A következő címkéjű bejegyzések mutatása: One-shot. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: One-shot. Összes bejegyzés megjelenítése

vasárnap

Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem

Cím:
Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
1000+ 
Fandom:
Bob Dylan, The Band Crossover
Szereplők:
Bob Dylan, Robbie Robertson, Albert Grossman
Slash/Nonslash
NA:
Robbie belül. Bobby kívül.
1965, London
Kellemes olvasást!

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.
Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.
Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.
Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam
a szemed.

A szád.
Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.
Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?
Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.
 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.
 - Mi lesz a címe?
 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.
 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.
Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:
 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.
Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.
Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.
 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.
 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.
 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…
 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.
 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.
 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.
 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  
Share:

A moire urine

Cím:
A moire urine


Alcím:
Egy selyem sír
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot, AU
Hangulat:
Hurt/Comfort, Dark, Psyco, BDSM(ish)
Szavak száma:
2500 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Mimi Stanley, Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:
Egy beteg valami izé. Boldog 75-öt Macca.
1975, Liverpool
Kellemes olvasást!


Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.
A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 
Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.
A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.
 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.
Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 
 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.
 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.
 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.
 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.
 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.
 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.
Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.
Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.
 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.
 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.
 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.
Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:
 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.
 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.
 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.
 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.
John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.
 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.
 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.
 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.
 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.
 - Igen, hamvasztást szeretnénk.
 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.
 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.
 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.
 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.
 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.
 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.
 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.
John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.
Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.
 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.
 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.
 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.
A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.
 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.
 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.
 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.
 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.
 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.
 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.
 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.
 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.
 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.
 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.
 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.
 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.
Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.
 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.
Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.
 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.
Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.
 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.
 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?
 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.
 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.
 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.
 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.
 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.
 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.
 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?
 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.
 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.
 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.
 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?
 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…
 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.
 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.
 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.
 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.
 - Éppen egy ügyféllel vagy?
 - Igen.
 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.
 - De…
 - Azt hittem megértetted.
 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.


 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.
 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.




Share:

kedd

Dosztojevszkij

Cím:
Dosztojevszkij


Alcím:
-
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
General
Szavak száma:
871 db
Fandom:
The Monkees
Szereplők:
Mike Nesmith, OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy bóklászó eb.
1958, Texas
Kellemes olvasást!

Már nagyon régen volt ilyen idő, mint ma. A nap hevesen süt a fákra, amiken piroslanak a lédús bogyók, gyümölcsök. Nincs sok belőlük a tegnapi szélvihar miatt. Amik ott maradtak a feslett fa ágain, azok igazi túlélők. Hiába karcolta, karmolta őket a szél zord marka, ők páran meg sem rezzentek. Hősök.
Nos, ezekkel a bogyókkal szemezget az az apró, ökölnyi kiskutya is, akinek még nincs neve. A bőrén alig látszódik az a bolyhos szőr, amiből később a vastag bundája lesz majd. A szemei épphogy kinyíltak, és ő maga sokkal gyengébb, mint aminek látszik. Így, húsz centi hosszan. A halk, gyenge nyüszítéseit senki sem hallja, pedig neki lenne rengeteg mondanivalója. Ehelyett csak ül magas cseresznyefa tövében, és nézi a bíbor színbe öltözött bazsalygó bogyókat. Azok gőgös tekintettel merednek a semmibe, mintha ezzel is csak ingerelnék az apró kutyuskát, aki még azt sem tudja milyen fajta.
A füle le-le konyul néha, míg a sötét, örökké nedves piszeorra feketén csillog. A kis karmocskái hegyesek, míg az ínyéből kikandikáló fogacskák éleivel már most is le tudná harapni a saját nyelvét. Szinte biztos benne, hogy ő egy farkas. Véreb. De legalább sakál. Még ha kutya is. Amikor ez eszébe jut nagyokat ugrik, és a kanyargós autóút melletti fák törzsének támad.
Miután diadalmasan megfélemlítette a közelében lévő összes növényt, elégedetten dobja le magát az egyik bokor árnyékába. Lihegve szemléli a mellette hatalmas zajjal elhaladó autókat, míg néha-néha a hátára feküdve az egyik kósza mogyoróbokorággal játszadozik.
A szél barátságosan simogatja hátát, míg a fűben ólálkodó bogarak kihívóan mennek jobbra-balra. Ezt a kiskutyus nem hagyhatja szó nélkül. Ingerülten ugat rá az ártatlan katicára. Talán a piros szín az, ami -, ha a kölyök számára érzékelhetetlen is -, kihívja haragját. Vakmerő vakkantásait hirtelen egy hatalmas lökés szakítja félbe, ami egy óriás kamion száguldó kocsija után jön, széllökés formájában. A riadt katica kihasználja az eb elkalandozott figyelmét, és gyorsan megfutamodik a helyszínről. Mire a kutya újra visszafordul, keresve ellenségét, annak csak hűlt helyét találja. Dühösen kapar a földbe, de ijedten ugrik hátra, mikor a homokból egyszerre egy kisvakond bújik elő. A kutya értetlenül szagolgatja meg a távolba kémlelő vakondot, aki egy szempillantás alatt el is tűnik. Hiába kezd a kölyök ásni, az ismeretlent már nem éri el.
Beleunva a cseresznyefa árnyékába, és a barátságtalan bogarakba a kutya tovább áll. Mindenhová benéz, minden ajtót megkapargat, míg az eget lassan felhők lepik el. Amíg a kiskölyök az utcákon vándorol a hasa egyre hangosabban korog, mintha az életéért sikoltozna. Furcsa érzés szédíti a kutyát, ahogy a tappancsai elnehezednek, és a látása is gyengül, nem úgy, mint az szaglása. Már most is érzi a szomszédos utcasarkáról az illatát annak a sonkás szendvicsnek, amibe még bele sem fogtak. Bátran indul el, és összeszedve maradék erejét sebesen lohol a kósza illat hívogató képe után.
Mikor szemtől szemben találkozik a kissé összenyomott, de érintetlen szendviccsel rögtön megtorpan, ugyanis egy kéz tartja szorosan. De nem is akármilyen. Egy koszos, izzadt férfi kezéből lóg ki a mennyei eledel, míg az felelőtlenül bóbiskol. Az eb először inkább odébb lépked, de a korgó gyomra rögtön visszaszólítja. A kísértés ördögi hálója elkapja a kiskutyát, aki félénken ugyan, de a szendvicsért kap.
A férfi azonban pont abban a pillanatban húzza el karját, mikor az eb fogacskái összekoccannak. A kölyök biggyeszti ajkát, és szomorúan kezd piszegni, de a férfi megvető pillantással néz vissza rá.

 - Mit képzeltél? – morcog a férfi, majd elégedetten harap nagyot a zsemléjébe. Erre a kutya féltékenyen ugat egyet. – Na! – nyammogja a férfi, majd megrázza a fejét. – Öcsi, ez bűn és bűnhődés. Ha elakarod lopni valakinek az ebédjét, akkor az a minimum, hogy végig nézed, ahogy szépen megeszi – vág vissza, míg kölyök puffogva bújik mancsai mögé. – Vicces kis dög vagy te – mosolyodik el a férfi. – Hol van a gazdád? A szüleid? – kérdezi, de a kutyus csak elkeseredetten vakkant. – Nincsen nyakörved se – jegyzi meg a férfi, majd sajnálkozva ugyan, de a szendvics felét a kutya elé dobja. Az vidáman ugrik rá, és mintha csak zsákmány lenne, irgalmatlanul elejti. A férfi nevetni kezd, majd bekapva ebédje utolsó falatjait hátra dől, élvezve a nap utolsó meleg, vörösen fénylő sugarait. Mikor lomhán lecsukná szemét, hirtelen éles foghegyeket érez a csuklójában. A kutya az, aki éppen a tenyerére vadászik. – Hé, ezt nem szabad! – csapja gyengéden orrba az ebet, aki bocsánatkérően megnyalogatja a saját fogainak lila nyomait. – Ne gyere, te kis rosszcsont – ülteti óvatosan az ölébe, és a kölyök egy mukkanás nélkül hozzásimul. A meleg kis teste boldogan illeszkedik a férfi sudár testéhez. Gyengéden kezdi simogatni, és mire újra ránézne, a kutyus már alszik is. – Na jó, maradhatsz velem, de csak ha jó kutya leszel – súgja a férfi oda neki hallkan, mikor furcsa, nedves érzés önti el a hasát. Az új barátja máris teljesen összenyálazta az ingjét. – Hajj, még sok gondot fogsz nekem okozni, ugye? – sóhajtja a szemét forgatva, de inkább csak tovább simogatja az apróságot. – Az én nevem Mike. Mostantól te vagy Mike kutyája. De valami normálisabb név kellene neked – vakarja meg fejét, mikor ismét egy kamion húz el az úton, ami azonnal felveri álmából a kölyköt. Az haragtól fűtve kezd ugatni, majd lángoló indulattal kezdi kergetni a kamionról lógó kötelet. Mike először csak megrázza magát, majd kutyafuttában inal utánuk. – Ez egy született bajkeverő – szidja magában, és kezd kiabálni olyan hangosan, ahogy csak bír. – DOSZTOJEVSZKIJ! DOSZTOJEVSZKIIIIIIIJ!
Share:

szerda

Skaidrīte

Cím:
Skaidrīte


Alcím:
Dörgő viharrevü
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst, Whump
Szavak száma:
1868 db
Fandom:
Bob Dylan
Szereplők:
Bob Dylan, Joan Baez, Bob Neuwirth, OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy bohóc és egy tündér meséje.
1978, Amerika
Kellemes olvasást!


Állj! Látlak téged, minden egyes porcikád rezzenését, és az arcod apró izmait. Mozognak? Tudom, amit tudok, és éppen rád nézek. Színek. Fehér, piros, lila, fekete. Azt ajánlom nyisd ki jobban az elméd, vagy a végén még lemaradsz valamiről. A figyelmed nélkül elrohanok a szemed elől, és te észre sem veszed hová futottam. Nem tudod ki vagyok? Sebaj, én sem. Nincsen túl sok mindenem, csak az érzékeim, gondolataim, meg a testem. Azt hinnéd nem vagyok elég, de ha jól belegondolsz neked sincs több dolgod. Vajon van annyi szín a fejedben, hogy gazdagabbnak mondhasd magad nálam? Egy bohócot nem nehéz leelőzni, nem? Akkor kezdj bele a csatába, különben meglógok előled, és milyen kínos veszteni egy bolond ellen. Kezd!

1978. Egy bohóc lép ki a sötétből, és mintha tükörként lejtene táncot az átkozottak előtt, nevet, akár egy tébolyodott. Utána egy pillanat alatt lecsillapszik, és arcára komoly mogorvaság ül ki. Megszólal.
 - Köszöntök mindenkit itt nálunk a pokolban! – harsan fel haláli kacaja, majd ismét elcsendesedik. A közönség soraiban sugdolózás. A bohóc hangja gyötrelmes, és az arcán szétfolyt a festék. A kalapján művirágok, míg fehér ingje fölött mellény, és megannyi virágmintás, színtől duzzadó kendő. Erről a földről jött egyáltalán?
Zenélni kezd.
Mindenki csak ezért jött el ma este, hogy hallja Bob Dylant.
Mire a koncertnek vége, a bohóc nem hajlandó megválni maskarájától. Mintha hozzá nőtt volna, új arcként viseli. Felesleges lenne tagadni, Bob Dylan bizonyára megbolondult.
A dallamok elborítják a mezőt, és annak minden lelkét, mintha egy ritmus kilépne a gitárból, és mindenkit felkérne táncolni. Egy kecses derekú, telt keblű lány az, lenge ruhában. Talán ő csábította ezt a bohócot is a zene ölelésébe. A világ csillagai mind egyszerre gyűlnek az égre itt a dörgő viharrevü fölött, akár egy ünnep, amit bizony mindenkinek meg kell élnie. Nincs kivétel.
Míg a koncert fényei elérnek a vele együtt érkezett cirkus standjaihoz, épp úgy a dalokat is tisztán hallani. Csak az megy a színpad elé, aki látni akarja a zenét. Hát, ez a bohóc háttal áll.
Eközben a mulatság folyik hátul, és az óriáskerék mögött, a piros-fehér sávos sátor előtt, a lakókocsiktól jobbra a ritmus tündére táncol. Körbe veszik gyerekek, akik énekelnek. Nem tudni mit, talán nem is egy éneket, de az biztos, hogy sokkal szívesebben nézné mindenki ezt a forgó kört, mint azt a vén, őrült bohócot a porondon. Legalábbis ezt hinnénk. A csavar csupán annyi, hogy a lány legszívesebben az égen repülne, onnan tekintene le a bolondra, aki a húrokat tépi. Vagy simogatja? Ami ilyen hangokat szül, az nem lehet az égő tűz poklában, csak az emberekében.
Az idő lassan tovaszáll. A koncert véget ér, és mindenki megindul haza, vagy a cirkuszi játékok erdejébe.
A szülők megérkeznek gyerekeikért, és a ritmus táncoslábú, barna szépsége lépteit egyre kecsesebben lejti.
 - Ó, köszönöm, hogy vigyázott rá! – köszön az egyik láthatóan vagyonos apuka, míg rolexxel díszitett karjában kislányát szorítja. – Maga egy igazi tündér! – mosolyog kivillantva tökéletes, fénylő fogsorát.
 - Ugyan, örültem, hogy megismerkedhettem Mayával! – feleli a lány üdén, míg két kisfiú a csípőjébe kapaszkodva keres menedéket.
 - Ugye holnap is itt lesz még? – kérdi felfedve gyarlóságát, de a kiszemeltje vidáman bólogat. – Csak hétfőn mennek tovább, ha jól tudom – teszi hozzá.
 - Így van – feleli a lány üdén, majd bájosan a gyermek felé int. A pár lomhán távozik, és a lány két apró hódolójához hajol.
Bob Dylan elégedett, és kezd teljesen kijózanodni. Hátra vonul a vackába, hogy ígérete szerint levesse magáról új arcát, de  képtelen a húsát tépni, túlságosan hozzánőtt. Inkább csak farkasszemet néz a tiszta, előre kikészített ruhákkal, amik valószínűleg holnapig meg sem fognak moccanni. Az öltözője szűkös, és a hozzá tartozó hűtőben csak víz van, semmi más. Akár csalódott is lehetne.
Unottan sétál ki inkább, hátat fordítva a víznek és a ruháknak. Kilép a zugából, majd egyszerre Bob Neuwirth-el találja szemben magát.
 - Hé Bob – szól az egyik.
 - Csá Bob – vágja rá a másik.
 - Mit terveztél mára? – Kérdi Neuwirth belekortyolva kezében hordozott laposüvegébe. – Voltál már kint? – mutat a csillogó óriáskerék felé. – Kurva szép.
 - Még nem.
 - Már alig van egy-két ember hátul. Gyere, nézzük meg! – ragadja meg Bob a bohóc vállát. Megindulnak lassan a fényárban úszó karnevál felé, ahol már csak néhány magányos szív lézeng.

A múzsa a céllövölde oldalán ül, ölében egy feketebőrű, sovány kisfiúval, aki alig lehet négyéves. Kerek szemei ragyognak, ahogy a lányra néz. Talán életében most először szerelmes. Egy olyan tündérbe, mint fogadott anyja, könnyen beleszeret bárki.
A kisfiú érdeklődését viszont így is nehéz lekötni éjfél után. Egyszerre felugrik a lány kebleiről, és futásnak ered.
 - Várj! Spencer! – kiált édes hangon utána, majd akár egy tollpihe, ő is leugrik.
 A kisfiú egészen az ismeretlen bohócnak öltözött férfiig fut. Előtte állva szoborrá válik, és csak csodálja a tébolyodott abszurd kinézetét.
 - Te egy bohóc vagy? – néz fel rá.
 - Nem, hercegnő. Ugye nem folyt el a sminkem? – tapogatja meg a bolond az arcát, mire a kis Spencer hangosan nevetni kezd, Neuwirth-el egyetemben. Hirtelen azonban az angyal is megérkezik, és falatnyi ruháját fel-fel emeli a gyengéd szél szárnya. Gyorsan karjaiba fogja védencét, és mosolyogva ezt súgja:
 - Meg vagy, te kis szökevény – vigyorog, majd felemeli udvarlóját. – Elnézést, így este kicsit elevenek vagyunk – csíp bele finoman Spencer orcájába.
 - Képzeld, a bácsi egy hercegnő – kuncog a fiúcska.
 - Igen? – kerekednek el a tündérke szemei. – Hát, akkor meg kell hajolnunk előtte! Ugye úriember voltál, és meghajoltál előtte? – játszadozik arcával a lány, amit a két férfi csak szájtátva bámul, és lesi a takargatott idomokat.
 - Nem – rágja körmét Spencer kacéran.
 - Akkor itt az idő – hajol meg a lány, majd a két ismeretlenre néz. – Elnézést még egyszer!
 - Hagyja csak, ennek itt öt kölyke van, már megszokta – Mutat Bob a bohócra hetykén, és az elmosolyodik helyeselve.
 - Ó, az kemény munka – Rebegi a lány. – Én álltalában húszra szoktam ügyelni, de most úgy alakult, hogy szintén én vigyázok az egyik koncertmérnök fiára, ameddig elpakolják a dolgokat. Azt hiszem az év végére Mr. Tucker-el nagyon jó barátok leszünk – fordul a kisfiúhoz, aki nem tud betelni angyala látványával.
 - Tucker? Ő az, akiről már meséltem – vágja Neuwirth oldalba a bohócot. -  Behangolta a gitáromat. Én már lassan megsüketülök – hadonászik. – Ha szeretnéd elviszem Spencert az apukájához, már biztosan végeztek, neked meg addig sem kell gyerekcsőszködni – ajánlja fel Bob, mire a lány fellélegzik.
 - Azt nagyon megköszönném – vigyorog az angyal, és átadja udvarlóját Bobnak. – Szia Spencer! – integet felé vidáman, ahogy a két fiú távolodik. A lány mélyet sóhajt, majd arca egyből kis virul, ahogy meglátja a szótlan bohóc fehérre mázolt fejét. – Szóval öt poronty? – Dylan bólogat. – Egyébként Skaidrīte vagyok – nyújtja kecsesen keskeny kezét, és a bohóc gyengéden rázza meg azt.
 - Bob Dylan – vágja rá, mire a lány arcára kacér vigyor mászik.
 - Szóval a te hibád, hogy egész éjjel egy óvodát is nyithattam volna – mormolja.
 - Eltaláltad.
 - Most vagy itt hátul először? Még nem láttalak erre, pedig egy ideje ugyanott utazunk – mondja a lány körbe nézve, míg a fények lassan kialszanak a legtöbb helyen.
 - Igen.
 - Hát, nagyon örültem Mr. Dylan! – kezd hátrálni a tündér. – Remélem még látjuk egymást! – köszön el aranyosan, és a bohóc elmosolyodik.
Miután elhagyja a karnevál kapuit az összes lámpás kialszik, és az óriáskerék is csak vasdarabbá válik. Nem kell sokáig mennie, hamarosan a lakóautójában találja magát, ahol Joan és Bob vár rá.
Neuwirth egyből feláll a kanapéról, és cigijét kezébe kapja.
 - Na, meghúztad? – kérdi.
 - Ilyet egy hölgy előtt? – mutat a bohóc Joanra.
 - Ugyan már, amióta tudom mikor menstruál, nem tudom mit kéne előle tikolni – vigyorodik el Bob, mire Joan erősen belé rúg. – Asszony! – kiált újra, de csak még egy rúgást kap.
 - Ha te is ugyanazt láttad volna, amit én, tudnád, ez a csaj nem egy ötperces menet. Nem hinném, hogy könnyen adja magát, mint Joan – hadarja, mire a lány felpattan.
 - Bob! – nyávog.
 - Hé, őt most miért nem rúgod hasba? – panaszkodik Neuwirth.
 - Mert őt szeretem, de téged utállak – vágja rá Joan, mire Bob sebesen ráugrik. – Na! – ellenkezik az énekesnő, de Neuwirth hezitálás nélkül megcsókolja, és Joan ellágyul.
 - Skacok, ne az én kanapémon, lécci – vág unott képet a bohóc, mire Bob azonnal karjába kapja Joant, az ajtó felé indulva. Mindketten eltűnnek, és Bob Dylan ismét egyedül marad.

Mire a déli napsugarak meglátják a karnevált, a teret újabb embersereg tölti fel, és a bámészkodók a standok között bolyonganak. Egyikük sem veszi észre a napszemüveg mögé rejtőzött Bob Dylant, aki ezúttal régi arcát húzta magára. Ahogy kerülgeti a tömeget, hirtelen végre megpillantja Skaidrīte gyémántként csillogó mosolyát, ahogy egy öreg, rolexes férfival beszélget. Közelebb lép, majd mikor a lány megpillantja, az fel is harsan:
 - Ó, maga az? Kérem siessen, mert bent nem látni semmit – kacsint Bob felé, majd mellé sétál. – Bocsi Josh, de el kell igazítanom a szerelőt – mondja a férfinak, és karon fogva Dylant hátra vonszolja. Csak akkor szól egy szót, mikor már a céllövölde raktárában vannak. – Sajnálom, de már nem tudtam lerázni ezt a pacákot magamról – simítja meg gyengéden Bob vállát.
 - Semmi baj, úgy is beszélni akartam veled – rázza a fejét Dylan.
A szoba nyirkos, és az egyetlen fény egy pár centis, sötétített ablakon szűrődik be, majd csillan meg a fal mellé támasztott fénylő plüssállatok üvegszemein. Dobozok hada áll erre-arra.
 - Ó – vigyorodik el Skaidrīte. – Megtisztelő – túr a hajába. – Remélem romantikus értelemben – pirul el a lány arca.
 - Nem gondoltam, hogy könnyen kapható lány vagy – lép közelebb Bob.
 - Jól tetted. Bár, te vagy az első. Tudod olyan országból jöttem, ahol pénzért ez ember bármit megkaphat. Nem ámítom magam tündérmesékkel. A férfiak csak egy dolgot akarnak, és ha megkapták már mennek is tovább. Egy hozzám hasonló lány, akit soha többé nem látnak tökéletes préda. Te meg sztár vagy. Nem számítottam erre – mondja a földel szemezve.
 - Akkor engem is le akarsz rázni? – kérdi Bob.
 - Ha azt mondanám igen, elmennél? – néz fel a tündér.
 - Hát, talán megkérdezném még, de igen. Nem szeretem az erőszakot – fintorog a bolond, mire a lány lassan bazsalyogni kezd. – De igazad van. Nekem feleségem van meg öt kölyköm. Nem igazán vehetlek el. De szeretek olyan csodás lények társaságában lenni, mint te.  Ez a híresség mellé jár. A kérdés csak az, hogy belül is ilyen csodás vagy-e.
 - Ha ezt így mondod, úgy csak az önbecsülésem derül ki, nem az, hogy valóban milyen vagyok belül – mosolyodik el a lány vidáman. – De arról még nem volt szó, hogy vajon én is a közeledben akarok-e lenni.
 - Ez rajtad áll – feleli Bob kezét a zsebébe dugva.
 - Őszinte embernek szeretném magam tartani, ezért egy visszafogott nemet mondok. De ne aggódj, az unokáim mind tudni fogják, hogy annak idején megkörnyékezett a nagy Bob Dylan – csicsereg Skaidrīte angyali hangja, és a bohóc felnevet. Nem számított másra. – Ha jól sejtem nem okoztam csalódást.
 - Nem bizony. Te az a fajta lány vagy, akibe halálosan beleszeretnek, vagy akit öt perc után félredobnak. Nincs semmi átmenet, és félsz, hogy rosszul válaszhatsz – szavalja a férfi, mire a lány összehúzza a szemöldökét. – Azt hiszem sikerült megbántsalak – teszi hozzá lezseren, és Skaidrīte helyeslően néz vissza rá. – Jobb, ha most megyek – mondja, és bármilyen szívélyes búcsú nélkül kisétál. Talán el kellene felejtenie ezt az egészet. Valóban megér neki ez a lány ennyi fáradtságot?
Leszáll az éj. Egy újabb koncert, újabb vígasság. Skaidrīte ismét a gyermekek gyűrűjében találja magát. Énekel nekik, mesél. Néha ugyanazt, amit a színpadon Bob, a bohóc.

Share:

BTemplates.com

Üzemeltető: Blogger.

Labels