Szökőév - Tizenhárom

Szökőév - Tizenhárom

The saga of Pepote Rouge - A Pepote Rouge meséje

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Oké srácok, nincs táblázat. Igen, egy lusta disznó vagyok. Ez van. Örülni inkább az új fejezetnek, meg minden. Nem tudom miért, de most úgy a moodban voltam, hogy írjam kicsit. Ez esett. Kellemes olvasást hozzá, ez már a második évad. Minden kicsit új, kicsit más. Döntsétek el, hogy tetszik-e. 

Kellemes olvasást!

 - Na, figyelj hercegnőm! – néz Levon árgus szemekkel, kissé megrovó tekintettel, míg Kitty a tükör előtt állva kuncog azon, ahogy felöltöztették. A legdrágább öltönyt kapta Ronnie-tól, és törttojás színű inget adott rá Lee, miután erősen le is szorította melleit. – Figyelnél, édeske? – könyököl a dobos az asztalra, miután megfáradtan bambul maga elé.

 - Jó, jó bocsi – rázza meg magát a lány, arcára komolyságot erőltetve. – Koncentrálok! – teszi hozzá az asztalhoz ülve.

 - Kezdjük a mozgásoddal – méri fel Levon részletesen Kitet. – Nem viselkedhetsz túl nőiesen. Kivillantod a kerek kis segged, és már le is esik neki a dolog. Az ilyen szemetek kiszimatolják az ilyesmit, hidd el. Ki se húzd magad, ha lehet, mert túl csinos alakod van. Inkább görnyedj csak össze, és ne nézz túl sokat a szemébe se. Csak legyél passzív, és ennyi – szónokol a dobos. – A hangod is mélyítsd el picit.

 - És mit mondjak a gyerekkoromról?

 - Próbálj minél hitelesebbnek tűnni, mert a pasi angol. Ne a teljes igazságot mond, de ne is legyen az egész kitaláció se. Általában mindig csak Ronnie-t szokták kérdezni, de most szinte csak veled fognak beszélni. Semmit sem tudnak rólad, és minden tinilány kíváncsi. A fotón még véletlenül se mosolyogj – folytatja lelkesen, miközben az ajtó mögött Robbie és Ricky a Hawkot várják. Hallgatóznak, és értenének is mindent, ha Lee nem gondolna erre is. Halk. Ha a kishercegnőjével beszél kimondottan visszafogott. Amióta megtörtént a börtönregény, a dobos teljesen megváltozott. Mintha megkomolyodott volna. Főleg, ha a kis harmonikás is a közelben van. Már nem csapkodja a vállát, vagy túrja fel a haját, mint régen.

Ami azt illeti nem csak ő fordult más irányba a csapatból. Robbie pont, hogy hangosabb lett. Kit állandó társasága miatt beléköltözött az élet, és a vidámság. Szinte folyamatosan mosolyog, ahogy Rick is. Legjobb barátokká váltak, és nehéz őket kettéválasztani. Együtt rohannak Kitty után. Ellopják a ruháit, és folyamatosan le akarják itatni. A tény, hogy néha sikerül, egyedül Lee munkáját nehezíti meg. Az egész olyan, akár egy idegölő sakkjátszma, amit Kitty nem nyerhet meg egyedül. Az egyetlen dolog, ami a lány szerencséjére válik az a folytonos rohanás, amiben Ronnie az egész zenekart tartja. Lemezfelvételek, interjúk, fellépések, turnék, nagyvárosok. Az év egy megállíthatatlan körforgás.

A Hawk viszont, akárhogy is látszik, rég elásta a csatabárdot. Bár, egy ideje már csak a pénzt, és a hírnevet látja a kis Kitty-ben. Így van ez most is.

A mai nap különleges. Az első fontos interjú az, amire a két szőkeség készül éppen, abban a szobában, ahonnan pár hete Cleveland-be indultak, a Square hotel falai között. A nosztalgikus élményhez többek között az is hozzájárul, hogy a New York belvárosába vezető úton Kit hamarosan ismét megpillanthatja majd a Foothill School of Fine Arts nevű iskolát, ahol legutóbb meghúzta magát. Sosem gondolta, hogy valaha több pénzel tér ide vissza úgy, hogy akár az egész épületet is kibérelhetné magának. Viszont nem csak ez változott. A város mintha kibimbózott volna a tavaszi napsugarak melegében, mert a felismerhetetlenségig megváltozott. A kopár ágakon most duzzadó rügyek sorakoznak, ahol eddig összefonnyadt, szürke botokat sodort a szél. A parkokat dús fűtakaró borítja, a virágok színesednek, és az ég gyönyörű kéken tündököl, tele csiripelő madarakkal.

Kit maga nem sokat változott azóta. A haját levágták, és a mellét egyre jobban el tudja tűntetni. Egyedül a dereka ment kissé össze, és a csípője nőtt meg, ami így nőies alakot ad neki, akár az egyre kerekebb feneke. A szempillái folyamatosan nőnek, míg az arcáról eltűnt minden régi heg, monokli. Szebb, mint valaha, ez mindenkinek szemet szúr. Talán a tavasz, talán a boldogság tette ilyenné, a lényegen nem változtathat.

Rengeteg lány rajongója van, és a számuk csak nő napról, napra. Szinte képtelenség leráznia őket Lee segítsége nélkül. Robbie meg még csak nem is sejti az igazságot. A gitáros szakadtalanul próbálja lehámozni a lányról a ruháját, természetesen sikertelenül. Kit nehezen tudja türtőztetni magát, de végül mindig eltolja magától Robbie-t. Ő nem kétkedik. A szemét olyan lila hályog fedi, hogy még egy méterre sem lát. Így nem nehéz kijátszani, még ha nem is erőszakos. Robertson igazán finom, és tapintatos tud lenni. Ugyan csintalan, de szelíd. Sosem bántaná Kitet, vagy kényszerítené olyanra, amit nem akar. A baj csak az, hogy ettől Kitty csak még jobban megbolondul érte. Rob pedig, érzi, mindennél jobban. Ez mindenki számára elég nyilvánvaló, Ricky mégsem tud egy percig sem negatív lenni. Minden pillanatot áldásosan él meg, amit Kit oldalán tölthet. Ő sosem szűnik meg a jófiú szerepben tetszelegni.

 - Szerinted mit csinálnak odabent? – kérdezi Ricky somolyogva, huncut ábrázattal, akár a kisfiú, aki a szomszédlány után kémked.

 - Gondolom Lee felöltözteti Kitet, meg mond neki pár dolgot – vigyorodik el Robbie is, ahogy elszalad előtte Kitty csupasz teste.

 - De miért ő? Miért nem mi vagyunk odabent? – húzza össze szemét a basszusgitáros, majd köhint egyet. – Mondjuk mi nem pont „fel” öltöztetnénk – nevet ártatlanul.

 - Tudod, az ilyen megjegyzéseid miatt nem vagyunk odabent. Különben is, Ronnie úgy védi Kitet, mint valami koronaégszert. A múltkor is egy külön hotelba rakta. Még mákunk van, hogy most csak egy emelet van köztünk – hadarja Robbie lelkesen.

Mindketten az ajtónak dőlve várják, hogy egy-egy hangosabb kacaj, vagy kiáltás elhagyja a szobát, de azok csak nem jönnek. Még akkor sem, ha ezzel nagyot kockáztatnak, a Hawk haragja nem játék.

Azt ajtó hamarosan kinyílik, és a két szőkeség nincs meglepve Rick és Robbie társaságán. Azon annál inkább, ahogy hatalmasra tágult szemmel nézik meg a kivételesen helyrepofozott Kitet. A kissé hullámos haja ki van fésülve, ahogy a teste drága öltönybe van öltöztetve. Igazi hercegnek néz ki.

 - Na, itt vagytok! – jelen meg Ronnie hirtelen a folyosó végén. – Ti is jönni akartok? – néz ferdén Ricky-re és Robra, akik határozatlanul bólogatnak.

 - Szó sem lehet róla – szól közbe Kitty mézes hangján, ugyanakkor markánsan. – Csak megzavarnátok, és a végén valami hülyeséget mondanék. – Erre Robbie hasba csapja Ricket, majd egyenesen meghajol, akár egy apród, a másik meg utána.

 - Ahogy óhajtja, Sir Christopher – mosolyodik el, és Kit gőgösen emeli a plafon felé orrát.

 - Bohóckodás helyett inkább megkereshetnétek Richardot. Csúnyán köhögött tegnap, lehet, hogy nincs jól – szól közbe Levon, és a két kisinas már fut is el. Ezt látva mindhárman nevetni kezdenek.

 - Szép kis háremet neveltél magadnak, Kitie fiú – jegyzi meg röhögve Ronnie.

 - Még te is a tagja lehetsz – kacsint a lány kacéran, és a Hawk férfiasan vállon fogja, maga mellé húzva. – Látom nem gondolkodsz rajta túl sokat – teszi hozzá halkan.

 - Jajj, te kis suhanc – szortíja meg Hawkins erősen, majd Lee felé pislant. – Hogy is szoktad hívni? Herceg?

 - Kisherceg -  dünnyögi Levon, és Ron rögtön ismétli is.

 - Kisherceg, hm? – néz le a magasból Kit alacsony termetére, majd elmosolyodik. Az viszont még önmagában sem tudja eldönteni, hogy a lány szépsége, vagy az általa kapott figyelem tette boldoggá. – Christopher Jake, a kisherceg – súgja, majd hirtelen hátra mutat. – Ezek az idióták még sok dalt fognak rólad írni, ebben biztos vagyok. Olyan vagy, akár egy igazi múzsa…

 - Ezt a dumát tartogasd az interjúra – vág közbe a dobos, aki kétkedően néz Ronnie-ra. A Hawk elcsendesedik, és egyszerűen egy cipzárt húz ajkai közé.

Különös módon tényleg nem is szólal meg, amíg le nem érnek a hallba, ahol már vár rájuk az idős riporter.

Egy vörösbársony kanapén ül, miközben a heti újságot lapozza át, orrán vastagkeretes szemüvegével. Már messziről látszik rajta, hogy Európából jött. A ruhái kifinomultak, és a mozgása kimért. Mintha csak egy nagy csatára készülne.

A fiúk ezt meglátva kissé el is vesztik önbizalmukat, nem úgy, mint Hawkins. Ő magabiztosan lépked az idős férfi elé, a hátán hozva a két szőkét.

 - Adjon Isten! – köszönti Ronnie hangosan az ismeretlent, megjátszva az igazi, hangos amerikait, aki csak hamburgert, meg steaket zabál egész életében. A külföldiek erre kíváncsiak. Ezt várják.

 - Fogadj Isten! – teszi le lassan az újságot, ahogy a tekintete találkozik a Hawk-kal. Feláll, és a kezét nyújtja.

 - Phillip Graham – mondja mély, dörgős hangján, és már ennyiből is visszahangzik az akcentusa. – Örvendek a szerencsének.

 - Ronnie Hawkins – mosolyog Ron a fogait villantva, majd a háta mögé húzza karját. – Ők itt Levon Helm, az én agyafúrt dobosom, és Kit Jake, a kishercegünk – mutatja be őket egymásnak, és ők sorban kezet ráznak a riporterrel. Mr. Graham reakciója közömbösebb, mint eddig.

 - Akkor kezdhetjük? – foglal ismét helye, ahogy a többiek is körülötte. Akármilyen morcos vénembernek tűnik, ő van a középpontban, még véletlenül sem Ronnie. – Először a személyes profilukat csináljuk meg, aztán átmegyünk a Pepote Rouge-ba. Nincs messze, egy kis bár. Ott vár ránk a fotós, és néhány újságíró a kisebb magazinoktól – szónokol a férfi, és a többiek beleegyezően bólogatnak. – Nos… – veszi elő apró jegyzetfüzetét. – Tudja mit, Mr. Hawkins? Maga, és Mr. Helm már most is nyugodtan átfáradhatnak a szomszédba. Hogy őszinte legyek, Ronnie, magáról már szinte mindent tudunk. A profilja teljes, nem úgy, mint harmonikásáé – néz kettejükre teljes komolysággal. Lee már óvó tekintettel kémleli Ronnie-t, hátha ordítani, vagy hisztériázni kezd, de a Hawk ennél okosabb. Pontosan tudja, hogy Kit hírneve jelenleg sokkal fontosabb neki, mint a sajátja. Elmosolyodik, majd némán újra kezet fog a riporterrel.  

 - Menj csak, én most itt maradok, jó? – szól hozzá Levon, és Hawkins már el is mengy. Most jobban érdekli az alkohol, és a nők, amik a bárban már várnak rá. Mr. Graham mégis gyanakvóan méri fel a dobost. A kétely megszületett benne, hogy valami nincs rendben a kisherceggel. Ezt nevezhetjük egyfajta próbának is, amin a harmonikás megbukott. – Elnézést – szabadkozik Lee, miközben próbálja menteni a menthetőt. – Nem szeretjük Kitet egyedül hagyni, mert tudja, a lányok néha képesek lerohanni – mormolja hátra dőlve, mire Jake hirtelen kezdi kigombolni az ingnyakát, majd lehúzva azt megmutatja a nemrég szerzett foltjait, amik a kulcscsontján terülnek el. A legutóbbi koncert eredményeképpen állítanak tökéletes példát a rajongói szeretetének. Az idős férfi meglepettnek tűnik a foltokat látva.

 - Még sosem láttam ilyesmit, hogy őszinte legyek. Pedig már régóta vagyok a szakmában – vakarja fejét, és még a füzetébe is elfelejt irkálni.

 - A blues rock sem – feleli a lány visszafogottan, és Graham elmosolyodik.

 - Ez így igaz – a riporter észbe kapva megrázza tagjait, majd a tollához kap. – Mióta ilyen súlyos a helyzet?

 - Nem mondanám annyira súlyosnak – feleli Lee, próbálva elvonni a figyelmet a lányról. – Még csak párszor fordult elő, hogy az utcán is ránk találtak. Általában kedves, aranyos rajongóink vannak, de a tömegben a sok kicsi sokra megy, érti. Tízesével, vagy húszasával vannak, és mind ugyanannyit akarnak. Türelmetlenül. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak gondoskodnunk kell a biztonságról, mióta Kit is velünk van.

 - Ezek szerint Kit a célpont. Mondjuk ilyen külsővel nem is csoda – dob el Mr. Graham egy illetéktelen bókot közönyösen. – Ha jól tudom Kit, te is a tengerentúlról jöttél.

 - Manchesterből.

 - Igen, érezni a kiejtéseden, hogy nem Londoni vagy. Hogyan kerültél ide? – kérdezi érdeklődően, míg a lány nagyot nyel.

 - Ronnie baráti körébe tartozott Kitie édesanyja, aki légiutaskísérő volt. Sokat láttuk Kitet, aztán egyszer úgy döntött, hogy végleg itt marad – hazudik Levon briliánsan. – Mrs. Christophert pedig, nem is olyan régen előléptették, és már csak irodai munkát végez, ugye? – néz a lányra, aki meggyőzően helyesel.

 - Gyakran betegeskedett, amíg repült. Jobb is, hogy otthon van – teszi hozzá.

 - Nem hiányzik magának? – mormolja a jegyzete mögül a riporter, mire Lee képtelen visszafognia magát.

 - Ó, dehogynem. Nem is tudok élni a gyönyörű mosolya nélkül – hadarja, és Kitty hangosan kezd nevetni, ellentétben Mr. Grahammel, aki inkább csak próbálja álcázni megvetését, ami szerencsére jól leköti ahhoz, hogy ne gondoljon Lee ismételt fedezésére.

 - Ha szabad megkérdeznem, mi a teljes neve, Kit?

 - Jake Christopher. Igazából a Kit csak a Chris rövidítése. Nagyon kevesen szólítanak Jake-nek – feleli a lány, és valójában ez az utolsó mondata. Ezek után Levon figyelmesen, és precízen rendezi úgy a beszélgetés menetét, hogy a kishercegnek ne kelljen megszólalnia. Szerencsére van annyi sármja, hogy lekötse Mr. Graham figyelmét.

Mikor a beszélgetés végére érnek, Kit könnyedén el tud szabadulni tőlük, fel a szobájába. Levon elégedetten kíséri át az újságírót a bárba, aki tudja, hogyha a kis harmonikásról meg akar tudni valamit, a dobost kell kérdeznie. Ugyan legtöbb esetben szereti lerántani a leplet a titkokról, most őt magát is elvarázsolja Kit rejtélyesége. Ezt akarja leadni az újságban. A misztikus harmonikást, aki nem tartozik sehová. Akiről alig tudni valamit.

Kitty vidáman fut fel a lépcsősoron, be a szobájába. Ahogy magára csukja az ajtót, elszállnak felőle a kétségek, és nyugodt szívvel sétál ágyáig, amibe aztán ráugrik. Sóhajtva nyújtja ki görnyedt izmait, és már bele is feledkezne teendőibe, mikor hirtelen kinyílik mögötte a fürdőszoba. A pára felhőkent fedi el a szoba plafonját, míg Robbie kedélyesen lép elő.

 - Mit csinálsz itt? – förmed a lányra Robertson, ezzel fel is ébresztve.

 - Pihennék kicsit a saját ágyamon, egyedül – nyögi, majd a hátára fordul, és találkozik Robbie félmeztelen testével. – Mit szatírkodsz? – morog, mire Rob kihasználva az alkalmat befeszíti izmait. A teste, akár egy görögistené.

 - Mi hárman nyomorgunk egy szobában. Éppen foglalt volt a fürdő, hát lejöttem. Ti úgyis interjúztok, nem? – mondja, leülve az ágy sarkába. – Egyébként –, válik az arca kacérrá –, ma nagyon csinos vagy – simítja meg lassan Kit térdét. – Már meg sem tudom mondani, mikor voltunk utoljára így, kettesben – mosolyodik el.

 - Még át kell mennem a Pepote Rouge-ba – feleli, leplezve izgatottságát.

 - El vagy kényeztetve, nem is kellek ide – kuncog Robbie, amivel teljesen ellágyítja Kitty-t. A kisherceg lassan felül, hogy még közelebb tudja magát Robertson erős, izmos karjaihoz.

 - Hogyne kellenél? – súgja halkan a fülébe, majd finoman a fiú vállára hajtja fejét. – Ugye elkísérsz?

 - Persze, ha nem zavarlak meg – vigyorodik el gúnyosan a gitáros.

 - Már rég elcsesztél mindent, nem számít – válaszolja Kit gyengéden, és Robbie nem bír bármivel is többet várni, hogy újra megpillanthassa Kitty zafírkék szemét. Ahogy felé fordul, a világ hirtelen összeesik talapzata felett, és a nap lassan magához öleli az eget. A virágok elvesztik színüket, és mind kifehérednek. Tiszta, érintetlen érzés fogja el Robbie-t. Az agyában zárlat, a gyomrában dinamit.

 - Szeretlek – csúszik ki a fiú száján. Ez a legártatlanabb, legőszintébb dolog, ami valaha elhagyta ajkait.

Kit élénk tekintetére árnyék ül, ahogy ábrázata kétségbeesetté válik. A félelem hálója szővi át testét, míg ő maga elhúzódik Robertsontól.

Csak kis kérdésként. Szerintetek ki mellett fog Kit végül kikötni? 

Read More

Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem

Cím:		Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem
Alcím:		-
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		1000+
Fandom:		Bob Dylan, The Band Crossover
Szereplők:		Bob Dylan, Robbie Robertson, Albert Grossman
Slash/Nonslash
NA:	Robbie belül. Bobby kívül.		1965, London
Bob Dylan - Gates of Eden
Kellemes olvasást!

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.

Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.

Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.

Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam

a szemed.

A szád.

Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.

Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?

Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.

 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.

 - Mi lesz a címe?

 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.

 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.

Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:

 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.

Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.

Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.

 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.

 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.

 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…

 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.

 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.

 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.

 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  

Read More

Run away from me - Easter Special

Run away from me - Menekülj előlem

The Who * RPS * One-shot * Sillyfic * Ficlet * PG * Zene

Egy kis húsvéti móka a Who társaságában. 0 komolyság, 100 melegség. Csak a szokásos, tudjátok. Ó, és egy halott. Bocsi állatvédők, de tényleg. 

Kellemes olvasást!

Tavasz volt.

Az égen mégis szürke, színtelen felhők úsztak, és a kék ég csak néhány szűk résen át nézett ki néha. Talán megijedt a sok embertől, akik hirtelen mind a természetbe szabadultak, hogy színes tojásokat rejtsenek el. Persze a gyerekeknek.

Szóval a Who éppen fotózást tartott a Central Parkban, és fogalmuk sem volt, hogy mi a frászt művel a sok kölyök a bokrok között.

A fotós próbált magyarázni nekik valamit, de az amerikai hagyományok valamiért viccnek tűntek a négy idiótának.

 - Tehát keresik a tojásokat? – kérdezte Daltrey kedvesen, a szőke loknijait lobogtatva a szélben.

 - Miért nem nyúlnak a gatyájukba? – szólt közbe Pete, mire Keith nevetés helyett félrenyelte kacaját. John megszeppenve kezdte ápolgatni a fulladozó dobost, míg Roger megvető pillantásokkal próbálta fegyelmezni Pete-et. Sikerült tíz perc alatt magukra haragítaniuk egy egész államot. Maradt úgy ötven, ahol turnézhatnak. A fotós le is lépett.

 - Fogd be Pete, mindenki érdekében – jegyezte meg hallkan az énekes, mire a gitáros csípőre tett kézzel dőlt az apró Rog fölé.

 - Mi az, Eggball Wizard? – súgta gúnyosan, és Roger pirulva húzta kezeit arcához, majd gyorsan előre totyogott. – Ez az, fuss csak Daltrey, fuss csak – mosolygott a Pete elégedetten, és John ismét a sebesült segítségére sietett.

Mikor a gitáros diadalittasan megtette volna királyi útját tovább, hirtelen ropogás hangja szólalt meg a talpa alól. Keith rögtön ott termett a gitáros vállán.

 - Találtál egyet? – kérdezte kíváncsian, mire Pete lesújtó tekintettel nézett vissza rá. – Szerinted mit adnak egyért? Csokit? Remélem konyakosat – harsogta lelkesen, de a másik arca semmit sem változott.

 - Leszállnál rólam? Törpe – rázta le magáról nehezen a kis dobost, majd lehajolt. A lába előtt egy vízfestékkel bemázolt, kopott kis pöttyös tojás állt, amin csupán egy kis repedés éktelenkedett.

 - Szerintem ezt még elfogadják, nem? – nyögte Keith a földön feküdve.

 - Mégis hány éves vagy te? Kezdem azt hinni, hogy még tizenöt sem vagy – fintorgott Pete.

 - Mondja ezt a cinikus óriás – fogtak bele a szokásos civakodásba, mikor a tojás hirtelen újra ropogni kezdett. A héj lassan megtört, és a gömbölyded jutalom helyéből egy kis csibe dugta ki a fejét. Nedves volt, apró, és kimondottan visszataszító. Nem kérdés, hogy a két idióta rögtön beleszeretett.

A dobos könnyes szemmel fordult Pete felé, ezt makogva:

 - Ő lesz a kabalánk!

 - A kis Whoercegnőnk – súgta remegve, és lassan a kezébe vette a gyenge kiscsibét. Felegyenesedve Keith szorosan megölelte őket. Mint egy család.

 - Nevezzük Johnnak – javasolta a dobos.

 - Szerintem lány név kellene neki – rázta a fejét Pete.

 - Akkor Johanna – vigyorodott el. – Várj – komolyodott meg. – Ha kislányunk van, akkor nem mutathatjuk be a többieknek, mi van, ha megdugják? – morfondírozott, mire Pete eddig csak remegő szemöldöke dühében világgá ment, és a gitáros ingerülten ugrott Keithre.

 - Én esküszöm megfolytalak! – kiáltotta haragosan, míg a Keith számára cseppet sem idegen helyzetben próbált a levegőért harcolni. – Hogy lehetsz ekkora idióta? Ő egy kicseszett kiscsibe! – folytatta Pete vérben forgó szemekkel. – Kiakadok tőled – súgta halkan, mikor végleg kifáradt Keith fojtogatásában. – Hülye – nyögte fejét a dobos mellkasára hajtva.

Keith keze hirtelen a fejére tévedt, és gyengéden megsimította.

 - Túl könnyű téged felhúzni – mosolygott kacéran, mire Pete pimaszul felelt.

 - Fogd be, kell neked csinálod állandóan – morgott, és Keith egy apró puszit nyomott a kobakjára. – Ne hidd, hogy ennyitől megbocsátok.

 - Én, soha.

 - Helyes.

 - De hol van Johanna? – kérdezte Keith oldalra nézegetve, mire Pete testében megfagyott a vér. Lassan felemelkedett a dobosról, és mindketten megpillanthatták a kiscsibe élettelen kis testét, szétlapulva kettejük hasán vegyesen.

 - Azért a törött tojáshéjat vigyük el, talán ér még valamit.

Read More

just like in commercials

Akár a reklámokban - Just like in commercials 

The Monkees * RPF * One-shot * Hurt/Comfort * Jossed * PG-13 * Zene 

Sziasztok! Ma egy kis Monkees csemegét hoztam, ami non-slash, és vicces is, meg nem is, meg eh. Micky a sztár, meg ja. Jó étvágyat.

Kellemes olvasást!

Egy átlagos szerelmi történet két emberből áll. Egy fiú, és egy lány. Rakjuk őket lehetetlen helyzetbe, hogy semmiképpen ne lehessenek egymáséi. Törjenek utat az érzelmek, és végül a világ lássa meg, ők bármilyen akadályt leküzdenek egymásért. Nos, a legtöbb dolog olyan egyszerű, mint ez az elmélet, mégsem boldogul mindenki a szerelemmel.

 - Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? – kérdezi Davy félénken, miközben Micky ingujjába kapaszkodik.

 - Nyugi, azért annyira nem rasszisták a szüleim, hogy egy máglyán elégessenek. Csak angol vagy, nem fekete – feleli a dobos ironikusan, mire kis barátja először megkönnyebbül, majd elszörnyed. Mick nevetve csapja vállon, bolondá téve Davidet ismét. – Nyugi törpicsek, csak ugratlak.

Davy duzzogva kulcsolja össze karját, és fejét rázva sétál tovább. Már átkozza a percet, amikor naivan igent mondott Micky ebédmeghívására. Csak a kérdés után közölte vele Peter és Mike, hogy a Dolenz família rasszista, és olyannyira amerikai, amennyire csak lehet. A vicces az, hogy ezt pont Nez szüleiről képzelte el. Nez egy terrorista.

Mr. és Mrs. Dolenz színészek voltak, még a harmincas években, amikor csak a színházakban lehetett igazán jó komédiákat látni. Micky szülei egy ilyen színházban ismerkedtek meg, aztán vonultak vissza, ahogy a kis Mick megszületett. Már azelőtt is nagy volt bennük a hazaszeretet, de amint egy ház falai közé szorultak, kibimbózott bennük a nacionalizmus iránti szenvedély. Egyke gyerekként kivételes nevelés illette meg Michaelt. Már csecsemőként is a tévében szerepelt. Reklámok, komédiák, sorozatok, minden. Persze Micky amint tudott, le is lépett otthonról, megszakítva ezzel tévés karrierjét.

Talán ezért is rettegett ettől az ebédtől, még ha ingyen is kapta.

Davy meg a máglyától.

A megbeszélt hely egy egyszerű, átlagos étterem, a Homelander’s. David természetesen sokkot kap, amint meglátja a nevet, és az autentikus, western berendezést. A szívroham csak akkor éri, mikor tekintete találkozik a vastag szivart szívó, és whiskyt kortyoló férfivel, és a vörös ajkú idős hölggyel. Már indulna is a kijárat felé, ha Micky nem ragadná meg a nyakát.

 - Jones szedd össze magad. Csak telezabáljuk magunkat, aztán lelépünk, ennyi – súgja a fülébe, majd szülei elé érve álvigyort húz magára. – Sziasztok! – mosolyog. – Anya, apa, ez itt Davy – hadarja, és már le is ül, az étlapot nézegetve.

 - Öhm, jó napot! – próbálja Davy leplezni akcentusát.

 - Mimi, azt hittem három barátodat hozod – szólal meg az anya.

 - Sajnos nem tudtak eljönni, de ne aggódj, mi eszünk helyettük is – vágja rá határozottan a pincér felé intve.

Eközben a kis Davy remegő térdekkel várja, hogy ugyanazt kérhesse, amit Micky. Fel sem emeli a fejét, nehogy az arcvonásai alapján analizálni tudják.

 - Fiam – hörög fel Mr. Dolenz mély hangja, mintha csak egy maffiózó szólalt volna meg. – Ez a kis törpe ugye nem a szeretőd? – kérdezi közömbös arckifejezéssel.

 - Nem apa, ő a másik Michael kiscicusa – nyugi petyhüdten, majd az egyik sarokban ülő öltönyös férfire mutat. – Én vele szoktam ágyba bújni – vág kéjes arcot.

 - Fiam ne játszadozz apáddal – nyögi rá Mrs. Dolenz.

 - Csak viccelt – köhögi Davy lila fejjel.

 - Mimi – mondja az apa, és az ő szájából lehetetlenül hangzik. – Már egyre öregebb vagy, itt az idő, hogy szépen megházasodj.

 - Éppen ezért – szól közbe az anya – szerveztünk egy randevút neked.

 - Mi? – akad fenn most igazán Micky szeme. És Davy-é is.

 - Kedves kislány, a vidéki színházban játszotta Júliát ebben az évadban. Csinos rövid haja van, és bár kissé fura ruhákat hord, nagyon aranyos – hadarja a nő, de Mickben csak forr a vér. – Már alig várja, hogy találkozzatok. Már elküldtem neki a címed, holnap hétre megy. Kérlek, legyél vele illedelmes! Ne hozz szégyent ránk.

 - Ch – szökik ki Micky-ből, miközben az asztal kockás terítőjébe markol.

 - Legyen közöd végre normális emberekhez, ne csak homokosokhoz és kis britekhez – mormolja Mr. Dolenz.

 - Vagy a kettőhöz együtt – teszi hozzá a feleség, és Davy túl van még néhány szívrohamon.

 - Vagy a kettőhöz együtt – ismételi a férfi a whiskyjébe kortyolva.

 - Oké, ennyi – áll fel hirtelen Micky. – Nem elég, hogy tönkre tettétek a gyerekkoromat, és folyamatosan rám erőltetitek a szélsőséges nézeteiteket, még az életemet is ti akarjátok irányítani? Közlöm veletek, szabad ember vagyok. Azzal a pasival dugok, akivel akarok. Azt a nőt veszem el, amelyiket én választom, és ehhez rohadtul semmi közötök – sorolja, miközben Davy lassan, kimérten egyenesedik fel, és tolja be a széket. – Amint egy ebéd nem elég ahhoz, hogy ki tudjam bírni a társaságotokat – ragadja meg Davidet, és indul az ajtó felé. Kirontanak, és a kis Davy pár sarokig meg sem mer szólalni. Mikor Micky rossz felé megy, mégis megembereli magát.

 - Jobbra kellett volna menni – súgja gyengéden.

 - Ugye mekkora barmok? Nem is értem, miért hittem, hogy egy óráig tudnak viselkedni? Gyűlölöm őket – hadarja.

 - Ők meg engem.

 - Ők mindent.

 - De mégis mi lesz a lánnyal? Megbántanád csak mert a szüleidet nem csíped? – kérdi Davy érdeklődve.

 - Gondolom elmondom neki mi a helyzet, és talán megérti, talán nem. Ha nem, elé doblak, és meg is vagyok mentve – nevet Micky, és David megint duzzoghat.

Hazaérve a két srác szembesülhetett vele, hogy amíg ők a poklok poklát élték át, a másik két semmirekellő a kanapéból bámulta a tévét pizzát majszolva. Ettől persze átjárta őket az irigység, de inkább örültek, végre túl vannak a dolgon.

 - Milyen volt a randi a szüleiddel? – motyogja Mike.

 - Az tuti törvénybe ütközik – szólal meg Peter értetlenül.

Micky a fejét fogva dől le a kanapéra, és tulajdonít el egy egész doboz pizzát. Ebből nem nehéz rájönni, az ebéd nem éppen simán ment.

 - A szüleim tuskók, és holnapra ideküldtek egy katolikus színésznőt.

 - Miből gondolod, hogy katolikus? – néz fel Peter.

 - Nem figyeltél, a szüleim küldték.

 - Lökd oda Davy-t – feleli Mike, mire a csörgődobos felháborodva ül a sarokba. Gyerekesen.

 - Ez a tervem.

 - Tudjátok hozhatnánk egy törvényt, hogy mostantól nem lökhettek semmilyen nő vagy lány elé csak azért, hogy magatokat védjétek – emeli kissé fel hangját. – Kivéve, ha csinos – mosolyodik el. – Vagy kedves. Vagy szőke, barna, vörös… – sorolja, majd hirtelen megtorpan. – Oké srácok, azt hiszem kezdem érteni.

Másnap a terv készenáll, és Micky mégis kételkedni kezd saját magában. Mi van, ha a lányt is csak kényszerítették? Cseppet sem lepné meg a dolog. A szülei mindenre képesek.

A nap egyre lassabban telik, és Mick egyre idegesebb lesz. Hirtelen azon kapja magát, hogy a haját fésüli a tükörben.

 - Mégis mi a fenét csinálok? – kiálltja a fésűt a tükörhöz vágva.

 - Hét év balszerencsét? – szól be Peter, és Micky elégedetten sóhajt tudva, a lényeg nem változik körülötte. Lesétál a nappaliba, és a tévé elé dobva magát elhatározza, el nem mozdul, amíg a lány nem jön. A számításai csak akkor dőlnek meg, mikor délután négy körül egy színházi tudósításba botlik.

 - Vidéki előadás a városi színházban. Mi sem lenne autentikusabb, mint a világ leghíresebb drámája, a Rómeó és Júlia? A részletekről a főszereplőt, vagyis a Júliát alakító Cindy McKee-t kérdezzük.

A képernyőn egy gyönyörű, ártatlan lány jelenik meg. Az arcán pír, és egy hatalmas mosoly. Mintha egy angyal szállt volna bele abba a sziklányi dobozba.

 - Hihetetlen élmény volt itt fellépni, és tudom, hogy az is lesz az elkövetkező egy hétben. Rettenetesen más itt, mint otthon. Felejthetetlen – csilingel a hangja, amibe az egész ház beleremeg.

 - Ez meg ki? – néz fel Mike a kómából.

 - A szüleim ők küldik ide – próbálja Micky ajkait beszédre bírni, de amint megteszik Nez hangosan kezd nevetni.

 - Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen, hogy le kell ráznod egy ilyen numerát ahhoz, hogy lázadj a szüleid ellen – vigyorog, míg Micky lassan hátra dől, arcát egy párnába temetve.

 - Csak Davy meg ne lássa.

Így egészen más érzelmek fogják el Micky-t a várakozás alatt. Örlődik. Vajon mit is kellene csinálnia? A lány tényleg halálian aranyos, de ha meg is tetszik neki, ez a szülei diadala lenne. Végtére is, valamit mindenképpen veszít.

Az óra hetet üt, és odakintről kopognak. Micky kihúzza magát, megigazítja zavaros haját, és kitárja az ajtót. Kész a visszautasításra.

A lány mosolyog.

 - Szia! – nyújtja kecses kis karját vidáman. Mick arca elzöldül.

 - Szia Cindy – rázza meg a kezét. – Istenem, de szép vagy – szalad ki a száján, mire a színésznő még jobban kivirul.

 - Köszönöm – tűri rövid, barna haját a füle mögé.

Micky mély levegőt vesz, majd kijjebb tárja az ajtót.

 - DAVYYY – kiált hátra.

A kis csörgődobos éppen mutogat előre, közeledik.

 - Döntöttem, sajnálom, de mégsem vagyok benne, hogy előre bodjaaa… - akad el a szava megpillantva Cindy-t. – A-halihó! – feszít, és a lány nevetni kezd.

 - Szóval ő itt az egyik lakótársad, Michael? – néz Cindy boci szemekkel a dobosra.

 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj így, ha mérges vagy rám – sétál arra Mike haragosan, majd sápad el. – Ó, szóval te voltál az McKee – suttogja magának, és már hátat is fordít, kihúzva magát a problémák alól. – Bocsánat a zavarásért – teszi hozzá a lépcsőről.

 - Ő volt Mike, és nem szereti, ha a teljes nevén szólítják. Engem inkább hívj Micky-nek, ha lehet. De tudod mit, jobb lenne elindulni. Ez a csürhe sosem fog megjavulni. És Petert, még nem is hallottad – mutat a kijárat felé, és a lány lassan el ki is lépked.

 - Örültem! – integet Cindy Davy-nek, aki csak némán küld neki egy csókot, azt tátogva:

 - Sze-ret-lek!

Micky, és a lány kimennek az épületből, egyenesen a tengerpart felé.

 - Ne haragudj, de csak ilyen programmal tudok szolgálni. A pénztárcám jelenleg nem létezik, de ezt gondolom nem közölték a szüleim – túrja Mick a haját bűnbánóan.

 - George a rendező. Be kell valljam, féltem volna nem elfogadni az ajánlatát – mosolyog Cindy a homokot rúgva.

 - Szóval téged is kényszerített, már értem miért vagy itt – mondja Micky vidáman, és a lány kacagni kezd.

 - Nem bántam meg.

 - De meg fogod – súgja a dobos hallkan. – Figyelj, én nem akarlak átverni, szóval el kell mondanom. Az én szüleim mindenhogyan irányítani akarják az életem, és nem hagyják, hogy saját döntéseket hozzak. Ebből már rettenetesen elegem van, és kicsinyesnek hangzik, de te is az ő döntésük voltál, nem az enyém – szavalja, és Cindy ajkai lekonyulnak.

 - Értem – halkul el. – Akár a reklámokban. Rád tukmálnak minden hülyeséget, ahelyett, hogy te választhatnál.

 - Nehogy félreértsd, te fantasztikus vagy! Kedvellek, és ha nem a szüleim akarnának rám tukmálni már rég rád másztam volna, de nem tehetem. Tudom, egy seggfej vagyok, és megérdemlem, hogy utálj.

 - Semmi baj, én megértem. Csak irtó helyes vagy, szóval… - próbál egy mosolyt magára erőltetni.

Micky csalódottan sétál vissza a házba, az ajtón, majd dobja le magát ismételten a kanapéra, miközben Davy egy vidéki telefonkönyvvel a kezében rohangál, Mike-al a nyomában.

 - Tedd már le, még csak rád se nézett. A nevedet se tudja – kiabálja a gitáros.

 - Te nem érted az igaz szerelmet, ő is éppen rám gondol – hadarja a kis csörgődobos.

 - Szerintem éppen sír – teszi hozzá Micky lehangoltan.

 - Mi történt? – kérdezi Davy, és Mike gyorsan kikapja kezéből a könyvet. – Ne már! Nez, valakinek meg kell vigasztalnia, hiszen Micky kidobta! – ugrál, de semmi esélye.

 - Buktad törpe – kárörvend Mike, majd felrakja a könyvet a felső polcra. – Rajtad tartom a szemem. – Davy ismét duzzog.

Micky mozdulatlanul fekszik a kanapén, és ott is alszik el. Bűntudata van, amiért szegény lányt visszautasította a saját önös céljaitól vezérelve. Mikor reggel felébred egyszerűen képtelen bármi jóra is gondolni. Olyan mély szomorúság ette be magát a mellkasába, hogy mozdulni is alig bír.

Mivel hajnali hét óra, és mindenki más hullaként fekszik valamerre mégis fel kell tápászkodnia. Elvonszolja magát a konyháig, ahol egy kopott tálba tejet, önt, aztán Kellogg’s müzlit, amiből mindig van nyolc doboz a szekrényben. Miután elkészítette életmentő reggelijét újra a kanapéig csoszog, és bekapcsolja a tévét. Szomorúan tömi magába az ételt, míg a csatornák között váltogat. Mikor már elege van a sok reklámból, ami mind csak Cindy-re emlékezteti, inkább nem kapcsolgat tovább. Egy furcsa komédia megy, ami egyáltalán nem vicces. Alig figyel az adásra, és máris újabb reklám kezdődik el. Már tekergeti is a fejét a müzlireklám idegesítő zenéjét hallva, mikor egyszerre elsápad.

 - K-E-L-L-O-G-G-S, Kellogg’s best to you! – énekli négy félkegyelmű, mire Micky végre észreveszi, hogy éppen az a kedvenc müzlije, amit a tévé reklámoz.

Read More

Király közelegre

To Kingdom Come - Király közelegre

The Band * RPS * One-shot * Dankobertson * Hurt/Comfort * Jossed * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok, hoztam egy jó kis, kicsit Green-es tinidrámát, vagy mi a halál az. Szóval ilyen 60's illegális melegnek lenni dolog. Az ígért Band slash. Yey.

Kellemes olvasást!

Fekete, fehér, és szürke. Némi piros. Talán egy kis kék. A sárga és a zöld mellőzve. Enyhén érdes, de finom tapintású. Így festett Robbie új ingje, ami nem is olyan régen még hófehéren csillogott. Kicsit bűntudata volt miatta, de mégsem érezte kimondottan rosszul magát azok után, ami a táborban történt.

Ahogy belépett a kert kapuján mégis valami hihetetlenül sötét lebegett fel előtte. Furcsa gyász özönlött a Robertson-házba. Olyan bús szelek gyötörték a régi lakás falait, mintha minden elhagyta volna, ami valaha összetartotta belül. Leszakadt gerendák, félbetört oszlopok. Még ha nem is látszott, Rob jól tudta, valami nagyon nincs rendben.

Besétált az előszobán, majd bőröndjét a földre dobta. Csak némaság fogadta, ahogy belépett.

Mostoha-apja az étkezőasztalnál ült, kezét a feje elé tartva, míg édesanyja a konyhában állt szoborként, hátat fordítva neki.  

 - Valaki meghalt? – kérdezte Robbie ironikusan, mialatt kabátját az egyik székre akasztotta.

 - Én, én végig azt hittem ostobaság – dadogta Mrs. Robertson összekulcsolva karját. – Csak képzelem – tette hozzá bizonytalanul, mire Robbie arca kővé vált.

 - Ülj le Jaime – bújt ki Mr. Robertson szégyenkező tekintete tenyere mögül.

 - Mi az? – próbálta a fiú tettetni tudatlanságát, de mind jól tudták, hogy ezután mi fog következni. – Ki vele? – mosolygott Robbie kényszeredetten, válaszul a nagy hallgatásra, majd lassan leült.

Az anya vizet töltött a teáskannába, és a gázra rakta, mialatt férje hadban állt gondolataival. Az ujjaival kezdett játszani, hogy elvonja figyelmét arról, mit is fog tenni. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt:

 - Jaime, Rick apja ma itt járt – mormolta, de nem volt kétsége felőle, hogy fia hallja szavait. – Mindent elmondott arról, ami a parton történt – folytatta, mire Mrs. Robertson egyszerre a csempézett padlóhoz vágta az alumíniumkannát. A csattanásra mégsem figyelt fel senki. A szobában nem volt rezzenés, vagy bármilyen óvatlan mozdulat. Az anya a polc felé nyúlt, és egy whiskys üveget vett elő. Habozás nélkül kortyolt bele az üvegbe, majd elégetetten kapott levegőért utána.

 - Többé nem találkozhatsz Richarddal – jelentette ki megfontoltan az asszony, egy pohárba whiskyt öntve férjének.

 - Ezt nem tudjátok megakadályozni – horkant fel Robbie mellében perzselő dühvel.

 - Hát nem érted? – szorította markába Mr. Robertson az üvegpoharat. – Mr. Danko bármikor feljelenthet – emelkedett fel a férfi hangja, amit az égető nedűvel kívánt lecsitítani. Ahogy az ital lecsorgott a torkán, az agyán is úgy futott végig újra az egész. – Az istenért kölyök! – kiáltotta. – Ez illegális – dobta teljes erejéből a falnak a vacak poharat, ami abban a pillanatban ezernyi darabban érte el a földet. Mrs. Robertson mégsem ragadott rögtön seprűt. – Sajnálom drágám – súgta az apa megtörten hátra, és ismét a kezei védelmébe bújt.

 - És nektek a törvénnyel van bajotok, vagy velem? – szólalt meg Robbie, akinek elkezdett rángatózni a lába. A feszültség kíméletlenül lógott bilincsként a nyakán. – A törvénnyel -, állt fel hirtelen, amint a szíve dübörgő dobogása már nem csillapodott -, vagy velem? – kérdezte emelt hangon, a szék támlájába kapaszkodva.

 - Persze, hogy nem veled! – csapott a férfi az asztalra. – De tudnod kell, hogy ez életem legnehezebb napja. Mégis mit felelhettem volna annak a bigott Dankonak, ha? – kapott hátra a pulton pihenő üvegért, és ismét az ital oltalmában találta magát. – Ki fogod nőni ezt az egészet – nyögte szipogva.

 - Nagyon remélem – tette hozzá Mrs. Robertson a falat támasztva. – Vagy magányos életet fogsz élni. Szomorú életet.

 - Még sosem voltam ilyen boldog – rántja vállát a fiú, mire az anyja idegesen mutat rá.

 - Fogd be a szád fiam! – rázza a fejét méregtől fűtve. – Richard nem teheti be a lábát a házunkba, és te soha többé nem fogod felhívni, vagy meglátogatni!

 - Elég! – rúgta odébb a széket, ami a sarokban kötött ki. – Baszódjatok meg! Remélem hamar megdöglötök! – nézet szülei szemébe, szívében lángoló haraggal.

Kiviharzott a házból, amilyen gyorsan csak tudott, és biciklijére pattanva hajtott. Csak tekert, miközben arcára kiült minden kín, amit valaha érzett. Az indulatai lángokként csaptak egymásba, és átkos táncot jártak.

Már nagyon rég sírt utoljára így, ahogyan most. Égette a bőrét.

A Danko-ház három kilométernyire feküdt a Robertson-háztól, Robbie mégis pár perc alatt letudta a távot, az emelkedőkel, és könnyeivel harcolva. Amint megpillantotta az ismerős téglákat, amiből az épület összeállt, elöntötte valamiféle megnyugvás, tudva, Rick ott ül a szobája sarkában, és valószínűleg éppen rá gondol.

Ledobta a rozsdás biciklit, majd Ricky ablaka felé vette az irányt. Közelebb érve fülét elérte az ismerős férfi hangja. Mr. Danko éppen Rick-et oktatta ki. Rob közelebb osont az ablakhoz, de nehezen látott be, köszönhetően a szúnyoghálónak. Ricky az ágyán ült feszengve, míg apja a háta mögött állt az ajtóban. Az érzelemmentes, egyoldalú beszélgetést nem olyan volt, mint az övéké. Itt Rick nem kapott szót, se jogot bármire.

 - Fiam, az élet ajándék, és én azt akarom, hogy rendesen éld le. Mindent érted teszek, ha még nehezen is tudod elhinni. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Beszélsz az orvossal, és az már csak a múlt lesz. Jaime. Jobb, ha már most elfelejted – szónokolt a férfi, aztán ridegen megérintette fia vállát, és kisétált.

Rick egy ideig meg sem bírt mozdulni. Mintha a látása, a tekintete végleg bekormosodott volna, és hamuval telt szemei nem találták volna a fényt. A mozdulatlan Ricky egyszer csak előre hajolt, és térdébe kapaszkodva összerogyott. Kitört a benne lakozó fájdalom fekete tengere, és elárasztott mindent körülötte. A kín, akár felcserélhető lett volna a könnyeire, de mégsem csillapodott. Egyik csepp a másik után fojt végig a térdén, mire Robbie összeszedte magát, és a párkányba kapaszkodva közelebb mászott.

 - Hé! – súgta. – Hé Ricky! – erősködött, mire a másik felkapta fejét. Megilletődötten lopózott az ablakhoz, és hajolt le Robbie-hoz.

 - Mit keresel itt? – kérdezte nedves arccal.

 - Szerinted? Látni akartalak. Téged is…? - hallgatott el.

 - Igen. Orvoshoz akarnak küldeni – nyüszítette, akár egy kiskutya.

 - Legalább nem részegek – bólintott Rob ironikusan, amivel halvány mosolyt csalt Rick arcára. – Nyugodj meg, oké? Túl leszünk ezen. Ígérem! – hadarta, mire Ricky megint prüszkölni kezdett. – Na, húsom ne búsulj már.

 - Robbie, tudom, hogy nem így akartad hallani, mert tiszta takony vagyok, de én…

 - Én is szeretlek te nyomi, csak gyere már ide! – vágott közbe olyan udvariatlanul, ahogyan szokta. Rick mégis elvigyorodott, és a szúnyogháló érdes szálain át megcsókolta. Nem számít hány falat húznak közéjük.

 - Richard! Vacsora! – jött a hang a konyhából, mire a fiú először riadtan húzódott el, majd határozottan hessegette Robbie-t odébb, aztán rúgta ki a hálót.

 - Tűnjünk el!

A két fiú egyetlen öreg biciklin érkezett a főtér parkjába. Robbie ült elől, Rick hátul. Miután megérkeztek egy padot foglaltak el. Rick rendesen foglalt helyet, míg Robbie befelé fordult. Ő sosem tartott be semmilyen szabályt. Még egy ilyen aprót sem.

 - Szerinted mi fog most történni? – kérdezte Richard remegő hangon.

 - A szüleid sosem keresnének minket ilyen nyilvános helyen. Azt hiszik el akarunk bújni – felelte Rob monoton hangon.

 - Nem így értem – rázta meg magát a fiú. – Biztos nem hagyják, hogy együtt legyünk. Nem mintha ne tudtuk volna, hogy ez a dolog veszélyes. Mintha az egész világ ellenünk lenne. De én nem akarom. Téged akarlak. Miért nem lehet ez egyszerűbb?

 - Tűz és víz vagyunk, az is csoda, hogy nem gyűlöljük egymást – vágott Robbie ismét közbe.

 - Igaz – dőlt hátra csalódottan. – Talán jobb lenne, ha mi vetnénk véget neki?

 - Ne kezd el. Te is olyan akarsz lenni, mint azok a begyöpösödött öregek? Azt sem tudják merről fúj a szél – rúgott a homokba, míg a pad vállfájába mélyesztette körmét. – Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Bassza meg mindenki! – emelte kissé fel hangját, és a járókelők felfigyeltek egy pillanatra. Robbie himbálózni kezdett, aztán Ricky felé nézett. – Én nekem csak te számítasz, és ha csak egy ölelést kapok belőled, én már annyival is beérem. De ameddig nem kötöznek egy fához, vagy bilincselnek meg, addig ott ölellek meg, és úgy, ahogy akarom! – mondta magabiztosan, majd gyorsan a karjába húzta Ricky-t, aki nevetve borult Rob ölébe. – Sosem akarlak elengedni téged. Nyomi.

 - Csókolj meg, Jaime! – pirult Rick. Az arca vörös volt, és kicsit még mindig nedves, de ez érdekelte Robbie-t a legkevésbé. Lassan, szenvedélyesen hajtotta lefejét, és ízlelte meg szerelme sós ajkait, akár a szabad, végtelen óceánt.

Read More

Szökőév - Tizenkettő

Szökőév - Tizenkettő

The Shape I'm In - Amilyen alak vagyok

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Sziasztok! Hát, ez a nap is eljött, az első évadot zárhatjuk. Nyugi, még semminek sincs vége, de egy másik részbe értünk az teljesen biztos. A szereplők kapcsolatai átalakulnak, és új emberek is érkeznek. Sok szerencsét hozzá! Itt a sztorioldal, ha fogalmatok sincs mi a rák ez. 

Kellemes olvasást!

A Cleveland belvárosában lévő utakat már a tavaszi napsugár aranyozta be, miközben az ottélőket már kínozta az új évszakot köszöntő szomorúság. Talán a felhők közelgő borúja vagy a hűvös szél kelletlen tapintása áztatta ilyen komor hangulatba az arcokat, de a meleg, fényes idő így is közeledett, ha még nem is tudtak róla.

Kit eközben azon gondolkozik, hogy mégis hogyan valósítsa meg tervét, aminek célja Ronnie és Robbie kiszabadítása. A legnagyobb kihívást a tettestárs kiválasztása jelenti. Végül feláll, lerázza magáról Rick karját, és mélyen Levon szemébe néz. Itt az idő, hogy tegyen valamit, a dobossal az oldalán. A forradalom megkezdődik.

 - Lee – nyúl a táskájáért. – Dolgunk van – csapja hátára a batyut, majd az ajtó felé indul. – Ti maradjatok itt! – néz vissza Ricky-re és Richardra a küszöbről, és elindul kifelé, magán viselve Levon kétkedő tekintetét.

 - Mire készülsz? – kérdezi a dobos gyanakodva.

Kitty lehajtja fejét, majd egy mély levegő után megszólal:

 - Ki fogjuk hozni azt a két idiótát – húzza a száját eltökélten, mikor leérnek a halba. A recepcióshoz fordul, majd bevetve kihívó mosolyát a lánykára néz. – Kedves, el tudná nekem mondani merre találjuk a legdrágább fodrászatot a közelben? – kacsint, mire a recepcióslány hüledezve rezzen meg.

 - Öhm – kapkod a kezeiben lévő papírral. – A Lincoln Street sarkában van egy fodrászat, és paróka bolt, de az megfizethetetlen – biccent szomorkásan, mire Kitty az asztalra csap elégedetten.

 - Köszönjük – rebegi Jake, és már mennek is. Kirohannak a hotelből, át a Lincoln Street felé. A kisherceg már-már megállíthatatlan, de cseppet sem zavart. Hajthatatlan.

 - Kitie mégis miért pont most akarsz hajat vágatni? Jobb dolgunk is van ennél – panaszkodik Levon kelletlenül. – Lassíts már! – fogja meg a dobos a lány karját az utca közepén. – Mi a fene bajod van?

 - Éppen pénzt szerzek, ha hagyod – kiált fel Kit. – De valamit tudnod kell. Csak neked merem elmondani, senki másnak – súgja, majd sétál tovább. Lee értetlenül lépked utána.

Szó nélkül mennek el egészen a Lincoln Street széléig, majd belépnek a sikkes fodrászatba, ahol gusztustalan módon még a kilincsen is aranybevonat éktelenkedik. A padlón vörös szőnyeg, a falakon porcelándíszek. Az egész hely annyira giccses, hogy képtelenség émelygés nélkül kibírni.

Hirtelen egy öltönyös férfi lép elő, aki becsmérlő tekintettel néz végig vendégein, majd felsőbbrendűen köszönti őket.

 -  Üdv, miben segíthetek? – fintorog, mire Kit előhúzza a táskájából a sárga borítékot. A férfi megszeppen a vastag levél láttán. – Csak nem?

 - Hoztam úgy fél méter természetesen szőke hajat. Sosem volt festve, se göndörítve – adja át a borítékot, benne múltjának egy darabjával, míg Levon arca lesápad. Egy perc se kell hozzá, rájön az igazságra. Kit egy brit lány. Magyarázatot nyer ez a csodálatos kinézet, a mézédes nevetés, és aranyos hang. Minden kivilágosodik. – Ezer dollár – vágja rá Kitty, amíg a férfi a csodálatos aranyszőke hajat csodálja.

 - Sajnálom, de háromszáznál többet még semmilyen hajért nem adtunk – fordítja fejét a férfi, mire Kit kitépi kezéből a borítékot. – Várjon! – nyúl utána. – Legyen ötszáz, de ezzel történelmet írt.

 - Máshová is vihetem – emeli kezét a kisherceg.

 - Jó, legyen hétszáz, de ez tényleg a legtöbb, amit adhatok – rázza magát a férfi.

 - Kilencszáz, és örömmel mesélek a boltjukról – feleli Kit határozottan, de ellenfele nem adja magát. – Akkor nyolcszáz kézpénzben – folytatja, mire a férfi nehezen beleegyezik. Oda adja a pénzt, és Kitty megválik hajától. Vége, már semmi sem köti ahhoz az emberhez, aki volt. A múlt egy fejezete örökre lezárult, most valami új kezdődik.

Levon és Kitty kilépnek az utcára, és a dobos némán követi a lányt, aztán egyszerre megtorpan. Megáll. A kisherceg megfordul, majd végignéz Lee csalódott ábrázatán.

 - Sajnálom – motyogja Kit. – Kérlek ne mond el a többieknek! – szólal meg hangosan, de Lee nem felel. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de amikor elszöktem Angliából biztonságosabbnak tűnt hajléktalan fiúnak lenni, mint védtelen lánykának.

 - Te – vág közbe a dobos. – Te eladtad a vagyont érő hajadat, és leleplezted magad előttem csak azért, hogy kihozd Robbie-t meg Ront? – hadarja Lee megilletődötten, mire Kit bólint. Levon szipog, majd hirtelen odalépve a lányhoz, szorosan megöleli.

 - Köszönöm – suttogja, és ezzel mindent elmondott. Nem fogja kérdezgetni, se vallatni, mert megtette azt, amit ő nem tudott volna. Megmentette azt, akit ő képtelen lett volna. Két élettel tartozik ennek a kishercegnőnek, függetlenül attól, hogyan nevezi.

Levon ölelése meleg, és szeretettel teli. Itt Kitty végre biztonságban érzi magát. Most senki sem bánthatja.

 - Nem haragszol? – kérdezi Kit félénken.

 - Hálás vagyok, amiért nekem mondtad el. Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem? – mosolyodik el.

 - Hát, Ricky valószínűleg csak rám ugrott volna, amit semmiképpen nem akartam kockáztatni.

 - Talán meleg vagy? – szorítja még közelebb magához.

 - Nem mondanám – hebegi. – De ezt ne értsd félre! – neveti el magát közelebb bújva.

 - Ó, én soha – grimaszol Levon, vidáman. – De előbb utóbb el kell mondanod Robbie-nak és Ricknek. Mondjuk még sosem láttam női blues harmonikást – makogja. Elfogja valami különleges érzés. Talán féltékenység, vagy zabolázhatatlan vágy. Ahogy Kit mosolyog, ahogy pislog, ahogy néz. Belülről mételyezi Levon szívét. – Mi az igazi neved?

 - Kitty Moon – sóhajt.

 - Az igazi – hátrál Lee megérintve a lány vállát.

 - Arra már alig emlékszem – hajtja le fejét. – Az anyám egy ocsmány nevet aggatott rám. Margo Ainsworth, így hívott – mormolja szégyenbe fulladva, de Levon tekintete mit sem lankad.

 - Miért jöttél el?

 - Nem volt nekemvaló. Mindenki olyan beképzelt, és sznob. Hazugok és álnokok. Inkább eljöttem. Nem gondoltam, hogy bárkivel is megismerkedem, arra meg végképp nem számítottam, hogy hozzátok hasonló emberekbe botlok. Kellemesen csalódtam Amerikában. Soha nem mennék vissza Európába – szavalja érzékenyen, de a dobos csak elmosolyodik, majd a hóna alá csapja.

 - Nem is kell. Örökre velünk maradsz – mosolyog. – Bár, kissé romboló hatással van a büszkeségemre, hogy egy csaj hozott össze nekem egy hármast – folytatja, majd nevetni kezdenek. – Viszont most jobb, ha elmegyünk azért a két tökkelütöttért, mielőtt még nagyobb bajba keverednek.

A rács mögötti ágyak kényelmetlenek, és mindent elborít a kíméletlen bűz. A falak telefirkálva, a mosdókagylók tele hányva. A dohos falak sarkaiban csótányok, a folyosón patkányok futkároznak, míg Hawkins és Robertson arcát száradt vér borítja. Az egész hely olyannyira gusztustalan, hogyha józanok lennének ki se mernék nyitni a szemüket. Szerencséjükre a szomszédos cella rikoltozó rabjának alvásmegvonása bódító hatású.

Ugyan már majdnem dél, a napfény nem jut el a celláig. Az időérzék elvesztése teljesen természetes ilyenkor a félhomályban. Az őrök színét sem látni, és az ember egész nap úgy érzi hajnal van. Kivéve persze a sikoltozó vénember, aki percről percre előadását ismétli. Neki folyamatosan este van.

Ron és Robbie szétterülnek a vaságyakon, ami pár óra alatt tönkre tette a hátukat. Csak szuszognak, de nem igazán beszélnek, annak ellenére, hogy már a kocsiban kibékültek. A feszültség kézzel tapintható. 

 - Kíváncsi lennék ki tanította énekelni. Talán Edith Piaf – morogja Ronnie, és fia kínjában elröhögi magát. – Észak-Amerika új celebe. Indrig már dobja is le a bugyiját.

 - Felejtsd már el azt a cédát – feleli a gitáros panaszosan. – Nem ér egy szót se. Nekünk már amúgy is mindegy, egy évig minimum itt fogunk rohadni ezen a szarfészeken. Az ujjaim meg fognak puhulni, és elfelejtek minden akkordot. Alig várom – motyogja, majd hirtelen felül, és elkiáltja magát. – Hé, őrök! Nincs itt valahol egy biblia? Meg akarok térni! – ordítja, míg a Hawk hangosan kuncog a térdét az arca elé húzva.

 - Kussolj kölyök, épp elég nekünk egy énekesmadár! – üvölt válaszul egy másik rab, aki a jelek szerint szintén képtelen aludni. Ettől Ronnie-nak csak még jobban nevetnie kell. Az egész kilátástalanság, és annak az elkeseredett, áporodott érzése a nevetést olyan groteszké festi a cella omladozó falai között. Ez az ő világuk. Legalábbis ez lesz a jelek szerint.

Nem telik bele öt percbe sem, de a rácsozott ajtó hirtelen kinyílik a folyosó végén. A szálló állandó lakói becsukják szemüket, hogy a fény nehogy megvilágítson olyan dolgokat, amikről inkább nem is akarnak tudni. Egyszerre egy nagy termetű őr árnyéka rajzolódik ki a csempézett padló sakktábláján, ami csak jót jelenthet.

 - Robertson és Hawkins! Az isten áldása rajtatok, valaki letette az óvadékot – szólal meg mély hangján, és a fiúk gyanakodva az rácsokhoz lépnek. Az őr kitárja előttük az ajtót, majd lassan kivezeti őket. A fény égeti a szemüket, és a friss levegő is hurrikánként tör rájuk.

Az előtérbe lépve Robbie először Kit csodálatos, mindennél szebb porcelán arcát pillantja meg, és az élet újra elindul. A nap újabb meleg sugarakat küld, az énekesmadár új dalba kezd, és az ő szíve is ismét dobogni kezd. Nem tagadhatja, beleszeretett ebbe a kis apróságba. Vészesen.

Még Ronnie is rögtön kiszúrja fia tekintetét, ahogy Kitre néz. Levon ezzel szemben a sors iróniáját látva tartja vissza a nevetését tudva, hogy Robbie egy gyönyörű angol diáklányban talált magára.

A gitáros fékezhetetlen érzelmeinek hatására most nem fogja vissza vágyait. Koszosan, véres arccal ront neki a monoklis Kitty-nek. Sebesen átöleli olyan szorosan, hogy a kisherceg már levegőt sem kap. Robbie kezei hosszúak, és mégis otthont nyújtanak Kit megbékélt lelkének.

 - Robbie – nyögi a lány gyengéden. Amikor a gitáros közelében van elveszti minden önállóságát. Most végleg átadja magát Rob akaratának, és zokszó nélkül képes megtenni bármit, amit ő mond.

 - Kit – mosolyodik el gőgösen a fiú, majd felhajtva Kitty állát belenéz zafírkék szemébe. – Sajnálom. Egy szörnyű alak vagyok, akivel még szóba se kellene állnod, de azt akarom, hogy mellettem maradj. Azt akarom, hogy boldog légy velem, és soha se szökj el tőlem – súgja érzékien, kéjsóvár arcot vágva. – Sajnos nekem fontosabb a saját boldogságom, mint bárki másé, ezért engem kell választanod. Ezt az alattomos rosszfiút – harap ajkába, és Kit pirul. Ő is mondhatná ugyanezeket a szavakat. Hiszen Robbie-t szereti, nem? Lehet ő is önző? Lehet ő is egy szörnyű alak?

Eközben Levon megöleli régi barátját, aki sértődött kislány módjára fintorog a kisherceg láttán. Nem túl meglepő, hiszen az aprócskának nem mondható büszkesége nem tűri olyan könnyen a megcsalást.

 - Kösz pici Lee – mondja Ronnie mogorván.

 - Ne nekem. Ha tudnád mit tett érted az a kis mócsing, térdre ereszkedve köszönnéd meg neki – feleli a dobos az igazságosztó szerepében tetszelegve. – Azt ajánlom kérj bocsánatot szépen – mutat a lány felé, aki éppen elválik Robbie-tól.

A Hawk szegett szárnyakon indul felé, és megemberelve magát vigyázban állva lép elé. Megpöcköli a kisherceg vállát, majd a tenyerét nyújtja.

 - Sajnálom pöttöm, egy barom voltam – vallja, és Kitty vigyorogva ráz vele kezet.

 - Szent a béke – válaszolja higgadtan. A baj már rég elszállt, hűlt helyét sem látni. – Legközelebb engedélyt kérek – teszi hozzá, és a Hawk nevet.

 - Ez az én kishercegem – csapja vállon. – Jövök neked egyel. Oké, sokkal. Úgy néz ki saját nevet kell adnom neked, hogy törlesszem a számlát. Nem is hangzik rosszul. Ronnie Hawkins és a Hawks, előtte Jake Kit a brit csodagyerek. A nép venni fogja, mint a cukrot.

Március 7.

Hát, sosem gondoltam, hogy a kitalált nevem valaha is híres lesz. (…)

Pedig a Hawks előfellépőjének fámája hamar szárnyra kapott. Kérdések szálltak városról városra, hogy vajon ki lehet az új felfedezett. A csodagyermek, aki Angliából jött, és Ronnie Hawkins pártfogásával járja a városokat, és fantasztikusabbnál fantasztikusabb előadásokat ad országszerte. Megkezdődött a rajongói levelek érkezése, és már újságírók is próbálták felkeresni a titokzatos blues harmonikást. Ugyan fénykép még nem készült róla hivatalosan, de a pletykák szerint nem él nála vonzóbb tinédzserfiú a földön. Zafírkék szeme csillog, és aranyszőke haj fedi porcelán arcát.  Kit Jake pár hét alatt a legkeresettebb zenészek közé sétált. Számos becenevet tudhat magáénak a homályba búvó Adonisz, többek között Kishercegnek, Viráglordnak, és Pöttömnek is hívják barátai, akik között egyre több világsztár fordul meg. Nem véletlenül állítják a nevesebb zeneértők, ez a fiú hírnévre született. Az első lemezének kiadásáról hír még nem érkezett, de Screaming Homelesscímű dala már megjelent egy Harold Lynch lemezen, ami felkerült a toplisták első helyére, és még jó ideig ott is fog maradni. Ezek tudatában nyugodtan kijelenthetjük, 1960 csillaga Jake Kit, a legszebb dalospacsirta, és az év még nem ért véget.

Az újságok írnak mindenféléről, de azt senki sem meri sejteni, hogy egy kislányról is. Pedig nincs divatja, nem úgy, mint az egyre népszerűbb feketezenének. A Jazz, a Blues, és a Soul kezd a fehér emberek kedvencévé válni, és eldobva gátlásaikat, az emberek egyre bátrabban keresik fel az olyan bárokat, ahol színesbőrű előadók lépnek fel. Érdekes, hogy pár hónap milyen mélyen át tudja formálni a közvélemény hozzáállását egyes dolgokhoz. Talán minden megváltozhat?

Kit reménykedni kezd, hogy nemhiába szökött el. Kezdett új életet. Talált szerelmet. – De a dolgok sosem ilyen egyszerűek. Titkok vannak minden zugban, és előbb, vagy utóbb mindegyik előkerül.

Read More