Éberen - Being awake
The Band * RPS * One-shot * Robelm * Hurt/Comfort * AT * Genfic * PG * Zene
Sziasztok! Ugyan késtem vele egy oár napot, mert hosszabbra sikerült, mint terveztem, de íme a Levon halálának 5. évfordulójára készült apró fic. Jelenleg nem tudok semmit mondani róla, de... Nem, itt a mondat vége. Tényleg vissza olvastam, és da fuck? Mindegy.
Kellemes olvasást!
Rengeteg őrült dolog van. Általánosságban szeretem az olyan apróságokat, amiket a legtöbb ember nem vesz észre, vagy egyszerűen semmibe vesz. Mert ugyebár mi mind szeretünk megfeledkezni a STOP táblákról, mikor menni készülünk valahová. Nem mintha én megállnék, ha holmi tábla utasítaná nekem. Értem én, szabálytalan, veszélyes, és rendkívül ostoba hozzáállás, pont olyan, akár én. Nincs ezen mit tagadni, már attól a perctől fogva ostoba voltam, hogy egy szakadt dél-amerikai kórházban tengő légnyomás rendesen szétnyomta a frissen világra jött tüdöm, ami akkor még nem is volt nagyobb egy megtermett almánál.
Talán az a kifinomul önkielégültségem tehet erről a furcsa vonzódásomról, ami az olyan különc csekélységekhez köt, amik rám olyannyira hasonlítanak. Hiú dolog.
Bolond lennék, ha azt mondanám, magamon kívül képtelen vagyok bárki mást is szeretni. Ez hazugság. Olyan sok gyönyörű, és érdekes szín festi az eget, vagy éppen kúszik az eső áztatta utakon csigalassúsággal. Szenvedély az, ami ehhez a földhöz köt engem. A figyelem, amivel a létforgást kémlelem, vagy éppen alakítom. De túlzás azt állítani, hogy nagy részt vennék ki az életemből.
Nem vagyok se utazó, író, vagy próféta, csak egy ember. Levon.
Mivel elérkezett a tavasz, úgy döntöttünk, hogy egy kis kirándulással ajándékozzuk meg magunkat, és tovább szőjük álmainkat. Akkoriban még nem volt semmilyen különösebb oka annak, hogy zenéltem. Úgy, mint szinte minden kölyök, én is folyton elcsászkáltam otthonról a többi utcagyerekkel. Egy délutánon egy „rosszkörnyéken” kötöttünk ki a fiúkkal, és egy fekete emberekkel tömött kocsma ablakában bujkáltunk. Akármennyire is voltunk fiatalok, minket is megérintett az öreg Chappie bá’ gitárszólója, de még mennyire. Más sem kellett, mentünk a boltokba lemezt lopni, és a zálogházban minden üveggolyónk régi, kopott gitárra cseréltük, ami csak háromszor akkora volt, mint mi. Együtt.
Azóta öt év telt el, és én hiába szerettem gitározni, mivel senki más nem engedhette meg magának a dobfelszerelést, hát én szorultam a két fabot, meg jónéhány dob mögé. Így visszatekintve nyilván nem bánom a dolgot, de azokban az időkben sokat nyavalyogtam miatta, akárcsak Richie, aki apjától egy jó kis Les Paul helyett csak egy meghívót kapott az iskolai kórus orgona oktatására. Ott aztán találkozott Garth-al, aki mértéktelen zsenialitásával csak még jobban elrettentette. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutattam neki a tévénken Ray Charlest, ahogy a Hit the Road Jack-et énekli érces hangján a zongora mögül. Mondjuk én sokkal inkább zongoráztam volna, mint hadonásztam azzal a két bugyuta pálcikával. Egyszóval mindenki csak a gitárosokra irigykedett. Mi amennyien csak voltunk mind Chuck Berry utódjai akarunk lenni, de minden bandába csak egy gitár kellett. Egyedül Rick nem panaszkodott. Inkább csak örült, hogy csupán négy húrral kel boldogulnia. Ő valahogy mindig képes volt látni azt, ami nekünk ugyan ki szúrta a szemünket, de képtelenek voltunk észre venni. Kivéve Robbie-t, aki ebből is – ahogy mindenből – csak a saját javára annyit hozott ki, hogy egy gitár hat húrnál kevesebbel csak hegedű. Ezen eltűnődve Ricky megtanulta használni azt is. Utólag beláttuk, hogy jobb is Robbie-t beállítani gitárosnak, mert semmilyen másik hangszeren nem tudna rendesen játszani. Ő mindig is kicsit távolabb állt tőlünk. Ezért is vonzott annyira.
Kissé szeles április volt, ezért Garth már hetek óta az ágyat nyomta. Egyszerűen nem bírta a hideget. Nem tudott tehát velünk tartani a hegyekbe, ahol Rick apjának volt egy kis faháza. Nem volt köztünk olyan, aki ne szerette volna a természetet, azért tele lelkesedéssel vágtunk neki az útnak. Aztán elkezdett lehűlni a levegő. Eső esett.
Ázottan, vizesen érkeztünk a kunyhóba, amiben se áram, se meleg víz nem volt. Csak egy cserépkályha állt középen, amiről persze rettenetesen kevés elképzelésünk volt, hogyan is kell használni. Végül csak rám marad a feladat, hogy hozzak be fát, ami persze magától nem hasítja fel magát. Mindezt csak a szőkés, kissé vöröses hajam miatt, ami olyan „favágós”. De szerencsére Rick jámbor lelke nem bírta nézni, ahogy magamra maradok a feladattal, azért velem maradt, hogy segítsen.
– Mi ez? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem éreztem se az ujjaimat, se az orromat a hidegből visszatérbe, és hiába sikerült meggyújtanom a kandallóba gyömöszölt méretes fahasábokat, a belőlük szivárgó füst hirtelen felénk tört utat, és ugyan kellemes melegséggel jött, jobban csípte a szemünket, mint ezernyi szeletelt vöröshagyma. Richard rögtön fulladozni kezdett, de hiába próbáltam idegesen a kémény felé legyezni a tömör füstöt, az csak nem engedelmeskedett.
– Oltsuk el! – köhögte Rick, és én indultam volna a konyhába vízért, Robbie hirtelen a csuklójával odébb lökött.
– Hé! – tiltakoztam, de a jelek szerint Rob meg sem érezte. Elénk állt, és mintha ott sem lettünk volna, sebesen néhány újságpapírt húzott elő a gyufa mögül, majd összegyúrva a kandalló tüzébe dobta őket.
– Mégis mit csinálsz? Ez szerinted segít? – próbáltam odébb hessegetni, de Rob nem mozdult. A szürke köd egyre csak befelé gomolygott, mikor valamilyen csoda folytán a perzselő fahasábok lángja előbújt. A füst a kémény felé indult, mintha egyszerűen megunta volna a társaságunkat.
Robbie csalódottan lépett odébb. – Azt hittem, hogy ezt még ti is tudjátok – jegyezte meg halkan, míg mi Ricky-vel értetlenül néztünk össze.
Jaime Robertson volt köztünk a gazdag gyerek, ha lehet így mondani. Egy kanadai városból érkezett, és a mostoha apja ékszerkereskedőként dolgozott. Nem is csoda, hogy lenézett minket. Minden oka megvolt rá, mégsem élt vissza a helyzetével, soha. Nem mutogatta előttünk a drága cuccait, vagy evett számunkra elérhetetlen ételeket. Ugyanolyan kölyöklélek élt benne is.
Ezzel a mozdulatával, elvonulással képes volt egyszerre megsérteni, és elbűvölni. Sosem sejtettem, hogy a központifűtéses szobájában gubbasztó Robbie a természetbe szabadulva nem lesz használhatatlan. Nincs mit titkolnom rajta, minden egyes tette újra, és újra elképesztően lenyűgözött. Valami bűvös légkör lengte be, amit én jobban láttam bárki másnál.
Robbie se nem volt kedvesebb, jóképűbb vagy okosabb az átlagosnál, de olyan valamit hordozott magába zárva, amit senki más.
Én persze most is, mint általában csak követtem a szememmel, ahogy az asztalhoz ül, és egy kétéves újságot kezd lapozgatni a köhécselő Richard mellett.
– Vhú – nyögte Ricky, amint a füst teljesen eltűnt belüről, és a tűz melege már kezdte körül ölelni a faház kókadó falait.
– Megfagyni már nem fogunk – feleltem, kibújva a vastag kabátomból. A fogashoz léptem, és ráakasztottam a nehéz, apámtól örökölt ruhadarabot, aztán Ricky-ét is. – Mit fogunk idebent csinálni?
– Hozott valaki kártyát? – kérdezte Rick körbe nézve, de Rich még nehezen jutott levegőhöz, Rob meg csak egy vállrándítással válaszolt a maga módján. Ilyenkor egy szót sem lehetett belőle kihúzni, nem úgy, mint a beszédes kedvében. Néha csak elkezdett mesélni, és be sem fogta. Általában a kedvenc indiánmondákat szavalta, amiket anyja még gyerekkorában osztott meg vele, hiszen tiszta vérű őslakos volt. Érdekes, hogy ez Robbie-n cseppet sem látszott. Ugyanolyan cingár alkata és fehér bőre volt, mint nekem. – Bár meg kell hagyni, valamivel magasabb volt nálam. – Ebből kiindulva Ricky jobb indián lett volna nála. Ő mégis mindennél büszkébben hirdette származását. Egyszer még a haját is befonatta velünk.
– Szerintem mind kifáradtunk. Jobb lenne pihenni egy keveset – törtem meg a csendet, és a többiek bólintottak.
Mindnyájan lefeküdtünk, előhúztuk a hálózsákjainkat, és a rejtemben valamiféle magányra leltem, hallva a három másik szuszogását.
Akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, Robbie hűvös szavai továbbra is kísértettek. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy mégis mi történt. Nem mintha nagy dolog lett volna, felgyújtani egy kunyhót. Ha Jaime nem lép elő, mind megfulladunk, vagy megfagyunk odakint. Ő meg csak alszik ugyanúgy, mint a többiek. Olyan jelentőségtelennek tűnik az egész most, mikor olyan sok minden múlott rajta az imént.
Képtelen voltam aludni. Az agyamban folyamatosan csak forogtak a gondolatok, és az idő viharként suhant át az éjszakán. A többiek kellemetlenül horkoltak, én meg csak forgolódtam. Egy idő után már annyira belefáradtam a lélegzetem számolásába, vagy éppen a pulzusom méregetésébe, hogy egyszerűen felültem.
Az ablakon a holdfény fátyolként sütött be, és ezzel megvilágította a körülöttem fekvőket.
Rick úgy horkolt, ahogyan szokott, de hozzá képest Richard egy tülköt viselt az orra helyén. Olyan hangos rapszódia zengte be miatta a kis faházat, hogy medvétől, vagy bármilyen másik állattól biztosan nem kellett tartanunk.
Robbie meg csak piszén sziszegett. Halkan, alig lehetett hallani, hogy lélegzik, de ez az apró hang valamiért mégis teljes nyugodtsággal töltött el. A jelenléte valamiért elhessegetett előlem minden félelmet.
Kénytelen voltam egy idő után felkelni, és kicsit körülnézni. Ismét magamra húztam a vastag kabátom, és egy cigaretta kíséretében kiléptem a kunyhóból.
A zuhogó eső elcsendesedett, de a szél még mindig irgalmatlanul kínozta az erdő ártatlan fenyőfáit. Hideg levegő járta be az egész fenyvest, és én is tisztán láttam a sötétben a hullámzó leheletemet. Most, hogy végre volt egy kis időm jobban is szemügyre vehettem a kis házikót, aminek falai hatalmas fadarabokkal, míg teteje sötét cseréppel volt fedve. Apró volt, és az ajtaja előtti verandát sem lehetett volna a termetes szóval illetni. Az egész igazán rusztikus darabja volt az erdőnek.
Miután elszívtam az oltalmas szálamat, elégedetten tértem vissza nyughelyemhez, abban a reményben, hogy most már végre el tudok aludni, de hiába. Egyszerűen képtelen voltam az álmok tudattalan világába lépni. Csak nyitott szemmel, hullaként meredtem a falra, és hallgattam tovább egy éjszakán át Robbie nyugodt, ártatlan szuszogásának dalát. Nem unatkoztam.
Mikor a hajnal hasadt végre, ismét kiléptem az apró verandára, hogy a reggelt egy újabb, ezúttal induló cigarettával jutalmazzam. Mire a szál fele hamuvá oszlott a két Richard már a vállamon lihegett. És ez így ment egész nap.
A nap felkeltével megkezdődött a benti zenebona, amibe a dobjaim nélkül csak néhány csapkodással tudtam hozzá járulni.
Aki esetleg nem járatos benne, ezek a bizonyos zenélgetések inkább jammek, mint igazi próbák. Új dallamok, ritmusok fejlesztése, és a különböző hangszerek összehangolása. Álltalában teljesen instrumentális, bármilyen énekszó nélkül. Nincsenek szabályok, se kőbevésett stílusok, csak ami éppen jön. Jótékony improvizáció. Főleg, ha részt is vehetsz benne.
Nem azt mondom, hogy nem élveztem, csak inkább voltam a dolgok szemlélője, mint szereplője. Később, mivel látták, tulajdonképpen hasztalan vagyok, elküldtek a konyhába főzni. Persze ezt mind megbánták utólag. A gasztronómiai adottságaim kimondottan hiányosak.
Az egész nap olyan gyorsan véget ért, és én soha, egy percig sem éreztem fáradtnak magam, ezért kezdtem kissé aggódni az újabb éjjel rohamos közeledése végett. Rettegtem, hogyha még egy napon át ébren kell maradnom, azt a szervezetem már sokkal nehezebben tudja elviselni. A félelmemet szinkronban kísérte a hideg front, ami borús, rideg felhőket vont az erdő fölé. A hőmérséklet épp olyan sebesen csökkent, ahogy a nap rejtette el a szomszédos hegy mögött utolsó melegséget árasztó sugarait.
Ismét a lefekvés következett, és én ugyanúgy bebújtam a kényelmes hálózsákomba. Hamarosan el is aludt körülöttem mindenki, de én egy pillanatra se nyitottam ki a szemem. Olyannyira koncentráltam az elalvásra, hogy végül megfájdult a fejem.
Pár óra elteltével elengedtem magam, és végleg feladtam. Úgy látszott, most sem fogok tudni pihenni. Ezúttal nem akartam rajta túl sokat rágódni, ezért felkeltem, fát raktam a kandalló pislákoló tüzére, aztán letelepedtem elé. A számításaimmal ellentétben nem unatkoztam. Néztem, ahogy a vörös lángok magukba ölelik a sárgákat, majd haláltáncukat járva a fa hasábjai hamuvá égnek. Ettől én is megkívántam a gyújtogatást, és kimentem.
Legnagyobb meglepetésemre havazott. Már pár centi a földet fedte, de még mindig gombnyi pelyhekben cikázott a levegőben. Elképedten kémleltem a fehérbe öltözött tájat, ami minden volt, csak szokványos nem, április végén. Még csak rá se tudtam gyújtani, mikor hirtelen az ajtó kinyílt a hátam mögött.
Rob állt mögöttem hatalmasra tárt kvarcszemeivel. Megilletődve nézett végig ő is a hófödte fenyves fáin, majd visszafogottan elmosolyodott, előhívva arca két szépkis gödröcskéjét.
– Havazik – jelentettem ki a teljesen nyilvánvalót, amire természetesen semmilyen szívélyes válaszra nem számíthattam.
– Időjós is lehetnél, tudod – nyögte a maga tipikus cinizmusával, de most teljesen elnéztem neki. – Gyönyörű – súgta mámorosan, és sikerült újra meglepnie.
– Nem tudtam, hogy szereted a havat – szóltam közbe csípőre tett kézzel, mert akkoriban az volt a kedvenc testtartásom.
– Sok minden van, amit nem tudsz rólam – felelte higgadtan, és eszemben sem volt kétségbe vonni, amit mond. Olyan sok minden lakozott még benne, amiről nekem fogalmam sem volt. – De nem is baj.
– Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá értetlenül. – Mostanában mindig ilyeneket mondogatsz, és úgy viselkedsz velem, mintha bajod lenne velem – harsogtam azon tűnődve, valóban ez-e az oka a folytonos mogorvaságának, vagy sem. – Hiszen barátok vagyunk – jelentettem ki hiszékenyen. Igen. Reménykedtem benne, hogy ettől valamiféle melegség gyúlik az ő szívébe is, és belém veti bizalmát. Hogy valóban hívhatom magunkat így.
– Nem – vágta rá ridegebben, mint bármi a fagyos időben. Hiába akartam már hetek óta közelebb kerülni hozzá, ő folyamatosan csak ellökött magától. – Lee, én nem akarok a barátod lenni.
Nos, itt váltam úgy igazán hiteveszetté, és kissé izoláltá is. Az, akit valójában a legjobban csodáltam átlépett fölöttem, mint egy eldobott rágón.
Szó nélkül bementem, és magára hagytam odakint. Beburkoltam magam a hálózsákomba, hogy annak oltalmában minél hamarabb el tudjam felejteni ezt az egészet. Összekuporogtam, majd annyit hallottam, ahogy Robbie is bejön, és ugyanazt teszi. Elvesztettem őt.
Egy percet sem tudtam aludni, mégsem keltem ki az ideiglenes ágyamból délig. Hallottam ahogy beszélnek, csodálják a havat, reggelit készítenek, nevetnek. De nem volt elég erőm felkelni. Már kezdtek a végtagjaim kissé remegni, ugyan végig feküdtem, mintha szédültem volna. Mégsem tudtam elaludni. Az agyam hangosan zúgott, és a képek csak jöttek sorra, olyan gyorsan, mintha versenyt űztek volna belőle.
Mikor aztán már szinte percenként fordultam oldalra, és a nap a felhők fölött bizonyára fölöttünk járt felkeltem. A fejem szinte hasogatott, és állni is csak nehezen tudtam, de kilépkedtem a konyhába.
– Csipkerózsika felébredt – kezdett Ricky gyerekesen tapsolni. – Kérem a húsz dolcsimat – tárta szét markát, és a másik kettő a zsebébe nyúlt.
– Ti komolyan fogadtatok, hogy mikor kelek fel? – meredtem rájuk kómás állapotban, majd a tekintetem hirtelen találkozott Robbie kvarcszemével. Gyorsan elfordította fejét, ezt motyogva:
– A kérdés az volt, felkelsz-e ebédig – nyögte kifejezéstelen arccal, úgy, ahogy szokta. Semmi sem változott, amint látszik. Robbie ugyanolyan hűvösen viselkedett velem. Már bántam, hogy nem hagytam neki időt rá, hogy magyarázatot adjon rá, miért is nem kedvel engem. Végülis lényegtelen nem? Nem változott semmi, hiszen eddig sem jöttünk ki annyira jól. Bár szerettem régebben megnevettetni. Mindig könnyezett, miközben fuldoklott a röhögéstől. Szerettem nézni, ahogy meggyújtja a gyufáját, amit olyan furán fogott. Nem túl szokványosan. Bár, kicsit mindent másképp csinált, mint mi többiek. Különben is, idegenek is nevethetnek egymásra. Az élet már csak ilyen.
Miután megebédeltünk, végre rám tört a fáradtság legkellemesebb formája, végtelenül elálmosodtam. Mikor indultam volna hátra, természetesen Ricky rögtön megállított.
– Ne is álmodj róla, hogy nem lesz semmi dolgod. Egész eddig aludtál, szóval most sipirc ki fáért a garázsba! – adta ki az utasítást, és én nem tehettem mást, elindultam kifelé. – Ó, és Robbie, te is menj vele, mert eddig semmi hasznosat nem csináltál – folytatta, mire mi mindketten húztuk a szánkat. Ezek után egyikünk sem akart éppen bájcsevegni. Legalábbis én biztos nem.
Kiindultunk, és szó nélkül sétáltunk a kisház melletti faház felé. A hó még mindig zuhogott, és a szél máris elviselhetetlenné vált.
– Levon, én… - szólalt meg hirtelen. Gondolom bocsánatot akart volna kérni, vagy hasonló, de a becsületem nem hagyta szóhoz jutni.
– Köszönöm Jaime, de nem kell semmit mondanod. Mindent felfogtam – mosolyogtam álarcként vissza rá, ahogy beléptünk a kis garázs fakapuján.
– Lee, félre értesz – hadarta, de én inkább gyorsan elkezdtem pakolni a fahasábokat egy hozzám közel eső kosárba, próbálva ezzel őt is inkább a munkára sarkalni. Robbie nem tágított.
– Fejezd be, kérlek! – mondta nyájas, szelíd hangon, amit egész addig nem hallatott előttem.
– Én tényleg nem szívom mellre a dolgot – harsogtam lelkesen pakolva az egymásra stócolt hasábokat. – Én sem kedvelek egy rakás embert. Nem akarok velük beszélni. Értem – folytattam egyre hangosabban, mikor hirtelen voltam olyan idióta, hogy alulról egy olyan fadarabot húztam elő, amivel ledőlt az egész oszlop is. Nem is kétség, a kezem ott maradt a fahasábok alatt.
– Levon! – kiáltotta Robbie idegesen, és oda hajolt mellém. – Jól vagy? – kérdezte, míg körbe ölelte hosszú, puha ujjaival az én érzéketlen csuklóm.
– Miért érdekel az téged? – nyögtem, míg a kezem felől annyi fájdalmat éreztem, mintha egy bárd egyszerűen lecsapta volna. Ő komoly arcot vágott, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a kezem, vigyázva rá, ne sérüljön meg újra. Jobban szemügyre vette, de már messziről is lehetett volna látni, eltört a hüvelykujjam, ami jelenleg abnormálisan a másik irányba kanyarodott.
– Ez most fájni fog – súgta halkan, és nekem férfi létemre rögtön tova szállt a bátorságom.
– Mire készülsz? – picsogtam kislányként, de Robbie már vissza is hajlította az ujjam. Leírhatatlanul fájt a kétszer levágott hüvelykujjam, és zúzódott kezem, de azt sem bírtam sokáig, hogy éppen az a Jaime Robertson szabja le az ingje anyagát, és kötözi be a sebem, aki nemrég még a barátom sem akart menni. Számomra ez már túltett azon, amit egy idegenért tennék, és abban is biztos voltam, hogy ezt ő is így érzi. – Miért segítesz? – mormoltam megsebzett verébként, mire ő valamiért elmosolyodott.
– Te ugye sosem hallgatnál végig, ugye? Levon – felelte vidáman, míg rám tekintett. – Tényleg nem akarok a barátod lenni, de ez nem azt jelenti, hogy beszélni sem akarok veled – kötött erős csomót a kezemre, és én természetesen felnyögtem. – A többiek előtt ezt nem mondhatom, de én több akarok lenni számodra, mint egy sima barát, bandatag, vagy ismerős. Már hetek óta tart, és hiába küzdök ellene, azt hiszem valami olyat érzek irántad, amit eddig még soha.
Felültem, és szemlélve a törött kezemet, megszeppenve néztem fel Robbie-ra. Eddig olyan mélyre fojtottam a hasonló gondolataimat, hogy most kimondottan idegennek tűntek.
– Ha jól sejtem nem a legjobb barát státusz az, amiről beszélsz – böktem ki, ami a tökéletes válasz volt, elemezve a kettőnk kapcsolatát. Hideg és idegen.
– Ne akarj felhúzni, mert akkor olyat teszek, amit megbánok – vigyorodott el, mire én pontosan tudtam mire gondol.
– Nem tudtam, hogy tudod mi az a bűntudat – forgattam a szemem, és ő egyszerre közelebb hajolt hozzám. – De vajon mi az, amit ha megteszel, utána meg is bánsz? – kérdeztem balgán. Másra sem vártam, minthogy a kerek kis ajakai az enyémhez tapadjanak. Az arca közeledett is, lassan. Direkt kínozni akart vele, hogy várat, mikor a semmiből ezernyi karddöfés nyilalt a kezembe. Az a kis mocsok csók helyett rá tenyerelt a törött ujjamra.
– Te szemétlá…! – mocskolódtam volna, mire ő a semmiből megcsókolt. Olyan volt, mintha két ellenkező pólusú mágnes végre összeért volna, teljesen. Nem maradnak együtt, sőt kimondottan taszítják egymást, de egyszerűen egyik nincs a másik nélkül.
Egy rejtett álmom vált valóra azzal, hogy valamiféle kalitkába zárhattam Robbie-t. Az enyém lehetett minden testrésze, mozdulata, és szava. De a legnagyobb diadalt mégis az okozta, hogy ő sem bírná ki nélkülem.
– Szeretlek – lehelte az arcomra, és én végre láthattam gyengének, és kiszolgáltatottnak. – De komolyan. Nem kell viszont szeretned, vagy egyáltalán kedvelned, de kérlek, had legyek melletted. Amikor velem vagy, úgy érzem egy másik világba kerültem. Biztonságba. Minden olyan szép és egyszerű – mosolyodott el, egy apró, jelentéktelen könnyet ejtve, félve a visszautasítástól. – Amikor beszélsz, olyan csendessé válik a világ körülötted. Mindenki csak rád figyel, de én úgy érzem, hogy csak nekem mondod. Melletted mindenre képes vagyok. Csak a közeledben akarok lenni, ennyi – mondta végig, majd az ölembe roskadt. Akár egy elszáradt falevél, ami a földre hull.
– Nyugi már kölyök – simítottam meg a dús, barna, égnek álló haját a még ép kezemmel. – Nem vagy egyedül – suttogtam a fülébe, és jelenleg ennyi bőven elég is volt.
Ám, a dolgot valami kimondottan váratlan szakította félbe. Karmolás, pontosabban fahasítás hangja, a garázs oldalától.
– Ez meg mi? – kérdezte Robbie ijedten, mire gyorsan kiszaladtunk az építményből, természetesen a fával együtt, mert nem a semmiért törtem el az ujjam.
A garázs oldalán éppen egy kifejlett, hatalmas medve fente karmait. Mi, ugyan farkasszemet néztünk a félelmetes ragadozóval, de mást se tudtunk tenni, csak szakadatlanul nevetni.
– Tessék, egy csók, és máris egy medve jön a nyakunkra – prüszköltem, és csak még jobban kacagtunk. Berohantunk, és elkezdtük mesélni, hogy mi is történt, de a két Richard természetesen semmit sem hitt el. Utána, hogy teszteljük őket a csókról is beszéltünk, de azt hitték viccelünk. Végig nevettük azt az éjszakát.
Mikor Ricky meg Richie eszméletlenül feküdt, kilógtunk a garázsba. Én és ő. Nos, szerintetek sikerült egy percet is aludnom?
