A moire urine

Cím:		A moire urine
Alcím:		Egy selyem sír
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, AU
Hangulat:		Hurt/Comfort, Dark, Psyco, BDSM(ish)
Szavak száma:		2500 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Mimi Stanley, Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:	Egy beteg valami izé. Boldog 75-öt Macca.		1975, Liverpool
The Beatles - Cry Baby Cry
Kellemes olvasást!

Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.

A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 

Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.

A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.

 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.

Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 

 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.

 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.

 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.

 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.

 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.

 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.

Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.

Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.

 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.

 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.

 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.

Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:

 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.

 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.

 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.

 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.

John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.

 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.

 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.

 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.

 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.

 - Igen, hamvasztást szeretnénk.

 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.

 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.

 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.

 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.

 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.

 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.

John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.

Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.

 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.

 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.

 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.

A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.

 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.

 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.

 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.

 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.

 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.

 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.

 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.

 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.

 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.

 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.

 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.

 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.

Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.

 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.

Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.

 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.

Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.

 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.

 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?

 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.

 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.

 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.

 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.

 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.

 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.

 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?

 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.

 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.

 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.

 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?

 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…

 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.

 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.

 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.

 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.

 - Éppen egy ügyféllel vagy?

 - Igen.

 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.

 - De…

 - Azt hittem megértetted.

 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.

 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.

 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.

Read More

Skaidrīte

Cím:		Skaidrīte
Alcím:		Dörgő viharrevü
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst, Whump
Szavak száma:		1868 db
Fandom:		Bob Dylan
Szereplők:		Bob Dylan, Joan Baez, Bob Neuwirth, OC
Slash/Nonslash
NA:	Egy bohóc és egy tündér meséje.		1978, Amerika
Bob Dylan - Hey Mr. Tambourine Man (Live)
Kellemes olvasást!

Állj! Látlak téged, minden egyes porcikád rezzenését, és az arcod apró izmait. Mozognak? Tudom, amit tudok, és éppen rád nézek. Színek. Fehér, piros, lila, fekete. Azt ajánlom nyisd ki jobban az elméd, vagy a végén még lemaradsz valamiről. A figyelmed nélkül elrohanok a szemed elől, és te észre sem veszed hová futottam. Nem tudod ki vagyok? Sebaj, én sem. Nincsen túl sok mindenem, csak az érzékeim, gondolataim, meg a testem. Azt hinnéd nem vagyok elég, de ha jól belegondolsz neked sincs több dolgod. Vajon van annyi szín a fejedben, hogy gazdagabbnak mondhasd magad nálam? Egy bohócot nem nehéz leelőzni, nem? Akkor kezdj bele a csatába, különben meglógok előled, és milyen kínos veszteni egy bolond ellen. Kezd!

1978. Egy bohóc lép ki a sötétből, és mintha tükörként lejtene táncot az átkozottak előtt, nevet, akár egy tébolyodott. Utána egy pillanat alatt lecsillapszik, és arcára komoly mogorvaság ül ki. Megszólal.

 - Köszöntök mindenkit itt nálunk a pokolban! – harsan fel haláli kacaja, majd ismét elcsendesedik. A közönség soraiban sugdolózás. A bohóc hangja gyötrelmes, és az arcán szétfolyt a festék. A kalapján művirágok, míg fehér ingje fölött mellény, és megannyi virágmintás, színtől duzzadó kendő. Erről a földről jött egyáltalán?

Zenélni kezd.

Mindenki csak ezért jött el ma este, hogy hallja Bob Dylant.

Mire a koncertnek vége, a bohóc nem hajlandó megválni maskarájától. Mintha hozzá nőtt volna, új arcként viseli. Felesleges lenne tagadni, Bob Dylan bizonyára megbolondult.

A dallamok elborítják a mezőt, és annak minden lelkét, mintha egy ritmus kilépne a gitárból, és mindenkit felkérne táncolni. Egy kecses derekú, telt keblű lány az, lenge ruhában. Talán ő csábította ezt a bohócot is a zene ölelésébe. A világ csillagai mind egyszerre gyűlnek az égre itt a dörgő viharrevü fölött, akár egy ünnep, amit bizony mindenkinek meg kell élnie. Nincs kivétel.

Míg a koncert fényei elérnek a vele együtt érkezett cirkus standjaihoz, épp úgy a dalokat is tisztán hallani. Csak az megy a színpad elé, aki látni akarja a zenét. Hát, ez a bohóc háttal áll.

Eközben a mulatság folyik hátul, és az óriáskerék mögött, a piros-fehér sávos sátor előtt, a lakókocsiktól jobbra a ritmus tündére táncol. Körbe veszik gyerekek, akik énekelnek. Nem tudni mit, talán nem is egy éneket, de az biztos, hogy sokkal szívesebben nézné mindenki ezt a forgó kört, mint azt a vén, őrült bohócot a porondon. Legalábbis ezt hinnénk. A csavar csupán annyi, hogy a lány legszívesebben az égen repülne, onnan tekintene le a bolondra, aki a húrokat tépi. Vagy simogatja? Ami ilyen hangokat szül, az nem lehet az égő tűz poklában, csak az emberekében.

Az idő lassan tovaszáll. A koncert véget ér, és mindenki megindul haza, vagy a cirkuszi játékok erdejébe.

A szülők megérkeznek gyerekeikért, és a ritmus táncoslábú, barna szépsége lépteit egyre kecsesebben lejti.

 - Ó, köszönöm, hogy vigyázott rá! – köszön az egyik láthatóan vagyonos apuka, míg rolexxel díszitett karjában kislányát szorítja. – Maga egy igazi tündér! – mosolyog kivillantva tökéletes, fénylő fogsorát.

 - Ugyan, örültem, hogy megismerkedhettem Mayával! – feleli a lány üdén, míg két kisfiú a csípőjébe kapaszkodva keres menedéket.

 - Ugye holnap is itt lesz még? – kérdi felfedve gyarlóságát, de a kiszemeltje vidáman bólogat. – Csak hétfőn mennek tovább, ha jól tudom – teszi hozzá.

 - Így van – feleli a lány üdén, majd bájosan a gyermek felé int. A pár lomhán távozik, és a lány két apró hódolójához hajol.

Bob Dylan elégedett, és kezd teljesen kijózanodni. Hátra vonul a vackába, hogy ígérete szerint levesse magáról új arcát, de  képtelen a húsát tépni, túlságosan hozzánőtt. Inkább csak farkasszemet néz a tiszta, előre kikészített ruhákkal, amik valószínűleg holnapig meg sem fognak moccanni. Az öltözője szűkös, és a hozzá tartozó hűtőben csak víz van, semmi más. Akár csalódott is lehetne.

Unottan sétál ki inkább, hátat fordítva a víznek és a ruháknak. Kilép a zugából, majd egyszerre Bob Neuwirth-el találja szemben magát.

 - Hé Bob – szól az egyik.

 - Csá Bob – vágja rá a másik.

 - Mit terveztél mára? – Kérdi Neuwirth belekortyolva kezében hordozott laposüvegébe. – Voltál már kint? – mutat a csillogó óriáskerék felé. – Kurva szép.

 - Még nem.

 - Már alig van egy-két ember hátul. Gyere, nézzük meg! – ragadja meg Bob a bohóc vállát. Megindulnak lassan a fényárban úszó karnevál felé, ahol már csak néhány magányos szív lézeng.

A múzsa a céllövölde oldalán ül, ölében egy feketebőrű, sovány kisfiúval, aki alig lehet négyéves. Kerek szemei ragyognak, ahogy a lányra néz. Talán életében most először szerelmes. Egy olyan tündérbe, mint fogadott anyja, könnyen beleszeret bárki.

A kisfiú érdeklődését viszont így is nehéz lekötni éjfél után. Egyszerre felugrik a lány kebleiről, és futásnak ered.

 - Várj! Spencer! – kiált édes hangon utána, majd akár egy tollpihe, ő is leugrik.

 A kisfiú egészen az ismeretlen bohócnak öltözött férfiig fut. Előtte állva szoborrá válik, és csak csodálja a tébolyodott abszurd kinézetét.

 - Te egy bohóc vagy? – néz fel rá.

 - Nem, hercegnő. Ugye nem folyt el a sminkem? – tapogatja meg a bolond az arcát, mire a kis Spencer hangosan nevetni kezd, Neuwirth-el egyetemben. Hirtelen azonban az angyal is megérkezik, és falatnyi ruháját fel-fel emeli a gyengéd szél szárnya. Gyorsan karjaiba fogja védencét, és mosolyogva ezt súgja:

 - Meg vagy, te kis szökevény – vigyorog, majd felemeli udvarlóját. – Elnézést, így este kicsit elevenek vagyunk – csíp bele finoman Spencer orcájába.

 - Képzeld, a bácsi egy hercegnő – kuncog a fiúcska.

 - Igen? – kerekednek el a tündérke szemei. – Hát, akkor meg kell hajolnunk előtte! Ugye úriember voltál, és meghajoltál előtte? – játszadozik arcával a lány, amit a két férfi csak szájtátva bámul, és lesi a takargatott idomokat.

 - Nem – rágja körmét Spencer kacéran.

 - Akkor itt az idő – hajol meg a lány, majd a két ismeretlenre néz. – Elnézést még egyszer!

 - Hagyja csak, ennek itt öt kölyke van, már megszokta – Mutat Bob a bohócra hetykén, és az elmosolyodik helyeselve.

 - Ó, az kemény munka – Rebegi a lány. – Én álltalában húszra szoktam ügyelni, de most úgy alakult, hogy szintén én vigyázok az egyik koncertmérnök fiára, ameddig elpakolják a dolgokat. Azt hiszem az év végére Mr. Tucker-el nagyon jó barátok leszünk – fordul a kisfiúhoz, aki nem tud betelni angyala látványával.

 - Tucker? Ő az, akiről már meséltem – vágja Neuwirth oldalba a bohócot. -  Behangolta a gitáromat. Én már lassan megsüketülök – hadonászik. – Ha szeretnéd elviszem Spencert az apukájához, már biztosan végeztek, neked meg addig sem kell gyerekcsőszködni – ajánlja fel Bob, mire a lány fellélegzik.

 - Azt nagyon megköszönném – vigyorog az angyal, és átadja udvarlóját Bobnak. – Szia Spencer! – integet felé vidáman, ahogy a két fiú távolodik. A lány mélyet sóhajt, majd arca egyből kis virul, ahogy meglátja a szótlan bohóc fehérre mázolt fejét. – Szóval öt poronty? – Dylan bólogat. – Egyébként Skaidrīte vagyok – nyújtja kecsesen keskeny kezét, és a bohóc gyengéden rázza meg azt.

 - Bob Dylan – vágja rá, mire a lány arcára kacér vigyor mászik.

 - Szóval a te hibád, hogy egész éjjel egy óvodát is nyithattam volna – mormolja.

 - Eltaláltad.

 - Most vagy itt hátul először? Még nem láttalak erre, pedig egy ideje ugyanott utazunk – mondja a lány körbe nézve, míg a fények lassan kialszanak a legtöbb helyen.

 - Igen.

 - Hát, nagyon örültem Mr. Dylan! – kezd hátrálni a tündér. – Remélem még látjuk egymást! – köszön el aranyosan, és a bohóc elmosolyodik.

Miután elhagyja a karnevál kapuit az összes lámpás kialszik, és az óriáskerék is csak vasdarabbá válik. Nem kell sokáig mennie, hamarosan a lakóautójában találja magát, ahol Joan és Bob vár rá.

Neuwirth egyből feláll a kanapéról, és cigijét kezébe kapja.

 - Na, meghúztad? – kérdi.

 - Ilyet egy hölgy előtt? – mutat a bohóc Joanra.

 - Ugyan már, amióta tudom mikor menstruál, nem tudom mit kéne előle tikolni – vigyorodik el Bob, mire Joan erősen belé rúg. – Asszony! – kiált újra, de csak még egy rúgást kap.

 - Ha te is ugyanazt láttad volna, amit én, tudnád, ez a csaj nem egy ötperces menet. Nem hinném, hogy könnyen adja magát, mint Joan – hadarja, mire a lány felpattan.

 - Bob! – nyávog.

 - Hé, őt most miért nem rúgod hasba? – panaszkodik Neuwirth.

 - Mert őt szeretem, de téged utállak – vágja rá Joan, mire Bob sebesen ráugrik. – Na! – ellenkezik az énekesnő, de Neuwirth hezitálás nélkül megcsókolja, és Joan ellágyul.

 - Skacok, ne az én kanapémon, lécci – vág unott képet a bohóc, mire Bob azonnal karjába kapja Joant, az ajtó felé indulva. Mindketten eltűnnek, és Bob Dylan ismét egyedül marad.

Mire a déli napsugarak meglátják a karnevált, a teret újabb embersereg tölti fel, és a bámészkodók a standok között bolyonganak. Egyikük sem veszi észre a napszemüveg mögé rejtőzött Bob Dylant, aki ezúttal régi arcát húzta magára. Ahogy kerülgeti a tömeget, hirtelen végre megpillantja Skaidrīte gyémántként csillogó mosolyát, ahogy egy öreg, rolexes férfival beszélget. Közelebb lép, majd mikor a lány megpillantja, az fel is harsan:

 - Ó, maga az? Kérem siessen, mert bent nem látni semmit – kacsint Bob felé, majd mellé sétál. – Bocsi Josh, de el kell igazítanom a szerelőt – mondja a férfinak, és karon fogva Dylant hátra vonszolja. Csak akkor szól egy szót, mikor már a céllövölde raktárában vannak. – Sajnálom, de már nem tudtam lerázni ezt a pacákot magamról – simítja meg gyengéden Bob vállát.

 - Semmi baj, úgy is beszélni akartam veled – rázza a fejét Dylan.

A szoba nyirkos, és az egyetlen fény egy pár centis, sötétített ablakon szűrődik be, majd csillan meg a fal mellé támasztott fénylő plüssállatok üvegszemein. Dobozok hada áll erre-arra.

 - Ó – vigyorodik el Skaidrīte. – Megtisztelő – túr a hajába. – Remélem romantikus értelemben – pirul el a lány arca.

 - Nem gondoltam, hogy könnyen kapható lány vagy – lép közelebb Bob.

 - Jól tetted. Bár, te vagy az első. Tudod olyan országból jöttem, ahol pénzért ez ember bármit megkaphat. Nem ámítom magam tündérmesékkel. A férfiak csak egy dolgot akarnak, és ha megkapták már mennek is tovább. Egy hozzám hasonló lány, akit soha többé nem látnak tökéletes préda. Te meg sztár vagy. Nem számítottam erre – mondja a földel szemezve.

 - Akkor engem is le akarsz rázni? – kérdi Bob.

 - Ha azt mondanám igen, elmennél? – néz fel a tündér.

 - Hát, talán megkérdezném még, de igen. Nem szeretem az erőszakot – fintorog a bolond, mire a lány lassan bazsalyogni kezd. – De igazad van. Nekem feleségem van meg öt kölyköm. Nem igazán vehetlek el. De szeretek olyan csodás lények társaságában lenni, mint te.  Ez a híresség mellé jár. A kérdés csak az, hogy belül is ilyen csodás vagy-e.

 - Ha ezt így mondod, úgy csak az önbecsülésem derül ki, nem az, hogy valóban milyen vagyok belül – mosolyodik el a lány vidáman. – De arról még nem volt szó, hogy vajon én is a közeledben akarok-e lenni.

 - Ez rajtad áll – feleli Bob kezét a zsebébe dugva.

 - Őszinte embernek szeretném magam tartani, ezért egy visszafogott nemet mondok. De ne aggódj, az unokáim mind tudni fogják, hogy annak idején megkörnyékezett a nagy Bob Dylan – csicsereg Skaidrīte angyali hangja, és a bohóc felnevet. Nem számított másra. – Ha jól sejtem nem okoztam csalódást.

 - Nem bizony. Te az a fajta lány vagy, akibe halálosan beleszeretnek, vagy akit öt perc után félredobnak. Nincs semmi átmenet, és félsz, hogy rosszul válaszhatsz – szavalja a férfi, mire a lány összehúzza a szemöldökét. – Azt hiszem sikerült megbántsalak – teszi hozzá lezseren, és Skaidrīte helyeslően néz vissza rá. – Jobb, ha most megyek – mondja, és bármilyen szívélyes búcsú nélkül kisétál. Talán el kellene felejtenie ezt az egészet. Valóban megér neki ez a lány ennyi fáradtságot?

Leszáll az éj. Egy újabb koncert, újabb vígasság. Skaidrīte ismét a gyermekek gyűrűjében találja magát. Énekel nekik, mesél. Néha ugyanazt, amit a színpadon Bob, a bohóc.

Read More

DONT LOOK AT THE MAILBOX!!!

DONT LOOK AT THE MAILBOX!!!

The Monkees * RPS * One-shot * Jonesmith * Romkom * Genfic * PG * Zene

Sziasztok! Végre sikerült megalkotnom az első Monkees ficet. Én nagyon izgatott vagyok, remélem ti is. Természetesen slash, mert má mé ne, de abszolút a sorozat stílusában/hangulatában íródott, szóval érdemes átnyálazni kicsit. Úgy a második évad elején járhatunk a történetben, de wut plot? Szóval köszönöm szépen, ha elolvassátok, és mondjátok meg milyen volt, és hány csillagot kapna tőletek!

Kellemes olvasást!

Már a legvénebb lakók sem emlékeztek arra, hogy az a négy idegen fiatalember milyen néven bérelte a lakást évek óta, csak úgy emlegették őket, mint a Monkees. A nevüket főleg az áradásnyi önkritikájukból, vagy éppen a fellelhetetlen értelmükből adták maguknak, a kérdés még a mai napig nem döntetett el. Többek között az sem világos, kik is ők valójában. Egy zenekar, vagy csak néhány suhanc, aki nem bír magával.

A lakás maga a lehető legelőkelőbb helyen lelhető fel, a tengerparttól pár lépésnyire. A hatalmasnak nevezhető bérház díja mégis megfizethető, köszönhetően a rémesen zsémbes szomszédoknak, akiket néha lehetetlen elviselni. Vén, akadékoskodó öreg mind, akiknek jobb dolguk sincs, mint percenként becsengetni, hogy vegyék le az éppen szerelőnél lévő tévé hangját. Szerencsétlenségükre a saját sírjukat ásták meg mind a napon, amikor is aláírták a Monkees bérletiszerződését. Ezek a fiúk ugyanis nem olyanok, akik hamar feladnák. A csengőt rég leszerelték, a kopogtatót eldugták, és az ajtóra vastag zárt szereltek. A betörés, zaklatás megvalósíthatatlan. Egyedül a postaláda az, amibe a dühös levelek érkeznek óránként, de ezzel lehetetlen megzavarni egyetlen próbát is.

A mai egy igazán forró nyári nap, egyike azoknak, amiket odakint már nem lehet kibírni, de bent még nem vette át az uralmat a légkondicionáló hűs suttogása.

A négy monkee az alsó szinten szétszórva fekszik, ül, vagy éppen áll.

Kezdjük a sort a kanapén lazító Peterrel. A haja éppen olyan aranyszőke, akár egy virágzó nárcisz. Tincsei rendezetten hullanak arcára, ami a világ legbarátságosabbja. Pete egy kedves, bár olykor lüke basszusgitáros, bármilyen tánctudás nélkül. Ez abban is látszik, ahogy a jégdaráló zúgó hangjára próbálja végtagjait egy ritmusba igazgatni, sikertelenül.

A második Micky. Hívhatnánk akár vérfarkasnak is, vagy bármilyen emlősállatnak a bálnákat leszámítva, ugyanis Micky még sosem tudott annyira lelassulni. Talán a gyerekkorában meglovasított egész cukorautomata, vagy a gének teszik, de ő bizony képtelen leállni. Fején viruló göndör, barna haja sem segít a dolgon. Az arcán folyamatosan ezernyi grimasz váltja egymást, míg ujjaival állandóan kósza ütemeket kopog. Nem is véletlen, hogy dobosnak állt. Ám a két dobverő sem tudja kellőképpen lefoglalni, így énekesi ambíciói sem hullottak feledésbe. Most is egy kósza Billy Joel dallamot dúdol a házikészítésű jégkásáján ügyködve a konyhában.

A harmadik Davy, a törpe. Ha nem is az, vészesen alacsony, de szentül állítja, hogy a többiek az égimeszelők. A vita még eldöntetlen. Ezen hiányossága mégsem állítja meg, mert második neve így is csábító. Szerves tulajdonsága, hogy a nap minden órájában szerelmes. Ez természetesen állandó, nem úgy, mint a lányok, akiket megtisztel vele. David az egyik felelős a postaláda bontatlansága miatt, a hozzá címzett átkozódó levelek okán. A legkisebb monkee kellőképpen jóképű hozzá, hogy heti tíz üzenetet is kapjon ilyen úton. Az orcáján landolt tenyerek ellen testápolókrémet használ most is. Mit tehetne, csörgődobos.

A negyedik, vagyis utolsó, nem más, Mike. A legmagasabb, legmorcosabb, legmakacsabb. Az élete árán is ragaszkodna kötött sapkájához, amit soha sem vesz le, ahogy az attitűdjéből sem enged. Érces hangja pengeélesen hatol az ember szívébe, akárhányszor csak megszólal. Csípős megjegyzései ellenére lehetetlen nem szeretni. Babaajkai, sötét hullámos, a sapkája alól kinyúló sötét haja és igéző szeme egy pillanat alatt elfelejtteti a többit. A gitáros éneke minden ruhát képes a földre varázsolni. Ő maga is éppen a padlón fekszik igazat adva a ,,meleg felfelé száll” elméletnek.

 - Mégis mit vársz attól a szegény krémtől? – jegyzi meg Mike fintorogva. – Csak összemaszatolod magad, a büszkeségedet nem adja vissza.

 - Hagyd már szegényt, most kivételesen nem ő tehet róla – kiáltja ki Micky a konyhából. – A lány összekeverte valakivel.

 - Én azt hittem megpofozta – vágja rá Peter értetlenül.

 - Kérlek ne kezd – feszül Mike a padlónak. – Ma túl meleg van hozzád – húzza a száját, mire Micky hirtelen a basszusgitáros mellé szökdel. A hűvös, hideg kezeit Peter nyakához szorítja, majd esztelen csacsogásba kezd.

 - Mr. Tork, szíves elnézését kérjük, de soha ne próbálkozzon többé a beszédnek nevezett kiváltsággal – vág bamba képet. – Veszélyes – csap a vállára, és Pete még reagálni sem tud semmit Micky szájmenésére.

 - Tudjátok van egy dolog, amit csak a ti közeletekben tudok értékelni – motyogja Mike, de természetesen az egész szoba a szavába vág.

 - A barátságot – mosolyodik el sután Peter.

 - A szeretetet – mosolyodik el Davy sóhajtva, pirulva.

 - A légkondit – kap fejéhez Micky.

A földön elterülő gitáros mély levegőt szív magába, és vele együtt egy évre elegendő türelmet is, majd erőtlenül felel.

 - A csendet – forgatja szemeit, mire a többiek csak legyintenek, Mickyt kivéve.

 - Mr. Nesmith magának nincs szíve – ejti el zsebkendőjét Mickyta hercegnő könnyeket hullajtva, de előadását a telefon fülsiketítő csörgése szakítja félbe.

Davy nadrágjába törölve a felesleges krémet áll fel, és az asztalra támaszkodva emeli fel a kagylót, míg a többiek csak molyolnak tovább, ki tudja éppen mivel.

 - Ó, szia nagyi! – köszön gyermeteg hangján David. – Nem. Nem. Ó, hát miért nem szóltál hamarabb, máris megnézem. Igen. Papó mondta meg a címet? Értem. Nem, nagyon örülök, hogy szóltál. Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy, majd hívlak. De tényleg. Szia! Én is puszillak. Igen. Igen. Igen – ismételgeti az ígéreteket, majd nehezen végre sikerül leraknia a kagylót. – A nagyim kötött egy sálat, mert Londonban éppen hevesek a szelek – újságolja vidáman, mire a hűvös levegő szinte álomba varázsolja Mike perzselő testét. És sapkáját, aki haszontalansága miatt kezd mély depresszióba esni.

 - Nagyon sok szükséged lehet rá Kaliforniában – jegyzi meg Micky gúnyosan, ahogy lassan visszasétál a mesterművéhez a konyhába.

 - Elküldte postán pár hete – mosolyodik el az apró csörgődobos a postaláda mellé lépve, de a kezének emelkedésére a többiek egykettőre kiengedték hangjukat.

 - NE NYÚLJ A POSTALÁDÁHOZ! – kiáltják pályafutásuk során először szinkronban.

 - Nyugi már, ez csak egy kis doboz, néhány levéllel – legyint Davy, majd a vasból készült postaláda egy apró érintésre szétrobban. Az apró doboznak hitt bomba elteríti az egész nappalit, és Davidet is egészen a kanapéig löki hűtlenségének zajos vízhangja, ahogy a többieket szinte a falhoz szögezi az éjjeli próbák nem túl toleráns fogadtatása, és a bérház lakóinak nyers kritikája, mind levélbe foglalva.

A fiúk lassan sebzett vadként söprik ki arcukból a leveleket, majd megvetően keresik a bajok elszabadítóját. Persze az törpemajom ki sem látszik az átkokból.

Nez a felszínre úszva áldja még ezt a forró levegőt is.

 - Hol van Davy? – néz kérdő szemével Peter, mire Micky kétségbeesetten kezdi szólongatni hű kertitörpéjüket.

 - DAVY! DAVY! Pici Davy bújj elő! – pánikol.

Mindhárman elindulnak előre, mire hirtelen ismerős hang üti meg a fülüket. Nyöszörgés.

 - Oké, ez most vagy az asztallába, vagy belerúgtam Davidbe – néz le üveges szemekkel Peter.

 - Pete, egyszer tényleg elviszünk egy rendes orvoshoz – morogja Mike, majd Mickyre néz. – Nem csak egy kamuorvoshoz – rázza fejét a gitáros, mire Peter csalódottan néz a dobosra, ezt nyögve:

 - Mr. Hudson? – gyengül el, ahogy Micky sajnálóan bólint.

Eközben Mike lassan leguggol a levelek sűrűjébe, és tapogatózni kezd. Pár pillanattal később már Davy-vel a karjaiban tér vissza, aki az ég felé nyújtózkodva kezd visítani.

 - Igen uram, már látom a fényt, kérlek ments meg! Ó, uram! – hadonászik, mire a gitáros finoman az arcára csap. – Ó, te vagy az? Mike! – öleli meg hirtelen, megfosztva minden levegőtől. – Megmentetted az életem! Köszönöm! – szorítja át hevesen.

 - Jól van – súgja halkan Nez. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból cseppet sem bánja magán tudni Davy meleg karját, és érezni finom, bársonyos illatát.

Miután az időzített levélbomba felrobbant beletelt jó pár órába, hogy a fiúk kibogarásszák a sálat a sok haragos levél közül. Micky és Peter már hamar feladták a keresést, és inkább ledőltek éjszakára. Nem is csoda, hogy így Mike és Davy éjfélig olvasgatták, majd dobták ki az ablakon a leveleket. A legnagyobb meglepetést az okozta, ahogy a levelek egyre nehezebben olvashatóak, és nehezebbek lettek.

 - Nem is ismerek ennyi női nevet – panaszkodik Nez.

 - Most már kissé kezdem betegesnek tartani az életstílusom – válaszol bűnbánóan a kis törpe.

 - És ehhez a vallomáshoz négy óra olvasgatás kellett – fintorog Mike halkan. – Itt kezdődik a probléma – szöszmötöl. – Téged is orvoshoz kéne vinni. Bár Peter rosszabb – mormolja magában a gitáros, miközben David már egy ideje egyetlen levéllel babrál. Ahogy olvassa a sorokat szóról szóra az arca elszíntelenedik. Sápadtan néz fel Mike-ra. – Mi a baj?

 - Holnap kiutasítanak. Haza kell mennem – szól kifejezéstelenül, érzéketlenül, mire Nez azonnal mellé lép. Kitépi kezéből a papírcsomót, majd ő is végig bogarássza a szöveget. A sapkáját mélyen a fejére húzza, ami eddig még sosem jelentett jót. Az agyában pörgő fogaskerekek zaja egészen kihallatszik, akár Davy zavaros szívdobogása. Mike végül csípőjére ereszti kezét, majd sóhajtva az ajtó felé bólint.

 - Öltözz! – utasítja gyengéden.

 - Mi? – néz fel a csörgődobos őzike szemével.

 - Munkát már biztosan nem tudunk szerezni hajnalban, de a városháza hamar nyit a belvárosban. Nyugi, a többieknek egy szót se szólunk. Nem jönnek rá. Nincs más választásunk. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy visszamenj oda, ahol sálat kell hordani – hadarja Mike, és David arcára hatalmas vigyor ül. – Ne merj így nézni rám, mert meggondolom magam – kulcsolja össze karját a gitáros.

 - Köszönöm Mike – ugrik Davy hirtelen előre, és magához öleli a felhőkarcolót. Nez elmosolyodva néz le rá, és beadva derekát ő is átkarolja az apróságot. – Köszönöm.

 - Szívesen Mrs. Nesmith – feleli lomhán Mike, mire a másik a mellkasára csap.

 - Hé.

 - De kérlek – motyogja Nez. – Ne nézz a postaládára!

 - Soha többé – kuncog Davy, és a gitárost ismét elönti a kellemes forróság, mintha összekovácsolná kettőjüket ez a hőség. Talán nem is kell többé elengednie.

Read More

After Midnight - 3. nap

After Midnight 

Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene
Sziasztok! A mai napon két újdonságot is hoztam, ezt a fejezetet és egy trailert. A címre kattintva láthatjátok. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet, igazából a sztorival kapcsolatban már teljesen ráálltam a könnyed, pörgős stílusra, úgyhogy azt hiszem szórakoztató lesz.

Kellemes olvasást!

3.       nap

Stella állt az ajtóban elszántan. Dhani azonban inkább visszafeküdt, annyit motyogva:

 - Igen.

Erre a lány gyorsan be is csapta az ajtót, és bezárta. A fiú persze meg sem moccant, csak feküdt az ágyon, némán. Még annyira sem méltatta vendégét, hogy kinyissa a szemét. Nem mintha Stella zokon vette volna.  Lassú létekkel sétált körbe-körbe.

Egyszer csak felé fordult, és a fekvő Dhani ölébe ült, aki még most sem reagált sehogy.

 - Szóval nem akarsz megismerni? – rótta fel neki a lány sértődötten, miközben a hasára fordult, így az ajkaik majdnem összeértek.

 - Lesz még rá elég időm, nem? – vágta rá a kis Harrison. Stella bólintott egyet, majd sebesen Dhani nadrágja felé nyúlt, mire ő gyorsan hátra ugrott. – Mi a fenét csinálsz?

 - Lesz még időm megmondani, nem? – kontrázott a lány, és győztesként sétált el, ennyit suttogva:

 - Beszari.

Mikor a lány már kiment Dhani megrázta a fejét, és próbálta felfogni, hogy mi is történt. Paul lánya akarta levetkőztetni. Alig bírta elhinni.

Sosem gondolta volna, hogy az édes Paulnak ilyen lánya legyen. Bár, ha a dolog megismétlődött volna, nem utasította volna vissza. Ő sincsen kőből. No meg, Stella gyönyörű lány volt. A szőke tincsei, és vékonyka kis teste minden tekintetet odavonzott.

Dhani beleunt a várakozásba, és inkább kisétált a társalgóba, ahol anyja éppen a McCartney-lányokkal kártyázott, köztük Stellával. A lány éppen olyan semleges tekintettel nézett a fiúra, mint amikor elment a szobájából. Dhani se tett másképp. Ledobta magát az ötödik székbe, és elterült unottan.

 - James már alszik? – kérdezte halkan.

 - Igen. Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással – felelte Linda koncentrálva, majd az asztalra vágott egy lapot lelkesen. – UNO! – kiáltotta.

 - Anya, éppen pókerezünk – felelte higgadtan Mary, mire mindenki nevetni kezdett.

 - Gyere Linda, jobb, ha mi vénasszonyok lefekszünk, ők meg had beszélgessenek – karolta át Olivia az anyát vidáman, és mindketten nevetve elmentek.  

Így ott maradt Dhani az asztal jobb sarkán, míg a balon Stella és Mary egymás mellett. A két lány lerakta a kártyát, és közelebb ült. A fiatalabbik persze a fiú felé is hajolt.

 - Nem játszunk egy kicsit? – nézett Mary a kártyára, mire húga helyeselni kezdett.

 - Jó ötlet! Felelsz, vagy merszezzünk! – vágta rá. Dhani csak bólintott.

 - Felőlem – húzta fel a vállát.

Stella közelebb húzta magához a fiú babzsákját, és egyenesen a szemébe nézett. Eközben Mary is közelebb ült, és ártatlanul furakodott közéjük. Mosolygott. Csak arra tudott gondolni, hogy húga titokban teljesen belezúgott a fiúba. Majdnem elnevette magát.

 - Oké, én kezdek – vágott közbe Mary, és a másik kettő ránézett. – Dhani! Felelsz, vagy mersz?

 - Felelek – válaszolta unottan.

 - Van barátnőd? – pirult kissé bele a kérdésbe, még akkor is, ha testvéréért tette fel. Erre a kis Harrison elvigyorodott.

 - Nincs – mondta nagyképűen, majd Stella felé fordult.

 - Merek! – vágta rá kissé megszeppenve.

Erre a fiú végignézett rajta. Egy sima kis fehér ruhát viselt, és a nyakán látszódott halványan a bikinijének vonala. Az enyhén megégett hátára nem vett fel melltartót, csak ezt a ruhát. Ezt ki kellett használni.

A medence felé mutatott. Erre Stella felhúzta a szemöldökét.

 - Gyerünk, ugorj a medencébe, ruhában! – adta ki a feladatot. Erre a lány sértődötten el is indult.

 - Szemét – susmogta távol, miközben a többiek csak nevettek rajta. Mire visszajött, minden láthatóvá vált rajta. Csurom vizesen ült vissza közéjük, és csak húzta a száját, míg végül hangosan szólt a fiúra.

 - Te jössz! Felelsz, vagy mersz? – kiáltott rá.

Persze Dhani teljesen nyugodtan fordult hozzá, és az előbbi lehetőséget választotta.

 - Hogyan vesztetted el a szüzességed? – vágta rá sietősen a lány, és a kis Harrison elképedve nézett szembe vele.

 - Hát -, sóhajtott, miközben lassan Stellához hajolt -, volt egy lány, aki tavaly nyáron bejött a szobámba. Nem mondott semmit, csak a nevemet tudta. Levetkőztetett, és aztán a szájába… - folytatta volna, de a nyaraló ajtaja lassan kinyílt, és a két apa állt előtte. Mindketten bűzlöttek az alkoholtól, és ki is voltak pirosodva.

George alig bírt állni, Paul a vállán vitte be a szobájukig, miközben Stella az átlátszó ruhájában beosont a James mellé. Így csak Dhani és Mary maradt a társalgóban, ahová Paul lassan vissza is bicegett.

 - Ti nem alszotok? – kérdezte mosolyogva.

 - Én most megyek – vágta rá a nővér, és már el is futott. Dhani így egyedül maradt azzal a férfival, akiről egész este álmodozott. Kínos volt.

Paul ledobta magát a kanapéra, ami a tenger felé nézett. Bágyadtan mozgatta végtagjait, miközben végig mosolygott. Vett egy mély levegőt, és magába szívta a tenger sós illatát.

 - Kellemes, nem? – kérdezte vidáman, mire Dhani lassan leült mellé.

 - Azt hiszem, ma este nekem kell vigyáznom rád – sóhajtotta csalódottságot erőltetve, leplezve felhőtlen örömét. Az éjjeli szellő a szerelem illatát hordozta.

 - Rám ugyan nem kell! – pattant fel a férfi hirtelen, és elindult a tenger felé. – Teljes erőmben vagyok. Még a szigetre is át tudnék úszni! – kiáltotta megtáltosodva. – Tudod mit? Meg is teszem!

 - Ezt nem kéne – mentette a helyzetet Dhani, de látta a férfin, nem tudja megállítani. Paul nem válaszolt semmit, csak gyors léptekkel indult a part felé. Mikor odaért elkezdett vetkőzni, és ledobta magáról az ingjét és a nadrágját. Egyetlen fürdőnadrág maradt rajta, semmi több. Ettől Dhani lélegzete rögtön elállt, látva Paul tökéletes testét. Bár csak kevés ideig bámulhatta, ugyanis a férfi már be is ugrott a vízbe, és sebesen úszni kezdett.

Dhani nem tehetett mást, követte. A vízbe vetette magát, miközben próbálta tartani a tempót. Paul bármelyik pillanatban elájulhatott volna, ezért szorosan mellette úszott végig, egészen a sziget homokos partjáig.

Egy aprócska kis sziget volt, amin alig tanyázott tíz fa, és néhány bokor, viszont mélyen volt rajta egy barlang. Kövek borították a falát, amit a ránövő borostyán takart el. Meghitt hangulat járta körül.

Paul a szigetre érve elkiáltotta magát a győztesek hangján. – Nyertem! – Ezután Dhani-hez fordult, és kisegítette a vízből. – Jól vagy?

 - Persze – köhögte a fiú, miközben alig állt a lábán. Paul felkapta a hátára, majd egészen a barlangig cipelte. Közben a fiú alig kapott levegőt. Titokban mindketten mosolyogtak.

 - Azt hiszem, ma itt kell aludnunk – sóhajtotta Paul mosolyogva. Már ő is kezdett kimerülni.

 - Aludni? – súgta a fiú halkan, és az arcára egy kacér mosoly mászott. Mindennél jobban élvezte a helyzetet. Tudta, hogy a kettejük közt zúgó bomba pillanatokon belül felrobban, és végre Paul az övé lehet. Önzőn, mohón vágyott erre a férfira, még ha nem is értette miért.

Paul lassan a földre fektette a fiút, és ő maga is mellé dőlt.

A barlang gránitos kövéből kellemes forróság szivárgott, ami hamar felmelegítette őket. Mintha csak szerelmes ölelés lett volna.

Egyszerre egymásra néztek, és nevetni kezdtek. Értelmetlen. A világ legboldogabb perceire ritkán van ésszerű magyarázat. Akkor a szerelemre miért kellene? Ez járt Dhani fejében, miközben végleg elhatározta magát. Vajon Paul is ugyanazt érzi, mint ő?

 - Kérdezhetek valamit? – szólalt meg elkomolyodva a fiú.

 - Mond csak – felelt nyájasan az apa, miközben lassan felé fordult.

 - Hogyan tudnám úgy megkérdezni, hogy ne akadj nagyon ki? Hát, izé… - csuklott el a hangja. – Ugye te, meg apa… szóval csak azt akarom kinyögni, hogy… - dadogta volna, de Paul hirtelen a fejét csóválva közbe vágott, majd a kezeit a feje alá gyűrte.

 - Ne is folytasd. Az már nagyon régen volt, és azóta rengeteg dolog történt – kezdett regélni a hátára feküdve. – Bolondok voltunk, és fiatalok. Így visszagondolva teljesen máshogy élem meg a történetet, amiben én, és…

Dhani megcsókolta. Négykézláb hajolt fölé, kissé remegve. Nem tudott szabadulni a vágytól. A hatalmába kerítette a veszélyes szenvedély, ami láncra kötötte minden józan gondolatát.

Paulnak elakadt a lélegzete, mintha visszautazott volna az időben arra a napra, amikor George csókolta meg ugyanígy. A szívébe meleg érzés költözött, és ahogy az ajkai elváltak a fiúéitól, elmosolyodott.

 - Mohó – vigyorgott, és Dhani nem bírta tovább türtőztetni magát.

 - Kérlek – motyogta. – Akarlak. Amióta meghallottam a hangod, megláttam az arcod.

Az ártatlanul, hátast fekvő Paul lassan kihúzta a kezeit a feje alól, és finoman Dhani nyakára csúsztatta őket.

 - Csináld megint – súgta, és a fiú félve egy puszit nyomott az ajkaira. – Biztos, hogy akarod? – kérdezte, mire Dhani csak bólintott. Paul hirtelen megszorította, és maga alá fordította. – Fájni fog.

 - Nem érdekel!

 - Nem érdekel.

Read More