Szökőév - Tizenhárom

Szökőév - Tizenhárom

The saga of Pepote Rouge - A Pepote Rouge meséje

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Oké srácok, nincs táblázat. Igen, egy lusta disznó vagyok. Ez van. Örülni inkább az új fejezetnek, meg minden. Nem tudom miért, de most úgy a moodban voltam, hogy írjam kicsit. Ez esett. Kellemes olvasást hozzá, ez már a második évad. Minden kicsit új, kicsit más. Döntsétek el, hogy tetszik-e. 

Kellemes olvasást!

 - Na, figyelj hercegnőm! – néz Levon árgus szemekkel, kissé megrovó tekintettel, míg Kitty a tükör előtt állva kuncog azon, ahogy felöltöztették. A legdrágább öltönyt kapta Ronnie-tól, és törttojás színű inget adott rá Lee, miután erősen le is szorította melleit. – Figyelnél, édeske? – könyököl a dobos az asztalra, miután megfáradtan bambul maga elé.

 - Jó, jó bocsi – rázza meg magát a lány, arcára komolyságot erőltetve. – Koncentrálok! – teszi hozzá az asztalhoz ülve.

 - Kezdjük a mozgásoddal – méri fel Levon részletesen Kitet. – Nem viselkedhetsz túl nőiesen. Kivillantod a kerek kis segged, és már le is esik neki a dolog. Az ilyen szemetek kiszimatolják az ilyesmit, hidd el. Ki se húzd magad, ha lehet, mert túl csinos alakod van. Inkább görnyedj csak össze, és ne nézz túl sokat a szemébe se. Csak legyél passzív, és ennyi – szónokol a dobos. – A hangod is mélyítsd el picit.

 - És mit mondjak a gyerekkoromról?

 - Próbálj minél hitelesebbnek tűnni, mert a pasi angol. Ne a teljes igazságot mond, de ne is legyen az egész kitaláció se. Általában mindig csak Ronnie-t szokták kérdezni, de most szinte csak veled fognak beszélni. Semmit sem tudnak rólad, és minden tinilány kíváncsi. A fotón még véletlenül se mosolyogj – folytatja lelkesen, miközben az ajtó mögött Robbie és Ricky a Hawkot várják. Hallgatóznak, és értenének is mindent, ha Lee nem gondolna erre is. Halk. Ha a kishercegnőjével beszél kimondottan visszafogott. Amióta megtörtént a börtönregény, a dobos teljesen megváltozott. Mintha megkomolyodott volna. Főleg, ha a kis harmonikás is a közelben van. Már nem csapkodja a vállát, vagy túrja fel a haját, mint régen.

Ami azt illeti nem csak ő fordult más irányba a csapatból. Robbie pont, hogy hangosabb lett. Kit állandó társasága miatt beléköltözött az élet, és a vidámság. Szinte folyamatosan mosolyog, ahogy Rick is. Legjobb barátokká váltak, és nehéz őket kettéválasztani. Együtt rohannak Kitty után. Ellopják a ruháit, és folyamatosan le akarják itatni. A tény, hogy néha sikerül, egyedül Lee munkáját nehezíti meg. Az egész olyan, akár egy idegölő sakkjátszma, amit Kitty nem nyerhet meg egyedül. Az egyetlen dolog, ami a lány szerencséjére válik az a folytonos rohanás, amiben Ronnie az egész zenekart tartja. Lemezfelvételek, interjúk, fellépések, turnék, nagyvárosok. Az év egy megállíthatatlan körforgás.

A Hawk viszont, akárhogy is látszik, rég elásta a csatabárdot. Bár, egy ideje már csak a pénzt, és a hírnevet látja a kis Kitty-ben. Így van ez most is.

A mai nap különleges. Az első fontos interjú az, amire a két szőkeség készül éppen, abban a szobában, ahonnan pár hete Cleveland-be indultak, a Square hotel falai között. A nosztalgikus élményhez többek között az is hozzájárul, hogy a New York belvárosába vezető úton Kit hamarosan ismét megpillanthatja majd a Foothill School of Fine Arts nevű iskolát, ahol legutóbb meghúzta magát. Sosem gondolta, hogy valaha több pénzel tér ide vissza úgy, hogy akár az egész épületet is kibérelhetné magának. Viszont nem csak ez változott. A város mintha kibimbózott volna a tavaszi napsugarak melegében, mert a felismerhetetlenségig megváltozott. A kopár ágakon most duzzadó rügyek sorakoznak, ahol eddig összefonnyadt, szürke botokat sodort a szél. A parkokat dús fűtakaró borítja, a virágok színesednek, és az ég gyönyörű kéken tündököl, tele csiripelő madarakkal.

Kit maga nem sokat változott azóta. A haját levágták, és a mellét egyre jobban el tudja tűntetni. Egyedül a dereka ment kissé össze, és a csípője nőtt meg, ami így nőies alakot ad neki, akár az egyre kerekebb feneke. A szempillái folyamatosan nőnek, míg az arcáról eltűnt minden régi heg, monokli. Szebb, mint valaha, ez mindenkinek szemet szúr. Talán a tavasz, talán a boldogság tette ilyenné, a lényegen nem változtathat.

Rengeteg lány rajongója van, és a számuk csak nő napról, napra. Szinte képtelenség leráznia őket Lee segítsége nélkül. Robbie meg még csak nem is sejti az igazságot. A gitáros szakadtalanul próbálja lehámozni a lányról a ruháját, természetesen sikertelenül. Kit nehezen tudja türtőztetni magát, de végül mindig eltolja magától Robbie-t. Ő nem kétkedik. A szemét olyan lila hályog fedi, hogy még egy méterre sem lát. Így nem nehéz kijátszani, még ha nem is erőszakos. Robertson igazán finom, és tapintatos tud lenni. Ugyan csintalan, de szelíd. Sosem bántaná Kitet, vagy kényszerítené olyanra, amit nem akar. A baj csak az, hogy ettől Kitty csak még jobban megbolondul érte. Rob pedig, érzi, mindennél jobban. Ez mindenki számára elég nyilvánvaló, Ricky mégsem tud egy percig sem negatív lenni. Minden pillanatot áldásosan él meg, amit Kit oldalán tölthet. Ő sosem szűnik meg a jófiú szerepben tetszelegni.

 - Szerinted mit csinálnak odabent? – kérdezi Ricky somolyogva, huncut ábrázattal, akár a kisfiú, aki a szomszédlány után kémked.

 - Gondolom Lee felöltözteti Kitet, meg mond neki pár dolgot – vigyorodik el Robbie is, ahogy elszalad előtte Kitty csupasz teste.

 - De miért ő? Miért nem mi vagyunk odabent? – húzza össze szemét a basszusgitáros, majd köhint egyet. – Mondjuk mi nem pont „fel” öltöztetnénk – nevet ártatlanul.

 - Tudod, az ilyen megjegyzéseid miatt nem vagyunk odabent. Különben is, Ronnie úgy védi Kitet, mint valami koronaégszert. A múltkor is egy külön hotelba rakta. Még mákunk van, hogy most csak egy emelet van köztünk – hadarja Robbie lelkesen.

Mindketten az ajtónak dőlve várják, hogy egy-egy hangosabb kacaj, vagy kiáltás elhagyja a szobát, de azok csak nem jönnek. Még akkor sem, ha ezzel nagyot kockáztatnak, a Hawk haragja nem játék.

Azt ajtó hamarosan kinyílik, és a két szőkeség nincs meglepve Rick és Robbie társaságán. Azon annál inkább, ahogy hatalmasra tágult szemmel nézik meg a kivételesen helyrepofozott Kitet. A kissé hullámos haja ki van fésülve, ahogy a teste drága öltönybe van öltöztetve. Igazi hercegnek néz ki.

 - Na, itt vagytok! – jelen meg Ronnie hirtelen a folyosó végén. – Ti is jönni akartok? – néz ferdén Ricky-re és Robra, akik határozatlanul bólogatnak.

 - Szó sem lehet róla – szól közbe Kitty mézes hangján, ugyanakkor markánsan. – Csak megzavarnátok, és a végén valami hülyeséget mondanék. – Erre Robbie hasba csapja Ricket, majd egyenesen meghajol, akár egy apród, a másik meg utána.

 - Ahogy óhajtja, Sir Christopher – mosolyodik el, és Kit gőgösen emeli a plafon felé orrát.

 - Bohóckodás helyett inkább megkereshetnétek Richardot. Csúnyán köhögött tegnap, lehet, hogy nincs jól – szól közbe Levon, és a két kisinas már fut is el. Ezt látva mindhárman nevetni kezdenek.

 - Szép kis háremet neveltél magadnak, Kitie fiú – jegyzi meg röhögve Ronnie.

 - Még te is a tagja lehetsz – kacsint a lány kacéran, és a Hawk férfiasan vállon fogja, maga mellé húzva. – Látom nem gondolkodsz rajta túl sokat – teszi hozzá halkan.

 - Jajj, te kis suhanc – szortíja meg Hawkins erősen, majd Lee felé pislant. – Hogy is szoktad hívni? Herceg?

 - Kisherceg -  dünnyögi Levon, és Ron rögtön ismétli is.

 - Kisherceg, hm? – néz le a magasból Kit alacsony termetére, majd elmosolyodik. Az viszont még önmagában sem tudja eldönteni, hogy a lány szépsége, vagy az általa kapott figyelem tette boldoggá. – Christopher Jake, a kisherceg – súgja, majd hirtelen hátra mutat. – Ezek az idióták még sok dalt fognak rólad írni, ebben biztos vagyok. Olyan vagy, akár egy igazi múzsa…

 - Ezt a dumát tartogasd az interjúra – vág közbe a dobos, aki kétkedően néz Ronnie-ra. A Hawk elcsendesedik, és egyszerűen egy cipzárt húz ajkai közé.

Különös módon tényleg nem is szólal meg, amíg le nem érnek a hallba, ahol már vár rájuk az idős riporter.

Egy vörösbársony kanapén ül, miközben a heti újságot lapozza át, orrán vastagkeretes szemüvegével. Már messziről látszik rajta, hogy Európából jött. A ruhái kifinomultak, és a mozgása kimért. Mintha csak egy nagy csatára készülne.

A fiúk ezt meglátva kissé el is vesztik önbizalmukat, nem úgy, mint Hawkins. Ő magabiztosan lépked az idős férfi elé, a hátán hozva a két szőkét.

 - Adjon Isten! – köszönti Ronnie hangosan az ismeretlent, megjátszva az igazi, hangos amerikait, aki csak hamburgert, meg steaket zabál egész életében. A külföldiek erre kíváncsiak. Ezt várják.

 - Fogadj Isten! – teszi le lassan az újságot, ahogy a tekintete találkozik a Hawk-kal. Feláll, és a kezét nyújtja.

 - Phillip Graham – mondja mély, dörgős hangján, és már ennyiből is visszahangzik az akcentusa. – Örvendek a szerencsének.

 - Ronnie Hawkins – mosolyog Ron a fogait villantva, majd a háta mögé húzza karját. – Ők itt Levon Helm, az én agyafúrt dobosom, és Kit Jake, a kishercegünk – mutatja be őket egymásnak, és ők sorban kezet ráznak a riporterrel. Mr. Graham reakciója közömbösebb, mint eddig.

 - Akkor kezdhetjük? – foglal ismét helye, ahogy a többiek is körülötte. Akármilyen morcos vénembernek tűnik, ő van a középpontban, még véletlenül sem Ronnie. – Először a személyes profilukat csináljuk meg, aztán átmegyünk a Pepote Rouge-ba. Nincs messze, egy kis bár. Ott vár ránk a fotós, és néhány újságíró a kisebb magazinoktól – szónokol a férfi, és a többiek beleegyezően bólogatnak. – Nos… – veszi elő apró jegyzetfüzetét. – Tudja mit, Mr. Hawkins? Maga, és Mr. Helm már most is nyugodtan átfáradhatnak a szomszédba. Hogy őszinte legyek, Ronnie, magáról már szinte mindent tudunk. A profilja teljes, nem úgy, mint harmonikásáé – néz kettejükre teljes komolysággal. Lee már óvó tekintettel kémleli Ronnie-t, hátha ordítani, vagy hisztériázni kezd, de a Hawk ennél okosabb. Pontosan tudja, hogy Kit hírneve jelenleg sokkal fontosabb neki, mint a sajátja. Elmosolyodik, majd némán újra kezet fog a riporterrel.  

 - Menj csak, én most itt maradok, jó? – szól hozzá Levon, és Hawkins már el is mengy. Most jobban érdekli az alkohol, és a nők, amik a bárban már várnak rá. Mr. Graham mégis gyanakvóan méri fel a dobost. A kétely megszületett benne, hogy valami nincs rendben a kisherceggel. Ezt nevezhetjük egyfajta próbának is, amin a harmonikás megbukott. – Elnézést – szabadkozik Lee, miközben próbálja menteni a menthetőt. – Nem szeretjük Kitet egyedül hagyni, mert tudja, a lányok néha képesek lerohanni – mormolja hátra dőlve, mire Jake hirtelen kezdi kigombolni az ingnyakát, majd lehúzva azt megmutatja a nemrég szerzett foltjait, amik a kulcscsontján terülnek el. A legutóbbi koncert eredményeképpen állítanak tökéletes példát a rajongói szeretetének. Az idős férfi meglepettnek tűnik a foltokat látva.

 - Még sosem láttam ilyesmit, hogy őszinte legyek. Pedig már régóta vagyok a szakmában – vakarja fejét, és még a füzetébe is elfelejt irkálni.

 - A blues rock sem – feleli a lány visszafogottan, és Graham elmosolyodik.

 - Ez így igaz – a riporter észbe kapva megrázza tagjait, majd a tollához kap. – Mióta ilyen súlyos a helyzet?

 - Nem mondanám annyira súlyosnak – feleli Lee, próbálva elvonni a figyelmet a lányról. – Még csak párszor fordult elő, hogy az utcán is ránk találtak. Általában kedves, aranyos rajongóink vannak, de a tömegben a sok kicsi sokra megy, érti. Tízesével, vagy húszasával vannak, és mind ugyanannyit akarnak. Türelmetlenül. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak gondoskodnunk kell a biztonságról, mióta Kit is velünk van.

 - Ezek szerint Kit a célpont. Mondjuk ilyen külsővel nem is csoda – dob el Mr. Graham egy illetéktelen bókot közönyösen. – Ha jól tudom Kit, te is a tengerentúlról jöttél.

 - Manchesterből.

 - Igen, érezni a kiejtéseden, hogy nem Londoni vagy. Hogyan kerültél ide? – kérdezi érdeklődően, míg a lány nagyot nyel.

 - Ronnie baráti körébe tartozott Kitie édesanyja, aki légiutaskísérő volt. Sokat láttuk Kitet, aztán egyszer úgy döntött, hogy végleg itt marad – hazudik Levon briliánsan. – Mrs. Christophert pedig, nem is olyan régen előléptették, és már csak irodai munkát végez, ugye? – néz a lányra, aki meggyőzően helyesel.

 - Gyakran betegeskedett, amíg repült. Jobb is, hogy otthon van – teszi hozzá.

 - Nem hiányzik magának? – mormolja a jegyzete mögül a riporter, mire Lee képtelen visszafognia magát.

 - Ó, dehogynem. Nem is tudok élni a gyönyörű mosolya nélkül – hadarja, és Kitty hangosan kezd nevetni, ellentétben Mr. Grahammel, aki inkább csak próbálja álcázni megvetését, ami szerencsére jól leköti ahhoz, hogy ne gondoljon Lee ismételt fedezésére.

 - Ha szabad megkérdeznem, mi a teljes neve, Kit?

 - Jake Christopher. Igazából a Kit csak a Chris rövidítése. Nagyon kevesen szólítanak Jake-nek – feleli a lány, és valójában ez az utolsó mondata. Ezek után Levon figyelmesen, és precízen rendezi úgy a beszélgetés menetét, hogy a kishercegnek ne kelljen megszólalnia. Szerencsére van annyi sármja, hogy lekötse Mr. Graham figyelmét.

Mikor a beszélgetés végére érnek, Kit könnyedén el tud szabadulni tőlük, fel a szobájába. Levon elégedetten kíséri át az újságírót a bárba, aki tudja, hogyha a kis harmonikásról meg akar tudni valamit, a dobost kell kérdeznie. Ugyan legtöbb esetben szereti lerántani a leplet a titkokról, most őt magát is elvarázsolja Kit rejtélyesége. Ezt akarja leadni az újságban. A misztikus harmonikást, aki nem tartozik sehová. Akiről alig tudni valamit.

Kitty vidáman fut fel a lépcsősoron, be a szobájába. Ahogy magára csukja az ajtót, elszállnak felőle a kétségek, és nyugodt szívvel sétál ágyáig, amibe aztán ráugrik. Sóhajtva nyújtja ki görnyedt izmait, és már bele is feledkezne teendőibe, mikor hirtelen kinyílik mögötte a fürdőszoba. A pára felhőkent fedi el a szoba plafonját, míg Robbie kedélyesen lép elő.

 - Mit csinálsz itt? – förmed a lányra Robertson, ezzel fel is ébresztve.

 - Pihennék kicsit a saját ágyamon, egyedül – nyögi, majd a hátára fordul, és találkozik Robbie félmeztelen testével. – Mit szatírkodsz? – morog, mire Rob kihasználva az alkalmat befeszíti izmait. A teste, akár egy görögistené.

 - Mi hárman nyomorgunk egy szobában. Éppen foglalt volt a fürdő, hát lejöttem. Ti úgyis interjúztok, nem? – mondja, leülve az ágy sarkába. – Egyébként –, válik az arca kacérrá –, ma nagyon csinos vagy – simítja meg lassan Kit térdét. – Már meg sem tudom mondani, mikor voltunk utoljára így, kettesben – mosolyodik el.

 - Még át kell mennem a Pepote Rouge-ba – feleli, leplezve izgatottságát.

 - El vagy kényeztetve, nem is kellek ide – kuncog Robbie, amivel teljesen ellágyítja Kitty-t. A kisherceg lassan felül, hogy még közelebb tudja magát Robertson erős, izmos karjaihoz.

 - Hogyne kellenél? – súgja halkan a fülébe, majd finoman a fiú vállára hajtja fejét. – Ugye elkísérsz?

 - Persze, ha nem zavarlak meg – vigyorodik el gúnyosan a gitáros.

 - Már rég elcsesztél mindent, nem számít – válaszolja Kit gyengéden, és Robbie nem bír bármivel is többet várni, hogy újra megpillanthassa Kitty zafírkék szemét. Ahogy felé fordul, a világ hirtelen összeesik talapzata felett, és a nap lassan magához öleli az eget. A virágok elvesztik színüket, és mind kifehérednek. Tiszta, érintetlen érzés fogja el Robbie-t. Az agyában zárlat, a gyomrában dinamit.

 - Szeretlek – csúszik ki a fiú száján. Ez a legártatlanabb, legőszintébb dolog, ami valaha elhagyta ajkait.

Kit élénk tekintetére árnyék ül, ahogy ábrázata kétségbeesetté válik. A félelem hálója szővi át testét, míg ő maga elhúzódik Robertsontól.

Csak kis kérdésként. Szerintetek ki mellett fog Kit végül kikötni? 

Read More

Éberen

Éberen - Being awake

The Band * RPS * One-shot * Robelm * Hurt/Comfort * AT * Genfic * PG * Zene

Sziasztok! Ugyan késtem vele egy oár napot, mert hosszabbra sikerült, mint terveztem, de íme a Levon halálának 5. évfordulójára készült apró fic. Jelenleg nem tudok semmit mondani róla, de... Nem, itt a mondat vége. Tényleg vissza olvastam, és da fuck? Mindegy.

Kellemes olvasást!

Rengeteg őrült dolog van. Általánosságban szeretem az olyan apróságokat, amiket a legtöbb ember nem vesz észre, vagy egyszerűen semmibe vesz. Mert ugyebár mi mind szeretünk megfeledkezni a STOP táblákról, mikor menni készülünk valahová. Nem mintha én megállnék, ha holmi tábla utasítaná nekem. Értem én, szabálytalan, veszélyes, és rendkívül ostoba hozzáállás, pont olyan, akár én. Nincs ezen mit tagadni, már attól a perctől fogva ostoba voltam, hogy egy szakadt dél-amerikai kórházban tengő légnyomás rendesen szétnyomta a frissen világra jött tüdöm, ami akkor még nem is volt nagyobb egy megtermett almánál.

Talán az a kifinomul önkielégültségem tehet erről a furcsa vonzódásomról, ami az olyan különc csekélységekhez köt, amik rám olyannyira hasonlítanak. Hiú dolog.

Bolond lennék, ha azt mondanám, magamon kívül képtelen vagyok bárki mást is szeretni. Ez hazugság. Olyan sok gyönyörű, és érdekes szín festi az eget, vagy éppen kúszik az eső áztatta utakon csigalassúsággal. Szenvedély az, ami ehhez a földhöz köt engem. A figyelem, amivel a létforgást kémlelem, vagy éppen alakítom. De túlzás azt állítani, hogy nagy részt vennék ki az életemből.

Nem vagyok se utazó, író, vagy próféta, csak egy ember. Levon.

Mivel elérkezett a tavasz, úgy döntöttünk, hogy egy kis kirándulással ajándékozzuk meg magunkat, és tovább szőjük álmainkat. Akkoriban még nem volt semmilyen különösebb oka annak, hogy zenéltem. Úgy, mint szinte minden kölyök, én is folyton elcsászkáltam otthonról a többi utcagyerekkel. Egy délutánon egy „rosszkörnyéken” kötöttünk ki a fiúkkal, és egy fekete emberekkel tömött kocsma ablakában bujkáltunk. Akármennyire is voltunk fiatalok, minket is megérintett az öreg Chappie bá’ gitárszólója, de még mennyire. Más sem kellett, mentünk a boltokba lemezt lopni, és a zálogházban minden üveggolyónk régi, kopott gitárra cseréltük, ami csak háromszor akkora volt, mint mi. Együtt.

Azóta öt év telt el, és én hiába szerettem gitározni, mivel senki más nem engedhette meg magának a dobfelszerelést, hát én szorultam a két fabot, meg jónéhány dob mögé. Így visszatekintve nyilván nem bánom a dolgot, de azokban az időkben sokat nyavalyogtam miatta, akárcsak Richie, aki apjától egy jó kis Les Paul helyett csak egy meghívót kapott az iskolai kórus orgona oktatására. Ott aztán találkozott Garth-al, aki mértéktelen zsenialitásával csak még jobban elrettentette. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutattam neki a tévénken Ray Charlest, ahogy a Hit the Road Jack-et énekli érces hangján a zongora mögül. Mondjuk én sokkal inkább zongoráztam volna, mint hadonásztam azzal a két bugyuta pálcikával. Egyszóval mindenki csak a gitárosokra irigykedett. Mi amennyien csak voltunk mind Chuck Berry utódjai akarunk lenni, de minden bandába csak egy gitár kellett. Egyedül Rick nem panaszkodott. Inkább csak örült, hogy csupán négy húrral kel boldogulnia. Ő valahogy mindig képes volt látni azt, ami nekünk ugyan ki szúrta a szemünket, de képtelenek voltunk észre venni. Kivéve Robbie-t, aki ebből is – ahogy mindenből – csak a saját javára annyit hozott ki, hogy egy gitár hat húrnál kevesebbel csak hegedű. Ezen eltűnődve Ricky megtanulta használni azt is. Utólag beláttuk, hogy jobb is Robbie-t beállítani gitárosnak, mert semmilyen másik hangszeren nem tudna rendesen játszani. Ő mindig is kicsit távolabb állt tőlünk. Ezért is vonzott annyira.

Kissé szeles április volt, ezért Garth már hetek óta az ágyat nyomta. Egyszerűen nem bírta a hideget. Nem tudott tehát velünk tartani a hegyekbe, ahol Rick apjának volt egy kis faháza. Nem volt köztünk olyan, aki ne szerette volna a természetet, azért tele lelkesedéssel vágtunk neki az útnak. Aztán elkezdett lehűlni a levegő. Eső esett.

Ázottan, vizesen érkeztünk a kunyhóba, amiben se áram, se meleg víz nem volt. Csak egy cserépkályha állt középen, amiről persze rettenetesen kevés elképzelésünk volt, hogyan is kell használni. Végül csak rám marad a feladat, hogy hozzak be fát, ami persze magától nem hasítja fel magát. Mindezt csak a szőkés, kissé vöröses hajam miatt, ami olyan „favágós”. De szerencsére Rick jámbor lelke nem bírta nézni, ahogy magamra maradok a feladattal, azért velem maradt, hogy segítsen.

 – Mi ez? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem éreztem se az ujjaimat, se az orromat a hidegből visszatérbe, és hiába sikerült meggyújtanom a kandallóba gyömöszölt méretes fahasábokat, a belőlük szivárgó füst hirtelen felénk tört utat, és ugyan kellemes melegséggel jött, jobban csípte a szemünket, mint ezernyi szeletelt vöröshagyma. Richard rögtön fulladozni kezdett, de hiába próbáltam idegesen a kémény felé legyezni a tömör füstöt, az csak nem engedelmeskedett.

 – Oltsuk el! – köhögte Rick, és én indultam volna a konyhába vízért, Robbie hirtelen a csuklójával odébb lökött.

 – Hé! – tiltakoztam, de a jelek szerint Rob meg sem érezte. Elénk állt, és mintha ott sem lettünk volna, sebesen néhány újságpapírt húzott elő a gyufa mögül, majd összegyúrva a kandalló tüzébe dobta őket.

 – Mégis mit csinálsz? Ez szerinted segít? – próbáltam odébb hessegetni, de Rob nem mozdult. A szürke köd egyre csak befelé gomolygott, mikor valamilyen csoda folytán a perzselő fahasábok lángja előbújt. A füst a kémény felé indult, mintha egyszerűen megunta volna a társaságunkat.

Robbie csalódottan lépett odébb. – Azt hittem, hogy ezt még ti is tudjátok – jegyezte meg halkan, míg mi Ricky-vel értetlenül néztünk össze.

Jaime Robertson volt köztünk a gazdag gyerek, ha lehet így mondani. Egy kanadai városból érkezett, és a mostoha apja ékszerkereskedőként dolgozott. Nem is csoda, hogy lenézett minket. Minden oka megvolt rá, mégsem élt vissza a helyzetével, soha. Nem mutogatta előttünk a drága cuccait, vagy evett számunkra elérhetetlen ételeket. Ugyanolyan kölyöklélek élt benne is.

Ezzel a mozdulatával, elvonulással képes volt egyszerre megsérteni, és elbűvölni. Sosem sejtettem, hogy a központifűtéses szobájában gubbasztó Robbie a természetbe szabadulva nem lesz használhatatlan. Nincs mit titkolnom rajta, minden egyes tette újra, és újra elképesztően lenyűgözött. Valami bűvös légkör lengte be, amit én jobban láttam bárki másnál.

Robbie se nem volt kedvesebb, jóképűbb vagy okosabb az átlagosnál, de olyan valamit hordozott magába zárva, amit senki más.

Én persze most is, mint általában csak követtem a szememmel, ahogy az asztalhoz ül, és egy kétéves újságot kezd lapozgatni a köhécselő Richard mellett.

 – Vhú – nyögte Ricky, amint a füst teljesen eltűnt belüről, és a tűz melege már kezdte körül ölelni a faház kókadó falait.

 – Megfagyni már nem fogunk – feleltem, kibújva a vastag kabátomból. A fogashoz léptem, és ráakasztottam a nehéz, apámtól örökölt ruhadarabot, aztán Ricky-ét is. – Mit fogunk idebent csinálni?

 – Hozott valaki kártyát? – kérdezte Rick körbe nézve, de Rich még nehezen jutott levegőhöz, Rob meg csak egy vállrándítással válaszolt a maga módján. Ilyenkor egy szót sem lehetett belőle kihúzni, nem úgy, mint a beszédes kedvében. Néha csak elkezdett mesélni, és be sem fogta. Általában a kedvenc indiánmondákat szavalta, amiket anyja még gyerekkorában osztott meg vele, hiszen tiszta vérű őslakos volt. Érdekes, hogy ez Robbie-n cseppet sem látszott. Ugyanolyan cingár alkata és fehér bőre volt, mint nekem. – Bár meg kell hagyni, valamivel magasabb volt nálam. – Ebből kiindulva Ricky jobb indián lett volna nála. Ő mégis mindennél büszkébben hirdette származását. Egyszer még a haját is befonatta velünk.

 – Szerintem mind kifáradtunk. Jobb lenne pihenni egy keveset – törtem meg a csendet, és a többiek bólintottak.

Mindnyájan lefeküdtünk, előhúztuk a hálózsákjainkat, és a rejtemben valamiféle magányra leltem, hallva a három másik szuszogását.

Akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, Robbie hűvös szavai továbbra is kísértettek. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy mégis mi történt. Nem mintha nagy dolog lett volna, felgyújtani egy kunyhót. Ha Jaime nem lép elő, mind megfulladunk, vagy megfagyunk odakint. Ő meg csak alszik ugyanúgy, mint a többiek. Olyan jelentőségtelennek tűnik az egész most, mikor olyan sok minden múlott rajta az imént.

Képtelen voltam aludni. Az agyamban folyamatosan csak forogtak a gondolatok, és az idő viharként suhant át az éjszakán. A többiek kellemetlenül horkoltak, én meg csak forgolódtam. Egy idő után már annyira belefáradtam a lélegzetem számolásába, vagy éppen a pulzusom méregetésébe, hogy egyszerűen felültem.

Az ablakon a holdfény fátyolként sütött be, és ezzel megvilágította a körülöttem fekvőket.

Rick úgy horkolt, ahogyan szokott, de hozzá képest Richard egy tülköt viselt az orra helyén. Olyan hangos rapszódia zengte be miatta a kis faházat, hogy medvétől, vagy bármilyen másik állattól biztosan nem kellett tartanunk.  

Robbie meg csak piszén sziszegett. Halkan, alig lehetett hallani, hogy lélegzik, de ez az apró hang valamiért mégis teljes nyugodtsággal töltött el. A jelenléte valamiért elhessegetett előlem minden félelmet.

Kénytelen voltam egy idő után felkelni, és kicsit körülnézni. Ismét magamra húztam a vastag kabátom, és egy cigaretta kíséretében kiléptem a kunyhóból.

A zuhogó eső elcsendesedett, de a szél még mindig irgalmatlanul kínozta az erdő ártatlan fenyőfáit. Hideg levegő járta be az egész fenyvest, és én is tisztán láttam a sötétben a hullámzó leheletemet. Most, hogy végre volt egy kis időm jobban is szemügyre vehettem a kis házikót, aminek falai hatalmas fadarabokkal, míg teteje sötét cseréppel volt fedve. Apró volt, és az ajtaja előtti verandát sem lehetett volna a termetes szóval illetni. Az egész igazán rusztikus darabja volt az erdőnek.

Miután elszívtam az oltalmas szálamat, elégedetten tértem vissza nyughelyemhez, abban a reményben, hogy most már végre el tudok aludni, de hiába. Egyszerűen képtelen voltam az álmok tudattalan világába lépni. Csak nyitott szemmel, hullaként meredtem a falra, és hallgattam tovább egy éjszakán át Robbie nyugodt, ártatlan szuszogásának dalát. Nem unatkoztam.

Mikor a hajnal hasadt végre, ismét kiléptem az apró verandára, hogy a reggelt egy újabb, ezúttal induló cigarettával jutalmazzam. Mire a szál fele hamuvá oszlott a két Richard már a vállamon lihegett. És ez így ment egész nap.

A nap felkeltével megkezdődött a benti zenebona, amibe a dobjaim nélkül csak néhány csapkodással tudtam hozzá járulni.

Aki esetleg nem járatos benne, ezek a bizonyos zenélgetések inkább jammek, mint igazi próbák. Új dallamok, ritmusok fejlesztése, és a különböző hangszerek összehangolása. Álltalában teljesen instrumentális, bármilyen énekszó nélkül. Nincsenek szabályok, se kőbevésett stílusok, csak ami éppen jön. Jótékony improvizáció. Főleg, ha részt is vehetsz benne.

Nem azt mondom, hogy nem élveztem, csak inkább voltam a dolgok szemlélője, mint szereplője. Később, mivel látták, tulajdonképpen hasztalan vagyok, elküldtek a konyhába főzni. Persze ezt mind megbánták utólag. A gasztronómiai adottságaim kimondottan hiányosak.

Az egész nap olyan gyorsan véget ért, és én soha, egy percig sem éreztem fáradtnak magam, ezért kezdtem kissé aggódni az újabb éjjel rohamos közeledése végett. Rettegtem, hogyha még egy napon át ébren kell maradnom, azt a szervezetem már sokkal nehezebben tudja elviselni. A félelmemet szinkronban kísérte a hideg front, ami borús, rideg felhőket vont az erdő fölé. A hőmérséklet épp olyan sebesen csökkent, ahogy a nap rejtette el a szomszédos hegy mögött utolsó melegséget árasztó sugarait.

Ismét a lefekvés következett, és én ugyanúgy bebújtam a kényelmes hálózsákomba. Hamarosan el is aludt körülöttem mindenki, de én egy pillanatra se nyitottam ki a szemem. Olyannyira koncentráltam az elalvásra, hogy végül megfájdult a fejem.

Pár óra elteltével elengedtem magam, és végleg feladtam. Úgy látszott, most sem fogok tudni pihenni. Ezúttal nem akartam rajta túl sokat rágódni, ezért felkeltem, fát raktam a kandalló pislákoló tüzére, aztán letelepedtem elé. A számításaimmal ellentétben nem unatkoztam. Néztem, ahogy a vörös lángok magukba ölelik a sárgákat, majd haláltáncukat járva a fa hasábjai hamuvá égnek. Ettől én is megkívántam a gyújtogatást, és kimentem.

Legnagyobb meglepetésemre havazott. Már pár centi a földet fedte, de még mindig gombnyi pelyhekben cikázott a levegőben. Elképedten kémleltem a fehérbe öltözött tájat, ami minden volt, csak szokványos nem, április végén. Még csak rá se tudtam gyújtani, mikor hirtelen az ajtó kinyílt a hátam mögött.

Rob állt mögöttem hatalmasra tárt kvarcszemeivel. Megilletődve nézett végig ő is a hófödte fenyves fáin, majd visszafogottan elmosolyodott, előhívva arca két szépkis gödröcskéjét.

 – Havazik – jelentettem ki a teljesen nyilvánvalót, amire természetesen semmilyen szívélyes válaszra nem számíthattam.

 – Időjós is lehetnél, tudod – nyögte a maga tipikus cinizmusával, de most teljesen elnéztem neki. – Gyönyörű – súgta mámorosan, és sikerült újra meglepnie.

 – Nem tudtam, hogy szereted a havat – szóltam közbe csípőre tett kézzel, mert akkoriban az volt a kedvenc testtartásom.

 – Sok minden van, amit nem tudsz rólam – felelte higgadtan, és eszemben sem volt kétségbe vonni, amit mond. Olyan sok minden lakozott még benne, amiről nekem fogalmam sem volt. – De nem is baj.

 – Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá értetlenül. – Mostanában mindig ilyeneket mondogatsz, és úgy viselkedsz velem, mintha bajod lenne velem – harsogtam azon tűnődve, valóban ez-e az oka a folytonos mogorvaságának, vagy sem. – Hiszen barátok vagyunk – jelentettem ki hiszékenyen. Igen. Reménykedtem benne, hogy ettől valamiféle melegség gyúlik az ő szívébe is, és belém veti bizalmát. Hogy valóban hívhatom magunkat így.

 – Nem – vágta rá ridegebben, mint bármi a fagyos időben. Hiába akartam már hetek óta közelebb kerülni hozzá, ő folyamatosan csak ellökött magától. – Lee, én nem akarok a barátod lenni.

Nos, itt váltam úgy igazán hiteveszetté, és kissé izoláltá is. Az, akit valójában a legjobban csodáltam átlépett fölöttem, mint egy eldobott rágón.

Szó nélkül bementem, és magára hagytam odakint. Beburkoltam magam a hálózsákomba, hogy annak oltalmában minél hamarabb el tudjam felejteni ezt az egészet. Összekuporogtam, majd annyit hallottam, ahogy Robbie is bejön, és ugyanazt teszi. Elvesztettem őt.

Egy percet sem tudtam aludni, mégsem keltem ki az ideiglenes ágyamból délig. Hallottam ahogy beszélnek, csodálják a havat, reggelit készítenek, nevetnek. De nem volt elég erőm felkelni. Már kezdtek a végtagjaim kissé remegni, ugyan végig feküdtem, mintha szédültem volna.  Mégsem tudtam elaludni. Az agyam hangosan zúgott, és a képek csak jöttek sorra, olyan gyorsan, mintha versenyt űztek volna belőle.

Mikor aztán már szinte percenként fordultam oldalra, és a nap a felhők fölött bizonyára fölöttünk járt felkeltem. A fejem szinte hasogatott, és állni is csak nehezen tudtam, de kilépkedtem a konyhába.

 – Csipkerózsika felébredt – kezdett Ricky gyerekesen tapsolni. – Kérem a húsz dolcsimat – tárta szét markát, és a másik kettő a zsebébe nyúlt.

 – Ti komolyan fogadtatok, hogy mikor kelek fel? – meredtem rájuk kómás állapotban, majd a tekintetem hirtelen találkozott Robbie kvarcszemével. Gyorsan elfordította fejét, ezt motyogva:

 – A kérdés az volt, felkelsz-e ebédig – nyögte kifejezéstelen arccal, úgy, ahogy szokta. Semmi sem változott, amint látszik. Robbie ugyanolyan hűvösen viselkedett velem. Már bántam, hogy nem hagytam neki időt rá, hogy magyarázatot adjon rá, miért is nem kedvel engem. Végülis lényegtelen nem? Nem változott semmi, hiszen eddig sem jöttünk ki annyira jól. Bár szerettem régebben megnevettetni. Mindig könnyezett, miközben fuldoklott a röhögéstől. Szerettem nézni, ahogy meggyújtja a gyufáját, amit olyan furán fogott. Nem túl szokványosan. Bár, kicsit mindent másképp csinált, mint mi többiek. Különben is, idegenek is nevethetnek egymásra. Az élet már csak ilyen.

Miután megebédeltünk, végre rám tört a fáradtság legkellemesebb formája, végtelenül elálmosodtam. Mikor indultam volna hátra, természetesen Ricky rögtön megállított.

 – Ne is álmodj róla, hogy nem lesz semmi dolgod. Egész eddig aludtál, szóval most sipirc ki fáért a garázsba! – adta ki az utasítást, és én nem tehettem mást, elindultam kifelé. – Ó, és Robbie, te is menj vele, mert eddig semmi hasznosat nem csináltál – folytatta, mire mi mindketten húztuk a szánkat. Ezek után egyikünk sem akart éppen bájcsevegni. Legalábbis én biztos nem.

Kiindultunk, és szó nélkül sétáltunk a kisház melletti faház felé. A hó még mindig zuhogott, és a szél máris elviselhetetlenné vált.

 – Levon, én… - szólalt meg hirtelen. Gondolom bocsánatot akart volna kérni, vagy hasonló, de a becsületem nem hagyta szóhoz jutni.

 – Köszönöm Jaime, de nem kell semmit mondanod. Mindent felfogtam – mosolyogtam álarcként vissza rá, ahogy beléptünk a kis garázs fakapuján.

 – Lee, félre értesz – hadarta, de én inkább gyorsan elkezdtem pakolni a fahasábokat egy hozzám közel eső kosárba, próbálva ezzel őt is inkább a munkára sarkalni. Robbie nem tágított.

 – Fejezd be, kérlek! – mondta nyájas, szelíd hangon, amit egész addig nem hallatott előttem.

 – Én tényleg nem szívom mellre a dolgot – harsogtam lelkesen pakolva az egymásra stócolt hasábokat. – Én sem kedvelek egy rakás embert. Nem akarok velük beszélni. Értem – folytattam egyre hangosabban, mikor hirtelen voltam olyan idióta, hogy alulról egy olyan fadarabot húztam elő, amivel ledőlt az egész oszlop is. Nem is kétség, a kezem ott maradt a fahasábok alatt.

 – Levon! – kiáltotta Robbie idegesen, és oda hajolt mellém. – Jól vagy? – kérdezte, míg körbe ölelte hosszú, puha ujjaival az én érzéketlen csuklóm.

 – Miért érdekel az téged? – nyögtem, míg a kezem felől annyi fájdalmat éreztem, mintha egy bárd egyszerűen lecsapta volna. Ő komoly arcot vágott, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a kezem, vigyázva rá, ne sérüljön meg újra. Jobban szemügyre vette, de már messziről is lehetett volna látni, eltört a hüvelykujjam, ami jelenleg abnormálisan a másik irányba kanyarodott.

 – Ez most fájni fog – súgta halkan, és nekem férfi létemre rögtön tova szállt a bátorságom.

 – Mire készülsz? – picsogtam kislányként, de Robbie már vissza is hajlította az ujjam. Leírhatatlanul fájt a kétszer levágott hüvelykujjam, és zúzódott kezem, de azt sem bírtam sokáig, hogy éppen az a Jaime Robertson szabja le az ingje anyagát, és kötözi be a sebem, aki nemrég még a barátom sem akart menni. Számomra ez már túltett azon, amit egy idegenért tennék, és abban is biztos voltam, hogy ezt ő is így érzi. – Miért segítesz? – mormoltam megsebzett verébként, mire ő valamiért elmosolyodott.

 – Te ugye sosem hallgatnál végig, ugye? Levon – felelte vidáman, míg rám tekintett. – Tényleg nem akarok a barátod lenni, de ez nem azt jelenti, hogy beszélni sem akarok veled – kötött erős csomót a kezemre, és én természetesen felnyögtem. – A többiek előtt ezt nem mondhatom, de én több akarok lenni számodra, mint egy sima barát, bandatag, vagy ismerős. Már hetek óta tart, és hiába küzdök ellene, azt hiszem valami olyat érzek irántad, amit eddig még soha.

Felültem, és szemlélve a törött kezemet, megszeppenve néztem fel Robbie-ra. Eddig olyan mélyre fojtottam a hasonló gondolataimat, hogy most kimondottan idegennek tűntek.

 – Ha jól sejtem nem a legjobb barát státusz az, amiről beszélsz – böktem ki, ami a tökéletes válasz volt, elemezve a kettőnk kapcsolatát. Hideg és idegen.

 – Ne akarj felhúzni, mert akkor olyat teszek, amit megbánok – vigyorodott el, mire én pontosan tudtam mire gondol.

 – Nem tudtam, hogy tudod mi az a bűntudat – forgattam a szemem, és ő egyszerre közelebb hajolt hozzám. – De vajon mi az, amit ha megteszel, utána meg is bánsz? – kérdeztem balgán. Másra sem vártam, minthogy a kerek kis ajakai az enyémhez tapadjanak. Az arca közeledett is, lassan. Direkt kínozni akart vele, hogy várat, mikor a semmiből ezernyi karddöfés nyilalt a kezembe. Az a kis mocsok csók helyett rá tenyerelt a törött ujjamra.

 – Te szemétlá…! – mocskolódtam volna, mire ő a semmiből megcsókolt. Olyan volt, mintha két ellenkező pólusú mágnes végre összeért volna, teljesen. Nem maradnak együtt, sőt kimondottan taszítják egymást, de egyszerűen egyik nincs a másik nélkül.

Egy rejtett álmom vált valóra azzal, hogy valamiféle kalitkába zárhattam Robbie-t. Az enyém lehetett minden testrésze, mozdulata, és szava. De a legnagyobb diadalt mégis az okozta, hogy ő sem bírná ki nélkülem.

 –  Szeretlek – lehelte az arcomra, és én végre láthattam gyengének, és kiszolgáltatottnak. – De komolyan. Nem kell viszont szeretned, vagy egyáltalán kedvelned, de kérlek, had legyek melletted. Amikor velem vagy, úgy érzem egy másik világba kerültem. Biztonságba. Minden olyan szép és egyszerű – mosolyodott el, egy apró, jelentéktelen könnyet ejtve, félve a visszautasítástól. – Amikor beszélsz, olyan csendessé válik a világ körülötted. Mindenki csak rád figyel, de én úgy érzem, hogy csak nekem mondod. Melletted mindenre képes vagyok. Csak a közeledben akarok lenni, ennyi – mondta végig, majd az ölembe roskadt. Akár egy elszáradt falevél, ami a földre hull.

 – Nyugi már kölyök – simítottam meg a dús, barna, égnek álló haját a még ép kezemmel. – Nem vagy egyedül – suttogtam a fülébe, és jelenleg ennyi bőven elég is volt.

Ám, a dolgot valami kimondottan váratlan szakította félbe. Karmolás, pontosabban fahasítás hangja, a garázs oldalától.

 – Ez meg mi? – kérdezte Robbie ijedten, mire gyorsan kiszaladtunk az építményből, természetesen a fával együtt, mert nem a semmiért törtem el az ujjam.

A garázs oldalán éppen egy kifejlett, hatalmas medve fente karmait. Mi, ugyan farkasszemet néztünk a félelmetes ragadozóval, de mást se tudtunk tenni, csak szakadatlanul nevetni.

 – Tessék, egy csók, és máris egy medve jön a nyakunkra – prüszköltem, és csak még jobban kacagtunk. Berohantunk, és elkezdtük mesélni, hogy mi is történt, de a két Richard természetesen semmit sem hitt el. Utána, hogy teszteljük őket a csókról is beszéltünk, de azt hitték viccelünk. Végig nevettük azt az éjszakát.

Mikor Ricky meg Richie eszméletlenül feküdt, kilógtunk a garázsba. Én és ő. Nos, szerintetek sikerült egy percet is aludnom?

Read More

Szökőév - Tizenkettő

Szökőév - Tizenkettő

The Shape I'm In - Amilyen alak vagyok

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Sziasztok! Hát, ez a nap is eljött, az első évadot zárhatjuk. Nyugi, még semminek sincs vége, de egy másik részbe értünk az teljesen biztos. A szereplők kapcsolatai átalakulnak, és új emberek is érkeznek. Sok szerencsét hozzá! Itt a sztorioldal, ha fogalmatok sincs mi a rák ez. 

Kellemes olvasást!

A Cleveland belvárosában lévő utakat már a tavaszi napsugár aranyozta be, miközben az ottélőket már kínozta az új évszakot köszöntő szomorúság. Talán a felhők közelgő borúja vagy a hűvös szél kelletlen tapintása áztatta ilyen komor hangulatba az arcokat, de a meleg, fényes idő így is közeledett, ha még nem is tudtak róla.

Kit eközben azon gondolkozik, hogy mégis hogyan valósítsa meg tervét, aminek célja Ronnie és Robbie kiszabadítása. A legnagyobb kihívást a tettestárs kiválasztása jelenti. Végül feláll, lerázza magáról Rick karját, és mélyen Levon szemébe néz. Itt az idő, hogy tegyen valamit, a dobossal az oldalán. A forradalom megkezdődik.

 - Lee – nyúl a táskájáért. – Dolgunk van – csapja hátára a batyut, majd az ajtó felé indul. – Ti maradjatok itt! – néz vissza Ricky-re és Richardra a küszöbről, és elindul kifelé, magán viselve Levon kétkedő tekintetét.

 - Mire készülsz? – kérdezi a dobos gyanakodva.

Kitty lehajtja fejét, majd egy mély levegő után megszólal:

 - Ki fogjuk hozni azt a két idiótát – húzza a száját eltökélten, mikor leérnek a halba. A recepcióshoz fordul, majd bevetve kihívó mosolyát a lánykára néz. – Kedves, el tudná nekem mondani merre találjuk a legdrágább fodrászatot a közelben? – kacsint, mire a recepcióslány hüledezve rezzen meg.

 - Öhm – kapkod a kezeiben lévő papírral. – A Lincoln Street sarkában van egy fodrászat, és paróka bolt, de az megfizethetetlen – biccent szomorkásan, mire Kitty az asztalra csap elégedetten.

 - Köszönjük – rebegi Jake, és már mennek is. Kirohannak a hotelből, át a Lincoln Street felé. A kisherceg már-már megállíthatatlan, de cseppet sem zavart. Hajthatatlan.

 - Kitie mégis miért pont most akarsz hajat vágatni? Jobb dolgunk is van ennél – panaszkodik Levon kelletlenül. – Lassíts már! – fogja meg a dobos a lány karját az utca közepén. – Mi a fene bajod van?

 - Éppen pénzt szerzek, ha hagyod – kiált fel Kit. – De valamit tudnod kell. Csak neked merem elmondani, senki másnak – súgja, majd sétál tovább. Lee értetlenül lépked utána.

Szó nélkül mennek el egészen a Lincoln Street széléig, majd belépnek a sikkes fodrászatba, ahol gusztustalan módon még a kilincsen is aranybevonat éktelenkedik. A padlón vörös szőnyeg, a falakon porcelándíszek. Az egész hely annyira giccses, hogy képtelenség émelygés nélkül kibírni.

Hirtelen egy öltönyös férfi lép elő, aki becsmérlő tekintettel néz végig vendégein, majd felsőbbrendűen köszönti őket.

 -  Üdv, miben segíthetek? – fintorog, mire Kit előhúzza a táskájából a sárga borítékot. A férfi megszeppen a vastag levél láttán. – Csak nem?

 - Hoztam úgy fél méter természetesen szőke hajat. Sosem volt festve, se göndörítve – adja át a borítékot, benne múltjának egy darabjával, míg Levon arca lesápad. Egy perc se kell hozzá, rájön az igazságra. Kit egy brit lány. Magyarázatot nyer ez a csodálatos kinézet, a mézédes nevetés, és aranyos hang. Minden kivilágosodik. – Ezer dollár – vágja rá Kitty, amíg a férfi a csodálatos aranyszőke hajat csodálja.

 - Sajnálom, de háromszáznál többet még semmilyen hajért nem adtunk – fordítja fejét a férfi, mire Kit kitépi kezéből a borítékot. – Várjon! – nyúl utána. – Legyen ötszáz, de ezzel történelmet írt.

 - Máshová is vihetem – emeli kezét a kisherceg.

 - Jó, legyen hétszáz, de ez tényleg a legtöbb, amit adhatok – rázza magát a férfi.

 - Kilencszáz, és örömmel mesélek a boltjukról – feleli Kit határozottan, de ellenfele nem adja magát. – Akkor nyolcszáz kézpénzben – folytatja, mire a férfi nehezen beleegyezik. Oda adja a pénzt, és Kitty megválik hajától. Vége, már semmi sem köti ahhoz az emberhez, aki volt. A múlt egy fejezete örökre lezárult, most valami új kezdődik.

Levon és Kitty kilépnek az utcára, és a dobos némán követi a lányt, aztán egyszerre megtorpan. Megáll. A kisherceg megfordul, majd végignéz Lee csalódott ábrázatán.

 - Sajnálom – motyogja Kit. – Kérlek ne mond el a többieknek! – szólal meg hangosan, de Lee nem felel. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de amikor elszöktem Angliából biztonságosabbnak tűnt hajléktalan fiúnak lenni, mint védtelen lánykának.

 - Te – vág közbe a dobos. – Te eladtad a vagyont érő hajadat, és leleplezted magad előttem csak azért, hogy kihozd Robbie-t meg Ront? – hadarja Lee megilletődötten, mire Kit bólint. Levon szipog, majd hirtelen odalépve a lányhoz, szorosan megöleli.

 - Köszönöm – suttogja, és ezzel mindent elmondott. Nem fogja kérdezgetni, se vallatni, mert megtette azt, amit ő nem tudott volna. Megmentette azt, akit ő képtelen lett volna. Két élettel tartozik ennek a kishercegnőnek, függetlenül attól, hogyan nevezi.

Levon ölelése meleg, és szeretettel teli. Itt Kitty végre biztonságban érzi magát. Most senki sem bánthatja.

 - Nem haragszol? – kérdezi Kit félénken.

 - Hálás vagyok, amiért nekem mondtad el. Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem? – mosolyodik el.

 - Hát, Ricky valószínűleg csak rám ugrott volna, amit semmiképpen nem akartam kockáztatni.

 - Talán meleg vagy? – szorítja még közelebb magához.

 - Nem mondanám – hebegi. – De ezt ne értsd félre! – neveti el magát közelebb bújva.

 - Ó, én soha – grimaszol Levon, vidáman. – De előbb utóbb el kell mondanod Robbie-nak és Ricknek. Mondjuk még sosem láttam női blues harmonikást – makogja. Elfogja valami különleges érzés. Talán féltékenység, vagy zabolázhatatlan vágy. Ahogy Kit mosolyog, ahogy pislog, ahogy néz. Belülről mételyezi Levon szívét. – Mi az igazi neved?

 - Kitty Moon – sóhajt.

 - Az igazi – hátrál Lee megérintve a lány vállát.

 - Arra már alig emlékszem – hajtja le fejét. – Az anyám egy ocsmány nevet aggatott rám. Margo Ainsworth, így hívott – mormolja szégyenbe fulladva, de Levon tekintete mit sem lankad.

 - Miért jöttél el?

 - Nem volt nekemvaló. Mindenki olyan beképzelt, és sznob. Hazugok és álnokok. Inkább eljöttem. Nem gondoltam, hogy bárkivel is megismerkedem, arra meg végképp nem számítottam, hogy hozzátok hasonló emberekbe botlok. Kellemesen csalódtam Amerikában. Soha nem mennék vissza Európába – szavalja érzékenyen, de a dobos csak elmosolyodik, majd a hóna alá csapja.

 - Nem is kell. Örökre velünk maradsz – mosolyog. – Bár, kissé romboló hatással van a büszkeségemre, hogy egy csaj hozott össze nekem egy hármast – folytatja, majd nevetni kezdenek. – Viszont most jobb, ha elmegyünk azért a két tökkelütöttért, mielőtt még nagyobb bajba keverednek.

A rács mögötti ágyak kényelmetlenek, és mindent elborít a kíméletlen bűz. A falak telefirkálva, a mosdókagylók tele hányva. A dohos falak sarkaiban csótányok, a folyosón patkányok futkároznak, míg Hawkins és Robertson arcát száradt vér borítja. Az egész hely olyannyira gusztustalan, hogyha józanok lennének ki se mernék nyitni a szemüket. Szerencséjükre a szomszédos cella rikoltozó rabjának alvásmegvonása bódító hatású.

Ugyan már majdnem dél, a napfény nem jut el a celláig. Az időérzék elvesztése teljesen természetes ilyenkor a félhomályban. Az őrök színét sem látni, és az ember egész nap úgy érzi hajnal van. Kivéve persze a sikoltozó vénember, aki percről percre előadását ismétli. Neki folyamatosan este van.

Ron és Robbie szétterülnek a vaságyakon, ami pár óra alatt tönkre tette a hátukat. Csak szuszognak, de nem igazán beszélnek, annak ellenére, hogy már a kocsiban kibékültek. A feszültség kézzel tapintható. 

 - Kíváncsi lennék ki tanította énekelni. Talán Edith Piaf – morogja Ronnie, és fia kínjában elröhögi magát. – Észak-Amerika új celebe. Indrig már dobja is le a bugyiját.

 - Felejtsd már el azt a cédát – feleli a gitáros panaszosan. – Nem ér egy szót se. Nekünk már amúgy is mindegy, egy évig minimum itt fogunk rohadni ezen a szarfészeken. Az ujjaim meg fognak puhulni, és elfelejtek minden akkordot. Alig várom – motyogja, majd hirtelen felül, és elkiáltja magát. – Hé, őrök! Nincs itt valahol egy biblia? Meg akarok térni! – ordítja, míg a Hawk hangosan kuncog a térdét az arca elé húzva.

 - Kussolj kölyök, épp elég nekünk egy énekesmadár! – üvölt válaszul egy másik rab, aki a jelek szerint szintén képtelen aludni. Ettől Ronnie-nak csak még jobban nevetnie kell. Az egész kilátástalanság, és annak az elkeseredett, áporodott érzése a nevetést olyan groteszké festi a cella omladozó falai között. Ez az ő világuk. Legalábbis ez lesz a jelek szerint.

Nem telik bele öt percbe sem, de a rácsozott ajtó hirtelen kinyílik a folyosó végén. A szálló állandó lakói becsukják szemüket, hogy a fény nehogy megvilágítson olyan dolgokat, amikről inkább nem is akarnak tudni. Egyszerre egy nagy termetű őr árnyéka rajzolódik ki a csempézett padló sakktábláján, ami csak jót jelenthet.

 - Robertson és Hawkins! Az isten áldása rajtatok, valaki letette az óvadékot – szólal meg mély hangján, és a fiúk gyanakodva az rácsokhoz lépnek. Az őr kitárja előttük az ajtót, majd lassan kivezeti őket. A fény égeti a szemüket, és a friss levegő is hurrikánként tör rájuk.

Az előtérbe lépve Robbie először Kit csodálatos, mindennél szebb porcelán arcát pillantja meg, és az élet újra elindul. A nap újabb meleg sugarakat küld, az énekesmadár új dalba kezd, és az ő szíve is ismét dobogni kezd. Nem tagadhatja, beleszeretett ebbe a kis apróságba. Vészesen.

Még Ronnie is rögtön kiszúrja fia tekintetét, ahogy Kitre néz. Levon ezzel szemben a sors iróniáját látva tartja vissza a nevetését tudva, hogy Robbie egy gyönyörű angol diáklányban talált magára.

A gitáros fékezhetetlen érzelmeinek hatására most nem fogja vissza vágyait. Koszosan, véres arccal ront neki a monoklis Kitty-nek. Sebesen átöleli olyan szorosan, hogy a kisherceg már levegőt sem kap. Robbie kezei hosszúak, és mégis otthont nyújtanak Kit megbékélt lelkének.

 - Robbie – nyögi a lány gyengéden. Amikor a gitáros közelében van elveszti minden önállóságát. Most végleg átadja magát Rob akaratának, és zokszó nélkül képes megtenni bármit, amit ő mond.

 - Kit – mosolyodik el gőgösen a fiú, majd felhajtva Kitty állát belenéz zafírkék szemébe. – Sajnálom. Egy szörnyű alak vagyok, akivel még szóba se kellene állnod, de azt akarom, hogy mellettem maradj. Azt akarom, hogy boldog légy velem, és soha se szökj el tőlem – súgja érzékien, kéjsóvár arcot vágva. – Sajnos nekem fontosabb a saját boldogságom, mint bárki másé, ezért engem kell választanod. Ezt az alattomos rosszfiút – harap ajkába, és Kit pirul. Ő is mondhatná ugyanezeket a szavakat. Hiszen Robbie-t szereti, nem? Lehet ő is önző? Lehet ő is egy szörnyű alak?

Eközben Levon megöleli régi barátját, aki sértődött kislány módjára fintorog a kisherceg láttán. Nem túl meglepő, hiszen az aprócskának nem mondható büszkesége nem tűri olyan könnyen a megcsalást.

 - Kösz pici Lee – mondja Ronnie mogorván.

 - Ne nekem. Ha tudnád mit tett érted az a kis mócsing, térdre ereszkedve köszönnéd meg neki – feleli a dobos az igazságosztó szerepében tetszelegve. – Azt ajánlom kérj bocsánatot szépen – mutat a lány felé, aki éppen elválik Robbie-tól.

A Hawk szegett szárnyakon indul felé, és megemberelve magát vigyázban állva lép elé. Megpöcköli a kisherceg vállát, majd a tenyerét nyújtja.

 - Sajnálom pöttöm, egy barom voltam – vallja, és Kitty vigyorogva ráz vele kezet.

 - Szent a béke – válaszolja higgadtan. A baj már rég elszállt, hűlt helyét sem látni. – Legközelebb engedélyt kérek – teszi hozzá, és a Hawk nevet.

 - Ez az én kishercegem – csapja vállon. – Jövök neked egyel. Oké, sokkal. Úgy néz ki saját nevet kell adnom neked, hogy törlesszem a számlát. Nem is hangzik rosszul. Ronnie Hawkins és a Hawks, előtte Jake Kit a brit csodagyerek. A nép venni fogja, mint a cukrot.

Március 7.

Hát, sosem gondoltam, hogy a kitalált nevem valaha is híres lesz. (…)

Pedig a Hawks előfellépőjének fámája hamar szárnyra kapott. Kérdések szálltak városról városra, hogy vajon ki lehet az új felfedezett. A csodagyermek, aki Angliából jött, és Ronnie Hawkins pártfogásával járja a városokat, és fantasztikusabbnál fantasztikusabb előadásokat ad országszerte. Megkezdődött a rajongói levelek érkezése, és már újságírók is próbálták felkeresni a titokzatos blues harmonikást. Ugyan fénykép még nem készült róla hivatalosan, de a pletykák szerint nem él nála vonzóbb tinédzserfiú a földön. Zafírkék szeme csillog, és aranyszőke haj fedi porcelán arcát.  Kit Jake pár hét alatt a legkeresettebb zenészek közé sétált. Számos becenevet tudhat magáénak a homályba búvó Adonisz, többek között Kishercegnek, Viráglordnak, és Pöttömnek is hívják barátai, akik között egyre több világsztár fordul meg. Nem véletlenül állítják a nevesebb zeneértők, ez a fiú hírnévre született. Az első lemezének kiadásáról hír még nem érkezett, de Screaming Homelesscímű dala már megjelent egy Harold Lynch lemezen, ami felkerült a toplisták első helyére, és még jó ideig ott is fog maradni. Ezek tudatában nyugodtan kijelenthetjük, 1960 csillaga Jake Kit, a legszebb dalospacsirta, és az év még nem ért véget.

Az újságok írnak mindenféléről, de azt senki sem meri sejteni, hogy egy kislányról is. Pedig nincs divatja, nem úgy, mint az egyre népszerűbb feketezenének. A Jazz, a Blues, és a Soul kezd a fehér emberek kedvencévé válni, és eldobva gátlásaikat, az emberek egyre bátrabban keresik fel az olyan bárokat, ahol színesbőrű előadók lépnek fel. Érdekes, hogy pár hónap milyen mélyen át tudja formálni a közvélemény hozzáállását egyes dolgokhoz. Talán minden megváltozhat?

Kit reménykedni kezd, hogy nemhiába szökött el. Kezdett új életet. Talált szerelmet. – De a dolgok sosem ilyen egyszerűek. Titkok vannak minden zugban, és előbb, vagy utóbb mindegyik előkerül.

Read More

Szökőév - Tizenegy

Szökőév - Tizenegy

This Wheel's on Fire - Ezek a lángoló kerekek

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Hali emberek! Hoztam valami kis újságot, ahol kezdenek kicsit beindulni az események, remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Írjátok hogy tetszett, meg ilyenek. Itt a sztorioldal, ha eddig elszalasztottátok volna az előző részeket. 

Kellemes olvasást!

Most, hogy Kit rendelkezett az első prédájával, aki maga volt a tökéletesség, ő maga is eltökélte, teljessé teszi magához oly közel álló álcáját; elcsábítja. Bökkenő azonban akadt, amint visszatért a többiekhez. Ronnie már lelépett, mosolyt hagyva maga után a többiek arcán.

A fiúk körben ülnek, hangszerüket szorongatva, majd mind lefagynak, mikor meglátják Kitet, vagyis az arcát.

 - Jake – hörögi Levon, maga felé intve. – Pattanj csak ide kisherceg.

A lány hallgat a hívásra, odalép a dobos mellé.

 - Mi az? – kérdezi kicsattanó örömmel, mire Rick hirtelen a háta mögé lép, és ingújába törli a rúzsfoltot, amilyen gyorsan csak lehet. A nagy sietség Ronnie közeledtét jelzi. Máris ott áll az ajtóban, a színpad felé mutatva.

 - Gyerünk bébik, itt az idő – tárja szét kezét, és mindenki álmosollyal indul el, míg Levon sebesen Kit fülébe súg.

 - Felejtsd el Ingridet, amilyen gyorsan csak tudod! Ő Ronnie rózsája – vág komoly arcot Levon. Még sosem volt ilyen rémisztő. Megragadja a kisherceget, majd a Hawk elé tolja.

 - Na fiacskám, te jössz! – jelenti ki, majd hezitálás nélkül kilöki a színpadra, a tengernyi ember tekintetének gyűrűjébe. Se szó, se beszéd, Kit ki lett tessékelve előre. Semmi figyelmeztetés, semmi intelem.

Szegény esetlen Jake ott ácsorog a lakkozott padlón, körülötte a rengeteg lány, akik ugyan most egy csípőrázással is elégedettek lennének, Kitty ötlet nélkül rostokol kissé görnyedt pózban. Mire észbe kap, felfogva szerencsétlen helyzetét, reszketve a színpad mellé néz, ahol a fiúk sora bámul rá. Itt az ideje összeszednie magát.

 - Zenélj! – artikulál Robbie, és a lány szívébe bátorság költözik.

Körbe néz, és arcára kacér tekintetet húz. Had lássa a nép azt a szívdöglesztő, zafírkék szempárt. Kiegyenesedik, megvillantja vékony, csinos alakját, majd előhúzza zsebéből a Fendert.

 - Nincsen valakinek egy kalapja? – szól a közönséghez, akik némán bambulnak. Amint elér hozzájuk Kit édes akcentusa lágyszívűen kerül elő a sorok közül egy keménykalap. – Oh, köszönöm! – kacsint a hölgyre, aki felé nyújtja. Maga elé helyezi a kopárkék fejfedőt, majd egyszer végig csókolva harmonikája minden centijét ennyit szól: – Tudják, a megszokás – biccenti előre porcelánarcát, és a tömeg kacaja egészen a Hawk elégedett vigyoráig ér. Karját összekulcsolja, majd bólogat. Eddig a kisherceg előadása kifogásolhatatlan.

Kit megrázza fejét, majd a kopott kalap látványának nyugtató hatására megszólaltatja a csodás Fendert. Minden más hang eltűnik. A süket csend őrjítő vákuumát megtöri a viráglord dala. Sikító bús blues ez, ami annyi fájdalomról énekel. Az otthontalanság zaját a legszebb ruhába öltöztetve idézi az éneke a magányos szájharmonikának. Mintha egy nimfa himnusza szállna a füstben, a kopott klubpincének sűrűjében. Talán így is van.

A téglafalak alatt minden száj tátva ámul, kivéve persze Robbie-é, aki csak büszkén nézi a pacsirta felemelkedését.

Ronnie, a Hawk még csak levegőt sem kap. Képtelen elhinni, hogy a világ legtökéletesebb fiát kapta magához. Ennek a kis hercegnek mindene csodálatos. Valóban, akár egy szobor. Ron kifogta a lottó ötöst.

Eközben Levon a sokasággal ámul, Ricky-vel és Richarddal egyetemben. Ha eddig nem szerették ezt a kis taknyost teljes szívükből, hát mostanra biztosan.

Kit egy számot játszik csupán, de mire a végére ér a kalap megtelik a gazdagok aprójával, és az otthontalanok vagyonával. Eddig még sosem kapott ilyen hatalmas összeget a kis brit suhanc.

Meghajol, zsebébe tömi a borravalóját, majd vissza settenkedik a kulisszák mögé. A klub falai között őrült tapsvihar tör ki.

Kit hátra lépve rögtön Ronnie kezét érzi a vállán.

 - Hercegem, nem mondtad, hogy te ilyet is tudsz – csodálkozik. – Üdv a csapatban! – öleli meg, és már siet is a színpadra. Kivételesen meg kell erőltetnie magát, hogy felülmúlja elődjét. Ilyenre szinte sosincs példa, Hawkból csak egy van. No de Jake Kit eddig még sosem létezett. A csoda felismerése vajon hangsúlyosabb az ismerttel való szembesülésnél?

A zenekar bevonul a színpadra, míg Kit kint fújja ki magát. A zene beindul, és a közönség végkép tombolni kezd. Ám, valami más is kirobbanni vágyik.

Ingrid ugyan eszményi színész, és mindennél jobban tudja lelkesedését elrejteni, azt még ő sem tudná tagadni, jelenleg minden porcikája a kis Kitért kívánkozik. A színpad másik oldaláról nézi a kisherceget, ahogy az levegőért kapkod mosolyogva. A nő egyszerűen túl gyenge hozzá, hogy visszafogja magát. Elindul Kit felé.

Kecses léptekkel közeledik felé, és a cipővének kopogása új ütemet ad a színpadon zajló dalhoz. Tömény erotika száll ebből a rózsából. Nyílt titok, hogy egy férfi sem tud ellenállni neki. Levon, Rick, Robbie, Richard mind a bűve alatt állnak, de Ingrid éppen Kit varázslata miatt baktat felé, mindenre készen.

Ahogy a két tekintet találkozik, nincsenek szükségek szavakra. Ingrid némán esik Jake karjaiba, aki azonnal megcsókolja, majd felülteti az egyik erősítőre, hogy a rózsa combjai körbe öleljék derekát. A nő olyan heves, hogy Kit nyugodtan teszi hátra kezeit, a többi nem rajta múlik. Az egész olyan, akár egy álom. Jake abszolút kiteljesedése. Csak egy baj akad. Levon kivételesen nem viccelt.

 - Igen, köszönjük! – hajt fejet az első szám befejeztével a Hawk. – Ugyan kicsit szégyellős, de az imént nem mást hallottak, mint Jake Kitet, a brit csodagyereket! – mutat oldalra, mikor meglátja új fiacskáját a rózsája szájában. Szoborrá válik egy pillanatra, csak míg a banda is odales, aztán haragosan indul el, a mikrofont a földre dobva. A ricsajra Kit is felkapja tekintetét, majd csak annyi ideje marad, hogy Ingrid elé állva hárítsa a rámért ütést. Élete első monoklija. – Te kis takony – szalad ki a Hawk száján, majd felbőszülve csap le újra, de ezúttal Kitty fel tudja emelni kezét. – Én megöllek! – forog vérben Ron szeme, de többször már nem érhet a kisherceghez, mert Robbie meg Levon rávetik magukat. Próbálják visszafogni. Eközben Rick Kit elé lép, Rich meg a közönséget csitítja. – Nem, nehogy már ti fogjatok le! Mindent nekem köszönhettek kis szarosok – üvölti Ronnie ingerülten. – Te kis buzi, hogy vagy képes rámászni egy terhes asszonyra? – harsog rángatózva, mire Ingrid is felkiált:

 - Az előbb majdnem megütötted a terhes menyasszonyod te elmebeteg! És még csak nem is vagyok az. Ki akarna gyereket egy ilyen idiótától, aki minden nap újabb cafkával csal meg? – szakad ki belőle, és máris leesik róla az álarc. A rózsa könnyezni kezd, ami lemossa róla a szépséget. – Rohadj meg Hawkins! – fut el a nő, és senki nem is megy utána.

 - Hülye kurva! – lép hátra sértődötten Ron, így a két srác elengedi. – Basszátok meg mind – csap a levegőbe.

 - Nyugi már! – csitítja halkan Lee.

 - Hihetetlen, hogy mekkora arca van ennek a kis banánhéjnak. Gyere Kitie! Intézzük el mi ketten! Legyél férfi! – ingerli a Hawk a lányt. Ő megtörli vérző ajkát, majd kiegyenesedik.

 - Jó.

 - Nem már Kit – néz rá Robbie nyugtatóan.

 - Ne játsszátok már a gyereket. Bocs Ronnie, de Ingrid egy céda, Kit meg egy sármos kisherceg. Nincs ebben semmi – fogja le a Hawkot Levon.

 - Oké, nyugodtan be lehet vallani, ki nem feküdt le ebben a kicseszett porfészekben a menyasszonyommal? – nevet őrülten. – Ó, szóval mindenkinek megvolt. Isteni.

 - Hagyd már abba a cirkuszt! – ered el a dobos hangja. – Nyugodj le a picsába, nem történt a világon semmi.

 - Csak irigy vagy – csúszik ki Robbie száján óvatlanul.

 - Mi? – kerekedik el Ron szeme. Most aztán semmi esély rá, hogy befejezze. – Mit mondtál kicsi Robertson?

 - Azt mondtam – súgja. – Azt mondtam, hogy kibaszottul irigy vagy rá. Neked két kúrva évig kellett imádkozni Indrignek, Kitnek ez tíz percbe telt. Arról nem is beszélve, hogy ő kölyökként ezerszer tehetségesebb, mint ami te valaha is leszel. Ennyi idős vagy, és nézd meg hova jutottál – mutat körbe. – Egy kis piszok hely, ahol éppen egy gyereket akarsz elverni, aki minden csak a te súlycsoportod nem – szavalja. – Szánalmas vagy, Ronnie Hawkins.

Levon, Rick, Manuel, sőt még Kit és a közönség is érzi, hogy ezzel a kedvenc tanítvány most végképp kihúzta a gyufát. Ron valószínűleg nem nyugszik, amíg meg nem öli. Egyszerre hárman ugranak rá, de ő odébb lök mindenkit, és ráveti magát a gitárosra. Az ütései lángolnak a haragtól, és Robbie túl sokat nem is tud ellenük tenni. Próbál kikúszni Ronnie szorításából, de csak azt éri el, hogy leessenek a színpadról, ahol aztán az egyoldalú verekedés tovább folytatódik. Végül a tömegből előugrók, választják szét őket, pont amikor ideérnek a rendőrök, akiket a bártulaj hívott pár perce.

A banda hiába próbálja magyarázni, hogy nem történt itt semmi, Robbie véresre vert arca nem erről árulkodik, ahogy a Hawk törött orra sem. Kit ehhez képest még könnyen megúszta. Arról nem is beszélve, hogy a rendőrök addig erősködnek, míg mindkettőjüket be nem viszik. Betuszkolják őket a rendőrautóba, bilinccsel a kezüken, természetesen. Még az arcukat sem törölik le, de a kivételes ékszer máris a csuklójukat ékesíti.

A kocsi szűk, és hányásszagú. Ronnie rá sem bír nézni kis tanítványára, ahogy az se rá. Csak szégyenkezve tűrik a rájuk mért büntetést. Előttük a két rendőr meg csak Sinatráról tud beszélni. Ennél pocsékabb estét el sem tudnának képzelni.

 - Sajnálom öcsi – szólal meg végül Ronnie sértődötten. – Azt hiszem igazad volt. Egyből beleszerettem abba a kölyökbe. Inkább voltam a nőmre féltékeny, mint rá – nyögi ki, és Rob nevetni kezd.

 - Bocsi az orrodért – motyogja a gitáros.

 - Ugyan már, ez lesz az új szexepilem – rázza fejét a Hawk, és a kis Robbie megint kacag.

 - Meg akarom dugni.

 - Mond, hogy Kitie-t és nem az orrom.

 - Kitet.

 - Nem vagy vele egyedül. Rick is úgy néz rá, és még Levont sem láttam buzibbnak, pedig már jó ideje ismerem. Azt ajánlom húzz bele – mondja Ronnie az éjjeli utakat kémlelve. – Mondjuk én a csajokat jobban komálom, de van ebben a kölyökben valami különleges. Én is meghúznám. Akkor éreztem ilyesmit utoljára, mikor először találkoztam Ingriddel. Egy falusi kávézóban, ahol semmit se lehetett látni a füsttől. Ő bezzeg kitűnt mindenhonnan. Éppen egy ékszerkereskedő menyasszonya volt, és az istenért sem akart eljönni egy koncertemre sem. Emlékszem, heteken át ittam azt a szaros kávét, mire végre igent mondott. Azt hiszem szerettem – vallja. Mintha csak így nyerhetne bocsánatot.

 - Ne szívd mellre, de szerintem csak játszott veled. Richard még decemberben lefeküdt vele, de még semmit nem dugdosott annyira, mint Ingrid bugyiját – feleli Robbie, és Ron nevet.

 - Hát, ez nem lep meg. Ez a nő a csillagokat is lehazudta nekem. Sejtettem, hogy nem terhes, csak többet akar velem lenni, de ez akkor is túlzás. Ne szeress olyat, aki nem szeret viszont, mert ez lesz a vége. Megjegyzem Ingrid szájában Kit nem tűnt úgy, mint egy homokos – húzza a száját a Hawk.

 - Rick megcsókolta.

 - Mi a szar? – kapja fel fejét az énekes. – Hát ez nem tudja a gatyájában tartani a farkát. Tudtam én.

 - Csak kedves srác, annyi. Én meg inkább önző – grimaszol.

 - Ezt szeretem benned. Cserkészd be, és kész. Nem kell ezt annyira túlgondolni. Szerezd meg az, ami kell, és kész. A francnak kell a sok álnevetés, meg hamis szerelem – sóhajt. – Ha pasival kellett volna lennem, én sokáig téged választottalak volna. Talán még most is.

 - Tudom – válaszolja Robbie kissé bűnbánóan. – Azt hiszem én is jobban szeretlek téged, mint egy sima példaképet, de Kit – csuklik el a hangja. – Kit egészen más.  

A buli végül elmaradt a L’omar’s falai között. A tömeg mégsem volt csalódott, mikor távozott. Ugyan a dráma drámai volt, de Kit előadásáért megérte végig ülni. A különleges zene életet ad.

A banda csalódottan pakolt össze, majd vonult vissza a hotelba. Nem nagyon beszéltek. Csak Rick ápolta Kit szemét. Beköltözött Robbie ágyába, és nem is engedte el. Nagyon sokáig. Tulajdonképpen nem meglepő, hiszen még nem is tudta rendesen üdvözölni. Kitty meg egykettőre el is kábult Ricky-től, ahogy az lenni szokott. Szerencsére Levon megóvta Kitet a basszusgitáros túlzott közelségétől, de ettől függetlenül az éjszaka csigalassúsággal haladt tovább. Még a szemüket se tudták lehunyni. Ugyan Ronnie néha beült a börtönbe ilyen kis apróságok miatt, ilyen csúnyán még senkivel sem veszett össze. A fiúknak attól kellett tartani, a banda talán örökre feloszlik. Bár a nagyobb baj csak egy reggeli telefonnal érkezett.

 - Srácok. Szarban vagyunk – lép be Lee zaklatottan a szobába, ahol ott ül körben mindenki. A vészjósló hangra szinkronban felkapják a fejüket. – Most nem fogják őket kiengedni.

 - Mi? – horkan fel Richard. – Eddig egy éjszakánál tovább nem tartották benn Ront. Robbie meg még sosem került oda – magyarázza, de Lee csak rázza a fejét.

 - Ezúttal olyan csúnyán szétverték egymást, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen. Ezer dollár az óvadék összesen. Ennyit az életben nem tudnánk összeszedni. Baszhatjuk – fordul meg hirtelen, majd erősen a falba üt.

 - Lee – súgja Kit, majd üres tekintettel bámul maga elé. Döntenie kell. Vajon mi fontosabb neki? A saját biztonsága, vagy Robbie-é? Talán elérkezett az a perc, amikor valaki másért kell tennie valamit? A fejében érdekes módon nem kavarognak kérdések, jól tudja mit kell tennie. 

Read More