Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem

Cím:		Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem
Alcím:		-
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		1000+
Fandom:		Bob Dylan, The Band Crossover
Szereplők:		Bob Dylan, Robbie Robertson, Albert Grossman
Slash/Nonslash
NA:	Robbie belül. Bobby kívül.		1965, London
Bob Dylan - Gates of Eden
Kellemes olvasást!

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.

Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.

Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.

Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam

a szemed.

A szád.

Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.

Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?

Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.

 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.

 - Mi lesz a címe?

 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.

 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.

Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:

 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.

Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.

Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.

 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.

 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.

 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…

 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.

 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.

 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.

 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  

Read More

Skaidrīte

Cím:		Skaidrīte
Alcím:		Dörgő viharrevü
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst, Whump
Szavak száma:		1868 db
Fandom:		Bob Dylan
Szereplők:		Bob Dylan, Joan Baez, Bob Neuwirth, OC
Slash/Nonslash
NA:	Egy bohóc és egy tündér meséje.		1978, Amerika
Bob Dylan - Hey Mr. Tambourine Man (Live)
Kellemes olvasást!

Állj! Látlak téged, minden egyes porcikád rezzenését, és az arcod apró izmait. Mozognak? Tudom, amit tudok, és éppen rád nézek. Színek. Fehér, piros, lila, fekete. Azt ajánlom nyisd ki jobban az elméd, vagy a végén még lemaradsz valamiről. A figyelmed nélkül elrohanok a szemed elől, és te észre sem veszed hová futottam. Nem tudod ki vagyok? Sebaj, én sem. Nincsen túl sok mindenem, csak az érzékeim, gondolataim, meg a testem. Azt hinnéd nem vagyok elég, de ha jól belegondolsz neked sincs több dolgod. Vajon van annyi szín a fejedben, hogy gazdagabbnak mondhasd magad nálam? Egy bohócot nem nehéz leelőzni, nem? Akkor kezdj bele a csatába, különben meglógok előled, és milyen kínos veszteni egy bolond ellen. Kezd!

1978. Egy bohóc lép ki a sötétből, és mintha tükörként lejtene táncot az átkozottak előtt, nevet, akár egy tébolyodott. Utána egy pillanat alatt lecsillapszik, és arcára komoly mogorvaság ül ki. Megszólal.

 - Köszöntök mindenkit itt nálunk a pokolban! – harsan fel haláli kacaja, majd ismét elcsendesedik. A közönség soraiban sugdolózás. A bohóc hangja gyötrelmes, és az arcán szétfolyt a festék. A kalapján művirágok, míg fehér ingje fölött mellény, és megannyi virágmintás, színtől duzzadó kendő. Erről a földről jött egyáltalán?

Zenélni kezd.

Mindenki csak ezért jött el ma este, hogy hallja Bob Dylant.

Mire a koncertnek vége, a bohóc nem hajlandó megválni maskarájától. Mintha hozzá nőtt volna, új arcként viseli. Felesleges lenne tagadni, Bob Dylan bizonyára megbolondult.

A dallamok elborítják a mezőt, és annak minden lelkét, mintha egy ritmus kilépne a gitárból, és mindenkit felkérne táncolni. Egy kecses derekú, telt keblű lány az, lenge ruhában. Talán ő csábította ezt a bohócot is a zene ölelésébe. A világ csillagai mind egyszerre gyűlnek az égre itt a dörgő viharrevü fölött, akár egy ünnep, amit bizony mindenkinek meg kell élnie. Nincs kivétel.

Míg a koncert fényei elérnek a vele együtt érkezett cirkus standjaihoz, épp úgy a dalokat is tisztán hallani. Csak az megy a színpad elé, aki látni akarja a zenét. Hát, ez a bohóc háttal áll.

Eközben a mulatság folyik hátul, és az óriáskerék mögött, a piros-fehér sávos sátor előtt, a lakókocsiktól jobbra a ritmus tündére táncol. Körbe veszik gyerekek, akik énekelnek. Nem tudni mit, talán nem is egy éneket, de az biztos, hogy sokkal szívesebben nézné mindenki ezt a forgó kört, mint azt a vén, őrült bohócot a porondon. Legalábbis ezt hinnénk. A csavar csupán annyi, hogy a lány legszívesebben az égen repülne, onnan tekintene le a bolondra, aki a húrokat tépi. Vagy simogatja? Ami ilyen hangokat szül, az nem lehet az égő tűz poklában, csak az emberekében.

Az idő lassan tovaszáll. A koncert véget ér, és mindenki megindul haza, vagy a cirkuszi játékok erdejébe.

A szülők megérkeznek gyerekeikért, és a ritmus táncoslábú, barna szépsége lépteit egyre kecsesebben lejti.

 - Ó, köszönöm, hogy vigyázott rá! – köszön az egyik láthatóan vagyonos apuka, míg rolexxel díszitett karjában kislányát szorítja. – Maga egy igazi tündér! – mosolyog kivillantva tökéletes, fénylő fogsorát.

 - Ugyan, örültem, hogy megismerkedhettem Mayával! – feleli a lány üdén, míg két kisfiú a csípőjébe kapaszkodva keres menedéket.

 - Ugye holnap is itt lesz még? – kérdi felfedve gyarlóságát, de a kiszemeltje vidáman bólogat. – Csak hétfőn mennek tovább, ha jól tudom – teszi hozzá.

 - Így van – feleli a lány üdén, majd bájosan a gyermek felé int. A pár lomhán távozik, és a lány két apró hódolójához hajol.

Bob Dylan elégedett, és kezd teljesen kijózanodni. Hátra vonul a vackába, hogy ígérete szerint levesse magáról új arcát, de  képtelen a húsát tépni, túlságosan hozzánőtt. Inkább csak farkasszemet néz a tiszta, előre kikészített ruhákkal, amik valószínűleg holnapig meg sem fognak moccanni. Az öltözője szűkös, és a hozzá tartozó hűtőben csak víz van, semmi más. Akár csalódott is lehetne.

Unottan sétál ki inkább, hátat fordítva a víznek és a ruháknak. Kilép a zugából, majd egyszerre Bob Neuwirth-el találja szemben magát.

 - Hé Bob – szól az egyik.

 - Csá Bob – vágja rá a másik.

 - Mit terveztél mára? – Kérdi Neuwirth belekortyolva kezében hordozott laposüvegébe. – Voltál már kint? – mutat a csillogó óriáskerék felé. – Kurva szép.

 - Még nem.

 - Már alig van egy-két ember hátul. Gyere, nézzük meg! – ragadja meg Bob a bohóc vállát. Megindulnak lassan a fényárban úszó karnevál felé, ahol már csak néhány magányos szív lézeng.

A múzsa a céllövölde oldalán ül, ölében egy feketebőrű, sovány kisfiúval, aki alig lehet négyéves. Kerek szemei ragyognak, ahogy a lányra néz. Talán életében most először szerelmes. Egy olyan tündérbe, mint fogadott anyja, könnyen beleszeret bárki.

A kisfiú érdeklődését viszont így is nehéz lekötni éjfél után. Egyszerre felugrik a lány kebleiről, és futásnak ered.

 - Várj! Spencer! – kiált édes hangon utána, majd akár egy tollpihe, ő is leugrik.

 A kisfiú egészen az ismeretlen bohócnak öltözött férfiig fut. Előtte állva szoborrá válik, és csak csodálja a tébolyodott abszurd kinézetét.

 - Te egy bohóc vagy? – néz fel rá.

 - Nem, hercegnő. Ugye nem folyt el a sminkem? – tapogatja meg a bolond az arcát, mire a kis Spencer hangosan nevetni kezd, Neuwirth-el egyetemben. Hirtelen azonban az angyal is megérkezik, és falatnyi ruháját fel-fel emeli a gyengéd szél szárnya. Gyorsan karjaiba fogja védencét, és mosolyogva ezt súgja:

 - Meg vagy, te kis szökevény – vigyorog, majd felemeli udvarlóját. – Elnézést, így este kicsit elevenek vagyunk – csíp bele finoman Spencer orcájába.

 - Képzeld, a bácsi egy hercegnő – kuncog a fiúcska.

 - Igen? – kerekednek el a tündérke szemei. – Hát, akkor meg kell hajolnunk előtte! Ugye úriember voltál, és meghajoltál előtte? – játszadozik arcával a lány, amit a két férfi csak szájtátva bámul, és lesi a takargatott idomokat.

 - Nem – rágja körmét Spencer kacéran.

 - Akkor itt az idő – hajol meg a lány, majd a két ismeretlenre néz. – Elnézést még egyszer!

 - Hagyja csak, ennek itt öt kölyke van, már megszokta – Mutat Bob a bohócra hetykén, és az elmosolyodik helyeselve.

 - Ó, az kemény munka – Rebegi a lány. – Én álltalában húszra szoktam ügyelni, de most úgy alakult, hogy szintén én vigyázok az egyik koncertmérnök fiára, ameddig elpakolják a dolgokat. Azt hiszem az év végére Mr. Tucker-el nagyon jó barátok leszünk – fordul a kisfiúhoz, aki nem tud betelni angyala látványával.

 - Tucker? Ő az, akiről már meséltem – vágja Neuwirth oldalba a bohócot. -  Behangolta a gitáromat. Én már lassan megsüketülök – hadonászik. – Ha szeretnéd elviszem Spencert az apukájához, már biztosan végeztek, neked meg addig sem kell gyerekcsőszködni – ajánlja fel Bob, mire a lány fellélegzik.

 - Azt nagyon megköszönném – vigyorog az angyal, és átadja udvarlóját Bobnak. – Szia Spencer! – integet felé vidáman, ahogy a két fiú távolodik. A lány mélyet sóhajt, majd arca egyből kis virul, ahogy meglátja a szótlan bohóc fehérre mázolt fejét. – Szóval öt poronty? – Dylan bólogat. – Egyébként Skaidrīte vagyok – nyújtja kecsesen keskeny kezét, és a bohóc gyengéden rázza meg azt.

 - Bob Dylan – vágja rá, mire a lány arcára kacér vigyor mászik.

 - Szóval a te hibád, hogy egész éjjel egy óvodát is nyithattam volna – mormolja.

 - Eltaláltad.

 - Most vagy itt hátul először? Még nem láttalak erre, pedig egy ideje ugyanott utazunk – mondja a lány körbe nézve, míg a fények lassan kialszanak a legtöbb helyen.

 - Igen.

 - Hát, nagyon örültem Mr. Dylan! – kezd hátrálni a tündér. – Remélem még látjuk egymást! – köszön el aranyosan, és a bohóc elmosolyodik.

Miután elhagyja a karnevál kapuit az összes lámpás kialszik, és az óriáskerék is csak vasdarabbá válik. Nem kell sokáig mennie, hamarosan a lakóautójában találja magát, ahol Joan és Bob vár rá.

Neuwirth egyből feláll a kanapéról, és cigijét kezébe kapja.

 - Na, meghúztad? – kérdi.

 - Ilyet egy hölgy előtt? – mutat a bohóc Joanra.

 - Ugyan már, amióta tudom mikor menstruál, nem tudom mit kéne előle tikolni – vigyorodik el Bob, mire Joan erősen belé rúg. – Asszony! – kiált újra, de csak még egy rúgást kap.

 - Ha te is ugyanazt láttad volna, amit én, tudnád, ez a csaj nem egy ötperces menet. Nem hinném, hogy könnyen adja magát, mint Joan – hadarja, mire a lány felpattan.

 - Bob! – nyávog.

 - Hé, őt most miért nem rúgod hasba? – panaszkodik Neuwirth.

 - Mert őt szeretem, de téged utállak – vágja rá Joan, mire Bob sebesen ráugrik. – Na! – ellenkezik az énekesnő, de Neuwirth hezitálás nélkül megcsókolja, és Joan ellágyul.

 - Skacok, ne az én kanapémon, lécci – vág unott képet a bohóc, mire Bob azonnal karjába kapja Joant, az ajtó felé indulva. Mindketten eltűnnek, és Bob Dylan ismét egyedül marad.

Mire a déli napsugarak meglátják a karnevált, a teret újabb embersereg tölti fel, és a bámészkodók a standok között bolyonganak. Egyikük sem veszi észre a napszemüveg mögé rejtőzött Bob Dylant, aki ezúttal régi arcát húzta magára. Ahogy kerülgeti a tömeget, hirtelen végre megpillantja Skaidrīte gyémántként csillogó mosolyát, ahogy egy öreg, rolexes férfival beszélget. Közelebb lép, majd mikor a lány megpillantja, az fel is harsan:

 - Ó, maga az? Kérem siessen, mert bent nem látni semmit – kacsint Bob felé, majd mellé sétál. – Bocsi Josh, de el kell igazítanom a szerelőt – mondja a férfinak, és karon fogva Dylant hátra vonszolja. Csak akkor szól egy szót, mikor már a céllövölde raktárában vannak. – Sajnálom, de már nem tudtam lerázni ezt a pacákot magamról – simítja meg gyengéden Bob vállát.

 - Semmi baj, úgy is beszélni akartam veled – rázza a fejét Dylan.

A szoba nyirkos, és az egyetlen fény egy pár centis, sötétített ablakon szűrődik be, majd csillan meg a fal mellé támasztott fénylő plüssállatok üvegszemein. Dobozok hada áll erre-arra.

 - Ó – vigyorodik el Skaidrīte. – Megtisztelő – túr a hajába. – Remélem romantikus értelemben – pirul el a lány arca.

 - Nem gondoltam, hogy könnyen kapható lány vagy – lép közelebb Bob.

 - Jól tetted. Bár, te vagy az első. Tudod olyan országból jöttem, ahol pénzért ez ember bármit megkaphat. Nem ámítom magam tündérmesékkel. A férfiak csak egy dolgot akarnak, és ha megkapták már mennek is tovább. Egy hozzám hasonló lány, akit soha többé nem látnak tökéletes préda. Te meg sztár vagy. Nem számítottam erre – mondja a földel szemezve.

 - Akkor engem is le akarsz rázni? – kérdi Bob.

 - Ha azt mondanám igen, elmennél? – néz fel a tündér.

 - Hát, talán megkérdezném még, de igen. Nem szeretem az erőszakot – fintorog a bolond, mire a lány lassan bazsalyogni kezd. – De igazad van. Nekem feleségem van meg öt kölyköm. Nem igazán vehetlek el. De szeretek olyan csodás lények társaságában lenni, mint te.  Ez a híresség mellé jár. A kérdés csak az, hogy belül is ilyen csodás vagy-e.

 - Ha ezt így mondod, úgy csak az önbecsülésem derül ki, nem az, hogy valóban milyen vagyok belül – mosolyodik el a lány vidáman. – De arról még nem volt szó, hogy vajon én is a közeledben akarok-e lenni.

 - Ez rajtad áll – feleli Bob kezét a zsebébe dugva.

 - Őszinte embernek szeretném magam tartani, ezért egy visszafogott nemet mondok. De ne aggódj, az unokáim mind tudni fogják, hogy annak idején megkörnyékezett a nagy Bob Dylan – csicsereg Skaidrīte angyali hangja, és a bohóc felnevet. Nem számított másra. – Ha jól sejtem nem okoztam csalódást.

 - Nem bizony. Te az a fajta lány vagy, akibe halálosan beleszeretnek, vagy akit öt perc után félredobnak. Nincs semmi átmenet, és félsz, hogy rosszul válaszhatsz – szavalja a férfi, mire a lány összehúzza a szemöldökét. – Azt hiszem sikerült megbántsalak – teszi hozzá lezseren, és Skaidrīte helyeslően néz vissza rá. – Jobb, ha most megyek – mondja, és bármilyen szívélyes búcsú nélkül kisétál. Talán el kellene felejtenie ezt az egészet. Valóban megér neki ez a lány ennyi fáradtságot?

Leszáll az éj. Egy újabb koncert, újabb vígasság. Skaidrīte ismét a gyermekek gyűrűjében találja magát. Énekel nekik, mesél. Néha ugyanazt, amit a színpadon Bob, a bohóc.

Read More

Tombolj Tomboy!

Tombolj Tomboy! - Destroy Tomboy!

Original * One-shot * Ficlet * Slam * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok. Ez sajnos csak így random megtörtént. Nem igazán tudok mit tenni ellene, se kicsúszott a számon. Nincsen túl sok értelme, de szerintem azért egész érdekes, és néhol egész okos is. Hát, sok szerencsét hozzá!

Kellemes olvasást!

Nos, a történetemet jobb lenne, ha egy embernek címezném, merthogy értelme anélkül végleg nem lenne, az biztos.

Kedves Zizi!

Már régóta nem hallottam felőled. Nem tudom, hogy élsz-e még, de valószínleg továbbra is annyira utálsz, hogy minden apró dolgot gyűlölsz, ami rám emlékeztet. Érdekes, én mindig mosolygok, mikor eszembe jutsz. Aztán szomorú leszek. Rájövök, hogy hányszor hívtalak már. Mennyit sírtam utánad. De mostanra megtanultam, hogy el kell engedjelek. Ha valaki ennyire gyűlöli a másikat, aki teljes szívéből szereti, annak egyszerűen el kell tűnnie. Ezt tettem. Nagy ára volt, de ennyire szerettelek. Feladtam érted azokat a dolgokat, amik a legfontosabbak voltak nekem. Miattad eladtam a lelkem. Már csak egy üres test vagyok, aki jár, felkel, eszik, alszik, és csak egy apró esőcsepp a monszunviharban.

Hogy miért neked címezem mégis ezt? Mert te vagy az, aki a legnagyobb kardot döfte belém. Akit a legjobban szerettem, és aki a legjobban fáj. Ez így működik, nem?

,,Te vagy minden híd, amit el kellett volna égetnem. Minden lecke, amit meg kell jegyeznem.”

Továbbra is szeret téged, a te kócos tomboyod.

A felnőttek rengeteg dolgot mondanak. Főleg a szülők. Azt hiszik magukról, hogy mennyire hihetetlenül bölcsek, és nekik úgyis igazuk lesz.

Nem.

Ostoba vénemberek, akik, ha szeretnek is, hülyeségeket beszélnek. Vegyük példának ezt az évszázadok óta működő, megkopott tanácsot. ,,Az idő minden lyukat befoltoz.” Nézzetek magatokra, ocsmányak vagytok, és az évekkel csak még rondábbak lesztek.  Aztán meghaltok. Na, az idő mégsem olyan jó barátotok?

Engem nem tud vígasztalni, hogy egyet lapozzak a naptárban. Engem nem vígasztal, hogy a sebek gyógyulnak a karomon. Engem nem gyógyít meg az a pár nyugtató, amit lenyomtok a torkomon. Én ilyen elcseszettnek születtem, és ezen senki sem tud változtatni. Mérges vagyok, és felrúgok mindent, ami az utamba jön. Minél nagyobb mocskot hagyok magam körül, és ez nem lesz jobb egy év múlva. Mert a kor csak egy állapot. Ne merjétek rám fogni, hogy a korom miatt dühöngök, vagy bőgök. Azért csinálom, mert a föld, ahová ti száműztetek egy kicseszett szemétdomb. Miért lenne okom kinyitni a szemem a hegy lábánál, ha a láncok miatt nem tudok a tetejére mászni? Pedig tudom, hogy odafentről megláthatom a világot, de sosem fogok eljutni odáig. Ez fáj. Miért ne sírjak?

„Az iskola, és a tinédzserkor a legszebb gyümölcse az életünknek.” Nem hiszem. Nem akarom, hogy így legyen, mert ha mégis igaz, úgy ennél a pokolnál már csak rosszabb lesz. Ki akar abban hinni, hogy még mélyebbre ássák majd, hogy már az eget se lássa? Szenvedek. Magányos vagyok. És ez nem fog megváltozni. Akkor mégis miért éljek?

Nem minden mosoly jelent boldogságot. Nem minden ölelés hordoz szeretetet. Nem minden búcsú hoz könnyeket, ahogy fájdalmat sem okoz visszanéznem. Nincs megbánás, nincs sírás, rívás. De egy valami van, amit ha akarnátok sem tudnátok elvenni tőlem. Tombolás.

Hagyjátok, hogy mindent összetörjek, hogy a falakba lyukat üssek, és a végén, mikor már minden elcsendesedett, és a sikoly lefagyott az arcotokról, végleg belenevessek.

A kínomat nem az idő űzi majd el, hanem a levetett pulcsik. A lehúzott ágyneműk, a végighallgatott albumok, az eldobott idolok, és a levágott hajtincsek. Rövidebbre. Rövidebbre. Rövidebbre.

„Azt hiszik egy kurva vagyok, pedig csak egy túlképzett szűz.”

Régen az emberek folyamatosan megbámultak. Rám néztek, és azt látták, amit akartak. A legeslegszebb lány. A legokosabb. A legviccesebb. A legjobb. Olyan elvárásokat állítottak elém, amiket a külsőmhöz társítottak.

 – Egy ilyen tünemény csak szorgalmas lehet. – Kérlek ne nézz be a szobámba. Se a bizonyítványomba. Sőt, ha lehet szóba se állj velem, mert én nem az vagyok, akit te látni akarsz. Nem vagyok ártatlan vagy szép. Csúnya vagyok legbelül, még ha nem is láthatod meg soha. Döglött vagyok belül.

Nincs semmim, csak a kedvességem. Szeretetre vágyok, mint mindenki. De utálom, hogy angyalnak kezelnek ezek a névtelen ördögök. Miért nem figyeltek jobban? Hányszor kell még elmondjam?

Félek, hogy az életem úgy ér véget, hogy tudom, nem érdemes élni. Kérlek hazudjatok valamit, amit elhiszek! Fessetek elém Davinci képet, amit eltéphetek. Tényleg rettegek.

Rajtam semmi sem segít. Hiába öltöztem én is az ördög gyermekének, még így sem képesek észre venni ki is vagyok. Olyan sokan félreismernek, hogy már én is elvesztettem a saját magamhoz vezető utamat. Hová tudnék így menekülni?

Zizi, én azt hiszem még mindig szeretlek. Mást is szerettem már, de most mégis hozzád címezem ezt. Jelent ez egyáltalán valamit? Nem, ugye? Remélem, mert ha nélkülem vagy boldog, akkor képes vagyok elbújni a világ elől. Elhagyom az arcomat, és a szabadságomat. Érted.

Mi mást mondhatnék még?

A jövő itt áll előttem, de nem látok semmit. A démonjaim eltakarják a szemem. Beteg vagyok, és sosem fogok meggyógyulni. A szomorúság az én átkom, amit nem tudom lekaparni magamról, akármilyen erősen vájom a körmöm a bőrömbe. Nem tudom lehámozni magamról ezt az ember-nek nevezett kosztümöt.

Mindenki utál engem. Komolyan. Nem vagyok olyan, mint ők. Én nem gyűlölöm úgy őket. Csak így nehéz őket szeretni. Ki adja mindenét oda azoknak, akik csak vasvillát tartanak felé, a kút mélyére? Én hiába próbálkozok. Mindenkit csak eltaszítok magamtól. Most sem csinálok mást, csak leveleket küldök neked vissza a kihalt tarlók otthonáról.

Ki fog engem valaha megismerni?

Nagy csillagként akarok felragyogni az égen, hiszen az istenek tetoválták rám a göncölszekeret. Ott akarok lenni velük, és lenézni azokra, akik eddig kínoztak. Integetni nekik, hogy végre megértsék, nem tartozom melléjük. Ők tesznek majd istenné. A karddöfések fakasztják ki a vérem, amiből felépíthetem a saját világomat.

Ezért te vagy a főszereplő Zizi. Ha te nem vágsz belém, sosem kezdek le vérezni.

Read More

just like in commercials

Akár a reklámokban - Just like in commercials 

The Monkees * RPF * One-shot * Hurt/Comfort * Jossed * PG-13 * Zene 

Sziasztok! Ma egy kis Monkees csemegét hoztam, ami non-slash, és vicces is, meg nem is, meg eh. Micky a sztár, meg ja. Jó étvágyat.

Kellemes olvasást!

Egy átlagos szerelmi történet két emberből áll. Egy fiú, és egy lány. Rakjuk őket lehetetlen helyzetbe, hogy semmiképpen ne lehessenek egymáséi. Törjenek utat az érzelmek, és végül a világ lássa meg, ők bármilyen akadályt leküzdenek egymásért. Nos, a legtöbb dolog olyan egyszerű, mint ez az elmélet, mégsem boldogul mindenki a szerelemmel.

 - Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? – kérdezi Davy félénken, miközben Micky ingujjába kapaszkodik.

 - Nyugi, azért annyira nem rasszisták a szüleim, hogy egy máglyán elégessenek. Csak angol vagy, nem fekete – feleli a dobos ironikusan, mire kis barátja először megkönnyebbül, majd elszörnyed. Mick nevetve csapja vállon, bolondá téve Davidet ismét. – Nyugi törpicsek, csak ugratlak.

Davy duzzogva kulcsolja össze karját, és fejét rázva sétál tovább. Már átkozza a percet, amikor naivan igent mondott Micky ebédmeghívására. Csak a kérdés után közölte vele Peter és Mike, hogy a Dolenz família rasszista, és olyannyira amerikai, amennyire csak lehet. A vicces az, hogy ezt pont Nez szüleiről képzelte el. Nez egy terrorista.

Mr. és Mrs. Dolenz színészek voltak, még a harmincas években, amikor csak a színházakban lehetett igazán jó komédiákat látni. Micky szülei egy ilyen színházban ismerkedtek meg, aztán vonultak vissza, ahogy a kis Mick megszületett. Már azelőtt is nagy volt bennük a hazaszeretet, de amint egy ház falai közé szorultak, kibimbózott bennük a nacionalizmus iránti szenvedély. Egyke gyerekként kivételes nevelés illette meg Michaelt. Már csecsemőként is a tévében szerepelt. Reklámok, komédiák, sorozatok, minden. Persze Micky amint tudott, le is lépett otthonról, megszakítva ezzel tévés karrierjét.

Talán ezért is rettegett ettől az ebédtől, még ha ingyen is kapta.

Davy meg a máglyától.

A megbeszélt hely egy egyszerű, átlagos étterem, a Homelander’s. David természetesen sokkot kap, amint meglátja a nevet, és az autentikus, western berendezést. A szívroham csak akkor éri, mikor tekintete találkozik a vastag szivart szívó, és whiskyt kortyoló férfivel, és a vörös ajkú idős hölggyel. Már indulna is a kijárat felé, ha Micky nem ragadná meg a nyakát.

 - Jones szedd össze magad. Csak telezabáljuk magunkat, aztán lelépünk, ennyi – súgja a fülébe, majd szülei elé érve álvigyort húz magára. – Sziasztok! – mosolyog. – Anya, apa, ez itt Davy – hadarja, és már le is ül, az étlapot nézegetve.

 - Öhm, jó napot! – próbálja Davy leplezni akcentusát.

 - Mimi, azt hittem három barátodat hozod – szólal meg az anya.

 - Sajnos nem tudtak eljönni, de ne aggódj, mi eszünk helyettük is – vágja rá határozottan a pincér felé intve.

Eközben a kis Davy remegő térdekkel várja, hogy ugyanazt kérhesse, amit Micky. Fel sem emeli a fejét, nehogy az arcvonásai alapján analizálni tudják.

 - Fiam – hörög fel Mr. Dolenz mély hangja, mintha csak egy maffiózó szólalt volna meg. – Ez a kis törpe ugye nem a szeretőd? – kérdezi közömbös arckifejezéssel.

 - Nem apa, ő a másik Michael kiscicusa – nyugi petyhüdten, majd az egyik sarokban ülő öltönyös férfire mutat. – Én vele szoktam ágyba bújni – vág kéjes arcot.

 - Fiam ne játszadozz apáddal – nyögi rá Mrs. Dolenz.

 - Csak viccelt – köhögi Davy lila fejjel.

 - Mimi – mondja az apa, és az ő szájából lehetetlenül hangzik. – Már egyre öregebb vagy, itt az idő, hogy szépen megházasodj.

 - Éppen ezért – szól közbe az anya – szerveztünk egy randevút neked.

 - Mi? – akad fenn most igazán Micky szeme. És Davy-é is.

 - Kedves kislány, a vidéki színházban játszotta Júliát ebben az évadban. Csinos rövid haja van, és bár kissé fura ruhákat hord, nagyon aranyos – hadarja a nő, de Mickben csak forr a vér. – Már alig várja, hogy találkozzatok. Már elküldtem neki a címed, holnap hétre megy. Kérlek, legyél vele illedelmes! Ne hozz szégyent ránk.

 - Ch – szökik ki Micky-ből, miközben az asztal kockás terítőjébe markol.

 - Legyen közöd végre normális emberekhez, ne csak homokosokhoz és kis britekhez – mormolja Mr. Dolenz.

 - Vagy a kettőhöz együtt – teszi hozzá a feleség, és Davy túl van még néhány szívrohamon.

 - Vagy a kettőhöz együtt – ismételi a férfi a whiskyjébe kortyolva.

 - Oké, ennyi – áll fel hirtelen Micky. – Nem elég, hogy tönkre tettétek a gyerekkoromat, és folyamatosan rám erőltetitek a szélsőséges nézeteiteket, még az életemet is ti akarjátok irányítani? Közlöm veletek, szabad ember vagyok. Azzal a pasival dugok, akivel akarok. Azt a nőt veszem el, amelyiket én választom, és ehhez rohadtul semmi közötök – sorolja, miközben Davy lassan, kimérten egyenesedik fel, és tolja be a széket. – Amint egy ebéd nem elég ahhoz, hogy ki tudjam bírni a társaságotokat – ragadja meg Davidet, és indul az ajtó felé. Kirontanak, és a kis Davy pár sarokig meg sem mer szólalni. Mikor Micky rossz felé megy, mégis megembereli magát.

 - Jobbra kellett volna menni – súgja gyengéden.

 - Ugye mekkora barmok? Nem is értem, miért hittem, hogy egy óráig tudnak viselkedni? Gyűlölöm őket – hadarja.

 - Ők meg engem.

 - Ők mindent.

 - De mégis mi lesz a lánnyal? Megbántanád csak mert a szüleidet nem csíped? – kérdi Davy érdeklődve.

 - Gondolom elmondom neki mi a helyzet, és talán megérti, talán nem. Ha nem, elé doblak, és meg is vagyok mentve – nevet Micky, és David megint duzzoghat.

Hazaérve a két srác szembesülhetett vele, hogy amíg ők a poklok poklát élték át, a másik két semmirekellő a kanapéból bámulta a tévét pizzát majszolva. Ettől persze átjárta őket az irigység, de inkább örültek, végre túl vannak a dolgon.

 - Milyen volt a randi a szüleiddel? – motyogja Mike.

 - Az tuti törvénybe ütközik – szólal meg Peter értetlenül.

Micky a fejét fogva dől le a kanapéra, és tulajdonít el egy egész doboz pizzát. Ebből nem nehéz rájönni, az ebéd nem éppen simán ment.

 - A szüleim tuskók, és holnapra ideküldtek egy katolikus színésznőt.

 - Miből gondolod, hogy katolikus? – néz fel Peter.

 - Nem figyeltél, a szüleim küldték.

 - Lökd oda Davy-t – feleli Mike, mire a csörgődobos felháborodva ül a sarokba. Gyerekesen.

 - Ez a tervem.

 - Tudjátok hozhatnánk egy törvényt, hogy mostantól nem lökhettek semmilyen nő vagy lány elé csak azért, hogy magatokat védjétek – emeli kissé fel hangját. – Kivéve, ha csinos – mosolyodik el. – Vagy kedves. Vagy szőke, barna, vörös… – sorolja, majd hirtelen megtorpan. – Oké srácok, azt hiszem kezdem érteni.

Másnap a terv készenáll, és Micky mégis kételkedni kezd saját magában. Mi van, ha a lányt is csak kényszerítették? Cseppet sem lepné meg a dolog. A szülei mindenre képesek.

A nap egyre lassabban telik, és Mick egyre idegesebb lesz. Hirtelen azon kapja magát, hogy a haját fésüli a tükörben.

 - Mégis mi a fenét csinálok? – kiálltja a fésűt a tükörhöz vágva.

 - Hét év balszerencsét? – szól be Peter, és Micky elégedetten sóhajt tudva, a lényeg nem változik körülötte. Lesétál a nappaliba, és a tévé elé dobva magát elhatározza, el nem mozdul, amíg a lány nem jön. A számításai csak akkor dőlnek meg, mikor délután négy körül egy színházi tudósításba botlik.

 - Vidéki előadás a városi színházban. Mi sem lenne autentikusabb, mint a világ leghíresebb drámája, a Rómeó és Júlia? A részletekről a főszereplőt, vagyis a Júliát alakító Cindy McKee-t kérdezzük.

A képernyőn egy gyönyörű, ártatlan lány jelenik meg. Az arcán pír, és egy hatalmas mosoly. Mintha egy angyal szállt volna bele abba a sziklányi dobozba.

 - Hihetetlen élmény volt itt fellépni, és tudom, hogy az is lesz az elkövetkező egy hétben. Rettenetesen más itt, mint otthon. Felejthetetlen – csilingel a hangja, amibe az egész ház beleremeg.

 - Ez meg ki? – néz fel Mike a kómából.

 - A szüleim ők küldik ide – próbálja Micky ajkait beszédre bírni, de amint megteszik Nez hangosan kezd nevetni.

 - Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen, hogy le kell ráznod egy ilyen numerát ahhoz, hogy lázadj a szüleid ellen – vigyorog, míg Micky lassan hátra dől, arcát egy párnába temetve.

 - Csak Davy meg ne lássa.

Így egészen más érzelmek fogják el Micky-t a várakozás alatt. Örlődik. Vajon mit is kellene csinálnia? A lány tényleg halálian aranyos, de ha meg is tetszik neki, ez a szülei diadala lenne. Végtére is, valamit mindenképpen veszít.

Az óra hetet üt, és odakintről kopognak. Micky kihúzza magát, megigazítja zavaros haját, és kitárja az ajtót. Kész a visszautasításra.

A lány mosolyog.

 - Szia! – nyújtja kecses kis karját vidáman. Mick arca elzöldül.

 - Szia Cindy – rázza meg a kezét. – Istenem, de szép vagy – szalad ki a száján, mire a színésznő még jobban kivirul.

 - Köszönöm – tűri rövid, barna haját a füle mögé.

Micky mély levegőt vesz, majd kijjebb tárja az ajtót.

 - DAVYYY – kiált hátra.

A kis csörgődobos éppen mutogat előre, közeledik.

 - Döntöttem, sajnálom, de mégsem vagyok benne, hogy előre bodjaaa… - akad el a szava megpillantva Cindy-t. – A-halihó! – feszít, és a lány nevetni kezd.

 - Szóval ő itt az egyik lakótársad, Michael? – néz Cindy boci szemekkel a dobosra.

 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj így, ha mérges vagy rám – sétál arra Mike haragosan, majd sápad el. – Ó, szóval te voltál az McKee – suttogja magának, és már hátat is fordít, kihúzva magát a problémák alól. – Bocsánat a zavarásért – teszi hozzá a lépcsőről.

 - Ő volt Mike, és nem szereti, ha a teljes nevén szólítják. Engem inkább hívj Micky-nek, ha lehet. De tudod mit, jobb lenne elindulni. Ez a csürhe sosem fog megjavulni. És Petert, még nem is hallottad – mutat a kijárat felé, és a lány lassan el ki is lépked.

 - Örültem! – integet Cindy Davy-nek, aki csak némán küld neki egy csókot, azt tátogva:

 - Sze-ret-lek!

Micky, és a lány kimennek az épületből, egyenesen a tengerpart felé.

 - Ne haragudj, de csak ilyen programmal tudok szolgálni. A pénztárcám jelenleg nem létezik, de ezt gondolom nem közölték a szüleim – túrja Mick a haját bűnbánóan.

 - George a rendező. Be kell valljam, féltem volna nem elfogadni az ajánlatát – mosolyog Cindy a homokot rúgva.

 - Szóval téged is kényszerített, már értem miért vagy itt – mondja Micky vidáman, és a lány kacagni kezd.

 - Nem bántam meg.

 - De meg fogod – súgja a dobos hallkan. – Figyelj, én nem akarlak átverni, szóval el kell mondanom. Az én szüleim mindenhogyan irányítani akarják az életem, és nem hagyják, hogy saját döntéseket hozzak. Ebből már rettenetesen elegem van, és kicsinyesnek hangzik, de te is az ő döntésük voltál, nem az enyém – szavalja, és Cindy ajkai lekonyulnak.

 - Értem – halkul el. – Akár a reklámokban. Rád tukmálnak minden hülyeséget, ahelyett, hogy te választhatnál.

 - Nehogy félreértsd, te fantasztikus vagy! Kedvellek, és ha nem a szüleim akarnának rám tukmálni már rég rád másztam volna, de nem tehetem. Tudom, egy seggfej vagyok, és megérdemlem, hogy utálj.

 - Semmi baj, én megértem. Csak irtó helyes vagy, szóval… - próbál egy mosolyt magára erőltetni.

Micky csalódottan sétál vissza a házba, az ajtón, majd dobja le magát ismételten a kanapéra, miközben Davy egy vidéki telefonkönyvvel a kezében rohangál, Mike-al a nyomában.

 - Tedd már le, még csak rád se nézett. A nevedet se tudja – kiabálja a gitáros.

 - Te nem érted az igaz szerelmet, ő is éppen rám gondol – hadarja a kis csörgődobos.

 - Szerintem éppen sír – teszi hozzá Micky lehangoltan.

 - Mi történt? – kérdezi Davy, és Mike gyorsan kikapja kezéből a könyvet. – Ne már! Nez, valakinek meg kell vigasztalnia, hiszen Micky kidobta! – ugrál, de semmi esélye.

 - Buktad törpe – kárörvend Mike, majd felrakja a könyvet a felső polcra. – Rajtad tartom a szemem. – Davy ismét duzzog.

Micky mozdulatlanul fekszik a kanapén, és ott is alszik el. Bűntudata van, amiért szegény lányt visszautasította a saját önös céljaitól vezérelve. Mikor reggel felébred egyszerűen képtelen bármi jóra is gondolni. Olyan mély szomorúság ette be magát a mellkasába, hogy mozdulni is alig bír.

Mivel hajnali hét óra, és mindenki más hullaként fekszik valamerre mégis fel kell tápászkodnia. Elvonszolja magát a konyháig, ahol egy kopott tálba tejet, önt, aztán Kellogg’s müzlit, amiből mindig van nyolc doboz a szekrényben. Miután elkészítette életmentő reggelijét újra a kanapéig csoszog, és bekapcsolja a tévét. Szomorúan tömi magába az ételt, míg a csatornák között váltogat. Mikor már elege van a sok reklámból, ami mind csak Cindy-re emlékezteti, inkább nem kapcsolgat tovább. Egy furcsa komédia megy, ami egyáltalán nem vicces. Alig figyel az adásra, és máris újabb reklám kezdődik el. Már tekergeti is a fejét a müzlireklám idegesítő zenéjét hallva, mikor egyszerre elsápad.

 - K-E-L-L-O-G-G-S, Kellogg’s best to you! – énekli négy félkegyelmű, mire Micky végre észreveszi, hogy éppen az a kedvenc müzlije, amit a tévé reklámoz.

Read More

Király közelegre

To Kingdom Come - Király közelegre

The Band * RPS * One-shot * Dankobertson * Hurt/Comfort * Jossed * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok, hoztam egy jó kis, kicsit Green-es tinidrámát, vagy mi a halál az. Szóval ilyen 60's illegális melegnek lenni dolog. Az ígért Band slash. Yey.

Kellemes olvasást!

Fekete, fehér, és szürke. Némi piros. Talán egy kis kék. A sárga és a zöld mellőzve. Enyhén érdes, de finom tapintású. Így festett Robbie új ingje, ami nem is olyan régen még hófehéren csillogott. Kicsit bűntudata volt miatta, de mégsem érezte kimondottan rosszul magát azok után, ami a táborban történt.

Ahogy belépett a kert kapuján mégis valami hihetetlenül sötét lebegett fel előtte. Furcsa gyász özönlött a Robertson-házba. Olyan bús szelek gyötörték a régi lakás falait, mintha minden elhagyta volna, ami valaha összetartotta belül. Leszakadt gerendák, félbetört oszlopok. Még ha nem is látszott, Rob jól tudta, valami nagyon nincs rendben.

Besétált az előszobán, majd bőröndjét a földre dobta. Csak némaság fogadta, ahogy belépett.

Mostoha-apja az étkezőasztalnál ült, kezét a feje elé tartva, míg édesanyja a konyhában állt szoborként, hátat fordítva neki.  

 - Valaki meghalt? – kérdezte Robbie ironikusan, mialatt kabátját az egyik székre akasztotta.

 - Én, én végig azt hittem ostobaság – dadogta Mrs. Robertson összekulcsolva karját. – Csak képzelem – tette hozzá bizonytalanul, mire Robbie arca kővé vált.

 - Ülj le Jaime – bújt ki Mr. Robertson szégyenkező tekintete tenyere mögül.

 - Mi az? – próbálta a fiú tettetni tudatlanságát, de mind jól tudták, hogy ezután mi fog következni. – Ki vele? – mosolygott Robbie kényszeredetten, válaszul a nagy hallgatásra, majd lassan leült.

Az anya vizet töltött a teáskannába, és a gázra rakta, mialatt férje hadban állt gondolataival. Az ujjaival kezdett játszani, hogy elvonja figyelmét arról, mit is fog tenni. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt:

 - Jaime, Rick apja ma itt járt – mormolta, de nem volt kétsége felőle, hogy fia hallja szavait. – Mindent elmondott arról, ami a parton történt – folytatta, mire Mrs. Robertson egyszerre a csempézett padlóhoz vágta az alumíniumkannát. A csattanásra mégsem figyelt fel senki. A szobában nem volt rezzenés, vagy bármilyen óvatlan mozdulat. Az anya a polc felé nyúlt, és egy whiskys üveget vett elő. Habozás nélkül kortyolt bele az üvegbe, majd elégetetten kapott levegőért utána.

 - Többé nem találkozhatsz Richarddal – jelentette ki megfontoltan az asszony, egy pohárba whiskyt öntve férjének.

 - Ezt nem tudjátok megakadályozni – horkant fel Robbie mellében perzselő dühvel.

 - Hát nem érted? – szorította markába Mr. Robertson az üvegpoharat. – Mr. Danko bármikor feljelenthet – emelkedett fel a férfi hangja, amit az égető nedűvel kívánt lecsitítani. Ahogy az ital lecsorgott a torkán, az agyán is úgy futott végig újra az egész. – Az istenért kölyök! – kiáltotta. – Ez illegális – dobta teljes erejéből a falnak a vacak poharat, ami abban a pillanatban ezernyi darabban érte el a földet. Mrs. Robertson mégsem ragadott rögtön seprűt. – Sajnálom drágám – súgta az apa megtörten hátra, és ismét a kezei védelmébe bújt.

 - És nektek a törvénnyel van bajotok, vagy velem? – szólalt meg Robbie, akinek elkezdett rángatózni a lába. A feszültség kíméletlenül lógott bilincsként a nyakán. – A törvénnyel -, állt fel hirtelen, amint a szíve dübörgő dobogása már nem csillapodott -, vagy velem? – kérdezte emelt hangon, a szék támlájába kapaszkodva.

 - Persze, hogy nem veled! – csapott a férfi az asztalra. – De tudnod kell, hogy ez életem legnehezebb napja. Mégis mit felelhettem volna annak a bigott Dankonak, ha? – kapott hátra a pulton pihenő üvegért, és ismét az ital oltalmában találta magát. – Ki fogod nőni ezt az egészet – nyögte szipogva.

 - Nagyon remélem – tette hozzá Mrs. Robertson a falat támasztva. – Vagy magányos életet fogsz élni. Szomorú életet.

 - Még sosem voltam ilyen boldog – rántja vállát a fiú, mire az anyja idegesen mutat rá.

 - Fogd be a szád fiam! – rázza a fejét méregtől fűtve. – Richard nem teheti be a lábát a házunkba, és te soha többé nem fogod felhívni, vagy meglátogatni!

 - Elég! – rúgta odébb a széket, ami a sarokban kötött ki. – Baszódjatok meg! Remélem hamar megdöglötök! – nézet szülei szemébe, szívében lángoló haraggal.

Kiviharzott a házból, amilyen gyorsan csak tudott, és biciklijére pattanva hajtott. Csak tekert, miközben arcára kiült minden kín, amit valaha érzett. Az indulatai lángokként csaptak egymásba, és átkos táncot jártak.

Már nagyon rég sírt utoljára így, ahogyan most. Égette a bőrét.

A Danko-ház három kilométernyire feküdt a Robertson-háztól, Robbie mégis pár perc alatt letudta a távot, az emelkedőkel, és könnyeivel harcolva. Amint megpillantotta az ismerős téglákat, amiből az épület összeállt, elöntötte valamiféle megnyugvás, tudva, Rick ott ül a szobája sarkában, és valószínűleg éppen rá gondol.

Ledobta a rozsdás biciklit, majd Ricky ablaka felé vette az irányt. Közelebb érve fülét elérte az ismerős férfi hangja. Mr. Danko éppen Rick-et oktatta ki. Rob közelebb osont az ablakhoz, de nehezen látott be, köszönhetően a szúnyoghálónak. Ricky az ágyán ült feszengve, míg apja a háta mögött állt az ajtóban. Az érzelemmentes, egyoldalú beszélgetést nem olyan volt, mint az övéké. Itt Rick nem kapott szót, se jogot bármire.

 - Fiam, az élet ajándék, és én azt akarom, hogy rendesen éld le. Mindent érted teszek, ha még nehezen is tudod elhinni. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Beszélsz az orvossal, és az már csak a múlt lesz. Jaime. Jobb, ha már most elfelejted – szónokolt a férfi, aztán ridegen megérintette fia vállát, és kisétált.

Rick egy ideig meg sem bírt mozdulni. Mintha a látása, a tekintete végleg bekormosodott volna, és hamuval telt szemei nem találták volna a fényt. A mozdulatlan Ricky egyszer csak előre hajolt, és térdébe kapaszkodva összerogyott. Kitört a benne lakozó fájdalom fekete tengere, és elárasztott mindent körülötte. A kín, akár felcserélhető lett volna a könnyeire, de mégsem csillapodott. Egyik csepp a másik után fojt végig a térdén, mire Robbie összeszedte magát, és a párkányba kapaszkodva közelebb mászott.

 - Hé! – súgta. – Hé Ricky! – erősködött, mire a másik felkapta fejét. Megilletődötten lopózott az ablakhoz, és hajolt le Robbie-hoz.

 - Mit keresel itt? – kérdezte nedves arccal.

 - Szerinted? Látni akartalak. Téged is…? - hallgatott el.

 - Igen. Orvoshoz akarnak küldeni – nyüszítette, akár egy kiskutya.

 - Legalább nem részegek – bólintott Rob ironikusan, amivel halvány mosolyt csalt Rick arcára. – Nyugodj meg, oké? Túl leszünk ezen. Ígérem! – hadarta, mire Ricky megint prüszkölni kezdett. – Na, húsom ne búsulj már.

 - Robbie, tudom, hogy nem így akartad hallani, mert tiszta takony vagyok, de én…

 - Én is szeretlek te nyomi, csak gyere már ide! – vágott közbe olyan udvariatlanul, ahogyan szokta. Rick mégis elvigyorodott, és a szúnyogháló érdes szálain át megcsókolta. Nem számít hány falat húznak közéjük.

 - Richard! Vacsora! – jött a hang a konyhából, mire a fiú először riadtan húzódott el, majd határozottan hessegette Robbie-t odébb, aztán rúgta ki a hálót.

 - Tűnjünk el!

A két fiú egyetlen öreg biciklin érkezett a főtér parkjába. Robbie ült elől, Rick hátul. Miután megérkeztek egy padot foglaltak el. Rick rendesen foglalt helyet, míg Robbie befelé fordult. Ő sosem tartott be semmilyen szabályt. Még egy ilyen aprót sem.

 - Szerinted mi fog most történni? – kérdezte Richard remegő hangon.

 - A szüleid sosem keresnének minket ilyen nyilvános helyen. Azt hiszik el akarunk bújni – felelte Rob monoton hangon.

 - Nem így értem – rázta meg magát a fiú. – Biztos nem hagyják, hogy együtt legyünk. Nem mintha ne tudtuk volna, hogy ez a dolog veszélyes. Mintha az egész világ ellenünk lenne. De én nem akarom. Téged akarlak. Miért nem lehet ez egyszerűbb?

 - Tűz és víz vagyunk, az is csoda, hogy nem gyűlöljük egymást – vágott Robbie ismét közbe.

 - Igaz – dőlt hátra csalódottan. – Talán jobb lenne, ha mi vetnénk véget neki?

 - Ne kezd el. Te is olyan akarsz lenni, mint azok a begyöpösödött öregek? Azt sem tudják merről fúj a szél – rúgott a homokba, míg a pad vállfájába mélyesztette körmét. – Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Bassza meg mindenki! – emelte kissé fel hangját, és a járókelők felfigyeltek egy pillanatra. Robbie himbálózni kezdett, aztán Ricky felé nézett. – Én nekem csak te számítasz, és ha csak egy ölelést kapok belőled, én már annyival is beérem. De ameddig nem kötöznek egy fához, vagy bilincselnek meg, addig ott ölellek meg, és úgy, ahogy akarom! – mondta magabiztosan, majd gyorsan a karjába húzta Ricky-t, aki nevetve borult Rob ölébe. – Sosem akarlak elengedni téged. Nyomi.

 - Csókolj meg, Jaime! – pirult Rick. Az arca vörös volt, és kicsit még mindig nedves, de ez érdekelte Robbie-t a legkevésbé. Lassan, szenvedélyesen hajtotta lefejét, és ízlelte meg szerelme sós ajkait, akár a szabad, végtelen óceánt.

Read More