Cím: | A moire urine |  | |
Alcím: | Egy selyem sír | ||
Korhatár: | R | ||
Műfaj: | One-shot, AU | ||
Hangulat: | Hurt/Comfort, Dark, Psyco, BDSM(ish) | ||
Szavak száma: | 2500 db | ||
Fandom: | The Beatles | ||
Szereplők: | John Lennon, Mimi Stanley, Paul McCartney, George Harrison | ||
Slash/Nonslash | |||
NA: | Egy beteg valami izé. Boldog 75-öt Macca. | 1975, Liverpool | |
Kellemes olvasást! | |||
Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.
A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében.
Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.
A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.
- Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.
- Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.
Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte.
- Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.
Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.
- Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.
- Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.
- John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.
- Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.
- Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.
Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.
Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.
- Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.
- John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.
- Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.
Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:
- Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.
- John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.
- Büdös van – folytatta az iskolásfiú.
- A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.
John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.
- Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.
- Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.
- Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.
- Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.
- Igen, hamvasztást szeretnénk.
- Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.
- Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.
- Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.
- Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.
- Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.
- Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.
- Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.
Te magadat akarod büntetni velem?
A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.
John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.
Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.
- Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.
- Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.
- Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást. Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.
A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.
- Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.
- Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.
- Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.
- Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.
- Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.
- Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.
- Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.
- Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.
- Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.
- Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.
- Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.
- Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.
Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.
- Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.
Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.
- Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.
Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.
- Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.
- Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?
- A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.
- Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.
- El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.
- Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.
- De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.
- Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.
- Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.
- Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?
- Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.
- Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.
- Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.
- Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?
- Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…
- Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.
- Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.
- Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.
- Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.
- Éppen egy ügyféllel vagy?
- Igen.
- Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.
- De…
- Azt hittem megértetted.
- Igen – nyögi, majd…
Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.
- Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.
- Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.
