Cím: | Kuru |
|
Alcím: | A nevető halál |
Korhatár: | PG-13 |
Műfaj: | One-shot |
Hangulat: | Dark, Whump |
Szavak száma: | 3690 db |
Fandom: | Paul McCartney |
Szereplők: | Paul McCartney, Stella McCartney, OC |
Slash/Nonslash |
NA: | Van egy model lány, de nem sokáig. | 1985, London |
|
Kellemes olvasást! |
Még egy sor kihagyás, és a veszteség jön harmadiknak, a halál vállát támasztva. Nem veheti ilyen könnyen a dolgot, még akkor sem, ha minden héten ugyanezt a játszmát ismételik újra, meg újra. Semmi sem változik, csak a vesztes. Nem lehet ilyen könnyen félredobni a halál büszkeségét.
- Veszteni fogsz – emeli fel az élet egyik becsmérlő hangját, miközben bájos mosollyal bámul ki a lapjai közül. Erre a halál öntelt vigyorral kacsint vissza rá. Blöfföl.
A sorok jönnek, és mennek, nincs, mi megállítsa őket. A szél fúj, és a lapokat a bús arcokba sodorja. Vajon most ki kapja meg a halál fekete ászát?
Az élet mosolya kezd lassan elhervadni, látva a halál arcát. Talán elbízta magát? Túl bátor volt? Nem szabadna ilyen könnyen vennie a győzelmet.
- Még egy utolsó emelés? – kérdezi a gőgös halál, beleszívva a szivarjába. Az élet megrázza a vállát, és egy mély levegő után egy fehér zsetont tol a fekete mellé.
- Legyen.
Mindketten egyszerre bólintanak, majd hirtelen a lapjaikat egy szempillantás alatt a faasztalra csapják. A szivar leesik a földre, és a hamu szétkenődik a padlón.
Winata lassan lenyúl a papírért, majd gyorsan a fejéhez kap. Mrs. Robinson idegesen fordul oda, és már le is hajol a lányhoz. Finoman megfogja a vállát, és a tekintetét fürkészi.
- Jól vagy kincsem? – kérdezi anyai hangon. A lány mosolyogva egyenesedik, ki, és bólogat.
- Semmi bajom! – vágja rá, mire ezt hallva a körülöttük ülök egyből becsmérlő pillantásokat vetnek rájuk. A nő ugyanis fehér, mint a hó, míg a lánynak barnásabb a bőre. Mrs. Robinson felkapja a fejét, és legszívesebben a tömegnek üvöltené legmocskosabb szavait.
- Ne is figyelj rájuk, jó? – emeli fel a lány kókadó fejét. – Az mindig értékesebb, amiből kevesebb van – ezekkel a szavakkal küldte el fogadott lányát. Ez már nagyon régen volt, majdnem hét éve. Azóta a kis Winata felnőtt, és már nem kell neki elmondani ezeket a szavakat. Akkor egyszer elég volt, azóta sem felejtette. Miért is tette volna?
Egy Pápua Új-Guineából származó árvát akkor még senki sem fogadott volna örökbe, most mégis az a sehonnai kislány a londoni képzőművészeti egyetemek leghírhedtebb modellje. Mégsem érzi boldogabbnak magát. A rég levetkőzött magány helyett most céltalanságot húzza magára minden reggel. Hiába lép az előre kikövezett karrierjének egyenes útjára, eltéved rajta. Két lépés előre, egy hátra.
- Jó ég! Isteni, isteni! Kedvesem, maga egy született tehetség! – harsogja Mrs. Hasel, mire Winy kissé elmosolyodik. Nem újak számára az efféle dicséretek. Annyira hétköznapi, hogy már szinte meg sem hallja.
Éppen az egyetem egyik gyakorlati óráján áll modellt, egy fehér lepedőn, bármi ruha nélkül. Ő a tökély. A megfoghatatlan, érinthetetlen porcelánhercegnő. Barna kreol bőre, sötét, hullámos haja, és élénk fűzöld szemei mind a felsőbbrendűségéről árulkodnak. Ő a lány. Talán nem is született még olyan szépség, mint a sehonnai, árva Winata Yue. Hogyan is lehetne boldog?
Több tucat vászon van kiállítva elé, amire minden diák őt festi le. Üres minden. Hiába van annyi ember körülötte, ő nem érez semmit. Se elégedettséget, se boldogságot. Olyan, mint egy szürkére száradt rózsa.
Mrs. Hasel járkál körbe-körbe, és néha megjegyzést fűz az alkotásokhoz. Az óra ketyeg, és mindenki az utolsó simításokat végzi a képén. Mind egy angyalt festettek le.
- Na, de kisasszony! Mégis mit képzel magáról? – emeli fel a hangját a professzorasszony. – Ennél durvább sértést el se tudnék képzelni Miss McCartney! Mélységesen szégyellje el magát! – kiálltja, miközben a lány a vászon mögött, csak nevet.
Winy nem látja. Egyszerre feláll, és úgy, ahogy volt, meztelenül sétál oda. Keresztül a többi tömeggyártmányon. Mrs. Hasel mellett hirtelen egy csinos, szőke hajú lányt pillant meg, aki úgy vigyorog, mint egy vadalma. A kezét az arca elé csapja, majd a vászonra tekint.
Egy absztrakt, kockákból álló kép, amin Winata kék bőrű, és vörös szeme van, mégis olyan, mint egy nimfa a szél szárnyán. A modell akaratán kívül is őszintén elmosolyodik.
- Tetszik – mondja halkan, és lassan visszasétál, miközben Mrs. Hazel értetlenül kapkod levegőért.
Stella McCartney más, mint a többiek. Nem csak a neve miatt. Ő az egyetlen, aki minden tantárgyból, csak épphogy átmegy, és mégis három olyan ösztöndíja van, amire nem is lenne szüksége.
Az órának vége. Winy felhúzza magára a kerek sapkáját, napszemüvegét, trikóját, és kedven trapéznadrágját, magassarkúját. A buszmegállóban vár, a falnak dőlve. Egy újabb nap, ami értelmetlenül telt. Egy újabb év, hónap, hét.
- Hé! – hallatszik egy hang messziről. – Hééé! – Winata felkapja a fejét, és Stellát pillantja meg egy kabriót vezetve. – Gyere gyorsan! – kiálltja a lány vigyorogva, mire Winy sebesen be is száll az autóba, még ha kicsit meg is van illetődve.
- Köszi – motyogja, mire Stella elneveti magát.
- Láttad annak a hülye Haselnek a fejét? – kuncog. – Hihetetlenül jó volt. Az a vén banya nem fogad el semmit, csak amit ő csinál. Ezt most jól megkapta. Jól csináltad – harsogja, mire Winy elmosolyodik.
- Azt hittem ördögszarvakat is festesz nekem. Úgy aztán igazán ütött volna – teszi hozzá, mire hirtelen megcsörren a mobilja. Mérgesen nyomja ki, majd legszívesebben eldobná a fenébe.
- Már megint az az őrült orvos? – kérdezi Stella halkan, mire Winatából kitör a méreg.
- A hülye állat, éjjel-nappal engem zaklat. Nincsen jobb dolga, mint hívogatni. Ilyen is csak velem történhet meg, hogy egyszer nincs az orvosom, erre, aki helyettesíti az egy ilyen rohadék. Képtelen leszállni rólam. De nem is randira hív, vagy ilyesmi, hanem az ostoba kutatása miatt keres, amiért én is Pápua Új-Guineából jöttem. Valami ottani betegséget kutat, de nem tudja megérteni, hogy én már hét éve itt élek. Ah – sóhajt, majd idegesen a zsebébe rakja a telefont. – Elegem van.
- Nyugi! Előbb utóbb úgyis leszokik róla. Inkább gondolj arra, hogy most megyünk dolgozni – villant álmosolyt, mire Winy elvigyorodik.
- És még a legjobb barátnőm is ilyen kis buta – folytatja, mire Stella nevetve vállon csapja, azt hajtogatva, hogy hé.
Winy szeretett Stellával lenni. Ezért is mondott igent a felkérésére, amikor fél éve bociszemeivel fordult felé. A munkának annyi lényege volt, hogy Stella rá varrta a ruháit, és be kellett őket mutatni. Hetente kétszer találkoztak a lány dolgozószobájában, ami a McCartney rezidencián volt. Ehhez fél órát kellett autózni, mégis…
Winata életébe kellemes színfoltként folytak ezek az alkalmak, mikor ebbe a házba mehetett. Nem azért, mert olyan hatalmas volt. Nem is azért, mert olyan szép volt, vagy új. Azért, mert ott volt valaki, aki mellett érezni kezdett valami igazán furcsát.
Olyan volt ez, mint amikor régen az árvaházba vendégek érkeztek. Besétáltak az ajtón, és a sok árva, anyátlan gyerek reménykedni kezdett. De Winy-t senki sem vitte haza. Talán ezért sem vett tudomást erről az érzésről, ami a McCartney-házhoz fűzte.
Mikor megérkeztek, szinte már családtagként sétált Winata a ház egyik pontjából a másikba. Az a néhány állatka szinte anyaként fogadta.
Most is így történt.
Stella a garázsba megy a kocsival, míg a modell a kerten keresztül indul a főbejárathoz. Sövény, rózsák, levendula. Az üvegajtón át már látni is lehet őt. Igen, és Winy már vigyorog is.
Kinyitja az ajtót, majd settenkedve, hangtalanul lépked a kanapén olvasó Paulhoz. Észre sem veszi, hogy ott van a háta mögött.
Winata hirtelen a kezeit a vállához szorítja, és annyit kiállt:
- Bo! – Erre Paul ijedten ejti el a könyvet, majd nevetve fordul hátra.
- Winy! – mosolyog, és a lány furcsa melegséget kezd érezni a mellkasában. Szeret itt lenni. – Észre se vettelek – érinti meg az apa Winata haját, majd elvigyorodik. Olyan furcsán viselkedik, ha csak ketten vannak. Az árva lány mégis, még véletlenül sem szeretne vonzalmat felfedezni a férfi mozdulatai mögött, nehogy csalódjon. Megint.
- Stellával ma is dolgozunk - súgja oda Winy, majd lép is tovább a dolgozószoba felé, mire Stella hangja csendül fel.
- Apa! Nézd meg te is! – kiáltja, és Paul mosolyogva pattan fel. Lassan a lány elé lép, kitárja előtte az ajtót. A modell lány ugyan nem hagyja, hogy az érzelmei látszódjanak rajta, de a belső énje vigyorogva ugrándozik.
Belépnek a szobába, ami tele van anyagokkal, próbababákkal, varrógépekkel, és egy rakás rajzlappal, de Stella sehol.
- Hahó – szól Paul visszafogottan, mire az ajtó becsukódik, és a zárban fordul a kulcs. – Hé! – kiabál hátra, és az ajtó alatt egy kis papír csúszik be, miközben Stella kuncogása hallatszódik.
Winata odalép a papirkáért, felolvassa: Kaptok egy órát, amíg elmegyek anyagért. Csak okosan! ((*3*))
A lány sóhajt egyet, majd a lapot az asztalra csapja.
- Nem értem miért kell ilyen játékot űznie – suttogja, de mire felnézne, Paul ajkai már az övéhez érnek. A férfi villámcsapásként csókolja meg őt, de neki se ideje, se ereje nincs ellenállni. Paul olyan finoman érinti, és olyan kellemes a közelsége. Az egész teste remegni kezd. Libabőrözik.
A lány lassan húzódik el tőle, és mélyen a szemébe néz. Nem szól egy szót sem, csak mosolyog. Őszintén. Végre nem kell titkolnia, hogy mit érez.
Végleg meghalt az az árva, magányos barna kislány, akit nem fogadott senki örökbe. Akit minden harmadik gyerek megdobált. Akit mindenki kinevetett. Nincs többé, hiszen Paul szerelemtől izzó érintése hamuvá változtatta. Most már nem kell félnie. Nem érzi egyedül magát.
- Ha tudnád, mióta vártam erre – suttogja Paul Winy fülébe.
Winata Yue megtalálta azt, aki képes őt elfogadni olyannak, amilyen. Nem kell többé járnia az utat úgy, hogy sehová sem érkezik.
Képtelen felfogni.
Paul szorosan öleli magához, miközben a kezeivel a derekát simítja. Boldogság, és szenvedély tölti fel a szobát, mikor Stella hirtelen benyit. Ahogy meglátva őket, az arcára huncut, elégedett vigyor ül.
- Bocsika, kicsit hamar hazaértem – kuncog. – Nyugodtan folytassátok csak.
Paul lassan elhúzódik, és az ajtó felé mutatva bólint egyet. Elmegy. Winy boldogan pislant utána, és az öröme átjárja minden porcikáját. Odalépdel Stella mellé, és még mindig remeg. Alig bír állni.
- Menj csak utána – mondja a lány vidáman, mire Winata el is indulna, de Stella még megragadja a kezét. Komolyan a szemébe néz, és ezt suttogja: Azért védekezzetek!
Erre ő képtelen visszafogni kacagását, és nevetve csapja vállon Stellát.
- Hagyjál már! – kuncog, majd elindul a nappali felé. Szédül. Paul nincs sehol. Kisétál az udvarra, de ott sincs. Nem találja.
Hirtelen egy fotóst pillant meg a ház kerítésére akaszkodva. Indulatosan sétál oda hozzá, és az arcán csak a haragja látszik. A föld szinte forog körülötte.
- Mégis mit képzel? – emeli fel a hangját, mire a paparazzi meg se mozdul. Egyszerre mellé ugrik egy másik, aki kamerát fog a kezében, és üvölteni kezd felé.
- Tudta, hogy Daniel Carleton Gajdusek maga miatt kapta meg a Nobel-díjat? – hallatszik a hangja, ami tűzként égeti Winy fülét. Alig lát. – Magának is kuruja van! – Winata Yue elájul.
A halál kényszeres nevetésbe kezd, és egy hatalmasat kiált.
- Póker! – visítja, és az élet megfáradtan hull vissza székébe, míg a halál táncot jár felette. – Megint vesztettél! – kurjantja, miközben az élet gyorsan zsebre vágja az egyik zsetont. Mintha ott se lett volna.
- Hát, sajnos megint te nyertél – sóhajtja az arcára csalódottságot erőltetve. – Jövő héten találkozunk! – köszön el, míg a halál csak óbégat tovább.
Kisétál a kocsmából, és előkapja a zsetont. Gyengéden megsimítja, és elmosolyodik. Végre.
AN: Daniel Carleton Gajdusek egy magyar származású orvoskutató, aki felfedezte a kurut. Ez egy olyan öröklődő prionbetegség, ami a Pápua Új-Guineai őszlakos nők között alakult ki, valószínűleg a kannibalizmusuk miatt. Akár három hónap alatt képes megölni valakit. Az első jele fejfájás, remegés, aztán járásképtelenség. Végül kényszeres nevetés.
Körülbelül ötezer embert öl meg egy fél évszázad alatt.
