze az erkély pont az ő szobájukba nyílik, de ezt azért mégis magukra vették.

 - Mikor fekszel már le vele? Már kezd az agyamra menni a féltékenysége… - folytatja Paul morcosan, miközben mindketten rágyújtanak egy-egy Marlboróra. A füstje egyenletesen táncol a gyengéden fújdogáló szél szárnyain. Gyönyörű.

 - Csak féltékeny. Te nem vagy az? – kérdi vigyorogva.

 - Még nincs miért – mondja halkan.

 - Akkor mi a francért kéred, hogy feküdjek le vele, ha nem akarod? – vágja rá John, míg egyre nagyobbakat szív a cigiből.

 - Miért, mit vársz? – neveti el magát Paul, majd hirtelen letérdel a ritmusgitáros előtt. – Ó! Ó, én egyetlen édes szerelmem! Kérlek, csak az enyém lehetsz! Ha másé leszel, én esküszöm, hogy meghalok! – szavalja vidáman, mire John lejt egy apró pukedlit, majd női hangon folytatja:

 - Drága hercegem! Hát hogyan is szerethetnék én mást, rajtad kívül? – kuncogja. Ettől persze Paul majd kiköhögi a belét a nevetéstől. Lassan feláll, és visszadől az erkély szélére.

Egy másik univerzumban, egy párhuzamos planétán ez akár meg is történhetne. Az édes herceg szerelmét bizonyítva megöli a gonosz sárkányt, majd karjaiba veszi a hercegnőt, és a fél királyságot. Szép is lenne… Persze itt, és most ez lehetetlennek tűnik, éppen ezért ennyire kacagtató. Mert mit is érne egy ember, nevetés nélkül? Ez egy olyan dolog, ami képes egy egész napot feldobni. Egy bugyuta disznóvicc, vagy egy hasonló szituáció is ugyanolyan hatással van, amíg tart. Aztán rájövünk, hogy a nevetés nélküli percek mennyire nyomasztóak, és megint keressük azt a percet. Azt, ahol már nem kapunk levegőt, a szemünk könnyezik, és a tej kifolyik az orrunkon.

 - Ringóék hová mentek? – mormolja Paul, miközben próbálja a haját igazítgatni. Erre John mellélép, és a cigivel a szájában kezelésbe veszi a basszusgitáros frizuráját.

 - Az állatkertbe, nem? – motyogja közben. – Bár, szerintem csak bementek egy olcsó hotelbe randizni – folytatja, mire Paul elvigyorodik.

 - Ugyan, ők ennél romantikusabbak. És egyébként sem szoktak… tudod – feleli a földre bámulva, míg az ujjaival játszadozik. John befejezi a mesterműt, és hirtelen meghajol. – Megtisztelt, művészúr! – vigyorog megint a basszusgitáros. – Szóval, elmegyünk?

 - Azt hittem romantikázni akarsz – tetteti az értetlen arcot, pedig pontosan tudja, hogy Paul nem erre gondolt.

 - Olyan egy idióta vagy – röhögi el magát, majd inkább csak elfordul, és a csikket ledobja az erkélyről. – Nem, ő sem tud repülni.

 - Mi? – kérdi John.

 - Csak meg akartam nézni, hogy vannak-e titkos szárnyai, de nincsenek – mondja kissé csalódott hangon, mire a ritmusgitáros a kezébe nyomja a sajátját.

 - Próbáld ki ezen!

Paul elmosolyodik, miközben elveszi a csikket, és a kezük pár pillanatig összeér. Borzongató érzés, amitől egyszerűen képtelen lehervadni a vigyora. Az ingerület egészen az ujja hegyétől a szívéig hatol, mint egy villámcsapás, úgy, ahogy Johnban is. Ő önzőn mindent megadna Paulnak, csak hogy lássa a mosolyát. Azt az édes mosolyt.

A basszusgitáros lassan felemeli a görbe kis csikket, és finoman a levegőbe ejti. Az sebesen zuhanni kezd, egy hatalmas kanyart leírva végül az utca másik sarkába esik le.

 - Túl szürke volt – jegyzi meg Paul halkan. Erre John felkapja a fejét, és kérdően néz rá. Ő csak mosolyogva magarázza. – A színes madarak, mint a papagájok, kolibrik, vagy flamingók biztosan könnyebben repülnek, mint a szürkék, vagy feketék. Nincs elég varázsuk ahhoz, hogy sokáig az égen maradjanak. A repüléshez varázs kell nem?  - mormolja, miközben John csak az arcát nézi elmélyülten. – Néha szeretném azt kívánni, hogy én is színes legyek, és tudjak repülni – piszkál bele a hajába, amivel tönkre is teszi a mesterművet, de az alkotó ezt cseppet sem bánja. Jobban tetszik neki a basszusgitáros szétálló haja.

 - Nem kell kívánnod. Már így is te vagy a föld legszínesebb flamingója – suttogja kéjesen.

 - Mondja ezt az én öntelt papagájom – bazsalyog Paul finoman.

 - LULU KEKSZET KÉR! LULU KEKSZET KÉR! – kezd el John visítozni, mire egyikőjük sem képes elfojtani a röhögést. Hangosan nevetnek, aminek a hangját éppen úgy táncoltatja a szél, mint a cigi füstjét. De ez több színt hordoz magában, még akkor is, ha láthatatlan.

 - Annyira hülye vagy – kuncogja Paul, mire John elégedetten előre dől, és nézi a basszusgitáros mosolyát. Sikerült megnevettetnie. Így máris szebb ez a nap.

 - Akkor mindketten tudunk repülni – suttogja, míg Paul is ledől mellé.

 - Együtt repülünk az égen – mormolja válaszul.

 - Akkor csináljuk most! – nyögi ki John, és közel hajol hozzá. Egy édes puszit nyom a nyakára, míg hirtelen mögé lép. Teljes testével neki feszül.

 - Elfelejtetted hol vagyunk? – nyöszörgi Paul elvörösödött arccal, amiért a ritmusgitáros keze rég bebújt az inge alá. A hasát cirógatja finoman, míg a nyakát csókolgatja, egészen a kulcscsontjáig. Az érintései túl gyorsak, a basszusgitáros képtelen ellenkezni. Mindig ez van… elgyengül, mihelyst John hozzá ér.

 - Csak a levegőben lehet repülni – nyugtatja, de ő hirtelen megfordul, kézen ragadja a ritmusgitárost, és behúzza a szobába.

 - Levegő mindenhol van! – jelenti ki magabiztosan, miközben már levegőért kapkod. Elvesztette minden önuralmát.

 - Tudod mit? – lép közelebb John lomha léptekkel, vizslatva Paul remegő ujjait. – Inkább én is flamingó akarok lenni. Együtt akarok szállni az égen, veled. Csak veled. Mi ketten, egészen valami másik világig, ahol minden olyan színes, mint te. És ott majd nem leszünk egyedül. Nem kell többé magányosnak lennünk, soha többé. Szerethetnénk egymást anélkül, hogy bárki közbeszólna. Ezért akarok én is flamingó lenni – mormolja kacéran, míg Paul körül lépked.

 - Te, te az lehetsz, ami csak akarsz – dadogja, miközben John már rég elkezdett vetkőzni. Már nincs is rajta se az inge, se az öltönye.

 - Azért van egy dolog… - lép egyszerre a basszusgitáros elé, és elkezdi kigombolni az ingjét. Lassan, hogy ezzel is kínozza. – Egy dolog, amit nagyon remélek – nyögi végre ki, hallgatva Paul zavaros levegő vételeit.

 - Mit? – vágja rá gyorsan, mire John csak kacéran elvigyorodik.

 - Hogy a flamingók sokat kefélnek – suttogja, mire Paul megint csak elröhögi magát. Ismét sikerült megnevettetnie. Neki ez felér egy repüléssel. Lehet, hogy… Talán jó helyen van az a szív.

Read More