A moire urine

Cím:		A moire urine
Alcím:		Egy selyem sír
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, AU
Hangulat:		Hurt/Comfort, Dark, Psyco, BDSM(ish)
Szavak száma:		2500 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Mimi Stanley, Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:	Egy beteg valami izé. Boldog 75-öt Macca.		1975, Liverpool
The Beatles - Cry Baby Cry
Kellemes olvasást!

Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.

A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 

Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.

A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.

 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.

Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 

 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.

 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.

 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.

 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.

 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.

 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.

Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.

Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.

 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.

 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.

 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.

Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:

 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.

 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.

 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.

 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.

John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.

 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.

 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.

 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.

 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.

 - Igen, hamvasztást szeretnénk.

 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.

 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.

 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.

 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.

 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.

 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.

John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.

Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.

 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.

 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.

 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.

A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.

 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.

 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.

 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.

 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.

 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.

 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.

 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.

 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.

 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.

 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.

 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.

 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.

Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.

 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.

Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.

 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.

Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.

 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.

 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?

 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.

 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.

 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.

 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.

 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.

 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.

 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?

 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.

 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.

 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.

 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?

 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…

 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.

 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.

 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.

 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.

 - Éppen egy ügyféllel vagy?

 - Igen.

 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.

 - De…

 - Azt hittem megértetted.

 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.

 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.

 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.

Read More

Tovaillanó valóság - Christmas special

Cím:		Tovaillanó valóság
Alcím:		-
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot, Special
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		695 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		Brian Epstein, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:	Egy karácsonyi beszélgetés.		1964, Miami
The Beatles - I've just seen a face
Kellemes olvasást!

Magányosan álldogált a hajó szélén, kezét a korláthoz szorítva, mintha csak az oly könnyedén tovaillanó valóság szárnyába kapaszkodott volna, még mielőtt az örökre elhagyta volna. Még magát a kikötőt sem hagytuk el. A jacht még a sekély vízen úszott, és oldala gyakran a móló fadeszkáihoz csapódott. Olyan hangot képzett, mintha csak a szabadságért kiáltana.

A hajót Nymerának nevezték el, a tulajdonos tiszteletére. Persze ez az aktus jobbára szaglott gúny bűzétől, mint alázattól. A közemberek vérébe ivódott a vágy, hogy a felettük állókat megalázzák.

Nymera egy csodálatos, egy híján húsz méteres ladik volt, amit a német partokról szállítottak Görögországba, teljes titokban.  Ha bárkinek is a fülébe jutott volna a hír, hogy Brian Epstein egy kétszemélyes jachtot rendel a Beatles nyaralásának színhelyére, valószínűleg elszabadult volna a pokol. A menedzser szerencséjére legyen írva, az ő képe és neve nem virított minden napilap címlapján, így az álnév alkalmazása nem okozott nagyobb kihívást, mint titokban ideutazni. John tudta nélkül.
 - Minden rendben? - szólt ki a lenti fülkéből Bri, miután eltelt a Paul nyújtotta fellegi látvánnyal. A basszusgitáros egy fehér pólót, rajta fekete mellényt viselt. Mindkét ruhanemű kétszer kisebb volt annál a méretnél, amit hordani szokott, ezért az izmos karja, és lapos hasa láthatóvá vállt. Könnyen el is terelte Brian figyelmét, de nem jobban, mint azok a pajkos ajkak, amik Paul pisze orra alól biggyeszkedtek ki. Ezek ellenére mégis a kacér szempár csábította el végképp a férfit. Tehetetlenné tette neki azt, hogy bármi köze legyen a szabadságba. Hogyan is lehetett volna, ha ezek a karok oly hamar gúzsba kötötték. 
 - Bűntudatom van, amiért eljöttem - sóhajtott a horizontra bámulva, akár csak egy madár, aki legszívesebben elrepülne a messzibe, felkutatni a végtelen legvégét. - Nem szabadna itt lennem - nyögi halkan, majd elkeseredve a jacht fához koccanó oldalára néz.
Brian lassan felsétál a kabinból, mire Paul hevesen felemeli a kezét. ,,Állj"-t tátog.
A decemberi napsugarak lesütöttek rájuk, míg a kikötő melletti forgalmas utat ellepték az autók. A zajuk elnyomott minden felesleges szót, amit ejthettek volna.
 - Tudom, hogy nagyon önző vagyok - torpant meg a férfi a fehér ingébe markolva. - Ne érezd magad rosszul magad miattam! Menj vissza, ha akarsz - felelte egy megtört elme. Paul a szavakra meg sem rezzent. Mozdulatlanul szorította tovább a korlátot, míg Bri visszalépkedett a kabin mélyére. A melegtől fűtött fülke a fájdalom tüzétől égve kapta markába a menedzsert, és szorongatni kezdte. Brian érezte, hogy lassan nem tud több terhet elviselni. A bánat kezdte elemészteni, mialatt Paul rabigája továbbra is szorította kezét, lábát. Az iránta érzett bűnös szerelem sokkal kínzóbb volt, mint előtte bármi. A céltalan, színtelen jövő még jobban elvakította. Már egyik irányba sem volt útja. Választások nélkül maradt. Az egyetlen döntést egyetlen ember hozhatta csak meg.
 - Liverpoolban most havazik - jegyezte meg Paul becsukva a kabin ajtaját.
 - Pár mérföld mindent képes megváltoztatni - válaszolta a menedzser, de nem fordult hátra vendégéhez. Jól tudta, nem sokáig marad.
 - Valamivel tartozom neked - sétált lomhán közelebb a basszusgitáros. - Nem nagy dolog, de szeretnék valamit ajándékozni - érintette hirtelen meg Bri kezét.
 - Ne kínozz. Kérlek! - fordult el reszketve. - Mondtam, hogy elmehetsz.
 - Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Majdnem karácsony van még. Nem adhatom meg azt, amire vágysz, és nem is tudom mit kellene tennem, de most azt fogom, amit szeretnék. Érted? Sokkal önzőbb vagyok, mint te valaha voltál, vagy leszel - csuklott el bátortalanul, mire Brian tekintete egyből rá szegeződött. - Azt akarom, hogy add nekem ajándékba ezt a pillanatot, de csak ezt. Azért akarom ezt, mert tudom, te se kívánsz mást - kúszott fel keze a férfi nyakába. - Egy csók - vett mély levegőt. - Egy csók. Utána elmegyek, és soha többé nem beszélünk erről. Nem hívsz sehová, és a telefont sem én fogom felvenni. Ezt tudnod kell - lehelte komoran.
Brian bólintott.

Read More

Peyton's Curses - Halloween edition

Cím:		Peyton's Curses
Alcím:		-
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, Special
Hangulat:		Mystery, Urban Fantasy, A/A
Szavak száma:		2399 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr, OC
Slash/Nonslash
NA:	Egy halott boszorkán Pault macskává változtatja.		1965, London
Donovan - Season of the Witch
Kellemes olvasást!

Az októberi levegő fagyos karmai összeszorították Paul torkát, mintha csak egy őszi bosszúra készültek volna. A hold az égen kárörvendő vigyorral tekintett le rá, olyan átkozott vidámsággal, hogy a gyanakodásnak nem lehetett határt szabni.

Paul éppen az egyik londoni szűk sikátoron vágott át, azt remélve végre nyugton hazaérhet. Az este nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte. Hiába akart egy békés estét, ma is rajongók tömegei találtak rá. Ő csak mosolygott, és megtett mindent, amit kértek tőle, kérdés nélkül. Ez nem túl egyszerű, ha egy egész éjen át tart. Arról nem is beszélve, hogy mind mást se tudtak csinálni, mint a száján lévő hegről kérdezni. Ez mondjuk az ő hibája, amiért nem takarta el valahogy. Megrázta magát és arra gondolt, hogy a törött fogánál mégsem lehet rosszabb.

Tovább lépkedett a téglaházas házak gyűrűjében, azon töprengve, vajon mit hoz majd a holnap. Talán valaki megkegyelmez rajta, és a heg varázslatosan eltűnik? Vagy továbbra is köhögnie kell egy életen át.

Miközben ezen gondolkodott, hirtelen valami zaj harapott a fülére. Talán egy kósza konzerves doboz? Vagy egy otthontalan egérke? Sebesen hátra kapta a fejét, majd gyanakvóan sétált tovább, magára húzva szövetkabátját. Kezdett szimpatizálni egy sál gondolatával.

Mire újra elvonta volna figyelmét, egy apró fénycsóva kapott a lábába, de mire pislogott egyet, az tovább is állt.

 - Hát ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül, és az egészet az esti fáradtság számlájára írta.

Már csak pár méter választotta el az utcától, ahol a barátságos ajtó várt rá, mögötte az otthon melegével. Szaporázni kezdte lépteit, mire a lábai hirtelen a fölbe fagytak. Sötét árnyak lengték be a kopár falakat, és fagyos szél kerekedett Paul lemerevedett teste körül.

Egyszerre egy fekete lebegő füstgömb emelkedett fel a földről, amiből egy félelmetes, vérfagyasztó nőalak bújt elő.

A bokáig érő korom sötét haja táncot járt a rettegésben, míg vérben ázott szemei rémísztően meredtek előre céltalanul, a hófehér, repedezett arca körül. 

Paul még csak lélegezni sem tudott. Egyszerűen szoborrá változott, aki még elfutni is képtelen volt.

Az előtte lebegő apró lány alakja lassan a földre ereszkedett, és vérfagyasztó tekintetét Paulra szegezte. A beatle egy árva szót sem tudott kiejteni remegő ajkain.

 - Te! – emelkedett fel egy pillanat alatt a lány apró karja, ami egyenesen előre mutatott. Paul kétségbeesetten magára emelte kezeit, és elvesztette minden bizodalmát abban, valóban ő áll-e ott. – Elloptad az életemet! – mondta a vékonyka hang, élében oly sok szenvedéssel.

Paul szívébe rögtön bűntudat költözött, anélkül, tudta volna ki ez a lány, vagy mi.

 - Sa-sajnálom! – rebegte, és a rászegezett kéz lassan leereszkedett. Paul a kezeit a saját arca elé húzta, és szinte biztos volt benne, most meg fog halni.

Az utolsó, amit hallott, az egy mély sóhaj volt. Majd egy magas, kissé vijjogó hang.

 - Hogy lehet, valakinek ilyen aranyos hangja? – mormolta a lány, mire Paul kénytelen volt felkapni a fejét. Erre a lány gyorsan újra felvette eddigi ábrázatát, és így folytatta:

 - Megátkozlak. Macskává foglak változtatni, és bajuszod fog nőni, és mindenki tudja, hogy csak a vén flepniseknek van bajuszuk. Örökké meg fogsz csúnyulni, és soha többé, senki sem fog szeretni – kántálta mélyre erőltetett hangon.

Paul reszketve, behunyt szemmel várta, amíg a boszorkányszerű lény ráveti az átkot. Hirtelen egy forró, égető érzés suhant át rajta, és hirtelen minden porcikája viszketni kezdett. Mire magára nézett azt látta, hogy a bőre kifehéredett, és a füle helyére két bolyhos macskafül nőtt, a fenekére pedig hosszú macskafarok.

Rémületben tekintett végig eltorzult testén, majd kikerekedett macskaszemével nézett szomorúan a révületben lévő lányra, akinek arcán még nagyobb csodálat ült. Tátott szájjal szemezett Paulal, majd hirtelen haragosabbá vált.

 - Hogy teheti még ez is szexivé? – fogta a fejét, mire Paul legszívesebben elnevette volna magát. – Nem érdemled meg az életedet – szontyolodott el a hangja a lánynak, majd a szemei még vörösebbé váltak.

 - Mégis mi ártottam én neked, amiért ezt tetted velem? – kérdezte Paul gyötrődve a saját tudatának falai között. Erre a lány felhúzta szemöldökét, majd hirtelen előhúzott egy vörös fonal gombolyagot, amit hanyagul oda dobott felé, és Paul ellenállhatatlan vágyat érzett iránta. Rá is ugrott egy pillanat alatt, és ahogy hozzáért, rögtön igazi macskává változott. Nem volt nagyobb egy sütőtöknél. A szőre foltos sötétbarna volt, akár a haja, míg a szeme kissé zöldesebb színbe ázott. Szinte észre sem vette a különbséget, a régi, emberi teste, és e között. Megrázta magát, és játszadozni is kezdett a vérvörös gombolyaggal.

A lány lassan leült a mellette lévő dobozba, és mesélni kezdett a kiscica körében.

 - A nevem Peyton Wade, és egy boszorkány vagyok. Halott boszorkány – pontosított, mire Pault látszólag kirázta a hideg. – Amíg sima ember voltam imádtam a Beatlest, és el is mentem az egyik koncertetekre, de miközben minden lány utánatok futott, engem pár idióta agyontaposott. A hülye ribanc, aki fel lökött, mást se tudott mondani, minthogy húzzak onnan, mert a te hamud van nála – forgatta a szemét megvetően. – Hogy lehet valaki ennyire idióta? – jegyezte meg gúnyosan, mire Paul harsány nevetésbe kezdett. A hangja kissé magasabb volt, mint természetesen, így igazán nevetségesen hangzott. – Na! – csapott rá a boszi indulatosan.

 - Állat kínzó – fintorgott a cicus.

 - Ch… - vicsorgott rá a lány. – A lényeg, hogy tulajdonképpen miattad haltam meg, szóval valamivel megkellett bosszuljam. De nyugi, csak akkor változol teljesen át, ha valami macskás dologhoz érsz. Gombolyaghoz, tejhez, vagy egérhez. Tudom, kissé gyerekes varázslat, de ha kissé koncentrálsz, pár percen belül újra vissza is nyerheted az igazi alakod – bólintott egyet, majd köddé is vált úgy, ahogy jött. Hűlt helye sem volt többé a boszorkánynak. Csak Paul volt ott, egy kis barna macska képében, egy gombolyaggal. Reménytelen, ha?

Paul csak álldogált a négy kis tappancsán, és várt. Várt valamire, ami talán biztosítja arról, hogy ez csak egy rossz vicc. Mondjuk John egyik idióta poénja. Bár, ennél még az is sokkal jobb. Most kifejezetten örült volna egynek. Miközben ezen elmélkedett, hirtelen egy autó húzott el a szomszédos utcában, aminek fénye megőrjítette Pault. Fel visított, mire az egyik házból egy haragos hang szólt felé:

 - Kuss legyen, hülye dög! – kiáltotta, mire Paul nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy válaszoljon.

 - Édes anyád a hülye dög, köcsög! – ordította magas hangján, majd a felhúzódó ablakot megpillantva jobbnak látta elfutni. Át is nyargalt a hátralévő úton, ami a házáig vezette. Szerencsére nem okozott túl sok nehézséget bejutnia, ugyanis a takarítónője már-már mániaként mindig nyitva hagyta az ablakát oldalt.

Tehát nem is volt más dolga, mint felmászni a lépcsőfokokon, majd bebújni az ablak apró nyílásán. Miután sikerült bejutnia a házba, egyből a telefon felé vette az irányt, ami a konyhaasztalon pihent. Ez sem bizonyult kihívásnak, ellenben a gombokkal. A szájával oldalra tolta a kagylót, majd töprengeni kezdett, vajon melyik telefonszám jut eszébe.

 - Jane? Nem. Apa? Soha. Akkor nem maradt más – suttogta kétségbeesve. – Csak John.

Lassan a mancsaival beütötte a bűvös számot, amire szinte azonnal jött a válasz.

 - Haló! Paul? – kérdezte, de szinte tudta is a választ. Ki más hívná hajnalban?

 - Mhmh – helyeselt a cica.

 - Huh, jó is, hogy hívsz, már órák óta fent vagyok, és muszáj csinálnom valamit. Cyn és a gyerek alszanak, szóval meglóghatok – hadarta.

 - Azonnal ide kell jönnöd! – motyogta Paul komolyan.

 - Mi van a hangoddal? – vonta kérdőre John.

 - Nincs kérdés, csak gyere! – A vonal elhallgatott, és Paul tudta, hogy John már úton is van. Már nem is tudott igazán gondolkozni. Teljesen kimerült.

Mikor John benyitott a házba, nem fedezett fel semmi különöst, csupán a szokásos rendetlenséget, ami belepte a környezetet. Néhány bugyit, néhány melltartót.

A konyhába lépve mégis valami szokatlan fogadta. Paul az asztalon elfekve aludt kabátban, ami alól szőrös macskafarok libegett ki. A horkolásához pedig, a macskafülei tikkelése társult, bajusszal.

John erre nem is tudott mást tenni, mint nevetni. Ezzel kellőképpen felverte a szundikáló Pault.

 - Durva beöltözős buli lehetett – vigyorgott, mire másik le is gurult az asztalról. – Az egyik amcsi nőd avatott be, mi? – kuncogott, mire Paul gyorsan feltápászkodott. Kissé összeszedte elveszett gondolatait, és kiegyenesedett.

 - Ez nem vicc. A fül, a farok, és a bajusz, mind igazi – erősködött.

John egyszerűen nem tudta mire vélni a Paultól oly szokatlan összeszedettlenséget. Zihált volt, és az arcára volt írva a kétségbeesés.

A beatles lassan közelebb lépett, majd erősen meghúzkodta a bolyhos testrészeket, amiknek eszük ágában sem állt leszakadni. Paul pedig, elviselhetetlen fájdalmat érzett közben. Az egész egy rémálomra hasonlított a leginkább. Ezt felfogva Johnnak mégis nevetnie kellett.

 - Mi a franc? – károgott, mire Paul szégyenlősen húzódott el tőle.

 - Egy Peyton nevű halott boszorkány elátkozott – nyávogott. – Agyontaposták egy koncertünk után, és rajtam állt bosszút.

 - Ez nem olyan vészes, csak egy kicsit cukibb lettél, ennyi – magyarázta együttérzően, mire Paul arca teljesen elkomolyodott. Átlépett a konyhába, és egy tálba tejet öntött. Lomhán az asztalra csapta, majd John szemébe nézett, azt sugallva „Ezt figyeld!”

Az ujját lassan a tálkába mártotta, és a testét azonnal átjárta a borzongás. Tudta, hogy mi történik, egyedül John állt némán, bármilyen elképzelés nélkül.

Paul teste egy zöld sugárral együtt összezsugorodott, majd a helyén már csak egy kis barna foltos macska üldögélt.

 - Mi a fasz? – kapkodott levegőért hátrálva.

 - És ez semmi, még beszélni is tudok – vágta rá Paul, amivel Johnt végleg a sírjába lökte. Ámulatban kereste a szavakat, mit sem tudva az egészről. Fel kellett fognia, hogy ennek aztán semmi köze bármilyen tréfához. Paul tényleg macskává változott. Egy cuki kiscicává. – Nyugi, nem tart örökké, előbb-utóbb vissza változom – rázta meg magát Paul beletörődően.

 - Oké – nyugtatta magát John. Ez így nem maradhat, idén még nem menő a laktózérzékenység. Valamit ki kell találnunk – hadarta, még mindig ellentmondva a valóságnak.

 - Igen, ezért hívtalak ide, de semmi ötletem sincs – vakarta meg a fülét.

 - Te, George a múltkor nem valami boszorkány idéző cuccról beszélt? Az még be is válhatna talán – hunyorított John.

 - Lehet. Egy próbát megér – helyeselt a cirmos, és kettejük közül az emberibb a telefonhoz nyúlt. Ugyan az óra csupán hetet mutatott George mégis hamar felvette. Fáradtsággal és kimerültséggel a hangjában válaszolt.

 - Ha? – nyögte halkan.

 - Szia Joj, ez John. Lenne Pollal egy kis, öhm apró problémánk.

 - He?

 - A lényeg, hogy minél gyorsabban gyere ide, és hozd azt a hülye boszorkány idéző könyvet, amiről annyit dumáltál! – hadarta John.

 - Oh.

 - Siess! – csapta le a kagylót a beatle, és ingerülten körbe, körbe kezdett járkálni. Ha nem neki kellett volna ezt az egészet megoldania, biztosan csak nevetett volna rajta, de így még lélegezni sem tudott. Furcsa félelem uralkodott a testén.

Eközben Paul felfedezte a kis testét, és egy derék macsekhoz méltóan nyalogatni kezdte magát. Tisztálkodna kellett, vagy valami hasonló. Igazából, egyre többet töltött ebben a testben, annál jobban élvezte. Kicsi volt, fürge, és mindig a lábára esett. Már-már érezte azt a sok simogatást, ami a lányoktól várt rá. Nem is beszélve a finom, langyos tejecskéről. Macskának lenni egész jó.

 - Figyi – szólalt meg hirtelen. – nem vakarnád kicsit meg a hasam? – kérdezte kissé szendén.

 - Mi? – förmedt rá John. – De ugye nem fogsz dorombolni?

 - Csak ha jól csinálod – fintorgott, majd gyorsan felugrott a karjába. John sóhajtott egyet, majd lassan simogatni kezdte a barna kiscicát, aki hamarosan mélyen dorombolni is kezdett. A kellemes melegsége mégis örömmel töltötte el mindkettőjüket.

Mire észbe kaptak, az ajtón már George kopogott.

John beengedte, mikor hirtelen Ringo is belépett. Nem volt nagy meglepetés, de mégis tartani lehetett a dobos reakciójától. Leültek a nappaliba, ahol is Paul az asztal közepére ült.

 - Polnak új cicája van? – kérdezte Rich kedvesen.

 - Nem éppen – vágta rá John ironikusan. – Figyeljetek!

 - Srácok, ez én vagyok, Paul – szólalt meg hirtelen, mire mindketten a szófába mélyedtek. Tág szemekkel néztek ez előttük ülő, beszélő macskára. – Egy halott boszorkány, Peyton, elvarázsolt, amiért a koncertünk után eltaposták. Engem. Helyettetek is. Szóval most meg kell idéznünk a boszorkányt, hogy visszaváltoztasson magyarázta újra Paul, remélve, hogy a srácok elhiszik.

 - Ez ugye csak valami buta vicc – szólt közbe Rich remegő hangon.

 - Talán a beszélő macska-macca nem volt elég meggyőző? – vágott bele John gúnyosan. – Először nekem is magas volt, de sajnos ez az igazság. És nem nevetek – tette hozzá, ami valamiért hihetővé tett mindent. Ha John ezen nem röhögi el magát, akkor csak valóság lehet.

A két beatle bólogatni kezdett, és George előkapta a könyvet. Egy hasított bőr fedésű kódex volt, amit valamelyik rajongója postázott el neki Indiából. Kinyitva csak furcsa, ismeretlen írásjelek borították. Érteni közel semmit sem lehetett belőle, egyedül a groteszk rajzokat üstökről, és tökökről. George továbblapozott, amíg egy boszorkány képéhez nem ért, majd megtorpant.

 - Nem kellene valami gyertya, vagy ilyesmi? – kérdezte Ringo remegő hangon.

 - Szerintem számít rá, hogy valahogy beszélni akarunk vele – cirmogta Paul a könyv mögül.

 - Oh – nyögte George, és a lapok fölé hajolt. Lassan, félelemtől ittasan kezdte kántálni az ismeretlen szavakat, mire a szoba kissé besötétedett. Hiába néztek jobbra, vagy balra, semmi sem változott. Rideg, őszi levegő lepte be a légkört, amitől minden még rémisztőbbé vált.

George szavai olyan idegenek voltak, hogy mindenkinek a hideg futkosott tőle a hátán. Mikor az oldal végére ért felnézett, és értetlenül tapasztalta a boszorkány hiányát. Hirtelen azonban, egy ismerős hang csendült fel mögülük.

 - Ostobák – motyogta Peyton lesújtó szemekkel. John, George, és Rich, akik most látták először a lányt egyszerűen kétségbeesetten szemeztek a szokatlan látvánnyal. Apró, vékony lány, fekete füstbe öltözve, vörös szemekkel, és bokáig érő korom sötét hajjal.

 - Nekem bejön – súgta John halkan, mire a körülötte lévők mély megvetéssel fujjogtak.

A boszorkány előre lépett közéjük, majd a kezét Paul irányába nyújtotta. Az felugrott karjaiba, és dorombolni kezdett.

 - Ki akarna megidézni egy halottat, egy boszorkányokhoz szóló igével? – kérdezte gúnytól fűtve. – Beatles.

 - Akkor miért vagy mégis itt? – kérdezte John kötekedően.

 - Figyeltelek titeket, nyilván – kacsintott rá. – Már vártam, hogy könyörögjetek.

 - Akkor úgyis tudod mit akarunk. Változtasd vissza Polt az eredetibe, és örökre békén hagyunk téged! – szavalta Ringo.

 - Van egy feltételem. Az, hogy soha többé nem koncerteztek. Ennyi – mondta komoran, mire a többiek először összenéztek, majd hangosan nevetni kezdtek. A lány nyilván nem tudta, hogy a Beatles már nem turnézik. – Jó, jó, inkább örüljetek, hogy nem átkoztalak meg mindanyájatokat! – fenyegetőzött, majd a földre rakta Pault.

 - Akkor újra ember lehetek? – nézett fel rá szelíden a cica.

 - Nyugi, még csak kezdő boszi voltam. Az átkaim csak pár hétig tartanak – nyugtatta meg, amivel Paul elégedett is volt. Mikor már ment is volna Peyton a dolgára, John hirtelen átkarolta.

 - Szóval, édes. Milyen is volt boszorkánynak lenni, ha? – vette elő sármját, és a többiek a fejüket fogva már mentek is. Ez John.

 - Egy perverz disznó vagy Lennon – tette hozzá macska-macca, mire az ablakban hirtelen egy hófehér, pelyhes cicát pillantott meg. – Dolgom van, később találkozunk – nyávogta, és már futott is odébb. Tulajdonképpen feleslegesek is voltak Peyton átkai, ezek már így sem normálisak.    

  

Read More

Holnap - Tomorrow

Cím:		Holnap
Alcím:		Tomorrow
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, Songfic
Hangulat:		Hurt/Comfort
Szavak száma:		2984 db
Fandom:		Paul McCartney
Szereplők:		Paul McCartney, Ringo Starr, James McCartney, OC
Slash/Nonslash
NA:	Egy madár, ami megjósolja Bobby vesztét.		1968, Liverpool
Wings - Tomorrow
Kellemes olvasást!

Holnap a nap kinyitja gyémánt szemeit, és a tüzes tekintetével felperzseli mindannyiunk szívét, hogy a mélytengeri víz végre hasznosnak érezhesse magát, ahogy gyöngyhalászok a hullámait cirógatják bármilyen meggyőző ok nélkül.

Holnap a kék ég mosolya furcsa elégedettséget sugároz az estimesék végszava mellé, amiért a dal egy kellemes a-mol-ban ért véget a fékezhetetlen szólamok után, bölcs beletörődéssel, mindvégig.

A holnap mást jelent majd talán, nem csak egy újabb napot az éjszaka után, hanem egy új, csillogó jövőt, ahol mind boldogan ugrándozhatunk a tüskés rózsabokrok között, míg a bobtailek ugatva adnak hangot nemtetszésüknek, ahogy azt a kutyák szokták, ha nem ők játszhatják Rómeót Júlia karjaiban. Keserű is tud lenni az, ha valaki nem kapja meg azt a figyelmet, amit meg sem érdemel.

A repülők által húzott fehér, füstős csík kettészeli az eget, ami így, elválasztva megadja az utca két oldalát. Ez a Forthlin Road, Liverpool egy középosztálybeli lakóövezete, semmivel sem több. Szürke, kátyús út, egyforma téglaházak, és középen a 17. házban egy borbolt. Még csak nem is kocsma.

A 20. házban lakik Jim McCartney és fiai, Paul meg Mike. Az idősebbik tizenhat a másik két évvel fiatalabb. Anyjuk két éve nincsen.

Az apa feleség helyett egy új hobbit talált a kertészkedésben, ezért azt a pár lépésnyi előkertet gondozza minden szabad percében. A páratlan oldalnak még előkert sem jutott, csak az a halálosan unalmas kőház, amiben mindig hideg van.

A 15.-ben, a borbolttól jobbra lakik a Mason család. Gilbert az apa, Adaline az anya, és a két kislány, Heidi, Caitlin. Ők a legszegényebbek az utcában, mert a kis három éves Caitlin folyton megbetegedik. Az apa halász, ezért alig van otthon, az anyuka pedig, a kislány mellett képtelen dolgozni, nem hagyhatja egyedül, hiszen a nagyobbik is csak tizenkét éves.

Heidi még nem érti, hogy kishúga miért nem játszhat vele soha, és azt sem, az ő anyukája miért nem dolgozik, mint a többieké. Mégis, szerencsésnek érzi magát, amiért neki nem kell lócitromot kaparnia az utcáról, mint a szembe szomszéd fiainak.

Nézi őket az ablakból, és csak nevet. Olyan hangosan, hogy az idősebbik fiú hirtelen rá talál nézni. Erre annyira megilletődik, hogy a levegő is belészorul. Egyedül az a huncut, kárörvendő vigyor nem csorog le az arcáról, ami olyannyira bosszantja Pault, persze csak apja hóbortja után.

Csak az jár a fejében, hogy mennyi hasznosabb dolgot is csinálhatna. Például gitározhatna, lemezt lophatna, vagy éppen az újdonsült barátnőjével is beszélgethetne. Ehelyett az útra görnyedve kaparja a szart, miközben a szomszéd kislány rajta röhög.

Ez volt ez első emléke, amiben tisztán emlékezett Heidi Masonra. A szőke, kékszemű kislányra, aki rajta röhögött. És tényleg akkor látta először, annak ellenére, hogy egész eddig a szomszédban lakott.

Két évvel később Heidi már vigyázhat kishúgára egyedül, ezért Mrs. Mason férje halála után munkába áll. A belvárosban felszolgáló egy neves étteremben, ahová egyébként be se tehetné a lábát. Mégis, a fizetés kétszerese a halászatból származó pénznek, ezért pár hét múlva már ápoló is vigyáz a kis Caitlinre. Heidi most először teljes életet élhet. Ezt a kivételes pillanatot azzal koronázza meg, hogy egészen reggelig nem is megy haza, hanem egy barátnőjénél alszik. Reggel aztán gyorsan összeszedi magát, és már fut is haza, mert az éjszaka alatt megbánta, hogy ilyen sokáig ellógott, egy gyerekes bosszú miatt, amiről nem is tehet igazán senki.

Ahogy egymás után magányos léptekkel, a bűntudatban úszva rója az utcákat, hirtelen hangos lépteket hall maga mögött. Elfogja a félelem, ahogy az minden tizennégy éves kislányt, aki eddig egy házba zárva élt. Rabmadár.

Gyorsabban kezd sétálni, de a homályba borult félelem árnyéka továbbra is a hátát karmolja. Alig kap levegőt, és eszébe sem jut hátranézni. Félelemtől ittasan érzi egyszerre, hogy a megtestesült révület a vállát markolja. Ahogy kezeit az arca elé kapja, egy fiatal fiú áll előtte. Magasabb, és férfiasabb, mint régen. Kerek szemei, álomig érő szempillái vannak, és a haját akár angyalok is tarthatnák az égben.

 - Én vagyok az, Paul. A szomszédból, nyugi! – hadarja, mire Heidi lassan a remegését odébb lökve kinyitja a szemét. A fiú még mindig emlékszik a lányra, vagyis annak kárörvendő mosolyára. – És nem volt szép!

 - Mi? – értetlenül rebeg Heidi, aki szintén megnőtt. Valamivel nőiesebb lett, és kinyílt kvarckék szeme, hosszabb lett szőkésbarna haja. Igazi szépség bujkált eddig a Forthlin Road 15-ben.

 - Úgy két éve – folytatja Paul. – Kinevettél. Emlékszem.

 - Ó – sóhajtja, majd elmosolyodik. – Sajnálom, de annál viccesebbet még máig nem láttam – kuncog, mire Paul arcára bús csalódottság ül.

 - Hogy hívnak? – kérdezi.

 - Heidi Manson – nyújtja kezét, majd egyenesen a fiú szemébe néz. Ő megrázza azt, majd finoman hozzáteszi.

 - Én Paul – mosolyog, és a madarak a szomszédos tölgyfa ágán csiripelni kezdenek. – Mond, haza kísérhetlek? - Igazi varázs leng be mindent.

 - Csak ha nem nagy fáradtság – vágja rá Heidi, mire Paul elneveti magát.

 - Jó a humorod – feleli vidáman, miközben kellőképpen végigméri lányt. Nem találja olyan sokkal fiatalabbnak, mint ami valójában. Csinos, bár még kicsit gyerekes. Nem olyan, mint amilyenek körülveszik a bárokban este. Még árad belőle az az ártatlanság, amit csak egy bokron bimbózó, fehér rózsavirág szimbolizál a legszebben. A helyzet az, hogy Paul imádja a rózsákat.

 - Köszönöm – suttogja félénken, mintha csak egy felnőttel beszélne.

 - Egyébként gyönyörű vagy, szokták mondani? – jelenti ki bármi előjel nélkül. A hullámok magasra csapnak a lány fölött, akár álom is lehetne. Megrázza a fejét. – Pedig tényleg. Miért nem látlak téged sehol? Azért nem olyan nagy ez a város.

 - Eddig a húgomra kellett vigyáznom, mert beteg, és mivel apukám meghalt, csak én voltam neki. De amióta anya dolgozik, azóta felvettünk egy nővért. Igazából most is csak a barátnőmnél aludtam. Még nem voltam semmi olyan helyen… - hallgat el.

 - Olyan? – kérdi Paul. Heidi csak forgatja a szemeit. – Oh, a bárokra gondolsz? – A lány bólint. – Kár. Igazán elmehetnél egybe a barátnőddel. Nagyon jó móka – pakolja szavait valami meggyőző tasakba. Hátha.

 - Talán.

Befordulnak az utcába, és nyilvánvalóvá válik a kettejük közti pár méter különbség. Az út jobb, és bal oldala. Kár is mesélni ki merre tart.

 - Hát, nagyon örültem Heidi Mason, remélem, még látjuk egymást! – emeli meg Paul képzeletbeli kalapját, és odébb is áll.

 - Szia! – integet neki a lány boldogan, mintha csak a szőke lovag lenne fehér nyúlon, az árnyalatok ösvényén. Másra sem tudott egész nap gondolni, mint egy efféle kalandos utazásra. Miközben az anyja leszidta, vagy éppen amikor megbocsátott.

Amikor kezd kitisztulni benne minden, az első dolga felhívni a barátnőjét, hogy ma este programjuk van, de még milyen. Nehezen, de ráveszi, hogy menjenek el az egyik közeli bárba, abba, ahol Joyce bátyja zenél.  Már csak várni kell, amíg a csillagok leporolják magukat, és a hold megkezdi karmesteri feladatait.

Heidi felveszi legféltettebben őrzött ruháját, amin fehér pöttyök vannak. Olyannyira kisminkeli magát, hogy már-már magára sem ismer. Az arcán mégsem a rúzs, vagy a mascara a legszebb, hanem az a mosoly.   A mosoly.

Paul éppen az egyik kényelmetlen bőrszéken ül, miközben a többiek valami olcsó bort iszogatnak. Ő csak az egyetlen cigit szívja, ami éppen van nála. A nemtörődömsége letagadhatatlan néha.

 - Dot nem jön? – kérdezi Cyn, Paul haverjának barátnője.

 - Nem tudom. Ma valaki másra számítok – feleli álcázott kedvességgel, mire Cynthia csak rázza a fejét elégedetlenül. – Talán szerencsém lesz.

 - Nem vagyok túl könnyűvérű? – kérdezi remegő hangon a tölgyfa ágát szorongatva.

 - Tökéletes vagy – suttogja a lány fülébe kacéran, mire az kuncogni kezd.

 - Akkor jó.

 - Holnap! – köszön el vigyorogva Paul, és Heidi lelkesen integet neki. Holnap minden folytatódik. A szerelem furcsán édes karmazsin illata átitatja a fülcimpáját, ami egy kicsit még mindig piros, de nem annyira, mint az arca.

A borongós idő kerekei körözve húznak keresztül a jól megszokott úton, és az eső már rég elköszönt feleségétől. A szemeket kelletlen szürkeség szennyezi, amitől azt a fényt sem látják, ami egyenesen az orruk előtt van. Nem hiába, az ősz már csak ilyen, egy ilyen szigeten.

A víz minden formában átkos lépéseket tesz felénk, és kénytelen az ember esernyőt tenni minden zsebébe. Ez a kétségbeejtő melankólia a hidat egyre szimpatikusabbá teszi azok számára, akik eddig is sokat szemeztek vele még a napsütésben. Kénytelenek vagyunk hát kimondani, hogy a szomorúság hada repked a levegőben.

*AZ 1968-AS ÉV A VÉGÉHEZ KÖZELEDIK, HISZEN A NOVEMBERI SZÉL MÁR A KAPUKON KOPOGTAT. KÉRJÜK KEDVES HALLGATÓSÁGUNKAT, HOGY ÍRJÁK MEG NEKÜNK TAPASZTALATAIKAT, ÉS REMÉNYEIKET. A LEGINSPIRÁLÓBB LEVELEKET A VÁROSHÁZÁN ÁLLÍTJUK KI…*

 - Kikapcsolnád, fiam? – böki oda Jim a heti újság mögül. Paul lassan odalép gyerekkora égkövéhez, és lehalkítja az emlékeit. – Mit is mondtál, mikor jön az új album? – kérdezi higgadtan.

 - 22.-én. Dupla lesz – feleli mosolyogva.

 - Aham – válaszol az apa, mintha tudná miről van szó. – És mi van a nősüléssel? Itt lenne már az ideje fiam – mondja húszadszorra is, amitől Paulnak már teljesen eltelt az agya. – Jane ugyebár ugrott…

 - Jane a francot se érdekli – forgatja a szemeit a fiú. – Egyébként is van egy másik lány, Linda, de nem is tudom. Még nem döntöttem el…

 - Nem akarok beleszólni, de szerintem egy rendes lányt kellene választanod, aki főz, takarít, és vigyáz a gyerekekre, nem valami agyament drogos feministát, mint John. Hogy is hívják azt a kínai nőt? – húzza a száját Jim, mire Paulnak nevetnie kell.

 - Yoko. A neve Yoko, és egyébként japán.

 - Az. Az. Képtelenség az a nő, de tényleg. George is elvette azt a modellt, és nem is csinál mást, mint szép a nap összes percében. Egyedül Richie-nek volt esze. Mo rendes lány volt, és nézd csak meg, most anya. Abból a Jokóból sosem lesz normális anya. A gyerekéből is csak kiállítási tárgyat csinálna – rázza a fejét Jim, majd hirtelen az ablakra mutat. – Ez a szomszéd kislány nem érdekel már? Régen sokat mesélt rólad, mostanra meg igazi szépséggé nőtt. El sem tudnád képzelni milyen csinos.

 - Huh – vakarja a fejét Paul – Nem hiszem, hogy szóba állna velem azok után, hogy egy szó nélkül hagytam itt, amikor Hamburgba mentem.

 - Annak már nyolc éve, biztosan már nem is emlékszik rá. Mellesleg az anyja hozzáment valami gazdag amerikaihoz, ő meg itt neveli a kishúgát. Szerintem érdemes lenne megismerned. Angyali egy lányka.

Ezek után Paul képtelen kitörölni a gondolatot a fejéből. Azt az illatot, amit nyolc éve érzett, amikor galádul elrabolta szegény lány ártatlanságát, aztán egy „isten veled” nélkül elment Hamburgba. Persze egy életen át hordozta magával a bűntudatot, de most mégis olyan szép jövőt kecsegtetett az a 15-ös ház, ami az évek során cseppet sem változott.

Órákon keresztül bámul ki az ablakon, hátha megpillanthatja azt a kvarckék szempárt. Mintha az úr két angyala lenne, vagy két gyöngy egy kagylóban, amit lehetetlen felbontani.

A percek úsznak tovább, de az utca túloldalán nincs mozgás. Talán holnap.

A hal, és a sült krumpli olyan sok szaggal jár, hogy Heidi kitár minden ablakot, amikor ezt készíti. A hideg levegő beszivárog a házba, és ilyenkor meg lehet fagyni. A frissesség mégis felébreszti az embert, Caitlint főleg. Ezért ott legyeskedik a tűzhely körül, és lehetetlenné teszi a főzést.

 - Cat, leülnél az asztalhoz? – szól rá a gondos nővér.

 - De ha egyszerűen ilyen jól néz ki? Én is csinálni akarom! – erősködik a kislány, mire hirtelen csengetnek.

 - Na, végre. Nyiss ajtót, és mond meg, hogy a borbolt ma zárva lesz, mert a tulaj lányának esküvője van! – adja ki az utasítást Heidi, és Cat engedelmeskedik. Kifut az ajtóhoz, majd hirtelen szerelmét, Paul McCartneyt, a beatlet pillantja meg. Olyan csodálat költözik az arcára, hogy képtelen bármit is mondani.

 - Szia! A nővéredet keresem – köszönti a férfi kedvesen, majd rájön, hogy ezzel nem sokra fog menni. – Bejöhetek? – kérdezi nyájasan, és Caitlin bólint. Odébb áll, és Paul belép életében először abba a házba, amit minden nap minimum ötször látott gyerekkorában.

 - Ki volt az Cat? – kiállt ki a konyhából Heidi, mire egy hűs, brit, mély férfihang felel neki.

 - Egy szatír volt, de már elkergettem – sétál a konyhába a kislánnyal az oldalán, aki nem tudja levenni a szemét róla. – Helló Heidi! – mosolyog. Kezdi kapizsgálni, hogy apjának rendkívül jó szeme van a nőkhöz. A lány valóban elképzelhetetlen. Ugyan a haja kicsit sötétebb lett, a szeme még mindig ugyanabban a kvarckék színben csillognak.

 - Cat, megmutatod a szobádat Paulnak, amíg én elkészítem az ebédet? – reagál a nővér teljesen természetesen, miközben a harag jóval nagyobb lángon ég benne, mint a hal.

 - Gyere – rántja meg Cat a beatle fehér pólóját. Paul elindul utána, és befordulnak a baloldali kis szobába. A falon zöld tapéta, és egy 63-as poszter, rajta a banda. John, Ringo, George és ő. Sóhajt egyet, majd meg sem lepődik azon a pár lemezen.

 - Hu, nagyon szép szobád van! – vigyorog, és a kislány arca bepirul, a szivárvány többi színe pedig, a szemét festi be.

 - Megmutathatom a kedvenc lemezem? – ugrik egyet Cat.

 - Persze, halljuk! – dörzsöli a tenyerét Paul, várva az I want to hold you hand-et, mire a tű a lemezre esik, és a saját hangja szólal meg. – Ez a Hey Jude.

 - Igen, ezt szoktam hallgatni, amikor szomorú vagyok, vagy valaki megbántott – hadarja a lány.

 - Ki szokott megbántani?

 - Keith. Az egyik fiú osztálytársam mindig azzal csúfol, hogy nem tudom hogyan kell szorozni, mert én még csak két éve járok iskolába – görbül le a szája.

 - Tudtad, hogy Ringo sem járt iskolába, amikor kicsi volt? – próbálja vigasztalni a kislányt. – Ő is folyton betegeskedett.

 - Tényleg? – nyílik ki szivárványszeme.

 - Úgy ám! Ehhez képest az új albumunkra már írt is egy saját dalt – neveti el magát Paul. Sajnálja, hogy ezt Richie nem hallhatta. Vagy igazából bárki más.

Mielőtt bármi csinálhatnának, az étkezőből jön a hang, miszerint a gyors körút a végéhez ért. Az asztalon három gyönyörű porcelán tál, ezüst evőeszköz, és mindenféle drága holmi. Mégis, a sok elköltött ezer fontos mellett sokkal ragyogóbb az az egy szál fehérrózsa.

Cat gyorsan a székéhez fut, és már bele is kezd az evésbe, mikor Paul éppen csak kitalál az étkezőbe. Heidi az egyik helyre mutat, majd így szól:

 - Ülj csak le – bármi mosoly nélkül. Nem meglepő.

 - Köszönöm! – feleli mély hangon, és próbálja bevetni férfias vonzerejét, persze hatástalanul. A nővér csak húzza a száját, míg helyet foglalnak.

 - Szóval, minek köszönhetjük a látogatást? – próbálja felmérni a terepek Heidi, aki igazából már jól tudja mi is az oka annak, hogy Paul itt van. Jim jóval figyelmesebb fiánál.

 - Igazából bocsánatot akartam kérni azért, ami nyolc éve történt, de most már látom, eléggé elkéstem vele – rebegi a beatle, aki Cat számára jelenleg csak a második, az ebéd után. – És szerettem volna megkérdezni, hogy eljönnél-e velem egy sétára. Tudod, beszélgetni – halkul el.

 - Úgy, mint nyolc éve? – kérdezi Heidi gúnyosan. – Csodálom, hogy nem Caitlint hívod, ő is hamarosan tizennégy lesz. – Néha képtelen befogni a száját.

 - Hé, Cat! Mit szólnál délután egy piknikhez Ringoval? – fordul Paul a kislány felé, akinek szinte kiesik az étel a szájából, annyira lelkes.

 - Igen, igen, igen! – kezd ugrálni a széken, és Heidi is kénytelen elmosolyodni. – Lécci Idi, lécciiii! – néz felé húga, és be kell adnia a derekát.

 - Legyen, de csak ha rendesen felöltözöl! – enyhül meg a nővér, mire Cat már fut is a szobájába, hogy előkapja a téli kabátját. Ha ezen múlik, ő az összes ruháját felveszi.

 - Felhívom azt a naplopót, hogy húzzon ide – sóhajtja Paul, és indulna az ajtó felé.

 - Telefon a konyha mellett – kiállt neki Heidi. Tudja, hogy ez az egész egyszerűen nem sülhet el jól. Eszébe jut minden szenvedés, amit Paul neki okozott. Az a sok hangosan átsírt éjszaka, bármi alvás nélkül. A válasz nélkül maradt levelek, és minden egyes elmosódott mosoly, ami nem tért soha többé vissza. Habár mindent szürkés homály borított, ez is elég volt hozzá, hogy felélénkítse magában az elveszett érzelmek kiállítását, vagy sokkal többet annál.

Ringo elviszi a kis Catet, és Paul végre egyedül marad Heidivel. Nincs is más dolga, mint elcsavarni a lány fejét. Valahogy.

 - Sajnálom – súgja Paul a lány fülébe, miközben az mellette áll.

 - Tudod mit? Semmi baj. Csak egy gyerek voltam. Számítanom kellett volna rá, hogy egy hozzád hasonló rosszfiú elcsábít, aztán kiköp, akár egy megunt rágót. Naiv voltam – szavalja, és a beatle-be mélyen hasít a bűntudat.

 - Én is csak gyerek voltam. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire megbántalak – veszi elő kiskutya szemeit Paul.

 - Oh, ne, ezt ne – emeli fel Heidi mosolyogva a kezét. – Nekem nem kell eljátszanod újra a szőke herceget. Ha érdekel, te voltál az első szerelmem. Tulajdonképpen apukád vállán sírtam anno. Nem gondoltam volna, hogy tényleg, ennyi év után is engem reklámoz majd neked. Azt meg főleg nem, hogy el is jössz. Az egész olyan abszurd, és bugyuta.

 - Rád férne valamivel több önbizalom, hiszen gyönyörű vagy – teszi Paul ujjait finoman a lány állához.

 - Oh, bocsi, de egy bőrdzsekis seggdugasz elcsórta mindet – vigyorodik el Heidi, és Paul sem tudja visszatartani a nevetést.

 - Akkor itt lenne az ideje, hogy visszaadjam – súgja a beatle, majd hirtelen közeledni kezd. Odahajol a lány ajkaihoz, aki viszont egyből elhúzódik.

 - Sajnálom Mr. McCartney, de jól megvagyok nélküle – feleli határozottan. Paul meg csak arra tud gondolni, hogy – kikészít ez a csaj. Miért is tenne mást, hiszen ő volt a gonosz árnyember, aki cserbenhagyta, miután jól megdugta. A dolgok így szoktak forogni egymás után, mint a balerinák a táncparketten. – De tudod, a legtöbb ember örökké szeretni az első szerelmét – hajtja le Heidi a fejét.

Ugyanaz az ártatlan, szeretetre éhes lány, aki nyolc éve volt. Naiv, hiszékeny, és befolyásolható, de legfőképpen ártatlan. Ez az a tulajdonság, amit Paul már jó ideje nem látott egy nőben sem.

 - Figyelj, én tudom, hogy szörnyű voltam, de újra akarom kezdeni ezt az egészet. Szeretnélek téged, és a húgodat is megismerni. Mi lenne, ha feljönnétek velem Londonba holnap? – kérdezi lelkesen.

 - Holnap? – néz fel Heidi, mire a beatle helyesel. – Holnap.

A mélytengeri eső szántja az utakat, és olyan erősen sebzi az aszfaltot, mintha a gyilkos harag hajtaná, a gravitáció helyett. Az idő ennél rosszabb már nem is lehetne. Az ég ordít, és csatázik a felhők gangjével, mintha bármi is múlna ezen a pár percen, amíg üvöltve ad hangot érzelmeinek. Minden szétcsúszik, mintha egy tornádó söpörne végig az árbocesőben. Sehol kék, sehol szivárvány, csak a fagyos szél, ami lemarja a melegséget mindenről.

Paul már fél órája csenget a Forthlin Road 15 ajtajánál, de senki nem jön ki. Sebaj, mindig lesz holnap.

Read More