Király közelegre

To Kingdom Come - Király közelegre

The Band * RPS * One-shot * Dankobertson * Hurt/Comfort * Jossed * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok, hoztam egy jó kis, kicsit Green-es tinidrámát, vagy mi a halál az. Szóval ilyen 60's illegális melegnek lenni dolog. Az ígért Band slash. Yey.

Kellemes olvasást!

Fekete, fehér, és szürke. Némi piros. Talán egy kis kék. A sárga és a zöld mellőzve. Enyhén érdes, de finom tapintású. Így festett Robbie új ingje, ami nem is olyan régen még hófehéren csillogott. Kicsit bűntudata volt miatta, de mégsem érezte kimondottan rosszul magát azok után, ami a táborban történt.

Ahogy belépett a kert kapuján mégis valami hihetetlenül sötét lebegett fel előtte. Furcsa gyász özönlött a Robertson-házba. Olyan bús szelek gyötörték a régi lakás falait, mintha minden elhagyta volna, ami valaha összetartotta belül. Leszakadt gerendák, félbetört oszlopok. Még ha nem is látszott, Rob jól tudta, valami nagyon nincs rendben.

Besétált az előszobán, majd bőröndjét a földre dobta. Csak némaság fogadta, ahogy belépett.

Mostoha-apja az étkezőasztalnál ült, kezét a feje elé tartva, míg édesanyja a konyhában állt szoborként, hátat fordítva neki.  

 - Valaki meghalt? – kérdezte Robbie ironikusan, mialatt kabátját az egyik székre akasztotta.

 - Én, én végig azt hittem ostobaság – dadogta Mrs. Robertson összekulcsolva karját. – Csak képzelem – tette hozzá bizonytalanul, mire Robbie arca kővé vált.

 - Ülj le Jaime – bújt ki Mr. Robertson szégyenkező tekintete tenyere mögül.

 - Mi az? – próbálta a fiú tettetni tudatlanságát, de mind jól tudták, hogy ezután mi fog következni. – Ki vele? – mosolygott Robbie kényszeredetten, válaszul a nagy hallgatásra, majd lassan leült.

Az anya vizet töltött a teáskannába, és a gázra rakta, mialatt férje hadban állt gondolataival. Az ujjaival kezdett játszani, hogy elvonja figyelmét arról, mit is fog tenni. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt:

 - Jaime, Rick apja ma itt járt – mormolta, de nem volt kétsége felőle, hogy fia hallja szavait. – Mindent elmondott arról, ami a parton történt – folytatta, mire Mrs. Robertson egyszerre a csempézett padlóhoz vágta az alumíniumkannát. A csattanásra mégsem figyelt fel senki. A szobában nem volt rezzenés, vagy bármilyen óvatlan mozdulat. Az anya a polc felé nyúlt, és egy whiskys üveget vett elő. Habozás nélkül kortyolt bele az üvegbe, majd elégetetten kapott levegőért utána.

 - Többé nem találkozhatsz Richarddal – jelentette ki megfontoltan az asszony, egy pohárba whiskyt öntve férjének.

 - Ezt nem tudjátok megakadályozni – horkant fel Robbie mellében perzselő dühvel.

 - Hát nem érted? – szorította markába Mr. Robertson az üvegpoharat. – Mr. Danko bármikor feljelenthet – emelkedett fel a férfi hangja, amit az égető nedűvel kívánt lecsitítani. Ahogy az ital lecsorgott a torkán, az agyán is úgy futott végig újra az egész. – Az istenért kölyök! – kiáltotta. – Ez illegális – dobta teljes erejéből a falnak a vacak poharat, ami abban a pillanatban ezernyi darabban érte el a földet. Mrs. Robertson mégsem ragadott rögtön seprűt. – Sajnálom drágám – súgta az apa megtörten hátra, és ismét a kezei védelmébe bújt.

 - És nektek a törvénnyel van bajotok, vagy velem? – szólalt meg Robbie, akinek elkezdett rángatózni a lába. A feszültség kíméletlenül lógott bilincsként a nyakán. – A törvénnyel -, állt fel hirtelen, amint a szíve dübörgő dobogása már nem csillapodott -, vagy velem? – kérdezte emelt hangon, a szék támlájába kapaszkodva.

 - Persze, hogy nem veled! – csapott a férfi az asztalra. – De tudnod kell, hogy ez életem legnehezebb napja. Mégis mit felelhettem volna annak a bigott Dankonak, ha? – kapott hátra a pulton pihenő üvegért, és ismét az ital oltalmában találta magát. – Ki fogod nőni ezt az egészet – nyögte szipogva.

 - Nagyon remélem – tette hozzá Mrs. Robertson a falat támasztva. – Vagy magányos életet fogsz élni. Szomorú életet.

 - Még sosem voltam ilyen boldog – rántja vállát a fiú, mire az anyja idegesen mutat rá.

 - Fogd be a szád fiam! – rázza a fejét méregtől fűtve. – Richard nem teheti be a lábát a házunkba, és te soha többé nem fogod felhívni, vagy meglátogatni!

 - Elég! – rúgta odébb a széket, ami a sarokban kötött ki. – Baszódjatok meg! Remélem hamar megdöglötök! – nézet szülei szemébe, szívében lángoló haraggal.

Kiviharzott a házból, amilyen gyorsan csak tudott, és biciklijére pattanva hajtott. Csak tekert, miközben arcára kiült minden kín, amit valaha érzett. Az indulatai lángokként csaptak egymásba, és átkos táncot jártak.

Már nagyon rég sírt utoljára így, ahogyan most. Égette a bőrét.

A Danko-ház három kilométernyire feküdt a Robertson-háztól, Robbie mégis pár perc alatt letudta a távot, az emelkedőkel, és könnyeivel harcolva. Amint megpillantotta az ismerős téglákat, amiből az épület összeállt, elöntötte valamiféle megnyugvás, tudva, Rick ott ül a szobája sarkában, és valószínűleg éppen rá gondol.

Ledobta a rozsdás biciklit, majd Ricky ablaka felé vette az irányt. Közelebb érve fülét elérte az ismerős férfi hangja. Mr. Danko éppen Rick-et oktatta ki. Rob közelebb osont az ablakhoz, de nehezen látott be, köszönhetően a szúnyoghálónak. Ricky az ágyán ült feszengve, míg apja a háta mögött állt az ajtóban. Az érzelemmentes, egyoldalú beszélgetést nem olyan volt, mint az övéké. Itt Rick nem kapott szót, se jogot bármire.

 - Fiam, az élet ajándék, és én azt akarom, hogy rendesen éld le. Mindent érted teszek, ha még nehezen is tudod elhinni. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Beszélsz az orvossal, és az már csak a múlt lesz. Jaime. Jobb, ha már most elfelejted – szónokolt a férfi, aztán ridegen megérintette fia vállát, és kisétált.

Rick egy ideig meg sem bírt mozdulni. Mintha a látása, a tekintete végleg bekormosodott volna, és hamuval telt szemei nem találták volna a fényt. A mozdulatlan Ricky egyszer csak előre hajolt, és térdébe kapaszkodva összerogyott. Kitört a benne lakozó fájdalom fekete tengere, és elárasztott mindent körülötte. A kín, akár felcserélhető lett volna a könnyeire, de mégsem csillapodott. Egyik csepp a másik után fojt végig a térdén, mire Robbie összeszedte magát, és a párkányba kapaszkodva közelebb mászott.

 - Hé! – súgta. – Hé Ricky! – erősködött, mire a másik felkapta fejét. Megilletődötten lopózott az ablakhoz, és hajolt le Robbie-hoz.

 - Mit keresel itt? – kérdezte nedves arccal.

 - Szerinted? Látni akartalak. Téged is…? - hallgatott el.

 - Igen. Orvoshoz akarnak küldeni – nyüszítette, akár egy kiskutya.

 - Legalább nem részegek – bólintott Rob ironikusan, amivel halvány mosolyt csalt Rick arcára. – Nyugodj meg, oké? Túl leszünk ezen. Ígérem! – hadarta, mire Ricky megint prüszkölni kezdett. – Na, húsom ne búsulj már.

 - Robbie, tudom, hogy nem így akartad hallani, mert tiszta takony vagyok, de én…

 - Én is szeretlek te nyomi, csak gyere már ide! – vágott közbe olyan udvariatlanul, ahogyan szokta. Rick mégis elvigyorodott, és a szúnyogháló érdes szálain át megcsókolta. Nem számít hány falat húznak közéjük.

 - Richard! Vacsora! – jött a hang a konyhából, mire a fiú először riadtan húzódott el, majd határozottan hessegette Robbie-t odébb, aztán rúgta ki a hálót.

 - Tűnjünk el!

A két fiú egyetlen öreg biciklin érkezett a főtér parkjába. Robbie ült elől, Rick hátul. Miután megérkeztek egy padot foglaltak el. Rick rendesen foglalt helyet, míg Robbie befelé fordult. Ő sosem tartott be semmilyen szabályt. Még egy ilyen aprót sem.

 - Szerinted mi fog most történni? – kérdezte Richard remegő hangon.

 - A szüleid sosem keresnének minket ilyen nyilvános helyen. Azt hiszik el akarunk bújni – felelte Rob monoton hangon.

 - Nem így értem – rázta meg magát a fiú. – Biztos nem hagyják, hogy együtt legyünk. Nem mintha ne tudtuk volna, hogy ez a dolog veszélyes. Mintha az egész világ ellenünk lenne. De én nem akarom. Téged akarlak. Miért nem lehet ez egyszerűbb?

 - Tűz és víz vagyunk, az is csoda, hogy nem gyűlöljük egymást – vágott Robbie ismét közbe.

 - Igaz – dőlt hátra csalódottan. – Talán jobb lenne, ha mi vetnénk véget neki?

 - Ne kezd el. Te is olyan akarsz lenni, mint azok a begyöpösödött öregek? Azt sem tudják merről fúj a szél – rúgott a homokba, míg a pad vállfájába mélyesztette körmét. – Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Bassza meg mindenki! – emelte kissé fel hangját, és a járókelők felfigyeltek egy pillanatra. Robbie himbálózni kezdett, aztán Ricky felé nézett. – Én nekem csak te számítasz, és ha csak egy ölelést kapok belőled, én már annyival is beérem. De ameddig nem kötöznek egy fához, vagy bilincselnek meg, addig ott ölellek meg, és úgy, ahogy akarom! – mondta magabiztosan, majd gyorsan a karjába húzta Ricky-t, aki nevetve borult Rob ölébe. – Sosem akarlak elengedni téged. Nyomi.

 - Csókolj meg, Jaime! – pirult Rick. Az arca vörös volt, és kicsit még mindig nedves, de ez érdekelte Robbie-t a legkevésbé. Lassan, szenvedélyesen hajtotta lefejét, és ízlelte meg szerelme sós ajkait, akár a szabad, végtelen óceánt.