A long ride 1

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene

Keith Moon 70. születésnapjára kap egy kis ajándékot, egy rövidke sorozatot, amiben természetesen főszerepet játszhat. Majdnem. No sebaj, Keith tudod, hogy szeretünk. Egy kicsit történet mesélős lett, mert újra E/1-ben akartam írni, szóval, ha valaki hozzám hasonlóan nem vevő rá, attó bocsánatot kell kérnem. Mindegy. Remélem részt vesztek velem ebben a kalandban!

Kellemes olvasását!

1

Ez 1965 tavaszán történt, amikor már bőven dúlt a beatlesmánia, és az északra vezető utak mellett már kezdtek kinyílni a virágok.

A történet eleje homályos, és elképzelhetetlen. Annyira bugyuta, mint amennyire Pete és Keith volt. Ha az ember nem ismerte őket őrültnek hitte őket, ha meg mégis, hát hívta a papot.

Mindketten egy kiforratlan kis bandában zenéltek, aminek a neve The Who volt. Egy londoni zenekar, akit még senki sem istenített. Mindenki csak a Beatlest akarta. A fővárosban, és Amerikában is állt a bál. Teljesen jogos a brit invázió elnevezés.

Egy normális banda erre úgy reagált volna, hogy még többet gyakorol, de ők inkább nyaralást szerveztek. Az énekesüknek, Rogernek a nagyszülei építettek egy kis faházat valahol Skócia legvégén, ahol nem volt semmi, csak a sós tenger, és néhány kocsma. Ide akartak leutazni vonattal, de a dobos és a gitáros lekéste a járatot. Természetesen, Keith és Pete.

Fogalmuk sem volt, hogy mit kezdjenek, amíg meg nem láttak hazafelé egy stoppoló kirándulót. Elhatározták, hogy ők is ilyen úton fognak eljutni Skóciába. Kisétáltak egészen a 74-es útig, ami csak északra vezetett, de három órán át nem vette fel őket senki. Már kezdték feladni, mikor hirtelen egy epervörös T-1-es húzott el mellettük olyan gyorsan, hogy majdnem feldöntötte őket. A sok csomag pedig, amit cipeltek mind a földre hullott. Mikor Pete már kiabált volna az autó után, az egyszerre lefékezett. A gumik fülsiketítő hangja karddöfésként érte a fiúkat, de mégis reményt adott nekik. A volkswagen lassan visszatolatott, és a nyitott ablakon egy vidám középkorú nő mosolygott ki. Az anyám.

Hát, így találkoztam velük. Bár, akkor csak két újabb stoppolónak tűntek, a sok közül, akiket az anyám előszeretettel fogadott be.

 - Pattanjatok be srácok! – hívta őket vigyorogva be az enyhén magas hangján. Ő mindig is egy energia bomba volt, és imádott csacsogni. Talán ezért is vitt el stopposokat, mert én egyáltalán nem beszéltem hozzá. Beültem a leghátsó ülésre, és csak bámultam az utat. Nagyon mérges volt rám ezért, de inkább beletörődött. Még örült is neki utólag, hogy új embereket ismerhet meg. Keith és Pete meg kifejezetten tetszett neki.

Lynn Orains. Ez volt a neve, amire hihetetlenül büszke volt. Mindig hencegett vele, hogy Orániai Vilmos leszármazottja, talán az is lehetett. Gyönyörű asszony volt. A haját szőkére festette, és a körmei mindig vörösen csillogtak. Valami smink is volt rajta, de visszafogott. Sok időt fordított magára a sok utazás mellett. Néha kételkedtem abban, hogy alszik-e egyáltalán.

De akármilyen ékszert, vagy ruhát húzott magára, a szépsége a mosolyából fakadt, ami egész életében ott díszelgett. Titokban én is ilyen szerettem volna lenni.

A legnagyobb szenvedélye mégis a Rock and Roll volt. A kocsiban mindig szólt egy Chuck Berry, Ray Charles, vagy Elvis szám. Esküdözött is róla, hogy majdnem Elvisnek nevezett el annak ellenére, hogy lány vagyok. Végül a Little Richard iránti tiszteletéből Sally lettem. Mégse nőttem olyan magasra, aminek ő kifejezetten örült. Sokat igazított rajtam, és rengeteg ruhát is vett, de azok mégsem álltak jól rajtam, a hajam meg akárhogy vasalta, rögtön begöndörödött pár perc alatt. Átkozta ezért az apámat, akiről egy árva szót sem ejtett soha. Még a születési okmányokat is eldugta előlem, hogy ne tudhassam meg a nevét. Így én csak Sally voltam. A hercegnő. A kis égkő. A lánya.

A szeszélyei miatt sosem jártam iskolába. Ő maga tanított írni, olvasni egy ideig. Aztán közösen megegyeztünk, hogy jobb nekem, ha magamat okítom. Ő vette sorra a könyveket, én meg nehezen, de elolvastam őket. Néha ki is kérdezett, de tizenhét éves koromra már többet tudtam a világról, mint ő maga. Ezen valamiért mindig nevetett. 

Valahogy mindig okot talált rá, hogy utazzunk. A tengerhez, aztán a fővárosba, még Moszkváig is elautóztunk egyszer. Az egyetlen, amit nem értettem, az pénz volt. Sosem beszélt arról, hogy munka nélkül hogyan költhetünk ennyit. Egy élet nyomozása után sem tudtam kideríteni, így találgatni kezdtem. Talán az apám egy gazdag politikus volt, és a titoktartásért cserébe pénzeli anyám minden őrült tervét? Vagy valóban Orániai Vilmos rokonai lennénk? Esetleg a szüleim egy kincskutató kiránduláson milliárdokat találtak, de a pénz szétválasztotta őket?

Nem volt jobb dolgom, mint ezen gondolkozni. Utazásaink alkalmával néztem az ablakot, és gyönyörködtem a tájban. Anya gondoskodott róla, hogy mindig új helyre menjünk, ahol legyen mit nézni. Nagyon szerettem őt, ahogyan a legtöbben az anyjukat.

Ő viszont sosem vadászott nekem új apa után, mint a többi özvegy. Meg akarta mutatni a világnak, hogy egy önálló nőnek nincs szüksége férfire. Neki nem is volt.

Egyedül ehhez a csodaszép T-1-eshez ragaszkodott, ami a körmeivel azonos színben csillogott, epervörösen. Összesen hat ülés volt benne. Kettő, kettő a három sorban, és mindegyiken virágos huzat díszelgett, amit anyám gondosan választott a belső kárpit mályva színéhez. Az egész jármű szemet kápráztató volt. Egy porszemet sem lehetett benne találni. Mellesleg a német autó olyan gyorsan ment, hogy a legtöbb autót könnyedén lehagytuk, köszönhetően anyám szabadszellemű vezetési stílusának.

 - Sally, drágám! – nézett hátra rám azokkal a világító égkék szemeivel. – Segíts, kérlek ennek a két fiatalembernek! – kért, és én a vállamat megvonva lassan előre másztam. Teljes ellentéte voltam anyámnak. A hajam rövidre lett vágva, és olyan göndör volt, akár egy kutya szőre. Még csak be sem festettem, csak simán barna volt. Nem hordtam szép ruhákat, csak egy derékig érő nadrágot, és valamilyen felsőt. Mosolyogni sem nagyon szoktam, mert bennem nem élt olyan eleven vidámság. Viszont a szemeimet nem tudtam eltakarni. Éppen úgy világítottak, mint anyué.

 - Máris – feleltem, majd lomha léptekkel kiléptem a T-1-esből. Előttem állt az a két srác, akiket akkor még nem tudtam mire vélni.

Keith volt az alacsonyabb, és ő kevesebb bőröndöt is cipelt. Kerekre vágott mandulabarna haja éppen a szemébe lógott, és pont eltakarta a vastag szemöldökeit. A sötét szemében látni lehetett azt az elevenséget, amit én sosem tudtam megérteni. Mintha a lába is járt volna akkor, mert képtelen volt lelassítani. Összességében nagyon vonzó volt, és elvarázsolt. Egy pillanat alatt engem is elbűvölt azzal az aranyos vigyorral, amit rám vetett, amikor először megpillantott.

Vele szemben Pete magas volt, és rövidebb volt a haja. Hosszú orra volt, amit látszólag szégyellt is, pedig nekem kimondottan tetszett. Ő sokkal összeszedettebbnek tűnt, és értettebbnek. A bal kezén látni lehetett, hogy az ujjvégein teljesen megkeményedett a bőr, tehát rögtön tudtam, hogy gitározik. Viszont Keith nem volt elég helyes énekesnek, azért ráaggattam a dobos címkét.

 - Gyertek! – néztem rájuk, és az autó mögé sétálva kinyitottam a csomagtartót. Ők lassan mögém lépkedtek, és bedobták a cuccaikat. Eközben anyám a visszapillantóban megigazította a sminkjét, és mire visszaértem, már a megszokott mosollyal üdvözölte új vendégeit.

 - Na, szálljatok be, egy-kettő! – vigyorgott, amit csak Keith viszonzott, ahogy beült baloldalra. Pete meg csak próbálta elrejteni feszéjezett arckifejezését. – Na, meséljetek, hová mentek?

Én bemásztam a helyemre, és igyekeztem nem elrontani a csevejüket. Így tettem mindig, mikor anyám vendégei elözönlötték a kocsinkat. Nem volt vele különösebb problémám, hiszen Anyámnak ez volt a hóbortja. Nekem a macskák.

Már évek óta könyörögtem, hogy végre fogadjunk be egy macsekot, de ő hajthatatlan volt. Pedig ezt kértem csak tőle, semmi mást. Minden esetre nem lett volna túl jó ötlet egy folyton guruló autóban tartani egy állatot. Amint megálltunk volna levegőzni már rég el is szökött volna.

Nem maradt más lehetőségem, mint a kempingekben, vagy hotelekben élő állatokkal játszani. A baj csak az volt, hogy egy-két napon belül már le is léptünk.

Rövid kapcsolatok. Ez a jövő várt a két új utasra is, akiknek akkor még csak a nevüket sem tudtam.

 - A barátainkkal Harrow-ba utaztunk volna, de lekéstük a vonatot – válaszolt Keith pezsgően, amire anyám azonnal megkedvelte.

 - Oh, kedveseim – mondta anyám együtt érzően. – Egyébként én Miss Orains vagyok, a lányom pedig Sally – mutatott rám hátra, én meg csak intettem feléjük.

 - Én Pete vagyok – rebegte a gitáros visszafogottan, mire a másik fiú is kiegyenesedett.

 - A barátaim Keith-nek hívnak, de maga hívhat Johnnak – vágta rá, mire anyám nagyot nevetett. Éreztem, hogy ezek után nem könnyen szabadulok ettől a két sráctól.

 - Szerencsétekre mi pont Harrow mellé megyünk a St. John’s Loch mellé, szóval, ha nem bánjátok a lassú tempónkat, akár velünk is tarthattok – hadarta vidáman, ahogy sejtettem.

 - Lassú? – súgta Pete az útra nézve, amin anyám olyan gyorsan hajtott, hogy látni is alig lehetett. Igaza volt, evvel a tempóval estére oda is értünk volna, de mi valóban lassúak voltunk. Anya nem volt hajlandó este ötnél tovább vezetni, és reggel sem indultunk el tizenegy előtt.

 - Párszor meg kell állnunk sátorozni, de ha ez nem gond szívesen látunk titeket – folytatta anya, és a két fiú egymásra nézett. Bólintottak, és már el is döntötték a dolgot.

 - Rendben – felelte vigyorogva Keith, mire anya is elmosolyodott.

 - Nagyszerű! – örvendezett.

Ezzel kezdődött meg a közös utunk azzal a két suhanccal, akit a szél is sodorhatott volna hozzánk.

Read More

Text for Sex - Ötödik rész

Text for Sex 5

Mr. Hot's grandmother on the ice

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Sziasztok! Lássatok csodát, itt vagyok az ötödik fejezettel, ami kicsit rövid, de higgyetek nekem, annál kielégítőbb. Kimondottan csak az erotika szerelmeseinek ajánlanám, mert tényleg egyenes a dolog, ahogyan az várható is volt. Nem véletlenül NC-17 a tag. És még egy apró üzenet a világnak, 21.-én lesz Pesten az országos beatles találkozó, amin én is részt veszek. Ha van kedvetek ugorjatok be. (Bővebben róla.) De most irány le, és a kommentekben értékeljétek a fejezetet!

Kellemes olvasást!

John volt már szerelmes régebben, de egy egyetemista se jöhet csak úgy össze egy késő harmincas pasassal. Ez még neki is sok lett volna, ezért a dolog keserves véget ért. Az érzelmek persze nem múltak el, de az emlékek kellőképpen homályosak ahhoz, hogy erre ne gondoljon, csak Paulra, aki éppen ott áll előtte.  Közel. Sokkal közelebb, mint eddig bármikor. A jelenléte olyan töltéssel borítja be a szűk kis szobát, hogy egy szippantásnyi levegőtől is teljesen elveszti a fejét.

Macca illata finom, édes, míg az övé mély és ámbrás. Kiegészítik egymást.

Paul ott áll az asztal mellett, míg John az ágyon ül, mintha csak egy jelre várna. Próbálja játszani a fenegyereket, a vonzó, ellenállhatatlan férfit. Kihúzza magát, mégis unottan néz előre. Szerencséjére csak egy ostoba van, aki képes ezt bevenni.

A kis Macca feszengve néz jobbra-balra, és fogalma sincs, mégis mit kéne csinálnia? Az egyetlen amiben biztos, az Mr. Szívdöglesztő. Alig bír lélegezni. John úgy néz rá.

 - Cuki név – töri meg a csendet remegő hangon Paulie, és az ablak felé pillant. Innen alig látni bármit is, csak a rengeteg épületet.

 - Illik hozzád – feleli John lazán, mire a díva elmosolyodik. Mr. Szívdöglesztő megrebegteti hatalmas pilláit. Áldozata erre gyorsan keresztezi lábait. Ezt látva Paul visszafogottan elneveti magát. Még nem is vetkőzött.

 - Lazítanod kellene – jegyzi meg vigyorogva.

 - Neked meg idejönni! – vágja rá John, és a díva orcáján némi pír jelenik meg. Kicsit megilletődött a helyzettől. Azt sem tudja hová nézzen, nemhogy mit csináljon. Akár egy érthetetlen álomban. Olyan megfontolatlanul gondol ilyenekre, mintha John nem látná pontosan.

 - Hát, jó – súgja halkan, majd egy mély lélegzetvétel után lassan feláll. Odalép Paul elé, és még közelebb érzi magát hozzá. Alig pár centi választja el őket, amit Paulie képtelen elviselni. Levegőt sem mer venni.

Mr. Szívdöglesztő mélyen a díva szemébe néz, és a kezét gyengéden az arcához érinti. A hüvelykujjával megsimogatja, ezt suttogva:

 - Elpirultál. – Paul nem tud megszólalni, csak nyel egy nagyot, amit még a szomszéd szobában is hallanak. Johnny elmosolyodik, és odahajol hozzá. – Nyisd ki a szád! – utasítja, mire Paul szemeit összeszorítva engedelmeskedik. John a kezét a halántékára csúsztatja, majd óvatosan megcsókolja, de amint az ajkaik összeérnek, Paulie bebizonyítja, hogy ez közel sem az első csókja. Ettől felbőszülve John nem bírja ki, hogy ne húzza közelebb magához a dívát, aki rögtön észre is veszi a dudort, ami Mr. Szívdöglesztő nadrágján feszül. Hirtelen hátrébb hajol, és szemmel is megállapítja. A dolog teljesen komoly. Nincs visszaút, hiszen ő maga is kezd végérvényesen felizgulni.

 - John – szólal meg félénken, mire az egyetemistán végigfut némi adrenalin, ahogy a saját nevét hallja. – Én még… - folytatná.

 - Tudom – szakítja félbe Pault. – De nincs mitől tartanod. Próbálok gyengéd lenni – nyugtatgatja, majd lágyan elmosolyodik. – Bár ilyen szempillák mellett kurva nehéz lesz – teszi hozzá, és Macca elvigyorodik.

 - Én, én köszönöm – hálálkodik, mert a szeretleket még gondolni se meri. Hogy ne merné? Ámítás lenne azt mondani, hogy a nagy, első szerelemre várt volna végig. Végre szexelni akart. Olyan régóta csak ezen tudott gondolkodni, mint amikor az első biciklijét vitték haza az anyukája kocsijában, de csak tavasszal próbálhatta ki, mert a februári jégen csak a nagymamák bicikliznek.

Az érzés elöntötte az egész testét, hiszen az álom, amiért felkelt reggelente, most ott állt tőle pár centire. Nem is akárhogyan.

John nem egy párfontos kurva volt, vagy egy szakadt kis tini, hanem egy idős, tapasztalt, ellenállhatatlan férfi. Ettől aztán végleg elvesztette az eszét.

Az egyetemista felemeli Macca állát, és ezt mormolja:

 - Szereted, ha felemelnek? – kérdi mély hangon, mire Paul egy árva szót sem tud kibökni, csak tátog. John hirtelen felkapja, és sebesen a szemben fekvő íróasztalra ülteti. Mire felnéz, a kis gimnazista arca teljesen elvörösödik, akár egy túlérett alma. Ezt veheti egy bizonytalan igennek.

Felegyenesedik, és még egyszer végigméri a dívát, aki félénken nézeget kifelé. Fogalma sincs, hogy a dolgok miként folytatódnak majd - az általa megnézett pornófilmek sokasága túl sok befejezést sejtet. Ezzel szemben Mr. Szívdöglesztő teljesen tisztában van mindennel. Elég egy pillantást vetnie Macca bociszemeire, és máris elhatározza magát.

Lassan letérdel, és így egy vonalba kerül Paul legkényesebb testrészeivel, akin látszik a lámpaláz, mégsem ellenkezik. Mr. Szívdöglesztő kínzó lassúsággal lehúzza Macca szűk, szakadt nadrágját, majd kifordítva odébb dobja. A fiú már alig kap levegőt. Hátrébb csúszik az íróasztalon, de Johnnak már esze ágában sincs lacafacázni. Még le se húzza Paulie boxerét, már kényeztetni kezdi.

Macca véglegesen elveszti a lélegzési képességét - de kinek van szüksége oxigénre, ha olyasvalamit érezhet, amit eddig még soha? Az a puha, meleg száj, ami finoman rátapad a vékonyka pamuton keresztül, olyan világba repíti, amit el sem tudott képzelni. Képtelen visszatartani a hangját, és felnyög. A kezeivel az asztal szélébe kapaszkodik, amit olyan erősen szorít, hogy a körme nyomai még évekig ott fognak maradni.

John egyre jobban élvezi a játékot, és a tényt, hogy egy ilyen angyalt ronthat meg. Titokban talán mindig is erről álmodott.   

Mr. Szívdöglesztő türelmetlen. Előveszi, és megízleli Macca édes, kókuszos ízét. Pont így képzelte. A nyelve a gimnazistához tapad, akinek izmai egyre megfeszülnek. Nagyobbakat nyög, és enyhén remeg is. Egy ponton már alig bírja visszafogni magát, és kénytelen megszólalni.

 - Várj, én mindjárt… - rebegi, mire John egy utolsó csókot ad neki, és Paulon átrohan a leírhatatlanul kielégítő érzés, ami minden porcikáját átöleli, majd elveszti azt a súlyt, ami eddig ránehezedett. Mintha újjászületne. A szeme elől eltűnnek a kicsinyes dolgok, és a levegő megtelik oxigénnel. Az ég kitisztul, és újra uralni kezdi az eddig elfeledett testrészeit.

Macca lassan elengedi magát, és csak annyit vesz észre, hogy John egy tekercs kéztörlőt dob felé.

 - Egy kicsit sajnálom a felsőd – teszi hozzá lomhán, és a gazdája is az említett pólóra néz elkeseredve.

 - Basszus! – káromkodik, majd sebesen törölgetni kezdi a foltot, ami persze nem óhajt felszívódni. Sehogy sem. Még a pápa sem tudná onnan kiimádkozni. De azért John nevet egy jót Paul próbálkozásán. – Ezt cseszhetem – adja fel végül, és már le is veszi magáról. Napvilágot látnak visszafogott izmai, amiket eddig rejtegetett. Mr. Szívdöglesztő majd’ kiköpi a belét.

 - Nem semmi vagy, hallod – jegyzi meg grimaszolva, miközben a törlőkendő tekercsét a helyére teszi.

 - Mi? – fordul felé Paul, de az egyetemista csak megrázza a fejét. – Most én jövők? – puhatolózik naivan, mire John csak egy kacér vigyort vet rá.

 - Te tényleg nagyon kezdő vagy. De ez kicsit fájni fog – suttogja, majd odahajol hozzá, és keményen megcsókolja. Össze sem hasonlítható az előzővel. John most erős, türelmetlen, és elveszett belőle a gyengédség, Macca mégis élvezi a sármmester ezen oldalát. Óvatosan felemeli kezeit, és a kockás ing garbójához ér. Elkezdi kigombolni a felsőt, míg Mr. Szívdöglesztő folyamatosan fárasztja. Leszabja hirtelen az inget, majd egyszerre hátrébb lép. Megigazítja a haját, majd egy mély levegővétel után a szekrény mellé lép.

 - Feküdj az ágyra! – adja ki a parancsot, és Macca jó katonaként indul. Persze a matrac rögtön recsegni kezd.

John odamegy, majd Paul fölé térdel, aki ismét levegő híján van.

 - Lazulj el, úgy nem lesz rossz – tanácsolja Mr. Szívdöglesztő, majd hirtelen krumpliszsákként Maccát a hasára fordítja. Odahajol a nyakához, és érezni kezdi azt a zamatos kókusz illatot, aminek máris a függőjévé vált. Megpuszilja Paul enyhén izmos hátát, majd a feleslegessé vált kezét az álla alá igazítja. – Így jobb – magyarázza, de a gimnazistának már teljesen mindegy. Rég elveszetten bolyong az előző percekből szőtt emlékek között. Mosolyogva támaszkodik a csuklóján, míg próbál vonzó testtartásban maradni.

John elégedett a látvánnyal. Már csak egy apróság lóg a képbe feleslegesen. Fogja azt a felesleges boxert, és Paul téréig csúsztatja, ahol senkit sem fog zavarni. Ezután lehúzza a saját sliccét, és a kis barátjának adja át a stafétát.

Benyálazza az ujjait, majd lehúzza azokat Macca gerincén, amennyire csak lehet. A fiú törzse teljesen szinkronban mozog Mr. Szívdöglesztővel, aki egyszerre véglegesen is megrontja.

Paul hirtelen kiegyenesedik, és olyan hihetetlen fájdalmat érez, amiről eddig sosem sejtett. Képtelen visszafogni a hangos nyögését, ami most bejárja az egész kollégiumot.

 - Jól van. Nyugi, kedves – simítja meg John a hátát, amitől a kín valahogy tompul. A mély hangja megnyugtatja.

 - Folytasd, kérlek – nyögi halkan Macca, míg erősen ökölbe szorítja a kezeit. Akármennyire tűnik kellemetlennek az érzés, mégis van a fejében egy hang, ami ezért könyörög. Minden egyes másodpercéért.

John először lassan kezd mozogni benne, mintha csak megkímélné. A fekete nadrágjának teteje súrolja a combját, de egyre kevésbé érdekli. A dolog kezd fájdalomból élvezetté alakulni, és ezzel arányos módon gyorsulnak John mozdulatai is. Teljesen egy hullámhosszon vannak.

Mr. Szívdöglesztő hangja is előtörni látszik, de csak akkor jut a felszínre, mikor az eddig mozdulatlan Paul hirtelen, gyengéden kezdi mozgatni a csípőjét körkörösen.

Az ágy is egyre hangosabban nyikorog, mintha segítségért esedezne. A rugók egymás nyüvik, miközben John már alig bírja az iramot.

Máskor már rég véget ért volna minden, de most igyekszik minden mozdulatot kellőképpen kiélvezni. Erre csak rátesz egy lapáttal, ahogy Paul játszik vele. Ahogy mozog, lélegzik, és nyög, teljesen elvarázsolja. Kezdi megkérdőjelezni, hogy tényleg szűz volt-e eddig. Ritkán találkozik olyannal, akihez ilyen hihetetlen módon vonzódik.

Macca viszont alig tud betelni Mr. szívdöglesztő minden porcigájával. Még többet akar. Hirtelen felemeli a felső testét, és Johnhoz simul. Ő a jobb kezével szorosan magához öleli, miközben a nyakát kezdi csókolni.

 - Ah – nyögi Paul erőteljesen – Még! – remeg a hangja. Az egyetemista keményebben kezd mozogni, de ez sem elég. Johnnak látni kell. Egyszerűen látnia kell azt, akivel együtt élvez. Kinyitja a szemét, és ahogy megpillantja azt az arcot, mintha megállna az idő. Gyönyör járja át mindkettőjüket, és ennél hangosabban nem is élvezhetnének el együtt. Az egész utca hallja, ahogy John Lennon és Paul McCartney kiáltanak. Nem érdekli őket. Levegőért kapkodva az ágyra hullnak, és John teste ránehezedik Maccáéra. Kimerülten fordulnak egymás mellé, de Paul még most sem meri kinyitni a szemét.

 - Ez, huh… Kibaszott jó volt – sikerül végül végre megszólalnia Mr. Szívdöglesztőnek. – Azt hiszem jól megleszünk mi ketten.

 - Megleszünk? – kapja fel egyből a fejét a gimnazista. Kezdhet reménykedni, hogy ez az alkalom megismétlődhet.

 - Hát persze. Már, ha akarod… - veszti el John hangja a megannyi magabiztosságot. Valamibe beleszeretett ebben a fiúban, ha még nem is tudja pontosan, mibe. Talán a kókusz.

 - Igen – mosolyog Paul, önfeledten, és a kókusz helyzete kifejezetten meginog. Felhúzza a boxerét, és John is a sliccét, de nem hagyja kimenni az ágyból. Nem, nem, nem. Most még az övé, és amint kilép az ajtón, a perc odébb illan.

 - Még nem döntötted el mi legyen az én nevem – kaparja elő a telefont az ágy széléről, és Macca kezébe nyomja. Ő hezitálás nélkül beállítja, majd egy üzenetet is ír saját magának, csak úgy adja vissza a blackberryt.

Mr.Hot: Ó Macca, bárcsak minden nap leszophatnálak

Ezt olvasva John rögtön nevetni kezd. Ez a kis srác nem is olyan prűd, aminek hitte.

 - Felőlem, de akkor én is minden nap megduglak – feleli könnyeden, és Macca arcára kiül az a pajzán mosoly, amit a szülők elől titkolt disznóviccek hallgatásakor szokott. John képtelen levenni róla a szemét, Paul arca mégis hirtelen elszontyolodik, mintha valami szomorú jutott volna eszébe. Lassan oldalra fordul, és megrebegteti hatalmas szempilláinak hadát. Ellenállhatatlan.

 - Bűntudatom van, amiért kihasználtalak – vallja be visszafogottan, mire John gúnyosan elvigyorodik.

 - Te. Engem? Elég merész feltételezés – fintorog, majd hivatalos hangot vesz fel. – Viszont, ha belegondolok, igen. Szörnyen, siralmasan ki lettem használva, bizony. Úgyhogy, azt hiszem, hogy muszáj leszel törleszteni nekem, a lelki, szellemi, és fizikai sérüléseimért – folytatta, és Paul hangosan kuncogott minden szaván. – Erre sor kerülhet, pontosan két nap múlva, ugyanekkor – ugyanekkor.

*

George teljesen izzadt a konyha szaunafunkciója miatt, és a pólóján is ezernyi folt éktelenkedik. Nem is érti, miért nem maradt inkább otthon Paullal. De, hirtelen eszébe jut minden, ami történt. A csók és az az idióta vallomás. A bűntudat megint harapdálni kezdi belülről, és ő összerogy a súly alatt.

Már ezerszer elképzelte, hogy mi lett volna, ha Liverpoolban marad nyárra. Esetleg Paul nem mondja el neki, esetleg mégis. Ha több időt ad neki, még össze is jöhettek volna. Vajon most mit csinálhat? Otthon döglik, ahogy szokott, vagy esetleg már… túl is lépett volna?

Pault ismerve az első napot végigbőgi, aztán új erővel indul újra. Erről persze George-nak semmi sejtése sem lehetne, ha nem ismerné.

Talán a végén mégis jó vége lesz a dolognak. Talán jön a nap. 

Read More

Who's Batman?

Who's Batman? 

The Who * Batman * AR * Crossover * Ficlet * Filk * Mystery * R * Zene

Sziasztok! Ma egy kis wtf dolgot hoztam nektek, ami egy rövid kis fordított valóságos dolog. Ficlet, szóval elég rövid, és szerintem a cím magáért beszél.

Egyébként az egész A Quick One album egy wtf kategória. Ha valaki vevő az ilyesmire érdemes meghallgatni. 

Kellemes olvasást! 

Egy borongós keddi estén egy kósza hajszál a földre hullt, akár egy vörös hársfalevél az őszi szélben. Ez a magányos hajszál volt az utolsó csepp, amit Mrs. Moon már képtelen lett volna elviselni. Még szerencse, hogy Keithnek nem kellett anyja szemeibe nézni, hiszen már rég nem lakott szüleivel. Az otthon értelme számára egészen máshogy fogalmazódott meg, mint egy ház, egy ágy, vagy egy sarok. Egyik se volt neki.

Másképp értelmezve a pénztárcája tömve volt pénzzel, de ezen kívül semmije sem volt. Se autója, se háza, még nője se. Ez mondjuk cseppet sem meglepő. Minek elégedne meg egyel, ha az összest megkaphatja? Bátor kijelentés lenne azt mondani, hogy a kocsikra is ezt a magyarázatot mondta volna.

Keith a turné buszon utazott nap, mint nap. Szállodákban, és a busz jobb felső ágyán aludt délelőttönként. Haza csak néha-néha látogatott, amikor le kellett tennie a kötelező köröket. ,,Igen, anya, jól vagyok. Nem, anya, nem kurvázok.” Kurvázott.

Születése óta a zsenialitás, és az őrültség vékony fonala között ugrándozott, de általában az utóbbit fogták rá. Nem is véletlen, hiszen ő egészen más, mint a többi ember. Vagy macska. Vagy kutya. Nem mindegy? – gépeli Bruce az ágyán, mire hirtelen Alfred kopogását hallja.

 - Ne most! – emeli fel a fejét a notesz fölül.

 - Attól tartok sürgős – feleli a komornyik nemes eleganciával.

 - Ah, jöjjön be – csapja a fiú a zsebébe a kis füzetet. Alfred lassan kitárja az ajtót, majd belép. Végigméri Bruce-t, és a kezében maradt tollat. Tudja, hogy mivel töltötte a fiú az eddigi időt, és összehúzott szemöldökkel vonja kérdődre, ahogy szokta.

 - Már megint arról a butaságról írt, ugye? – kelletlenkedik a komornyik, hangjában tömény megvetéssel. – Arról a The Who-ról, igaz? – fintorog.

Erre Bruce mélyet sóhajt, és rá se hederít az öregemberre. Ledobja a tollat, majd feláll.

 - A The Who egy világszerte ismert, elismert képregény, egy angol bandáról. Nem olyan nagy ügy Alfred. Mindenki imádja. Magának is tetszene, ha nem ragaszkodna annyira a beporosodott büszkeségéhez, és végre elolvasna egy részt – szavalja a fiú, és az öregembert vegyes érzelmek borítják el. Egyszerre örül fogadott fia fejlődő beszélőképességének, míg aggasztja a tény, hogy egy ilyen új keletű szennyre pazarolja szabadidejét. Inkább hegedülnie kellene.

 - Sajnos nem tehetek mást, önre kell bíznom a dolgot Bruce úrfi – teszi le a csatabárdot a komornyik.

 - Alfred! Már ezerszer mondtam, hogy szólítson Batmannek!

 - Igenis.

Akárhányszor a banda összegyűlt, fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Annyi dolguk volt, hogy a végén csak ültek körben beszélgetve. Nem nagyon izgatták magukat. Talán a gyerekesség volt az, amely mindanyjukat jellemezte, de ezen kívül kevés közös lakozott bennük. Keith volt a hiperaktív trágyagép, Roger a kedves szépfiú, John a szótlan fapofa, Pete meg a lázadó művész, többnyire. Azt már senki nem tudta megmondani, miért is csinálják ezt.

Az életük egy hatalmas szappanopera volt. (A/N by Bruce: Ezért is lett belőle képregény.) Mindig történt valami váratlan, amire senki sem számított. Most is ilyen esemény következett.

 - Kéne még dal – nyögi Pete hanyagul, mire Roger mély levegőt vesz.

 - Például? – kérdezi egyenesen.

 - Csak ne valami hülyeség – teszi hozzá John kimérten a kanapéról. – Megint…

Pete elgondolkodik, és kezét a homlokához szorítja.

 - Valami hülyeség… - gondolkodik, mire John még csak meg sem lepődik. Abszolút idiótákkal van körülvéve. Semmi kétség.

 - Miért nem csináljuk meg a Batman dalt? – ugrik fel Keith, félre lökve a cigi tekerőt. – Bruce leteszi a tollat, és hátradől az ágyon. Hagyja magát lebegtetni abban az álomban, hogy egy másik világban ő is egy képregény főszereplője lehet. 

Read More

Yellow Submarine Shoe DIY

Eme rege, amit itt olvashattok arról fog mesélni, hogy milyen módon őrültem meg, három nap leforgása alatt. Rengeteget sínylődtem, és szenvedtem, de mégis meg lett az eredménye. Egy pár cipő. Nem holmi átlagos lábbeli, hanem két igazán egyedi csuka, amit vérrel és verejtékkel festettem le. Yellow Submerine Shoe. 

De ne is álmodozzatok arról, hogy egy kattintás nélkül megnézhetitek a kész cipőket. Nem. Itt lesztek velem, és szépen lassan végigolvassátok, hogy mit is csináltam pontosan három napig. Szóval, muszáj lesz kattintanotok. 

Először is vettettem a két lábon járó pénztárcámmal (anyuval) két ilyen teljesen fehér dorkót, és textilfestéket. (Alapszínekben.) Igazából ez a két dolog a legfontosabb, a többi csak részletkérdés. 

Másodszor a fejemben megterveztem a designt, ami egészen egyedi lett. Mivel még sosem volt felemás cipőm, úgy döntöttem most mégis lesz. Le is töltöttem néhány képet a rajzfilmből, meg a promóból, hogy szokjam kicsit stílust, meg hasonlók. Aztán felkeltem. 

1. nap

Kezdtem az öltözködéssel. Előre sejtettem, hogyha én festeni fogok, azt semmi nem éli túl tisztán, ezért felvettem a legrosszabb ruháimat, amiken nyugodtan lehet pár kósza folt. Utálom azokat a cuccokat, de ami kell, az kell. 

Ezután igénybe vettem a nappalit, és a kis asztalra kipakoltam mindent, amire csak szükségem lehet. A balos cipővel kezdtem. Ez volt a könnyebb. Úgyszólván a bemelegítő kör. És akkor én kis naiv, még azt hittem egy nap alatt megleszek...

Lerajzoltam a tengeralattjárót, olyan pontosan, amilyen pontosan csak tudtam. Ez egy nagyon fontos lépés volt, szóval még lángolt bennem a lelkesedés. 

Nos, a következő az volt, hogy egy öntapadó matricából kivágtam a tengeralattjáró körvonalát, hogy minél jobban rá tudjam illeszteni a cipő ívére. 

Utána a körvonalakon belül megrajzoltam a kis alakokat, meg minden apróságot. Következhetett a festés, öhm igen, a festés...

Ha még emlékeztek az első képre, azon szerepelt egy rakás ecset. Na, hát ezeket egyszer sem használtam, de azért itt is jól mutatnak. A festést fogpiszkálóval csináltam, mert csak annak elég vékony, és hegyes a vége. Plusz újrahasznosítható. 

Ezután szépen kifestettem mindent, majd kontúroztam. Nem, nem fogom lelőni a végét. Majd meglátjátok a végén. Úgy is véget ért az első nap. 

2. nap

Ez az, még egyszer magamra húzhattam legutáltabb gönceimet, és jöhetett a legnehezebb rész. A srácok. Komolyan, én nem vagyok rossz rajzoló, de velük igazán meggyűlt a bajom. 

Lerajzoltam őket egy méretre vágott lapra, majd elválasztottam őket, hogy a saját alakjukat is rá tudjam illeszteni a cipőre. 

Az arcukat ne nézzétek, ott éppen vicces kedvemben voltam. Szegény Paul egy igazi retardált rajta. 

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy még rotringgal sem tudtam olyan vékony vonalakat húzni, mint amilyenekre szükség lett volna. Végül nem is sikerült olyan rosszul, de azért minden bizodalmam a festésben volt. 

Utána jött a festékek keverése. Ez nem is ment olyan nehezen, mint először gondoltam. A design készítés annak idején sokat segített a színérzékem kialakításában, így egész könnyen ment. A fokpiszkálók meg amúgy is az én oldalamon álltak. Ezekben a textilfestékes tubusokban pedig, meglepően sok van. Az gondoltam, hogy pár perc után kifogynak, de erről szó sem volt. Úgyhogy jogosan mehet a pacsi a gyártóknak. 

Mellesleg már el is telt a második nap. Igen, ez a rengeteg türelmet igénylő festegetés sok időt vesz igénybe. Az ember nem is gondolná, hogy milyen rohadt nagy kihívás Beatles fannak lenni. 

3. nap

Már meg sem említem, hogy mivel kezdődött ez a reggel is. Viszont a Simpson családos zoknimtól már nem tudtam megválni.

Folytattam a festegetést, és lassan a végére is értem. Jöhettek az arcok, és a kontúrozás. Előző nem kis feladat volt. Elég nehéz eltalálni az arcukat. Főleg Paullal gyűlik meg mindig a bajom. Olyan kis nyomi arca van, hogy lehetetlen lerajzolni. 

Fortuna mégis velem volt, mert a végeredmény kielégítő lett. 

Ide pedig kirakok némi shoeporn-t, mert imádom kínozni az embereket. Hehe. Nem is maradt más dolgom, mint alul lekaparni a maradék festéket, és kifehéríteni a cérnákat. Majd fixálni hajszárítóval, és lakkal. 

Annyit tudok mondani, hogy mégis megérte beleőrülnöm a három napba, mert mostantól ilyen gyöngyszemekben fogom róni az utcákat. 

Így néznek ki a picikéim a lábamon, és azt hiszem, elég indokot adnak hozzá, hogy én legyek a félénknek tűnő lányka, aki titokban csak egyszerűen imádja a cipőjét. Éljen a mindenki által szeretett, imádott irónia, és természetesen az új dorkóim. 

Ah, látjátok Paul arcát. Tökéletesen sugározza a Sassy Quenn életstílust. Már első látásra bele is zúgtam.

Véget ért az utolsó nap is, és az asztalomra vissza került minden ecset, olló, tolltartó, papír, meg mifene. Mostantól egy ideig bezárom őket egy fiókba, és elő se veszem őket. Bocsi skacok. 

Remélem tetszett nektek ez a kis classic rock fandomos DIY, amire nem sok példa van. De hát mi mást tehet az ember, ha csóró, de Beatles fan?

Read More

Text for Sex - Negyedik rész

Text for Sex 4

Dad and Sun commando vs. home-made diva

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Sziasztok! Igen, körülbelül nulla internettel is nyúzom magam, hogy megkapjátok a betevő TfS-t. Nincsenek illúzióim, a kereszt szüleim elevenen égetnek majd el, amiért lopom a wifijüket. Sajnos Most nem is vagyok elérhető, de igyekszem így, vagy úgy válaszolni a kommentekre, meg ilyenek. Senki ne sértődjön meg, ha lehet. ♥  

Kellemes olvasást!

A tegnap esti beszélgetés után Paul egyszerűen képtelen volt lecsukni a szemét. Túlságosan felpörgött ahhoz, hogy aludjon, vagy esetleg pihenjen. Egyfolytában csak nevetett és forgolódott. Mindig vissza-visszanézte azt az egy, utolsó üzenetet, amit John küldött neki. Elmosolyodott, aztán kezdődött az egész előröl.

Paul hihetetlenül izgatott. Vár minden pillanatra, amit majd Mr. Szívdöglesztővel tölthet. Richardnak teljesen igaza volt ebben. – Mindenben. – Már alig gondol George-ra, sokkal inkább a holnapi ruhaviseletére.

Rövidnadrág, vagy hosszú? Ing, vagy póló? Egyáltalán milyen lesz az idő? Teljesen belezavarodik, ha csak belegondol. Az egész éjszaka csak agyal, miközben a laptopján a legostobább randitippeket olvassa. Mire a nap előbújik az ablaka sarkából, ő már a falnak dőlve bóbiskol, ölében a rég lemerült géppel.

*

Az 54-es szobából ezen a reggelen is csak némi nyöszörgés és az ágy recsegése hangzik, miközben Stu éppen valami A-betűs csirkét kefél. Csak rakja ki-be, amire természetesen John is felébred. Először csak forgolódik halkan, de egy idő után elege lesz a dologból.

 - Lehetne halkabban? – dörmögi hangosan, mire a fenti pár lemerevedik. Megáll.

 - Te disznó! – kiáltja a lány, és lerugdossa magáról Stuartot. – Azt mondtad nincs itt senki! Baszódj meg! – mászik le teljesen meztelenül, és már veszi is fel az íróasztalon ragadt ruháit.

 - Igen, ez egy pöcs, de azért velem befejezheted – méri fel az A-betűs lányt John, de az csak egy grimasszal fele, és kifut. Stu meg csak szakad a nevetéstől.

 - Hogy lehetsz ekkora tuskó? – kuncog, miközben John csak örül, hogy végre csend van. – De most miattad még mindig állok, szóval… - folytatná, de Lennon közbevág.

 - Kizárt. Alszom – feleli határozottan, mire Stu felkapja a fejét. Egy évben, ha egyszer mond nemet John. Lassan leugrik mellé, és a kezét a homlokára teszi, ezt kérdezve:

 - Talán lázas vagy? – Erre John megragadja a kezét, és a pucér Stuartot magára rántja, aki csak kéjesen vigyorog. – Nem hiszem – fűzi hozzá, mire John sóhajt egyet.

 - Bocsi, de ma másnak tartogatom magam – biggyeszti le ajkait. – Neked már úgy is késő – néz le Stu férfiasságára, ami egyértelműen látott már szebb napokat.

 - Basszus! – vágja rá Stuart. – Ez rohadtul a te hibád – mondja, majd kimászik az ágyból, hogy a tükörre tapadjon. – Szóval, kire cseréltél? Hallgatlak – duruzsolja az izmait feszegetve.

 - A neve Paul – válaszolja Johnny, a párnát a fejére húzva. – Egy cuki kis srác. Még szűz.

 - Ó, nem tudtam, hogy arra is izgulsz. Egy kicsit meglepő azok után, akiket eddig felcsináltál. Talán öregszel haver? – kérdezi, majd magára húz egy nadrágot, ami először a kezébe akad.

John már nem felel, mélyen alszik.

*

Javában delet üt az óra, mire Paul kinyitja a szemét, majd mosolyogva kel ki az ágyból. Egy Elton John számot fütyörészve szökdel le a lépcsőn, a konyhába, ahol Mr. McCartney már az ebédet készíti. Mike az asztal mellett üldögél, és egy Dickensbe rejtett pornó újságot olvasgat, persze titokban, de még ő is felkapja a fejét, látva Paul indokolatlan vidámságát.

A báty ügyet se vetve rá lehuppan szembe vele, és a fejét a kezébe fektetve vigyorog.

 - Téged meg mi a bánat lelt? – morog az öcs, mintha csak testvére egy új hóbortját látná.

 - Randim lesz – vágja rá rögtön, a hangjában szívecskehaddal, arcán levakarhatatlan boldogsággal. Utoljára akkor látták őt így, mikor George szakított az előző barátnőjével. Az már nagyon régen volt, és mindenki igyekezett minél hamarabb elfelejteni. Rendkívül csúnya történet. Talán még horror is.

 - Joj hazajött? – álmélkodik Mike, mire testvére kissé visszavesz a szivárványbenzinből. Mintha az lehorgasztaná az orrát. Eszébe jut George, akit eddig kellemesen tudott mellőzni.

 - Nem – feleli szűkszavúan, majd az asztalon fekvő aranybarna terítőt kezdi birizgálni. – Valaki mással – csacsog, mire Johnra gondol, és újra felszabadul körülötte az a kissé fullasztó lila köd. – Johnnal – teszi hozzá, és elvigyorodik.

 - És mégis ki ez a bizonyos John? – kiáltja a tűzhelytől Mr. McCartney.

 - Ő egy egyetemista, igazi felnőtt – fecsegi ki Paulie, mire az Apa-fia kommandó felkapja a fejét.

 - Hogyan ismerted meg ilyen hamar? – puhatolózik Jim, mire fia rájön, hogy halkabbnak kellene lennie néha. Csak egyszerűen minden zokszó nélkül csendben maradni. Sosem ment neki eddig, és a jelek szerint ezután sem fog.

 - Az évzáró előtt mutatott be neki Richie – hazudik Paul félénken, amit az Apa-fia kommandó természetesen jól tud. Nincs is más hátra, mint kideríteniük, hogy ki ez a rejtélyes idegen, aki egy nap alatt elcsavarta a házidíva fejét.  Az egész ebéd alatt ezt próbálták kiszedni belőle, de nem jártak sikerrel. Paul egy szót sem ejtett arról, hogy igazából John csak egyfajta szexpartner, ezért is vált egyre nyilvánvalóbbá.

Az Apa-fia kommandó mégsem nyughatott, így ahogy Paul kirakja a lábát a házból, a tévé is elhallgat. Jim és Mike kénytelen sunyiban lopódzni.

Persze ebből Paul mit sem sejt. Békésen sétálja át Liverpool napos utcáit, miközben a telefonján a rádióból valami bugyuta dal szól, és azt ismételgeti jó nap, napfény. Csak ezért nem kapcsolja ki, mert tényleg jó napja van, és a nap sem valami felhő mögött sminkkel.

Bár, ezt leszámítva rettenetesen izgul. Még sosem járt ezelőtt az Abbey Road közelében. Vagy ment ilyen nyílt randira. Még el sem tudja dönteni, hogy ez egyáltalán randi-e. Ketten lesznek, de csak szexelnek. Ebben nem találni túl sok romantikát. Mégis, annyival letudja, hogy még sosem volt senkivel, tehát van rá esély. Reméli, hogy a romantika nem túl nehezen megtalálható dolog, amit ezernyi kő alatt se lelne meg. De a hiányát is meg tudja bocsátani, hiszen ez akkor is csak John Lennon, nem holmi szakadt, utca széli surmó. Ő Mr. Szívdöglesztő.

Miközben ezen tűnődik, az Apa-fia kommandó utána sántikál, de természetesen a lila köd leple alatt. Hol máshol?

Paul iPhoneja hirtelen megrezzen, és a szomszédos étterem wifijére ráakaszkodva egy ismerős név jelenik meg a képernyőjén.

John Lennon: üres szoba pipa

John Lennon: friss levegő pipa

John Lennon: már csak egy apróság hiányzik

Paulie elmosolyodik, és csupán egy rövid választ pötyög be.

James Paul McCartney: Sietek!

Bele is húz egy kicsit, mert semmi kedve rögtön késéssel bemutatkozni. Egyre jobban kezd izgulni. Átjárja a furcsán megmagyarázhatatlan reszkető érzés, ami nem hagyja, hogy a végtagjai elegánsan mozoghassanak. Mi lesz így a sármjával? Már ha van neki. Még nem tudná megmondani. Abból a tényből kiindulva, hogy első nagy szerelme egyetlen csók után elsuhant, nem fest túl jól a helyzet, de Paul karakteréből adódóan reményteli.

Ahogy rója a szűk utcákat, egyszerre egy hosszú, forgalmas úton találja magát, ami nyüzsög a rajta menetelő emberhad alatt. A kis Paulie megilletődve pakolja magát előre, egy kisgyermek sebességének töredékével. Csak egy mondat lebeg a feje felett hatalmas, Arial betűkkel: ”MOST MÉG VISSZAFORDULHATSZ!”

Erőt kell vennie, hiszen az, amiért már oly sok ideje áhítozott, pár méterrel odébb bámul ki az ablakon, őt várva. Nem kell nagy dologra gondolni, hiszen szó sincs szerelemről. Ez olyan erős vonzódás, amit felesleges letagadni, vagy elhárítani.

Paul tényleg erre vágyott. Valakire, akin végre kiélheti azokat a hajlamait, amikre George-ot egy vagonnyi szendviccsel se lehetne rávenni. Olyan dolgok, amikre titokban mindenki áhítozik, de csak páran merik kimondani, vagy megérteni.

A szex létezik szerelem nélkül, és utóbbinak is van éppen elég létjogosultsága egyedül. Nem kell együtt lenniük. Néha mégis találkoznak, és az valami újat jelent. Talán ilyenkor olvad össze a két szó, közösen szeretkezésbe. Ez az egy gondolat tudja csak annyira megnyugtatni Pault, hogy tovább merjen lépni. Nem csak az utcán, hanem minden értelemben. Elválni az eddig istenként tisztelt George oltára elől, tovább, előre.

Magába szív egy jó adag gázolajjal megbolondított levegőt, és hősiesen kezd lépkedni. Semmi sem állhat az útjába. Nem is áll, egy zöldségeket szállító teherautót leszámítva. Kicsit naiv gondolat volt.

Végül sikerül egy darabban elérnie a kollégium épületéig, ami egy hihetetlenül nagy, monstrum téglapanel. Igazából az egész ház egy nagy tégla. Egyenes, vörös, és ráadásképpen még porlik is. Ezeket leszámítva otthonosan mutat kívülről. Az ablakok fehér szegélye világít a sok meleg tónusú szín között, és a tág üvegajtó megnyugvást nyújt Paulnak, hiszen megtalálta. Már csak ugyanezt kell tennie a második emeleti 54-es szobával.

Ahogy kitárja finoman a hatalmas felületű, áttetsző kaput, egy tiszta, szép folyosó tárul elé, ami mögött rögtön a lépcső emelkedik. Megnyugtatja ez az apróság. Ahogy átcaflat azon a pár méteren, nem is mer másra nézni, csak a cipőjére. Egyáltalán szabad neki ilyenkor itt lennie? Mi lesz, ha elkapják? Talán még le is tartóztatják? Vagy ez nem így megy?

A félelmei egy csapásra elszökkennek, mikor meglátja a rémesen koszos lépcsősort.

 - Szóval csak a kertet ápoljuk, ha? – jegyzi meg gúnyosan, majd sétál is fel. Első emelet. Második emelet.

Kifordul a folyosóra, és a szobák számát kezdi szemezni, mire hirtelen egy idegen beléütközik.

 - Hé, öreg! – horkan fel a fiú, akinek tökéletes, szőkés haja, méreg drága napszemüvege, és nem létező pórusai vannak. – Te meg ki a halál vagy? Talán a pápa? – kérdezi megvetően, mire Paul csak ijedten remegteti kerek kis állát.

 - Bocsánat! Sajnálom, én csak… - kezd hadonászni a kezeivel, de azonnal le is teszi őket. Kínos. – Én csak Paul vagyok, és az 54-es szobát keresem – tiszteleg félénken, mire az srác felkapja a fejét.

 - Ja, hogy az a Paul – leheli, végigmérően. – Akkor tényleg a kibaszott pápa vagy – teszi hozzá, majd odébb lökve Pault gőgösen elsétál. Stu kimondottan nehéz eset. Le sem tagadhatná, hogy jelenleg a féltékenység az asztalára készítette, és lelkesen készül felfalni őt. Stu rohadtul nehéz eset.

Minden esetre Paul nem nagyon érti, hogy mi is történt. Megvonja a vállát, és megy tovább. A szobák száma egyre nő, és ő hirtelen az 54. előtt találja magát. Megrázza a haját, lesöpri a vállát, megigazítja a – mellesleg tökéletes – szemöldökét, majd egy mély sóhaj után visszafogottan kopogtat. Ez egy olyan kivételes dolog, amit a kollégium már évek óta nem tapasztalt. A bent lévő Mr. Szívdöglesztő biztos lehet benne, hogy ez az ő kis úriembere.

A kilincs lassan elfordul, és az ajtó mögül egy oldalra dőlt egyetemista lép elő, aki olyannyira dögös, hogy Paul kénytelen egy nagyot nyelni, visszafogva vele minden gondolatát arról, hogyan tépné le róla azt a szűk fekete farmert, és a hipszter kockás inget.

 - Gyere – szólal meg John, és a mély, rekedtes hangja, amitől minden lány bugyijában egy Niagara indul meg. Hátrébb lép, és ő is szemügyre veszi a kis Pault, akinek a homlokára is lehetne írni, hogy ”Tökéletes vagyok”. Erről mi sem árulkodna jobban, mint a kiszakadt nadrágja, amiből kilátszik a kerek vádlija, meg a hosszú ujjú, koptatott felsője, amire egy kis sült krumplis pohár alakú felvarró került anno. A kutyák néha nem szeretik, ha megölelgetik őket, főleg nem a buldogok.

Mindketten belépnek a szűk kis szobába, ahol Paul szinte elveszik a többi szuvenír között. Kicsit zsúfolt. John ledobja magát az ágyra, majd az asztalon lévő hűtőtáskára mutat.

 - Kérlek! – mormolja, mire Paulie igyekszik minél magabiztosabbnak tűnni.

 - Máris! – feleli, pár pillanatra elfelejtve, hogy nem egy katonai iskolában van. Ezen John csak mosolyogni tud.

 - Azért fekvőtámaszokat nem kell csinálnod – mondja nevetve, és mondatába Paul bele is pirul. Előkap két dobozos sört, majd az egyiket Johnhoz dobja. – Kösz.

 - Nincs mit – feleli gyengéden, miközben a fél dobozt már szinte ki is itta. Ideges.

 - Egyébként – kortyol bele John is – ugye tudod, hogy kibaszott cuki vagy? – vág a közepébe, amire Paul még csak reagálni sem képes. – Nem is értem, hogy miért kellek én neked – rázza meg a fejét, miközben hátrébb mászik az ágyon, hogy a cukra is mellé férjen. De a cukra alig kap levegőt. A cukra öcsije meg visszafordíthatatlanul vágyik a figyelemre. Az igazi öccse meg az apjával az épület előtt kémkedik utána. Bonyolult.

Paul az asztalra csapja az üres sörös dobozt, és egyenesen John szemébe néz.

 - Kicsit önző vagyok – rebegi meg pimaszul, mire Mr. Szívdöglesztő az ajkába harap.

 - Tetszel nekem, Macca – feleli Johnny.

 - Mi? – kérdezi Paul értetlenül.

 - Ez lesz a neved – mutat a Blackberryjére. – Bocsi, de ha a teljes neved lenne ott, a végén azt hinném, az egyik tanárommal beszélek.

És Macca elmosolyodik. Boldogság ül az arcára, mert John ezzel a mondatával elűzte minden olyan kétségét, hogy a kapcsolatok nem tart majd sokáig. A sehonnai, szökött illúziók pedig, elmenekülnek, és egy jó ideig nem is találnak másik otthonra.

Ez a dolog, ami még csak pár perce tart, máris sokkal többet jelent, mint eddig bármelyik félresikerült randi, aminek a végén Paul könnyes szemekkel bújt a takarója alá. Talán túl naiv, de így is jobban örül ennek a névnek, mint ami eredendően adatott neki. Gyorsan a telefonjához is nyúl, és egy szót üt be.

Macca: Tetszik.

Read More

The Mad Keith

Cím:		The Mad Keith
Alcím:		-
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Romkom
Szavak száma:		1760 db
Fandom:		The Who
Szereplők:		Keith Moon, John Entwistle, Pete Townshend, Roger Daltrey
Slash/Nonslash
NA:	A banda új dobosa kicsit dilis.		1964, London
The High Numbers - Zoot Suit
Kellemes olvasást!

Ez a nap egy hazug disznóként oldalgott fel London fölé, és az öntelt suttyó még csak nem is szólt előre. Nem mintha egy ekkora csillagnak ilyen kötelezettsége lenne, ez mégis udvariatlanság. Az angoloknak biztos. Pedig Keith sosem volt olyan hivatalosan, ötkor tea angol. Őt nem lehet normális kifejezéssel illetni. Ő egy majom.

Talán a felelősség tudat veszett ki belőle egykor, pont mint Pete-ből. Mr. Townshend akkor bukott ki a felelős emberek listájának aljáról is, mikor ezt a bizonyos majmot vette be a bandájába.

 - Vicces, meg minden, de te egy kibaszott idióta vagy, hogy őt választottad – panaszkodik Roger az anyja karosszékéből. Képtelenség komolyan venni, ha még Mrs. Daltrey rózsaszín kalapja is a fején pihen. Egyedül John tud ilyenkor is komoly maradni. Ő igazából mindig csak egy arcot vág. Ez a  ,,Hol a rákban vagyok? Áh, leszarom” arc. Egy kicsit súlyos, de azért beszélni még tud. Néha.

 - Igaza van – jegyzi meg halkan John az apai karosszékből, amin persze katonásan, mereven ül. Titokzatos, és soha, senki sem tudja, hogy mégis mi járhat a fejében. Bár, most bizonyára az újfiún gondolkozik. Vagy a basszusgitárján. Sose lehet tudni.

Pete a hosszú szövegkanapén fekszik, és számolja, hogy hány cigije maradt meg. Szinte ügyet se vet arra, hogy a két bandatag éppen vétózni készül.

 - Szerintem jó a srác. Őrült, de jó – mormolja, mire Roger arca ismét kezd vörössé válni.

 - Rakd már el azt a kurva cigit! Ha anyám meglátja a kanapén, kicsinál! – kiáltja mérgesen, akár egy morcos tacskó.

 - Igenis – üvölt vissza Pete, és kettejük között úgy süvít a szél, hogy szegény John csak próbál nem eldőlni a székkel. A szobát, sőt… lakást beborító vihart végül egy kissé félénk csengőszó szakítja felbe. Az őrült Keith megérkezett.

Hogy eddig pontosan mit tudtak Keithről? Cuki, mert szép, nagy, kerek, szemei vannak, és a frizurája is elég gomba ahhoz, hogy zenéljen. Őrült, mert úgy püföli a dobokat, mint egy szellemileg sérült elmebeteg. Keith, mert így mutatkozott be. A vezetékneve meg valami rövid hülyeség, mint nap, csillag, vagy valami ilyesmi. Ezen kívül semmi.

Roger lassan az ajtóhoz lépked, majd a falnak dőlve kitárja az ajtót. Az újfiú áll ott magányosan, zsebre dugott kezekkel.

 - Gyere! – köszönti mosolyogva a házigazda, mert ő valamiért mindig kedves tud maradni. Ez még egy megoldatlan kérdés. – Ez az ősök háza, szóval, ha lehetséges itt ne verj szét semmit – jegyzi meg Rog.

 - Ja… Kösz, de hoztam magamnak sajátot – mutat Keith a dobverőire, a hátsó zsebében, mire Roger minden ellenszenvét félretéve elneveti magát. Ez a kölyök tényleg őrült.

 - Hibbant vagy – kuncogja, mire Keith csak elpirul. – A többiek itt döglenek bent – teszi hozzá, és a nappalira mutat. Az újfiú tekintete szinte rögtön Johnra szegeződik, aki csak a cipőjét bámulja. Aztán Pete-re néz, aki mosolyogva áll fel mellé. Jár neki az udvariasság medál. Azért mégsem olyan könnyű letagadni az angolságot egyeseknek.

 - Csá, Keith! – nyújtja a kezét, majd csábosan rákacsint, mire szegény John arca teljesen elvörösödik, még így, két méter távolból is, míg Keith egyáltalán nem az a srác, aki nem menne bele a játékba.

 - Kérlek! – leheli. – Csókot! – vágja rá, mire Pete nevetve egy ótvar puszit nyom a kezére, és amint megteszi, Keith pukedlizik. Erre Roger is elkezd kacagni, és Pete sem képes visszafogni magát. Egyedül John ül rémülten a megszokott arckifejezésével, és ki hangsúlyozódik a  ,,Hol a rákban vagyok?” része. Nem is szól semmit, csak némán a mosdó felé sétál. Így a nevetésködében észre sem veszik, hogy eltűnt. Kicsit csendes. Túl csendes.

 - Hát, ő? – mutat az üresen ringatózó karosszékre hirtelen Keith. A többiek odanéznek, de csak a vállukat vonják.

 - Az ökör? – kérdezi Rog. – Ja, ő gyakran csak úgy felszívódik.

 - Ökör? – néz döbbenten az újfiú.

 - Erős, és nyugalmas – nyögi Pete, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Egyáltalán nem az. Inkább abszurd. Vagy egyenesen elképzelhetetlen. – Csak most kicsit, más. Érted – teszi hozzá, a fejét oldalra döntve, mire Keith csak értetlenül bámul rá. Mintha valami macskához beszélne. Kezd teljesen biztos lenni benne, hogy ez a zenekara állatokból áll.

 - Egyébként este megyünk inni, és mostantól neked is ott kell lenned – nyögi ki végre Roger, és Pete a szemével majdnem pofán vágja, amiért az elején olyan előítéletes volt, most meg így nyomul.

Egyébként ők ketten folyamatosan veszekednek, vagy ölelgetik egymást. Senki sem tudja, hogy mikor van mosolyszünet, vagy éppen boldogság. Vagy harc, vagy béke. Vagy kóró, vagy rózsa. Vagy fagyi, vagy spenótfőzelék. Legalábbis John így tudja meghatározni. Igen, ő egy kicsit fura.

 - Csak ha ti fizetitek – feleli öntelten, ami éppen elég közvetlenné teszi ahhoz, hogy csak nevessenek rajta. Mellesleg mind pontosan tudják, hogy nem fognak fizetni. Ki szokott fizetni? Piáért?

John lassan, kimérten sétál vissza közéjük, ahol az újfiú úgy néz rá, mintha valamiféle földönkívüli lenne, amitől ő is ugyanígy tekint vissza. Közösen szemlélik egymást tágra nyílt szemekkel, ami a szobában lévő összes léleknek ugyanannyira kellemetlen. Még Roger szívtelen nagyanyjának szellemének is. Pedig, ő aztán soha életében nem húzott magára fürdőruhát.

A teret bejárja a kínos csend.

 - Öhm, John – nyögi ki nehezen Pete. – Keith is jön a Ballromba, szóval… - halkul el. Egyszerűen képtelen beszélni, míg ezek így nézik egymást. Ufók.

 - Fejezd már be a mondatot! – néz rá mérgesen Rog, és ennyit a kellemetlen csendről.

 - Akkor beszélek, amikor akarok! – feleli hangosan. Pete mindent hangosan szeret. Beszélni, zenélni, énekelni. Ilyenek ezek a Townshendek.

 - Persze most egy szót se bírsz kinyögni, máskor meg be nem áll a szád! – kakaskodnak mindketten, mint egy kiöregedett házaspár. Nem mintha nem azok lennének.

El is kezdenek egymással kiabálni, miközben John egyhelyben álldogál, Keith meg azt se tudja hova nézzen. Kicsit kezdi megbánni, hogy eljött.

 - Izé, ezek mindig ezt csinálják? – kérdi vidáman az újfiú Johnt. Mintha egy apró kölyökmacska nyávogna halkan egy hatalmas, érzelmetlen ökörhöz.

 - Ja.

Nem túl beszédes.

Roger és Pete olyannyira hevesen tépik egymást, hogy észre sem veszik, hogy már rég nem a Daltrey-rezidencián tartózkodnak, hanem a Ballroom szakadt bőrszékein terpeszkednek. Ez egy közepesen népszerű kocsma a belvárosban, ahová főleg drogosok, és gruppie-k járnak. Egyikőjük se keres többet érintésnyinél több örömet. Talán a légkör teszi, vagy a hanyag tulaj.

A hely kifejezetten sötét, és tele cigi füsttel. A falak feketére festettek, és rengeteg karikatúra borítja őket. A bárpult középen, és egy apró színpad hátul. A fiúk is játszottak már rajta párszor, de inkább csak isznak itt. Sokan járnak ide.

 - Persze, mert a te hajad nem lóg a szemedbe? – kiáltja Roger, és minden ismerős jegyzi a mosolyszünetet, meg a halálzónát, ami a Pete és közte lévő szűk pár centit fedi le.

 - Én legalább látom milyen színű a lámpa! – vág vissza a bandavezér. Ez a kék szemek csatája. Veszélyes a közelben tartózkodni, főleg a lányoknak.

Hogy miért fut el minden nő nemű a közelből, aki ismeri őket? Mert jelen esetben a szoknyák a céltáblák, és amelyikük több csibét szed fel magának, az nyer.

Még szerencse, hogy ezt megúszta az összes fiatal lány, aki ma a Ballroom helyett ma másik bárba ment. Már csak Mrs. Hudson söpröget a sarokban, de róla igazából senki sem tudja, hogy nő, vagy férfi. Nagyobb a bajusza, mint bármelyik tagnak a bandából, vagy a bárból. Ő egy igazán különleges egyéniség. Fedhetetlen.

A nagy kakaskodás közben egyszerre mégis két óvatlan lány áll meg az ajtóban, a klubbot nézegetve. Azon tűnődnek, hogy itt vajon van-e zene. A bejáratból alig, de lehet látni a színpadot, így besétálnak. Ahogy közelebb érnek hallani lehet, hogy franciául beszélnek. Valószínűleg Párizsból jöhettek. A hangjukat csak Keith és John hallja, és a köztük ülő két vitéz ügyet sem vet az újonnan érkezett vendégekre. Csak nyúzzák egymást.

Mégis, a két lánykának azonnal megakad a szeme rajtuk. Melléjük érve csak annyit súg az egyikük halkan:

 - Nagyon helyes pár vagytok – suttogja, és már tovább is lépked, kézen fogva a másik csibét.

Rog és Pete hatalmasra tágult szemekkel bámulnak egymásra, majd hirtelen elmosolyodnak. Ez egy jó éjszaka lesz.

 - Huh, bocs fiúk – kezdi Roger leereszkedően.

 - Most magatokra hagyunk – hadar közbe Pete, és megragadja Rogot, majd a lányok felé húzza. Ennyit a banda buliról.

John egy szót sem tud mondani. Egyedül bámulni képes a két székkel odébb ülő Keith kerek szemeibe, míg ő visszafogottan próbál érettnek látszani.

 - Sajnálom – jegyzi meg komolyan. – Gondolom nem pont ilyen beavatásra számítottál – forgatja meg maga előtt a korsó alatti alátétet.

Keith csak elmosolyodik.

 - Úgysem jön össze nekik – vigyorog. – De azért legközelebb mi legyünk hangosabbak – teszi hozzá, és az ökörnek becézett basszusgitáros szájára valamiféle érzelem ül. Most először. Az újfiú leszáll a székéről, és John mellett foglal helyet. Odahajol az arcához, és összehúzza a szemöldökét. – Igen, már látom is – mondja halkan, az arcára mutatva. – Ott bizony egy aprócska, illetlen mosoly rejtőzik. Itt lenne az ideje kiengedni, különben belül fog bajt okozni – böki meg John száját, aki kifejezéstelenül néz szembe vele. Ez a gyerek tényleg őrült. Úgy igazán.

 - Oké – feleli silányan, attól rettegve, hányszor akarja még Keith megbökni.

A dobos vidám arcot ölt magára, majd lehuppan a székéről. – Jól szórakoztam veletek. Majd üzenjetek, meg minden, de most lépek – integet, és már sétál is ki.

John megsemmisülve ül egyedül, orra előtt egy félig üres sörös korsóval, nézve hogyan lép a borongós angol ég alá Keith. Az őrült Keith. Az a Keith, aki valamiért teljesen elbűvölte. És akibe valószínűleg fülig elveszett. Keith, Keith, Keith.

Fogja hirtelen a poharat, és egy húzásra leönti a sört a torkán. Felpattan, és már indul is az újfiú után. Gyorsan kimegy a levegőre, ahol már tisztán lehet hallani a dühös felhők gerjedő morajlását, amikben elvesznek a téglaházak tornyai. Rideg az idő, és John akármerre néz, sehol sem látja a dobost. Bízik a szerencséjében, és elindul jobbra, futva. Az egyik láb a másik után, de még három sarok után sem találja Keith-t.  Rossz oldalt választott, mint mindig. Nem szabadna rábíznia magát olyan dologra, amiből egy évben, ha egyszer jut neki valamennyi.

Szárnyaszegetten néz fel a sötét égre, ahonnan egyszerre ezernyi esőcsepp találja el. Máris csorog a nyakába a víz. Lassan visszaindul, és már közel sem olyan izgalmas az egyik lábát a másik után tenni.

 - Hé! – kiállt egy ismerős hang utána. John gyorsan megfordul, és az újfiút pillantja meg a szomszédos eresz alatt. – Gyere már! – szólal meg újra, és John oda lépked hozzá. Meg van. – Te utánam jöttél? – kérdezi boldogan, mire a basszusgitáros csak egy bólintásra képes. – Értem, azt hiszem – folytatja, majd elhallgat.

A vihar olyan erőteljesen süvít végig London szűk utcáin, hogy szinte kiabálni kell. Erre Entwistle nyílván nem képes. De bízik benne, hogy Keith nem teljesen hülye.

 - Hát – mondja az újfiú. – Ha füvet akarsz, sajnos most nincs – hebegi, és John számára világossá válik, hogy a mai napon felindult érzelmei nem fognak senkit megtalálni, csak egy flúgos, őrült, idióta dobost. Már kezdi kapizsgálni, miért is hívják ökörnek. 

Read More