szerda

A nevem Layla


Cím:
A nevem Layla


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Spiritual, Suspensive
Szavak száma:
990 db
Fandom:
Crossover
Szereplők:
Eric Clapton, Reira Serizawa
Slash/Nonslash
NA:
Reira belehal a fájdalomba.
2007, Tokió
Kellemes olvasást!


Nem hiába lett ez a nevem. Büszke is vagyok rá. Én vagyok. Kár, hogy nem is igazán. Jobb lenne, ha rólam írták volna a dalt. Annyit persze még sosem értem, hogy bárki is dalt írjon rólam, vagy a hülyeségeimről. Sosem számítottam senkinek, hogy bármilyen módon emléket állítson az irántam érzett szeretetének, vagy gyűlöletének. Olyan vagyok a világban, mint egy fűzöld pillangó, akit senki sem vesz észre. Beolvadok a bokrok, fák, virágok közé, és az emberek még csak tudomást sem szereznek arról, hogy eltapostak. Nem mintha bánnám. Így legalább némán figyelhetem Őt.
Hogy Ő ki lenne? Egy férfi, akiről minden semmit le tudnék írni. Hosszú barna haja lelóg a válláig, és a világos bőre messziről fénylik. A szemei olyan sötétkékek, mint az éjféli óceán habjai, és Ő nem szeret engem. Sosem tette. Ne értsetek félre, ezt nem sajnálom. Azt sajnálom, hogy ezt egész eddig nem vettem észre.
 - De amikor az ember meghal, megvilágosodik, nem? – remegő hangon. Könnyekkel.
Mikor is találkoztunk először? Egy városba születtünk, és már általános iskolába is együtt jártunk. Mindig is elbűvölt benne az, hogy tökéletesen elhatárolódott az összes többi embertől. A világában csak Ő létezett, senki más. Nem lehetett vele beszélni, vagy hozzáérni, ezért én persze rögön szekálni kezdtem, amint barátok lettünk. Nem volt nehéz, egyszer hallott énekelni, és utána a saját kis zsákjaként hurcolt jobbra, aztán balra. Nem volt beleszólásom. 
Szinte azonnal rájöttem, hogy ő életem szerelme, minden hibája ellenére is. Ő persze, egyszer sem tudott úgy nézni rám. Csak egy tárgy voltam számára, mégis élveztem minden napját. Talán erre gondoltál, mikor megírtad ezt a dalt.
 - Nem tudom. Én még nem haltam meg – feleled nyugodtan, bármilyen érdeklődés nélkül.
 - A fenébe is! – állok fel hirtelen a székről, és mutogatni kezdek. – Legyen benned némi tisztelet a halottak iránt! – bököm meg az orrod.
Te persze nem felelsz semmit, csak bámulsz a semmibe fapofával. Éppen az űr csillagait nézed. Az univerzum falán.
 - Azért elég beteg, hogy ennek a szobának nincsenek falai – motyogod, én pedig, vesztesként visszahuppanok a székembe. Felesleges próbálkozni, te egyszerűen képtelen vagy komoly lenni. Gyerekes vagy.
 - Ezek az utolsó perceim, hidegen hagy hol vagyok! – kiáltom.
 - Ugyan már, te se gondolhatod, hogy ez csak képzelet! Meghaltál, mégis létezel. Nem lesz vége! – üvöltesz rám mérgesen.
 - Neked úgysem számít – dünnyögöm sértődötten pufi arccal, majd elkomolyodom. A padló linóleum, a plafon tégla, és a szoba négy fala helyett látjuk az univerzumot, a természetet, a sötétséget, és a fényt. Ez a négy ablak van körülöttünk. Mi meg csak két talpas székben terpeszkedünk. Nem is tudom hogyan kerültem ide, de mikor kinyitottam újra a szemem, már te néztél vissza rám. A nevem miatt?
 - Szóval, mivel egy kicsit túl sok LSD-t toltam, most el kell játszanom a pszichiátert, nem? Azért a két szék szembe egymással – motyogod halkan, elveszve az univerzum csillagai között.
 - Azt hiszem – bólogatok.
 - Akkor beszélj! – tárod szét a kezeidet, de tőlem válaszul csak egy lesajnáló arckifejezést kapsz. – Gyerünk!
 - Mégis mit? – nézek rád gúnyosan, te meg csak megrántod a vállad.
 - Mit tudom én? Valamit csak el kell mondanod, nem? Aztán gondolom, választanod kell a négy hely közül – szavalod halkan, mire én gyorsan elindulok a feketeség felé. – Hé! Állj már meg! – ordítasz rám, és megragadod a kezem.
 - Hagyj! Én választok, nem? – felelek komolyan, de te csak felkapsz, és szépen visszaültetsz a székemre.
 - Ha még egyszer ezt csinálod, lekötözlek – mondod ridegen, mire egyszer csak egy semmiből jött kötél a székhez szorít. Erre hátraugrassz, és mosolyogni kezdesz. - Isten vagyok! – vigyorogsz. – Egy csokis shake-et! – mormolod, és az ott terem a kezedben. – Király! – neveted el magad, és szürcsölni kezded. Őrült vagy. Ettől egy normális ember megijedne, de te csak iszol.
 - Ez nem fair – suttogom.
 - Most pedig, mesélj nekem, vagy nem kapsz belőle – fenyegetsz vidáman. Három másodperc alatt a fejedbe szállt a dicsőség.  – Ki vagy te?
 - Egy énekesnő vagyok japánból, és ahogy a ruhámból is látszik, a kórházban haltam meg. Mellrák. A műtét rosszul sikerült. Nem mondtam el az orvosoknak, hogy allergiás vagyok az altatóra. Önző vagyok. Kisajátítottam az életemet magamnak. Hazudtam. Szörnyű ember vagyo… voltam – harapom el a szó végét. Ismét előtörnek a könnyeim.
 - És béke-nobelt nem kaptál, édes? – vágod rá ironikusan.
 - Nem fogod fel? Szörnyű ember vagyok! SZÖRNYŰ! – emelkedik fel a hangom.
  - Mások embert ölnek, de nem mondanak ilyet magukról. Ne szédíts csillagom, nem egy meghallgatáson vagy – folytatod, a shake-et szürcsölve.
 - Jó, akkor mondom tovább. Milliók szerettek engem, és imádkoztak értem, hogy épüljek fel, de én cserbenhagytam őket. Beleszerettem egy nálam hét évvel fiatalabb fiúba, miközben csak egy ember szeretetére vágytam. Ő meg már rég házas volt. Sosem szeretett engem. Én sem szerettem magam. Értéktelen vagyok. Nem is érdemes velem beszélned. Inkább csinálj valami hasznosabbat – dadogom.
 - Ugyan, a valóvilágban éppen nyáladzva fekszem egy utcasarkon, annál minden jobb – leheled. Nem mutatsz együttérzést. Mit kellene még mondanom, hogy eldobd azt a rohadt shake-et? – A legfontosabbat még mindig nem mondtad el.
 - Mégis mit? – próbálok felállni, de a kötél nem engedi.
 - A nevedet.
 - A nevem Layla. Na, és? Mit számít ez? – kérdezem indulatosan, majd hirtelen hátra roskadok. Az arcom megkomolyodik, és a könnyeim patakja is elapad. Értem. Mindent értek. – Tudom már, ki vagy! – mosolyodok el. – Te vagy Eric Clapton! A te dalodtól kaptam a nevem! Attól, amit Pattie-nek írtál, aki nem viszonozta a szerelmed.
A csokis shake a földre esik, és te őszintén elmosolyodsz. Te.
 - Hidd el, itt mindenki megtalálja a párját. Az élet négy oldala mindig találkozik valahol. Ott, ahol én vagyok. Ott, ahol te vagy. Ott, ahol mindannyian vagyunk – mormolod, és a szorító kötél porrá válik. A karodat nyújtod felém, és én belékarolok. Mint egy hercegnőt vezetsz vissza a természetbe.
Ismét élőnek érzem magam. Ugyan az a fűzöld pillangó vagyok, aki voltam. Mutatom az utat azoknak, akik meglátnak, és eltaposnak. Nézem a világot, és élek. Élek, és nekem ennyi elég.

Kinyitom a szemem, és ő ott áll a sarokban. Közelebb lép, és rárepülök az ujjára. Az ég felé emel, és azt suttogja:

 - Szárnyalj!
Share:

hétfő

After Midnight - 2. nap

After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene
Sziasztok! A mai napon két újdonságot is hoztam, ezt a fejezetet és egy trailert. A címre kattintva láthatjátok. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet, igazából a sztorival kapcsolatban már teljesen ráálltam a könnyed, pörgős stílusra, úgyhogy azt hiszem szórakoztató lesz.

Kellemes olvasást!



2.       nap


Dhani hirtelen izgatottan ült fel a hátsó ülésen. Az autó megállt, ő meg rögtön felébredt az álomból. Sebesen az órájára nézett, ami hajnali kettőt mutatott.
 - Megérkeztünk? – kérdezte, miközben próbálta felmérni a tájat, amiből semmi sem látszott. Korom sötét volt, csak egy lámpapóznából szivárgott némi fény.
 - Meg – suttogta George, majd finoman megsimogatta Olivia karját. Ő csak mosolyogva nézett férjére, majd Dhanire.
 - Na, fiúk, kezdődhet a vakáció? – suttogta halkan, mire mind mosolyogva bólogatni kezdtek. – A többiek már biztosan alszanak, szóval csendesnek kell lennünk. Most csak a legfontosabbakat vigyük. Majd holnap bepakolunk – adta ki a parancsot Olivia, mire a két Harrison engedelmeskedett. Megfogtak egy-egy táskát, és csendes léptekkel mentek a nyaralóba, amin egy pillanat alatt átértek, megpillantva az ő részüket. Itt is egy franciaágyas háló, és egy három ágyas szoba volt, így Dhaninek sokkal többhely jutott.
Szinte rögtön magára is csukta az ajtót, csak annyival mentegetőzött, hogy álmos. Felkapcsolta a villanyt, és meglátta az ágyakat, a szekrényeket, amik mind hófehérek voltak, a fal, a lepedő, a takaró, a polc, sőt még a váza is.
Leült a középső fekhelyre, és elfeküdt rajta. Vett egy mély levegőt, de tudta, hogy úgysem fog tudni elaludni, túlizgatott volt hozzá. Túlságosan is várta a találkozást Paullal. Nem is értette igazán, hogy miért. Végül arra jutott, hogy azért kedveli ennyire, mert az apja utálja. Ez csak lázadás, semmi több.
 - Az volna? – kérdezte magától halkan.
Hiába forgolódott, ölelgette a párnáját, nem tudott elaludni. Folyamatosan pörgött az agya. A szomszéd szobában a pakolás hangja eltűnt. Már a szülei is rég aludtak, és az óra is fél négyet mutatott. Itt volt a lehetőség, hogy ellógjon kicsit.
Magára húzott egy pulcsit, és hangtalanul kisétált a szobájából, át a folyosón, ki az ajtón.  A szabad levegő alatt alig látott valamit, nem is tudta merre megy. Abban reménykedett, hogy a nyaralót megkerülve a tengerpartja jut. Át is sétált a parkolón, és pár üvegfalat is látott, de így is óvatos léptekkel haladt. Elment pár növény mellett, és érezte is a tenger illatát, de hirtelen elvesztette az egyensúlyát. A talaj eltűnt a lába alól, és ő egy vízzel teli lyukba esett. Sikerült megtalálnia a medencét.
 - Basszus! – káromkodott a felszínre érve, mire halk kacajt hallott a távolból. A hang mély volt, és érződött rajta némi korosság. – Hé! – szólt oda Dhani, kimászva a vízből. Talán az apja lenne az?
 - Nyugi, csak én vagyok – lépett közelebb ő. Paul. A sötétben alig látszódott a csokoládébarna haja, és csupasz felső teste, de Dhani rögtön felismerte. – Pont olyan szerencsétlen vagy, mint Joj – próbált komoly hangot magára erőltetni, sikertelenül – Paul vagyok! – nyújtotta a kezét, mire Dhani félénken megfogta. Teljesen összevizezte. Nem is tudta, hogy mi történik, annyira elkápráztatta Paul éjjeli megjelenése. Sokkal mesésebb volt, mint ahogy képzelte. Valamiféle vidám, gyönyörködtető légkör vette körül. Gyönyörű férfi volt.
 - Mit keresel itt? – kérdezte szelíden. Elveszítette minden magabiztosságát.
 - Csak meg akartam nézni a napfelkeltét, de rá jöttem, hogy a sziget nyugati részén vagyunk, szóval semmi esélyem rá – mormolta, mire Dhani elnevette magát. – Egyébként jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdezte közelebb lépve, aggódó tekintettel. Közelebb húzta Dhanit a fényhez, és elképedt a látványtól. George-ot látta maga előtt, fiatalon. Meg sem bírt szólalni, előtörtek a mélyre zárt emlékei.
 - Minden oké – felelte Dhani, miközben Paul finoman megérintette a nyakát, és megvizsgálta a homlokát. A kezei puhák voltak, mégis perzselték a fiú bőrét. Dhani megrezzent. Ez már sok volt. – Igen, úgy nézek ki, mint apa – mondta kicsit hátrébb lépve.
 - Igen – suttogta Paul úgy, ahogyan a kis Harrison még senkit sem hallott suttogni. A hangjában egy egész élet rohant végig. Dhani legszívesebben pofonvágta volna magát. – És, te mit csinálsz? – emelte fel a tekintetét a férfi.
 - Csak nem tudok aludni – felelte őszintén. Erre Paul csak bólintott egyet.
 - Be kellene menned, meg fogsz fázni – figyelmeztette.
 - A ruháim mind a kocsiban, a kulcs meg apánál – válaszolta vállat vonva. – Inkább maradok. Talán úszom egyet – motyogta.
 - Azt nem ajánlom. Most a leghidegebb a víz – hadarta, miközben hátranyúlt a mögötte lévő napozóágyra. – De, ezt fel tudom ajánlani – nyújtott oda egy fürdőnadrágot, és egy töröközőt. Dhani félénken elvette, és érezte, ahogy Paul édeskés, illata átjárja a ruhákat. – Majd reggel visszaadod – mosolygott. 
 - Köszönöm! – susmogta válaszul a kis Harrison, aki már tudta is, hogy mit fog másnap először megkérdezni apjától.
Dhani lassan megfordult, és visszalopódzott a szobájába halkan. Gyorsan belépett, és magára zárta az ajtót. Erősen magához szorította a törölköző, és magába szívta Paul illatát. Mintha még mindig mellette állt volna. Sebesen kibújt minden ruhájából, odébb dobta, és megtörölte magát. Felhúzta a nadrágot, és bebújt az ágyba.
 - Gyorsan álmodnom kell vele! – suttogta, miközben a törölközővel takarta be magát. Mintha Paul hátulról átölelné.

®®®

Paul megforgatta magát a napozóágyban, éppen kirázta a hideg, a hajnali szellő. Hűs volt, és rideg, mégsem tudott rá haragudni. Valamiért feldobta az a találkozás a fiúcskával. Hihetetlenül hasonlított George-ra.
 - Hát te? – hallatszott Linda a távolból. – Kint aludtál? – kérdezte közelebb érve.
 - Azt nem mondanám – felelt halkan Paul.
 - Megint rád tört az álmatlanság, kincsem? – mondta az anya nyájasan. – Azt hittem az új környezet majd segít.
Erre a férj csak bólintott, majd sóhajtott.
 - A gyerekek még alszanak?
 - Igen, de képzeld, George-ék megérkeztek az este. Kint áll a kocsijuk. Bár, hívhatnám bikának is azt a valamit, olyan nagy – nevette el magát Linda.
 - Ez nem meglepő, George-ról beszélünk – vigyorgott Paul, majd lassan felállt. Megölelte a nőt, és egy kis csókot nyomott a nyakára. – Kérdezhetek valamit?
 - Hallgatlak – mosolygott rá Linda.
 - Nem akarsz még egy gyerkőcöt? James már tizenhárom éves. Baba nélkül maradtunk – harsogta, mire felesége elhúzódott tőle.
 - És úgy is maradunk! – vágta rá cudarul. – Mi vagyok én, anyarobot? Én nem élhetek végre egy kicsit szabadon, úgy, hogy nem kell senkire vigyáznom? – emelte fel a hangját.
 - Nem úgy értettem – nyújtotta Linda felé a karját. – Csak egyszerűen hiányzik.
 - Ezt nem itt fogjuk megbeszélni! – zárta le a dolgot az anya, belépve a nyaralóba. Paul ott maradt a medence tövében kitárt karokkal, válasz nélkül. Inkább fogta magát, és beledőlt a vízbe. Lent maradt egy ideig, élvezte, ahogy víz finoman átöleli. Mikor a felszínére ért, halk kacarászás ütötte meg a fülét. Mire kinyitotta a szemét, George állt előtte nevetve.
 - Te aztán tudod, hogyan kell lezárni egy vitát – köhögte összekulcsolt karokkal, és Paul kacéran elmosolyodott. Kimászott a medencéből, és törölközőjét kereste a szemével.
 - Öreg barátom! – köszöntötte a szólógitárost, és kezet rázva megütögette a hátát.
 - Hiányoztál te vén csont – motyogta George, ugyanúgy, ahogy Dhani hajnalban. Paul elvigyorodott.
 - Na, kitálaltál már a kisebbik rosszcsontnak? – kérdezte Paul, mire a nagyobbik Harrison a nyakánál fogva gyorsan a fal mögé húzta, közel magához. – Mi az? – értetlenkedett a basszusgitáros.
 - Olivia nem tudja. Se az egyezségem Dhanivel, se téged. Nem mondtam el neki semmit – hadarta gyorsan, és halkan.
 - Mi? Megörültél? Miért nem…?
 - Szeretem ezt a nőt. Nem akarom, hogy tudja milyen is vagyok – halkult el George.
 - Ilyen – vágta rá Paul gyorsan, és egy gyors puszit nyomott az ajkaira, majd el is lépett mellőle nevetve. Olivia pont abban a pillanatban lépett ki, Lindával az oldalán. – Ó, Olivia! Örülök, hogy végre megismerhetlek! – közeledett, mintha mi sem történt volna, míg George csak törölgette a száját.

®®®

Mire Dhani magához tért, már semmire sem emlékezett az álomból. Csak azt tudta, hogy éppen Paul fürdőnadrágját viseli, és a törölközőjét ölelgeti. Hirtelen azonban félredobta a ruhát, és rémülten hátrébb ült.
 - Mi a fenét csinálok? – dadogott. – Tényleg vonzódom egy férfihoz? – kérdezte önmagát. Olyan szégyen ült ki az arcára, mint még soha. Eltűnt az örökös magabiztossága.
Mégsem tudott másképp gondolni Paulra. Vajon meleg egyáltalán? Vagy csak példaképként tekintene rá? Összezavarodott. Nem tudta mi valóság, és mi álom. Vonzódás, vagy csak egy véget nem érő tortúra. A kettő ugyanaz lenne?
Lassan felállt, és hátat fordított a kérdésnek, ami így elnémultan a sarokba vonult.
Dhani átöltözött, majd megtörten kisétált a társalgóba, ahol anyja Linda mellet várta.
 - Jó reggelt kincsem! – mosolygott, majd oldalra mutatott. – Gyere! Ismerkedj meg Lindával!
A szőke hajú nő vigyorgott, és kedvesen megölelte, Dhani valamiért mégsem tudta ezt jól fogadni. Féltékeny volt, még ha nem is tudta miért, csak legbelül.
Próbálkozhatott jó pofát vágni hozzá, a négygyerekes anya könnyen leszűrte, hogy nem kedvelik. Ebből pedig, Olivia természetesen semmit sem vett észre. Miért is vett volna? A fia csak egy öreg nővel ismerkedett meg, nem élete szerelmével.
 - Apa? – kérdezte Dhani, miután túlesett e kellemetlen bemutatkozáson.
 - A fiúk elmentek hajót bérelni – vágta rá hirtelen Linda. Abban reménykedett, hogy esetleg mégis meg tudja kedveltetni magát a fiúval. Persze Dhani csak sóhajtott egyet, mintha egy gép válaszolt volna neki. Már alig várta, hogy végre találkozhasson az idősebb McCartneyval, hivatalosan is.
Ő azonban, nem igen akart vissza jönni. George-l éppen más dolguk volt, ami nem volt se túl tiszta, se túl mocskos sem. Minden esetre elég lefoglaló volt ahhoz, hogy vacsoráig ne is érjenek vissza.
 Addig Dhani, Olivia, Linda és James megebédeltek. Úgy látszott, hogy a négy év korkülönbség ellenére a két fiú egészen megértette egymást. Legalábbis a kisebbik Harrison igyekezett ezt elhitetni. Bár nem is teljesen hitegetés volt, James hasonlított az apjára, ez pedig, mindennél jobban tetszett Dhaninek.
Az asztalon egyébként Olivia főfogása volt tálalva, spagetti. Bár, ha a szerzői párost kellene megnevezni, a főztet, a Harrison-McCartney név illetné. A két zenész büszke is lett volna a két feleségre.
Az idő lassan telt, és hiába mentek strandolni négyesben, nem telt gyorsabban. Ezért Dhani hamar be is ment inkább. A mentegetőzési szöveg  ,,tanulok” volt, de persze csak aludt, semmi több. Várta, hogy Paul végre hazajöjjön. Az óra már éjfélt mutatott, de hiába.
Már teljesen álomba is merült, mikor hirtelen az ajtó kinyílt, és egy éles hang szólalt fel:

 - Ki az ágyból! Te lennél az a híres Dhani Harrison?
Share:

péntek

Fanart friday 8

Egy kis extra tőlem nektek. Ma saját szerkesztéseket hoztam.






Share:

hétfő

Here comes the Sun

Cím:
Here comes the Sun


Alcím:
A felejtés tavasza
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot, Songfic
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
1236 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:
Egy kis szünet a forgatáson.
1965, Miami
Kellemes olvasást!



Ez volt a felejtés tavasza, ami beárnyékolt mindent, amit el akartunk rejteni, és megvilágította azt, amiben hittünk. Az örömünk hangja messze szállt a széllel. Egy olyan mesebeli helyre küldött minket a nap legelső sugara, amit az Olümposz legmagasabb csúcsának, az Eiffel-torony legfelsőbb csavarjának, és a szabadság-szobor lángjának éreztünk. Ott ültünk a világ tetején, lógatva lábunkat a többek fölött, önfeledt élvezetek között. Legalábbis azt hittem.
Végig csak öleltük egymást, és simogattuk a másik karját, combját, arcát. Egy sötét, eldugott kis barlangban rejtőztünk el, ahol senki sem talált volna ránk. Ugyan nem láttunk semmit, de akkor nem is a szemünket tartottuk a legfontosabb érzékszervünknek. A szívünk töltötte be azt a posztot.
 - Elaludtál? – kérdezted szelíd hangodon, mire én csak megráztam a fejem.
 - Hogyan tudnék, most? – motyogtam vissza, mintha figyeltél volna rám. Nem, te el voltál foglalva azzal, hogy a hajamat fonogasd -, mint általában, ha kettesben vagyunk. – Nem fázol? – kérdeztem végigsimítva a csupasz hasadon. Olyan kis vékonyka voltál, szinte a tenyerem elfedte az egész mellkasod.
 - Neked indokoltabb lenne – harsogtad, majd hirtelen a kezedet a fenekemre csúsztattad, és jól belemarkoltál. Én csak a szokásos „Paul, te perverz disznó”-fejemet vágtam, amit persze nem láttál.
 - Te csak erre tudsz gondolni? – vágtam rá, és elhúzódtam tőled, a ruháimért kapkodva.
 - Hát, ami azt illeti, én készen állok egy következő menetre – felelted nagyképűen, majd jobban rádőltél a hátad mögötti sziklára.
 - Hagyjál! – szóltam vissza mérgesen, miközben belebújtam a nadrágomba. Az alsómnak már akkor búcsút inthettem, mikor te szívtelenül darabokra szabtad. – Egyáltalán, téged nem zavar, hogy pucér vagy?
 - Talán nem tetszik? – néztél vissza bambán, és én esküszöm elhittem, hogy komolyan kérded. Mint, egy ostoba iskolás-lány tiltakoztam is. – Nem, de… - érződött a hangomból a sajnálat, mire te csak elnevetted magad, azt suttogva:
 - Szeretlek George.
Ezt hallva kínzó bűntudatom támadt. Megbántam minden egyes ellened szóló mondatomat. Minden apró „Hagyjál!”-t, vagy nemet. Csak kihasználtalak, és ezt te is jól tudtad, mégis ilyeneket mondtál, amikről tudtam, igazak. A legnagyobb fájdalmat mégis az okozta, hogy nem tudtam kimondani. Én is szeretlek Paul.
 - Ne beszélj hülyeségeket – mondtam ridegen. Te még csak meg sem rezzentél. Nem hallottad, hogy visszautasítottalak? – Mégis, mi a baj veled? – kérdeztem magamra húzva a – már cseppet sem hófehér – trikóm, és a farmer színű ingem.
 - Szerelmes vagyok – válaszoltad bármilyen arckifejezés nélkül. Nem akartad mutatni a fájdalmadat, de ettől én csak még rosszabbul éreztem magam.
 - A faszt vagy szerelmes – vágtam rá kissé ideges hangon, feléd dobva a ruháidat. Felhergelt, hogy csak velem foglalkoztál, magaddal nem. – Ez csak arról szól, hogy csinálj valami szarságot, hogy valamivel übereld John dolgait. Bassz meg egy kecskét, vagy sétálj pucéran a kamerák elé, nem kell velem próbálkoznod – hadartam, miközben a gyomromban egy görcs feszített kíméletlenül.
 - Mondj, amit akarsz, te is tudod, hogy ez nem így van – felelted még mindig nyugodt, és szelíd hangon. Miért nem háborodtál fel? Miért nem húztál be egyet? Miért nem utáltál meg végre?
Nem mondtam inkább semmit, hallgattam. Jól tudtam, hogy igazad volt. Csak a bűntudat tört utat magának.
Te felöltöztél, én meg a kőfalnak dőlve inkább csak a földet néztem. Nem akartam látni az arcod körvonalát. Elegem volt magamból.  Elvesztettem minden önuralmamat, és a földre rogytam.
Nem tudtam levegőt venni, se látni, se érezni. Elöntött a féktelen önutálat, amiért nem tudom azt érezni, amit te. Miért nem vehetem én is ilyen könnyen a dolgokat? Miért nem mondom végre már ki, hogy igen is én is kurvára szeretlek. Hallod? Kibaszottul szeretlek Paul!
A szemem sarkából kerekded könnycseppek indultak meg, de mielőtt a semmibe veszve a földre értek volna, te lassan odahajoltál hozzám, és egy csókot nyomtál a nedves arcomra.
 - Én tudom, hogy te nem érzed azt, amit én, de nem érdekel. Érted? Az egyetlen vágyam a te boldogságod. Ha nem akarsz még több menetet nem lesz. Ha nem akarod azt mondani, hogy szeretsz, hát ne tedd. Ezek nem számítanak. Én csak azért vagyok a földön, hogy abban a pár órában, mikor megkívánsz, teljesítsem minden kívánságod. Engem ez tesz boldoggá. Beérem ennyivel – súgtad a fülembe, mire hirtelen ellöktelek magamtól.
 - Bazd meg McCartney! Olyan hihetetlenül álszent vagy. Egy retkes paraszt, aki abban leli örömét, hogy bűntudatot kelt mindenkiben maga körül. Mindent átengedsz Johnnak, és minden pillanatban kedves vagy. Ez kurvára nem normális, érted? Elegem van belőled! – kiáltottam, majd az arcomat újra a karjaimba temettem. Te majdnem leestél az egyik sziklán, de egy sóhajtás után inkább elfeküdtél rajta. Megint elrejtetted, hogy mennyire megbántottalak. Ez csak még jobban felhergelt. – Sírj már! – mondtam halkan. – Bőgj már! – ismételtem hangosabban, de te meg sem mozdultál. – BŐGJ MÁR! – ordítottam, mire egyre szaporábban vetted a levegőt. Mire felemeltem a fejem, te már a szemeidet törölgetted. Hogy lehetek ekkora idióta?
 - Most örülsz? – szipogtad, mire én csak gúnyosan néztem tovább.
 - Na, a hős szerelmes is csak tud bőgni. Ha ennyire szeretsz, miért nem jössz ide, és szopsz le inkább? – szóltam oda, mire te vettél egy mély levegőt. Lassan, csalódottan álltál fel, és némán sétáltál a barlang kijárata felé. Én is felegyenesedtem, és mikor indultam volna ki, nem bírtam visszafogni magam. – Hülye buzi – dünnyögtem, mire te lemerevedtél. Az izmaid megfeszültek, és azon kaptam magam, hogy felém indulsz. Sebesen megmarkoltad az ingem, miközben testemet teljes erőből a falnak szorítottad. Nem kaptam levegőt, és a torkomnak feszített kezed miatt beszélni sem tudtam. Még sosem láttalak ilyen mérgesnek.
 - Pár perccel ezelőtt még örültél, hogy valaki jól megdugott, és most mégis játszod a nagymenőt? Azt ajánlom, hogy marhára kussolj, vagy betöröm a szép kis pofikádat! – kiáltottad ideges ábrázattal. – Minek kell ezt a kurva színjátékot játszani, hm? Élvezed, ugye? Valaki végre meghallgat, és kérdés nélkül ugrik melléd az ágyba. Ennyit akarsz tőlem, és én szó nélkül meg is teszem. Csendben figyelek, és te mellettem vagy a legvidámabb. Nem érdekel, ha te szégyelled ezt a tulajdonságodat. Nem érdekel, ha órákig beszélsz a John iránti irigységedről. De, ha még egyszer lemersz buzizni, miután a farkam a szádban volt, én esküszöm, szétverlek! – üvöltötted az arcomba, majd elengedtél. Én szüntelenül köhögni kezdtem, míg te kifelé sétáltál. – Fogadd el, hogy szeretlek, és kussolj – folytattad a napfénybe érve.
Megálltál, és szétnyújtottad a kezeidet. Magadba szívtad a friss levegőt, és az arcod csillogott a fényben. Leültél, és elterültél a homokban.
Akaratlanul is elnevettem magam. Hogyan lehetsz ennyire különleges számomra? Sosem fogom megérteni, hogy akkor miért nem nevettem hangosabban.
Végre megértettelek. Sokkal jobban szerettél, mint én azt el tudtam volna képzelni. Mégsem rémített meg a tény. Önző voltam, és akaratos. Téged akartalak, és végre be is vallottam magamnak. Azt a férfit akartam megcsókolni, aki ott feküdt a homokban, és a perzselő napot bámulta.
Lassan oda lépkedtem, és melléd ültem. Nem néztél rám, és én se rád. Csak lassan a kezemet a tiéd mellé csúsztattam. Te az ujjaidat az enyéim köré csavartad, én meg csak bámultam előre.
 - Itt jön a nap – mormoltam a sugarak felé kacsintva.
 - Érzem – felelted szelíden. Ezután egy ideig nem is szólaltunk meg, csak ültünk mozdulatlanul. Izzadt a kezem.
 - Hé, Paul – szóltam végül oda neki.
 - Igen? – kérdezett vissza.
 - Én szeretlek – mondtam ki teljes könnyedséggel. Persze ő most sem moccant meg, míg az én lábaim szinte ritmusra remegtek.
 - Tudom – feleted nyugodtan. Nem tettél semmit, csak egy kis idő után a kezemet a sliccedhez tetted.
 - Te sosem tanulsz? – húztam vissza nevetve. Te is elmosolyodtál. – Na, és?
 - Hm? – hümmögted.
 - Hogyan mondjam el anyámnak? – kérdeztem, mire hangosan kacagni kezdtél.
Az volt a felejtés tavasza. Magunk mögött hagytuk a kételyeinket, és a közeledő nap alá helyeztük az egymásban való hitünket.
 
Share:

vasárnap

After Midnight - 1. nap

After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene

Végre fel tudtam tölteni ezt a kedves kis bevezető fejezetet, amikor még szerencsétekre nem történt semmi. Későbbre marad a ship katasztrófa. Viszont annyit meg szeretnék jegyezni, hogy az az NC-17 nem véletlenül került ki oda. Hm... 

Kellemes olvasást!



1.       nap

A McCartney-család – Heather kivételével – összecsomagolt, és Erikousára utazott, bármilyen komolyabb megfontolás nélkül. Linda, a szerető feleség hagyta, hogy féltett férje újraélhesse azokat az időket, mikor az ilyen tettek még szokásosnak számítottak. Persze jól tudta, hogy ez a hóbort se lesz örökérvényű, mégis igyekezett Paul kedvében járni. Összeszedte a három cseperedő gyerkőcöt, némi ruhát, és már indulhattak is.
Ez a cselekedete valójában tökéletesen összegzi is Lindát. Sosem volt kimondottan szép, okos, vagy vicces, csak egyszerűen szerette Pault. Akármennyire hétköznapinak is tűnik, annyira mégis futotta, hogy az egyetlen nő legyen a beatle életében. Nő.
Erikousa egy apró, görög sziget volt, nyugatra az ország többi részétől, a Jón-tenger déli hullámain. Az óceáni éghajlat jellemezte, így mediterrán növények telepedtek meg rajta, citrom, narancs, füge, és olíva ölelte körbe a sziget köves partjait, és kopár dombjait, amiken fehér, szögletes épületek emelkedtek.
Nem látogatta sok turista, csak éppen annyi, amennyi mellett még sztárok is megfordulhattak. Ami azt illeti nem is igen jártak oda csak görögök -, angolok alig.

Dhani nyugodtan feküdt az ágyán, a szobájában, abban a reményben élve, hogy az egész nyarat így fogja tölteni.  Ő egy egyszerű tinédzser volt, aki csak aludni, és tévét nézni szeretett volna. Nem érdekelte semmi más. Nem is igen gondolt semmire, csak néha az ég színére, vagy az ablakában virágzó orchidea illatára. Főleg ilyenkor.
 - Dhani! – kopogott az ajtón édesapja. – Bejöhetek?
 - Alszom! – kiáltotta a fiú, de George természetesen ügyet se vetve rá, besétált. Most különösen udvariatlan volt, tekintettel a benne zúgó érzések ricsajára, nem is meglepő.
 - Csomagolj! – adta ki a parancsot, mire Dhani komótosan kinyitotta a szemét. Nem látott semmit, amit eddig ne látott volna. Az ég még mindig kék volt, és az orchidea is ugyanazt az édes illatot árasztotta.
 - Minek? – kérdezte félig még álmodozva
 - Erikousára, egy görög kis szigetre megyünk. McCartneyékkal – vágott a közepébe a reszkető apa, miközben gyorsan az íróasztal melletti székre vetette magát.
 - Kizárt – ellenkezett Dhani, magára húzva a takaróját. – Hagyjál! – durmolta megfáradtan.
 - Eljössz, és kész! – emelte meg a hangját az apa.
 - Dehogy megyek. Egyáltalán miért lesznek ott McCarneyék? Utálod Pault – mormolta a takaró alól, mire George vette egy mély lélegzetet, és így felelt:
 - Igen, de… - folytatta volna, de Dhani hirtelen felugrott, és közbe szólt.
 - Nem utálod, ha vele akarsz vakációzni, rohadtul nem. Mit hiszel, hogy egy idióta vagyok, aki nem vesz észre semmit? Már nem vagyok nyolcéves, hogy hazudnod kelljen nekem! – kiáltott, majd sebesen visszabújt az ágyba. – Elegem van belőled, meg a rohadt kis hazugságaidból – suttogta.
Erre George az arcát a tenyerébe temette, és levegőért fohászkodott. Nem akarta az elmúlt évek összes veszekedését újrakezdeni. Már éppen elég érzelem rohant végig rajta, ezt már nem tudta volna elviselni.
- Mit kell tennem ahhoz, hogy a szokásos ordibálás nélkül elkezdj pakolni? – mormolta George, és felemelte a fejét. Inkább elviselt volna bármilyen bugyuta kérést, minthogy megint kiabálnia kelljen magával.
 - Meg kell ígérned, hogy amíg a szigeten leszünk, nem fogsz hazudni nekem – jelentette ki Dhani határozottan előbújva, mire apja csak megilletődötten nézett vissza rá. – Teljesen őszintének kell lenned, bármit kérdezek! Bármit! – ismételte, mire George akaratlanul is megrezzent. – Ha egyszer is hazudni mersz, azt hihetetlenül meg fogod bánni.
 - És…? – vágott volna közbe a beatle, de Dhani gyorsan félbe szakította.
 - Nincs alkudozás. Megkérdezhetem hányszor csaltad meg anyát, kivel, hogyan, és te elmondod. Anya nem fogja megtudni, de én igen. Vagy ez, vagy mehetsz egyedül McCartneyékkal – hadarta. George sóhajtott egyet, majd így felelt.
- Legyen.

®®®

 - Na, gyertek csajok! – kiabált Paul a kocsi felé, James-el a kajaiban.
 - Hé! Apa tegyél le! – tiltakozott nevetve, mire a talpai hirtelen földet értek. Ezt érezve már el is futott, egyenesen a tengerpart felé, amit a nyaraló parkolójából már tisztán lehetett látni.
 - Pakoljatok ki, én játszok egyet az öcskössel! – intézte szavait Lindához, aki csak vigyorgott rá helyeslően, ismét.
Ott álldogált a három McCartney-lány, és már szemügyre is vehette a nyaralót. Azt az épületet, amiben az elkövetkező hónapot tervezték tölteni.
Ez is a sziget nyugati csücskén feküdt, pár szomszédos épülettel karöltve a part mentén. Az összesnek fehéren világító, szögletes fala volt, ami visszaverte a hőt, míg az ajtók sötétkéken virítottak. Tartozott melléjük egy-egy hatalmas, kerek, aranybarna térkővel díszített terasz, és medence, körülötte barnabőrből készült napozóágyakkal, meg pálmákkal. Nem voltak kerítések, hiszen a tengerpart pár lépésnyire feküdt a házaktól, így a nyaralók közötti átjárás roppant egyszerűnek bizonyult. Egyedül a házak körül húzódó dombok akadályozták az utat, amiken kiszáradt fű éktelenkedett.
Miután a három McCartney-lány jól körüljárta a házat, beléptek a főajtón, ami a hatalmas társalgóba vezetett.
Tele volt prémfedésű kanapékkal, alacsony fekvésű asztalokkal, és arany zöld, cserepes szobanövényekkel, amiktől az egész légtér megtelt édeskés aloévera illattal. A hófehér falakban néha kerek ívek gömbölyödtek, alattuk egy-egy vakablakkal, amiket bordó muskátlikkal töltöttek meg.
Ebből a teremből nyílt az étkező, ami egyenlő volt a konyhával is. A tízszemélyes ebédlőasztal mögött álltak a konyhapultok, a mosogatógép, és a hűtő. Innen nyílt a terasz, egy üvegajtón át.
A társalgóba visszalépve észrevehető volt, hogy az egész épület két részre nyílt. A jobb oldali vezetett Harrisonékéhoz, míg a lányok a baloldaliba mentek tovább, ahol a teraszablak mögött megbújt három ajtó. Az egyik a fürdőszobáé, a másik a franciaágyas hálóé, a harmadik pedig, a gyerekszobáé volt, ahol három ágy állt.
Stella (nem juniper) és Mary elfoglalta a két ablak melletti fekvőhelyet, ami tökéletes kilátást nyújtott a tengerre, ahol Paul éppen James-el fogócskázott. Eközben Linda végig rendezkedett, ahogy az egy rendes anyától várható volt. Addig hagyta, hogy a két lány maga elrendezze a szobájukat.
 - Hé! – szólt Stella az agyán feküdve.
 - Mi az? – kérdezte Mary a ruháit pakolgatva.
 - Te várod már, hogy itt legyenek? Tudod, Harrisonék – mormolta a hasáról, miközben a tengerpart látványában gyönyörködött.
 - Hát, elég fura lesz. Apával nem is olyan rég még utálták egymást. George bácsi nagyon csökönyös tud lenni apu szerint – hadarta Mary, szokásához híven.
Mary McCartney volt az idősebbik, és egyben az érettebb is, ahogyan az lenni szokott. Anyjától örökölte a vidám, mégis visszafogott viselkedését, míg apjától a fekete haját. Mindig tudta mit kell mondania, és a felelősségtudatnak sem volt hiányában, ellentétben húgával. Stella volt a család vadóca. Mindig rossz fát tett a tűzre, de egyben ő okozta a legtöbb nevetést is. Egyszerűen tűzről pattant.
 - Szerinted Dhani helyes? Összejöhetünk egyáltalán vele? – csúszott ki a kishúg száján, mire Mary elnevette magát.
 - Nyugodtan, bár elég beteg lenne – felelte.
 - Majd meglátjuk. De tizenhét éves nem? Akkor csak egy évvel idősebb nálam. Imádni fog engem – vigyorgott Ella magában.
 - És mi van, ha barátnője van, észlény? – vágott közbe Mary higgadtan.
 - Az kit érdekel? Engem jobban fog szeretni – erősködött, mire nővére ismét kacagni kezdett. – Tuti! – folytatta. Persze nem gondolta komolyan. Még sosem volt szerelmes, és nem is értette, amikor arról volt szó. Az egész csak képzelet - mondogatta.
 - Nahát, ez aztán a luxus! – hallatszott a társalgóból Paul hangja, mire a lányok felkapták a fejüket. Hirtelen Jamest pillantották meg, ahogy befutott a szobába, és rögtön kiszúrta az ágyát, amire már ki is volt készítve a fürdőnadrágja.
 - Mentek strandolni? – kérdezte tőle Mary könnyeden, mire a kisöccse csak bólogatott sietve.  Erre Stella már elő is kapta a saját fürdőruháját, és vetkőzni kezdett.
 - Remélem azért Dhani előtt nem dobod le ilyen hamar a bugyid – jegyezte meg a nővér gúnyosan, mire a két kisebbik testvér elnevette magát.
 - Hagyjál! – harsogta Stella, és James-el már ki is futottak a partra.
Mary lassan felegyenesedett, míg a telefonját szorongatta. Hívásra várt, valakitől. Kisétált a szobából, és a teraszajtóhoz lépett, a falnak dőlve. Tisztán látta, ahogy a tengerparton Stella és James éppen vízi csatát tartottak. A tenger mellett a szomszédos szigetek ölelésében már látszódott a nap, ahogy lenyugodni készült, így víz fodrai narancssárga színben tündököltek. Csodaszép látvány volt.
 - Tetszik, csillagom? – súgta Paul a fülébe, majd hátulról átkarolta.
 - Apa! – ellenkezett nagylányosan. – Ők mikor jönnek?
 - Valószínűleg csak hajnalban érnek ide. Most hívtam George-ot, és azt mondta lekésték a kompot – felelte, mire mindketten nevetni kezdtek.

®®®

George elöl ült, Oliviával, míg Dhani hátul feküdt el. Amióta elindultak az utolsó komppal, csak a Ram*-et hallgatta.  (*Paul McCartney első szóló albuma)
Hagyta, hogy a zene átjárja a szívét, lelkét, a harmóniájával. Abban reménykedett, hogy így talán meg tudja ismerni Pault. Vajon apja miért utálta annyira? Erre a kérdésre még nem talált választ, ezért csak egyre jobban várta, hogy végre a szigetre érjenek.
 - Biztos nem akarsz kimenni? – kérdezte George hátrafordulva. Fia csak megrázta a fejét, és hátra dőlt.
 - Mikor érünk már oda? – kérdezte türelmetlenül.

 - Még úgy egy óra – jött a felelet, de Dhani már alig hallotta. Visszatette a fejére fejhallgatót, miközben arra gondolt, hogy Paul csak neki énekel, egy akusztikus gitárral a másik ülésről. Most ringatta először álomba.
Share:

BTemplates.com

Üzemeltető: Blogger.

Labels