Run away from me - Easter Special

Run away from me - Menekülj előlem

The Who * RPS * One-shot * Sillyfic * Ficlet * PG * Zene

Egy kis húsvéti móka a Who társaságában. 0 komolyság, 100 melegség. Csak a szokásos, tudjátok. Ó, és egy halott. Bocsi állatvédők, de tényleg. 

Kellemes olvasást!

Tavasz volt.

Az égen mégis szürke, színtelen felhők úsztak, és a kék ég csak néhány szűk résen át nézett ki néha. Talán megijedt a sok embertől, akik hirtelen mind a természetbe szabadultak, hogy színes tojásokat rejtsenek el. Persze a gyerekeknek.

Szóval a Who éppen fotózást tartott a Central Parkban, és fogalmuk sem volt, hogy mi a frászt művel a sok kölyök a bokrok között.

A fotós próbált magyarázni nekik valamit, de az amerikai hagyományok valamiért viccnek tűntek a négy idiótának.

 - Tehát keresik a tojásokat? – kérdezte Daltrey kedvesen, a szőke loknijait lobogtatva a szélben.

 - Miért nem nyúlnak a gatyájukba? – szólt közbe Pete, mire Keith nevetés helyett félrenyelte kacaját. John megszeppenve kezdte ápolgatni a fulladozó dobost, míg Roger megvető pillantásokkal próbálta fegyelmezni Pete-et. Sikerült tíz perc alatt magukra haragítaniuk egy egész államot. Maradt úgy ötven, ahol turnézhatnak. A fotós le is lépett.

 - Fogd be Pete, mindenki érdekében – jegyezte meg hallkan az énekes, mire a gitáros csípőre tett kézzel dőlt az apró Rog fölé.

 - Mi az, Eggball Wizard? – súgta gúnyosan, és Roger pirulva húzta kezeit arcához, majd gyorsan előre totyogott. – Ez az, fuss csak Daltrey, fuss csak – mosolygott a Pete elégedetten, és John ismét a sebesült segítségére sietett.

Mikor a gitáros diadalittasan megtette volna királyi útját tovább, hirtelen ropogás hangja szólalt meg a talpa alól. Keith rögtön ott termett a gitáros vállán.

 - Találtál egyet? – kérdezte kíváncsian, mire Pete lesújtó tekintettel nézett vissza rá. – Szerinted mit adnak egyért? Csokit? Remélem konyakosat – harsogta lelkesen, de a másik arca semmit sem változott.

 - Leszállnál rólam? Törpe – rázta le magáról nehezen a kis dobost, majd lehajolt. A lába előtt egy vízfestékkel bemázolt, kopott kis pöttyös tojás állt, amin csupán egy kis repedés éktelenkedett.

 - Szerintem ezt még elfogadják, nem? – nyögte Keith a földön feküdve.

 - Mégis hány éves vagy te? Kezdem azt hinni, hogy még tizenöt sem vagy – fintorgott Pete.

 - Mondja ezt a cinikus óriás – fogtak bele a szokásos civakodásba, mikor a tojás hirtelen újra ropogni kezdett. A héj lassan megtört, és a gömbölyded jutalom helyéből egy kis csibe dugta ki a fejét. Nedves volt, apró, és kimondottan visszataszító. Nem kérdés, hogy a két idióta rögtön beleszeretett.

A dobos könnyes szemmel fordult Pete felé, ezt makogva:

 - Ő lesz a kabalánk!

 - A kis Whoercegnőnk – súgta remegve, és lassan a kezébe vette a gyenge kiscsibét. Felegyenesedve Keith szorosan megölelte őket. Mint egy család.

 - Nevezzük Johnnak – javasolta a dobos.

 - Szerintem lány név kellene neki – rázta a fejét Pete.

 - Akkor Johanna – vigyorodott el. – Várj – komolyodott meg. – Ha kislányunk van, akkor nem mutathatjuk be a többieknek, mi van, ha megdugják? – morfondírozott, mire Pete eddig csak remegő szemöldöke dühében világgá ment, és a gitáros ingerülten ugrott Keithre.

 - Én esküszöm megfolytalak! – kiáltotta haragosan, míg a Keith számára cseppet sem idegen helyzetben próbált a levegőért harcolni. – Hogy lehetsz ekkora idióta? Ő egy kicseszett kiscsibe! – folytatta Pete vérben forgó szemekkel. – Kiakadok tőled – súgta halkan, mikor végleg kifáradt Keith fojtogatásában. – Hülye – nyögte fejét a dobos mellkasára hajtva.

Keith keze hirtelen a fejére tévedt, és gyengéden megsimította.

 - Túl könnyű téged felhúzni – mosolygott kacéran, mire Pete pimaszul felelt.

 - Fogd be, kell neked csinálod állandóan – morgott, és Keith egy apró puszit nyomott a kobakjára. – Ne hidd, hogy ennyitől megbocsátok.

 - Én, soha.

 - Helyes.

 - De hol van Johanna? – kérdezte Keith oldalra nézegetve, mire Pete testében megfagyott a vér. Lassan felemelkedett a dobosról, és mindketten megpillanthatták a kiscsibe élettelen kis testét, szétlapulva kettejük hasán vegyesen.

 - Azért a törött tojáshéjat vigyük el, talán ér még valamit.

Read More

Hallatlan halandóink

Cím:		Hallatlan Halandóink
Alcím:		Kikerít kikerics
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Romkom
Szavak száma:		2289 db
Fandom:		The Who
Szereplők:		Keith Moon, John Entwistle, Pete Townshend, Roger Daltrey
Slash/Nonslash
NA:	Kirabolnak egy kávézót.		1964, London
Frank Sinatra - Fly me to the Moon
Kellemes olvasást!

Néha, ha magunkhoz akarunk venni valamit, nem elég csak előre nyúlni. A széket nekünk kell előrébb húzni. Amikor egy szép virágot szeretnél látni, nem elég megvenni, majd a vázába áztatni, el kell ültetned a kertedbe, és akkor egy életen át fog bimbózni, csakis neked. Ha ezt is sajnálod tőle, hát egy hét után elhervad. Nincs szomorúbb látvány egy elhervadt rózsánál. Az elmúlás mindenkit elér, hiszen születünk, hogy meghaljunk.

Így gondolta ezt az a fiatal, életerős lányka is, aki ma meg fog halni. A neve Agatha. Vörös, rövid haja van, és az orcáját megannyi kacér szeplő borítja. Alig huszonkét éves, még előtte áll az élet, gondolhatnánk, de a szörnyű szépség most mégis megszületik.

Agatha álma, már gyerekkorában is a teázgatás volt, a porcelánbabái körében. Ahogy cseperedett, rájött, mit sem szeret jobban, mint az embereket. Imádott köszönni, ajtót tartani, vagy esernyőt fogni másoknak. Úgy gondolta, egy magafajta egyszerű ember azzal járulhat legjobban hozzá az emberiséghez, ha ehhez hasonló kedves tetekkel aranyozza be mások napjait.

Mikor nagyapja meghalt, és vagyonát ráhagyta, az idős férfi egy mondatot fűzött a megannyi pénzhez: „Váltsd valóra az álmod, a felhők közül mosolygok rád!”

Agatha úgy érezte révbeért, amikor a Rouge Sourire Cafe kinyitotta kapuit. Egy közepesen forgalmas főút sarkában kapott helyet ez a kimondottan kifinomult kávézó, közel London belvárosához. Az épület falain vörös és arany sávok cikáztak végig, ahogy az ajtó fölött egy kerek kis bronz csengő csilingelt, akárhányszor valaki belépett az aprócska presszóba. Az albakokat világosbarna zsaluk díszítették arany szegecsekkel, míg a párkányokra tett virágföldből rózsaszín muskátli bújt elő.

Öröm volt belépni, és ahogy ezt az ember meg is tette, egy bájos, zöldkróm színű kandallót pillantott meg, amiben halkan ropogott a tűz, arra várva, hogy a mellé tett fonottkosárból a többi fahasábot is rádobja valaki. A kandallóval szemben volt az aranybarna pult, ami mögött Agatha sürgött naphosszat. A hófehér falon végi ácsolt fogas lógott, amibe egy-egy tulipán volt vésve. Az asztalok közel egymáshoz helyezkedtek el, és az ablakból jól lehetett látni a szemben lévő park hatalmas fűzfáit, és rózsabokrait. Azonban, ha valaki még beljebb merészkedett, a kávézó pultja melletti folyosó egy kis keringőbe vezetett, ahol a szabad ég alatt lehetett helyet foglalni, egy rózsalugas előtt. A belső udvart mindenhol színes virágok díszitették, és az asztalokon feszülő terítőkre végig rózsák voltak hímezve, akárcsak a székek párnáira. Mindeközben a kávézó minden sarkába elért a szelíd lemez játszó zenéje, ami a húszas évek swingjét játszotta.

Agatha árai közepesen voltak borsosak, de aki az igényes környezetre, és a szeretettel sütött házi kekszekre, vagy tortákra vágyott, az örömmel nyúlt a zsebébe.

A tulajdonosnőnek csak két alkalmazottja volt, Puck és Marla. Utóbbi egy kedves barátnője, aki cukrásznak tanult, és amint elvégezte az iskolát, már jött is. Puck volt az az Olaszországból érkezett bevándorló, aki esténként kitakarított mindent. A nyelvet nemigen beszélte, de minden foltot el tudott tűntetni, ezért nem is nagyon számított.

A boltot egyedül is el lehetett vezetni, de ha Marla éppen nem ért rá, a bátyja, Ron ugrott be, aki már régóta udvarolt Agathának.

A kávézó nem fogadott túl sok embert, de keveset sem. Kereset mindig akadt bőven, főleg, amikor ’65 szeptemberében egy Jimmy Page nevű ismeretlen be nem tévedt, majd szét nem kürtölte Anglia összes zenészének, hogy milyen otthonos ez a hely. Utána özönlöttek a tömött zsebű sztárok, és holmi búvóhelyként tekintettek a Rouge Sourire Cafe-ra. Ezek után Agatha vevőköre félig állt idős, nyugdíjasokból, félig leendő világsztárokból. Szerették Agathát, mert nem volt pletykás, csak vidám. Kedvesen beszélt ugyanúgy egy vén, kopaszodó férfihoz, mint Paul McCartneyhoz.

Valamilyen varázslatos okból kifolyólag a temérdeknyi rajongó nem sejtette meg, hogy micsoda parádé áll ebben a kis sarokházban, rajta a francia bronzfelirattal.

Agatha a reggelt úgy kezdte, hogy a biciklijével el gurult a piacra. Vett friss gyümölcsöket, és havonta a kikötőből hozott teát mag kávébabot. Utána kávézóba ment, és először gondosan meglocsolta a virágokat. Ha ezzel elkészült, még egyszer letörölgette az asztalokat, majd begyújtott a kandallóba. Ilyenkor érkezett meg általában Marla, és készítette elő a süteményeket. Mikor kibeszélték Marla esti félresikerült randevúját, kinyitottak. Ez a rituálé ma is pontosan így zajlott le. Senki sem számított bármi váratlanra.

Az eget nem borította senki, és a mosolya talán a földig is elért, bár abban kételkedni lehet, hogy valóban nyolc perc alatt. Az élet reggel megkezdődött, és sorra betértek a vendégek teát és kávét rendelve, vagy éppen süteményt. Kutyás asszonyok hatalmas kalappal, költők jegyzetfüzettel, és egy bajuszos zongorista is.

Ahogy a kandalló feletti kakukkos úra mutatója egyre csak forgott, hirtelen ismerős arc háta mögött zengett a csengettyű.

Roger Daltrey volt az. Szőke, göndör haja és halszálkás szürke öltönye most is éppen annyira vonzóvá tette, mint csodakék szeme. Ő mindig kedves, no meg rendkívül illedelmes volt, akárhányszor csak betért ide. Most is hangosan köszöntötte Agathát, akinek a szíve mindennél hangosabban dobogott a közelében.

 - Jó napot! – szólt ékes, mély hangján.

 - Üdv! – mosolygott rá Agatha az apró, kékfestő köténye mögül.

Rog lassan átsétált a presszón, majd az egyik kandalló melletti négyesnél foglalt helyet. Miközben a többiekre várt, elmélyedt a szvingben, és Frank Sinatra dalolásában.

Nem sokkal később két másik fiatalember érkezett, akik látszólag nem is ismerték egymást. Mindkettőjüknek rövid, sötét haja és égkék szeme volt, míg az egyik fehér, a másik kék inget húzott fekete nadrágja fölé. Utóbbi, Pete még hózentrógert is megára erőltetett.  John ennél sokkal visszafogottabb volt. Már az arcán is látszott, hogy csendes, békés lélek, tele szeretettel.

Pete és Enty besétáltak, majd helyet foglaltak Roger mellett.

 - Ahoy – nyögte a gitáros lélektelenül. – Keith? – nézett fel míg bemászott a belső székre Rog mellé.

 - Te láttad már valaha pontosan érkezni? – felelt az énekes gúnyosan. Nem bántásnak szánta, Keith személyisége egyszerűen csak ilyen volt. Szeles, eleven és fékezhetetlen. Senki sem tudta, hogy éppen mi jár a fejében.

Mind nevettek Roger megjegyzésén, kivéve John, aki inkább elszégyellte magát a dobos helyett is. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen.

Keith jó pár percet váratott magára, mikor végre ő is kivette a részét a csengő táncoltatásából. Szél fújta haja, és a széltől kipirosodott arca volt, míg fekete kabátja fölé egy kockás sálat húzott. Miután belépett, rögtön a fogasra akasztotta télies ruháit, majd némi keresgélés után rá is talált a többiekre.

 - Sziasztok skacok! – vigyorgott vidáman, és Enty kénytelen volt megfeledkezni minden céltalan haragjáról. Keith nagyon jól nézett ki. Ennyi elég volt a felejtéshez.

 - Csá – köszöntötte Pete az asztalnál, mikor beült John mellé. – Most mi volt? – nézett Keithre.

 - Nem fogjátok elhinni! – kezdett boldogan a mesébe, mire John rögtön közbe vágott.

 - Az nem kétséges – jegyezte meg halkan, mire Keith egy fejrázás után folytatta.

 - Ahogy jöttem a főúton sétáltam, meg minden, erre megpillantottam egy nőt. Szőrme kabátot viselt, meg kalapot, és a csatorna fölött zokogott.  Odamentem hozzá, és kiderült, hogy a pincsi kutyája beesett a rácsok közé – kezdett nevetni a társaság. – Erre fogtam, kihúztam a kis dögöt, és a nő nem viccelek, konkrétan rám ugrott. Behívott a kabátboltjába, hogy válasszak valamit. Beküldött egy fülkébe, aztán ő is bejött, és nem viccelek, az a nőci profi volt – kezdett mutogatni. -  Csak úgy lekapott. Semmi kérdés, semmi válasz, csak csinálta, csinálta, én meg nem tudtam semmit tenni – sóhajtott elégedetten, és John egyszerűen képtelen volt elviselni Keith önelégült arcát. Hirtelen Rog és Pete nevetése közben felállt, és szó nélkül a mosdó felé indult.

Keith mosolya hirtelen elmosódott, és kezdte megbánni, hogy ilyen hülyeséget talált ki, ami nyilvánvalóan nem lehetett igaz. A valóság kifulladt annyiban, hogy elaludt.

 - Nem kéne ilyeneket mondanod előtte, tudod milyen érzékeny – mormolta Roger komor arckifejezéssel, mire Pete kéjesen elvigyorodott.

 - Én is érzékeny vagyok ám – kacsintott a gitáros, de Roger csak szánakozva elmosolyodott.

 - Nem bírod, ha egy percre is nem rólad van szó, mi? – nézett vissza rá kihívóan, és Pete alig bírta visszafogni magát, hogy ne csókolja meg szőke hercegét.

 - Nyugi, csak azt utálja, ha te nem róla beszélsz – vetette oda Keith, majd lassan felállt. – Na meglátogatom hókefélkét – folytatta, mire Rog és Pete elröhögte magát. Nem zavartatták magukat különösebben, és azt sem bánták, hogy Keith lelépett.

Ami azt illeti, ő a mosdóba indult, ami a pulttól balra helyezkedett el. Csupán két kis szoba volt, benne egy-egy mosdóval, bármilyen olcsó piszoár nélkül. Keith belépett a férfi részre, aminek szűk előterében lógott egy tükör, alatta egy mosdócsészével. Vett egy mély levegőt, mire orrfújást hallott meg hirtelen. Egyértelműen John bőgött odabent.

 - Hé! Te vagy az Oxy? – kopogott be, nem jött válasz. – John, ne csináld ezt velem, sajnálom! – támaszkodott az ajtónak, hogy jobban hallhassa Enty fészkelődését. – Bocsánatot kérek, hallod? Egy pöcs voltam. Egy pöcs is leszek. De tudod, nem gondolom komolyan – halkult el. – Naa, gyere ki! – rebegte.

 - Hagyj békén – felelte John remegő hangon. – Nem érdekelsz.

 - Csak vicceltem, te is tudod – mormolta Keith tudva, ennyi azért mégsem lesz elég. – Azt akarod, hogy kimondjam? – tette fel először a kérdést. Eddig még sosem beszéltek az egymáshoz fűződő érzelmeikről. Nem is igazán volt ez a dolog egyértelmű. Hogy mik is voltak. Szeretők, szerelmek, vagy csupán közeli barátok? Nyitott kérdésként tekintettek rá. A nyilvánvalóvá annyi vált, Keith néha részegen rámászott Johnra, aki hagyta. Szerették megölelni egymást. Sokáig, hosszan. Csók, puszi, és valahogy mindig egy szűk helyen kötöttek ki, többnyire ruha nélkül. Az egymásra vetett mosolyok miatt mégis tudni lehetett, ezek ketten őrülten szeretik egymást. De józanul erről nem beszéltek. Sosem került szóba a tegnapesti menet vagy csók. Titok volt. Legalábbis Rogeren és Pete-en kívül senki sem tudhatott róla. A rajongók, meg az újságok főleg nem. Tilos volt nyilvánosan hosszan egymáshoz érni, a kézfogásról meg szó sem eshetett. Egyszerűen tabu volt. Teljesen más, mint Rogéknál. Ők bármikor kacérkodtak egymással, vagy ölelkeztek. Szeretők voltak. Talán éppen ezért fájt annyira Johnnak, hogy Keith képtelen volt egyáltalán magának bevallani, hogy mi is a helyzet. Unta már a sok nőkről szóló csodabeszédet. Ezért sem kapott levegőt a vécé szűk falai között, mikor Keith ezt kérdezte tőle. Mi?

 - Hagyd abba a viccelődést – nyögte Enty elgyengülten, mielőtt még Keith egy kiscicáról kezdett volna dumálni. Hirtelen megszólalt a Fly me to the Moon, és Sinatra hangja beszivárgott egészen John füleihez. Jól ismerte ezt a dalt. Mindketten kívülről tudták, hogy miről szól. Bár a tükörben nem olyan nehéz felismerni saját magunkat.

 - John – súgta Keith szelíden, összeszedve minden bátorságát. – É-én szeretlek.

Nem jött válasz. Egyedül Sinatra és a szívdobogás nem hallgatott el.

Az zár egyszere megmozdult, és az ajtó lassan kinyílt. Keith bebújva Entyt a mosdó tetején kuporogva találta, rózsavörös arccal. Elmosolyodott, majd visszazárta az ajtót.

 - Én is – fordította el a fejét, nehogy a holdja szemébe kelljen néznie, még véletlenül se.

 - Te is? Azt hittem már egyedül nyúltam a zeném egy fekete bandától – vágott álszent képet Keith, és Johnnak mosolyognia kellett. Végülis, amit annyira utált, azt éppen annyira szerette is benne.

 - Én is szeretlek, te idióta – nyögte ki végre, és Keith elégedetten vigyorodott el.

 - Na, ha valóban így van húzz arrébb, mert mindjárt össze hugyozom magam – mutogatott a kezével, és Oxy ma sem csalódott benne. Odébb lépett, mire Keith hirtelen a kezébe nyomta a zakóját. – Fogd már meg lécci – tette hozzá, mire John kidülledt szemekkel vette tudomásul, hogy szerelme bármi szégyenérzet nélkül vette igénybe a mosdót az orra előtt.

 - Moon! – fordult meg olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott összeszorítva szemét.

 - Jajj ne már, férfiak vagyunk, kibírsz ennyit hercegnő – jegyezte meg, míg Enty arca szépen újra elpirult. Miközben Keith éppen végzett, az kinti ajtó kinyílt, és valaki besétált. Keith és John tekintete elborzadva találkozott, mikor rájöttek, ebből a helyzetből nem jöhetnek ki jól. Meg a fülkéből sem. A dobos lehúzta a vécét, majd lassan kisétáltak. Mindketten. Egymás után. Mondani sem kell, az idős, őszülő, szakállas férfi méltatni sem bírta a helyzetet, csak rémülten pillantott végig rajtuk.

Kiérve a folyosóra persze egyikük sem tudta visszatartani nevetését.

 - Láttad az arcát – gúnyolódott Keith, és csak hergelte Johnt.

 - Oké, ez vicces volt – bólogatott Enty is mosolyogva, kiindulva, de a dobos hirtelen megfogta a könyökét. – Mi az? – nézett vissza rá, de többet nem is tudott mondani, mert Keith pipiskedve megcsókolta. Ez már a századik is lehetett, hogy ajkaik összeértek, de mégsem volt ugyanolyan. Mindketten tudták, hogy odabent az előbb valami megváltozott. Nem voltak négy fal között, John mégis magához ölelte a kis Keith-et, olyan szorosan, ahogyan csak tudta. A sajátján érezte a szíve dobogását.

Hirtelen azonban egy hangos durranás hallatszott az előtérből. Mindketten megrezzentek, és egyből a másik szemébe nézve, azt tátogva: „Ez mi volt?”

Keith hátra tolta Johnt, hogy megnézze mi is történt, de mikor kiért volna, egy maszkos fickó ugrott elő, kezében egy revolverrel. Szerencsétlenségükre nem a Beatles új albumával.

 - Mozgás előre, gyerünk! – mondta éles hangon, mire mindketten felemelt kézzel előre ballagtak. A férfi végig fegyvert tartott rájuk, majd a mosdóból az öreget is kirángatta. Az előtérben mindenkit egy helyre terelt, míg a társa a kasszát pakolta ki Agahta holteste felett.

Keith és John gyorsan Rog meg Pete mellé lépett, mégis csak egy csapat.

 - Mi a helyzet? – súgta a dobos oda nekik halkan.

 - A két faszi éppen kirabolja a kócerájt – vetette oda félvállról Pete, mintha neki csak egy újabb hétfő lenne. Nyilván a süketsége miatt cseppet sem rémítette meg az eldördült lövés.

 - Fasza – sóhajtotta Keith, mire a kettes számú maszkos pacák rászegezte a pisztolyt.

 - Kuss legyen kertitörpe! – ordította ingerülten.

 - Ez még annak se jó – tette hozzá halkan a vénember, mire a revolver hirtelen rá mutatott.

 - Még egy szó, és én esküszöm lelövök valakit! – emelte vel a maszkos még jobban a hangját, az öregre meredve.

 - Őket lője le – nézett az öreg Johnra és Keithre. – Azok ott ketten buzik! – háborgott, mire Pete képtelen volt visszafogni a nevetését.

 - Maga meg szatír kukkoló! –  fordult felé Keith komolytalanul. – Melyik a rosszabb?

 - Mindenki, pofa be! – kiáltotta a tolvaj, majd a plafonba lőtt. – Talán meg akartok halni? – kérdezte fenyegetően, de Pete nevetve szólalt meg.

 - Kedvesem, zenészek vagyunk. Szerinted? – ironizált, mire minden túsz hangosan röhögni kezdett. Még ilyenkor sem tudtak komolyak maradni.

Ez a történet mégis szomorú. Nem?

Read More

Siratóének az álarcosoknak 3/3

Siratóének az álarcosoknak

3/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Hát íme, az utolsó rész, ami lezárja kis történetünket. Remélem tetszeni fog, meg minden blabla, szóval hajrá. Ha elolvastátok ne feledjetek kommentet hagyni, és sipákolni.

Kellemes olvasást!

1965, London

Régóta nem hallottam róla. Victoria kiheverte a kettőnk közti feszültségeket, és halkan ugyan, de újra beszélni kezdett hozzám, ezért már nem érzem magam annyira egyedül. Közben új embereket ismerek meg, akik ismét bálványként néznek rám, de most önmagam miatt. Őszinte lettem, és többé nem titkolom az igazi érzéseimet és gyengeségeimet. Az emberek számára világossá, hogy egy sárga liliomszál vagyok, akit egy apróbb szellő is képes kicsavarni a földből. Nem szégyellem. Már képes vagyok tükörbe nézni.

A hetekben felkeres egy fényképész, hogy fotókat készítsen rólam, és én egyéb tervek híján igent mondok neki. Azt mondja hosszú karrier áll előttem. Valamiért hiszek neki, és az új év környékére már két újságban is szerepel az arcom. Sokan rajonganak körül, és kedvességgel árasztanak el.

Eközben Tringben a nagymamám büszkén mutogatja a szomszédságnak a rólam készült fotókat. Rendszeresen hív, és támogat. Tavaszra Victoria elvégzi a kozmetikai iskoláját, és ő lesz a sminkesem. Kiderül, hogy sokkal jobban megértjük egymást, mint eddig hittük.

Március végén megjelenik egy új divatújság, velem a címlapon. Kénytelen vagyok végig lapozni, és hirtelen meglátom őt. Keith és a bandája, a Who egy egész cikkben szerepel. Cseppet sem lep meg a sikerük. Mindvégig tudtam, hogy Keith sokkal tehetségesebb, mint aminek mutatta magát.

Az agyam egykettőre elkezd szüntelenül pattogni, és csak arra tudok gondolni, hogy vajon elolvassa-e a magazint, és felismer-e engem.

A hajam valamivel szőkébb lett, talán kicsit lefogytam, de a szemem semmit sem változott. Elmosolyodom.

 - Nagyon csinos vagy! Jól sikerült a címlap– csacsogja Victoria a vállamat simogatva.

 - Igen, de ez kicsit túlzás – dobom az asztalra a magazint, és hátra dőlök a székben. – De van benne egy cikk Keithről – folytatom halkan, és Victoria egy szempillantás alatt érte nyúl.

 - Muti már! – hadarja lelkesen. – Ha valaki nem ismerné, a The Who London egyik legújabb sikerbandája, akik minden fellélépés után egyre nagyobb rajongótáborra tesznek szert. Hangos, és lázadó zenéjük megbotránkoztatja az időseb korosztályt, viszont a fiatalságot egyre csak buzdítja. A fiatal srácokból álló banda zenéjének különleges hangzását a fantasztikus instrumentális részek teszik egyedivé. Minden egyes hangszeren egy született virtuóz játszik, kezdve a furcsa nevű, de annál elevenebb dobossal, Keith Moonal. Az ő ütemére játszik kifogásolhatatlan basszust John Entwistle, majd ékel a dalokba hangzatos riffeket a gitáron játszó Pete Townshend. A számokat pedig, Roger Daltrey tüzes énekhangja teszi teljessé – olvassa Tori hangosan, míg én csendben zavarban érzem magam. – Úgy tűnik a szerelmed majdnem olyan híres lett, mint te – nevet hangosan, mire kikapom az újságot a kezéből.

 - Én nem is vagyok híres – felelem sértődékenyen, mire az ajtón kopognak. Az egyik lámpás srác az, aki bedugja a fejét az ajtón engem keresve.

 - Tabitha! Valami virágot küldtek neked – dadogja, és Victoria öntelt „igazam volt”arcával néz rám. Én beletörődően sóhajtok, majd átveszem a liliomcsokrot.

 - Valaki eltalálta a kedvenc virágomat – súgom, és elkapom az egyik száron csüngő papírkát. Az olvashatatlan írást alig tudom kibogarászni, de így is tudom ki küldte a virágokat.

Ketten egy magazinban?

Jó kis újság, bár nem volt benne semmi újság.

Képtelen vagyok visszafogni a kislányos kacajom. Talán még bele is pirulok kicsit. Olyan boldogságot érzek magamban, amit talán még soha. A szemeim elé aranyszárnyú remények repülnek, amik azt énekelik, Szeret téged!

 - Na, ki volt az? – néz rám Victoria kíváncsian.

 - Keith.

 - Ah, tudtam – csap a levegőbe. – És mit ír? – lép oda, és ő is elolvassa a kis cetlit, majd a fejét fogja. – Istenem, hogy lehet valakinek ennyire szar humorérzéke? Tényleg nagyon összeilletek. El kellene mennünk egy koncertjére – teszi házzá Tori, és én beleremegek.

 - Komolyan? – nézek rá kissé bánatos szemekkel.

 - Ne viccelj, hiszen virágok küldött neked! Nem várhatod, hogy örökké ő fusson utánad. Amúgyis azt mondják egész jó zenét játszanak. Csak nem lehet olyan rossz. Elmegyünk, szórakozunk, te beszélgetsz vele, aztán meglátjuk mi lesz.

Harmadjára is készülődni kezdek. Most tudom, hogyha oda megyek, ő nem fog lenézni, sem undorodni tőlem. Most nem fogja a hátát mutatni. Mégis, izgulok.

Felveszem legszebb ruhámat, kifésülöm hajam, de az arcomat tisztán hagyom. Nem fogom elfedni az igazságot, amit csakis a szemeimből lehet kiolvasni.

Egy taxi vár rám, benne Victoriával, ami egészen egy belvárosi klubig visz. A neve túl franciás ahhoz, hogy az ember megjegyezze. Az ajtaja fölötti vásznat piros-fehér sávok díszítik, ezért mindenki nyalóka klubnak hívja.

Ahogy belépünk, csalódottan vesszük észre, hogy elkéstünk. A zene már szól, és az egész hely tömve van tinikkel. Zsivaj van, és alig hallani valamit. Látni is csak a forgó csípőket a tömegben.

Mikor átharcoljuk magunkat a tömeg felén, hirtelen egy öltönyös pacák jön oda hozzánk. Fel invitál minket a VIP páholyba egy autogrammért cserébe. Mi beleegyezünk, és ő felvezet az emeletre. Leülünk pár füstben úszó, bundát viselő nő mellé, akik bizonyára mind olyan gazdag férjet birtokolnak, mint az elnök, vagy hasonló. Megvető pillantásokat vetnek ránk, és a cigijüket szívják. Alig merünk megszólalni előttünk, amíg a pacák vissza nem tér, a Teen magazinnal a kezében. Bemutatkozik, ő a bár tulaja, és egy tollal a kezembe nyomja az újságot. Én aláírom, és ő utána mutogatni kezdi a Who-s cikket, ahol ott a négy srác aláírása. Nem nehéz felismernem Keith írását. Utána a férfi lemegy, és a többi nő irigykedve néz felénk, mi pedig, emelt fővel kacsintunk feléjük.

Még csak most van időm először a színpad felé nézni. Ahogy meglátom őket, egy kicsit mindannyijukba beleszeretek, mégsem tudom levenni a szemem Keithről.

Folyamatosan mozog, alig lehet követni. Úgy üti a dobot, mintha minden egyes percben szólózna. Közben egy vászonként játszik az arcával, folyamatosan grimaszolva. Rágózik. Ellenálhatatlan ez az élénk energia, ami mozgásban tartja. Minél tovább nézem, annál jobban a varázsába kerít.

Az este békésen telik. Az öltönyös tulajdonos folyamatosan italokat kínál nekünk, míg a Who harsány zenéje betölti a teret.

Jól érzem magam.

Mikor a koncert véget ér, a klub lassan kiürül. A pacák meg azonnal felajánlja, hogy hátra visz minket a színpad mögé, hogy megismerhessük a srácokat. Nagyot néz, mikor megtudja, hogy igazából nem olyan idegenek tőlünk. Azért elmegyünk vele.

Mikor az öltözőjükbe érnünk azonnal megpillantom Keithet, és ő is engem, elmosolyodik, és ugrik is felém, de hirtelen egy fiatal, tizenegy-két éves kislány megböki a hátam.

 - Mrs. Riley! Aláírná az újságom? – nyújt felém egy tollat, és én elmosolyodom.

 - Nyugodtan hívj Tabithának – súgom oda neki, és ő bele is vörösödik. Persze mögöttem mindenki azt hiszi, valami híresség vagyok. Miután a kislány boldogan elszökdel, Keith azonnal mellém lép idiótán vigyorogva.

 - Uraim, had mutassam be Tabitha Rileyt, a Teen magazin címlapjáról, és sminkesét, Victoriát – szavalja a férfi, majd le is lép.  Victoria kényszeresen vigyorog, és alig kap levegőt, de Keith tulajdonképpen odébb löki a többi három sráchoz. Végül Roger és John mellé kerül, de hármuk közül csak Rog képes beszélni.

Keith csak engem néz, és kellemetlenül közel hajol hozzám.

 - Nehéz a sztárok élete, mi? – kérdezi ironikusan.

 - Ne is mond, egy balfék folyamatosan virágokat küldözget, buta szóviccekkel - rázom meg a fejem, és nevetni kezd.  

 - Egy igazi féleszű lehet – mormolja, és én bólintok.

Hirtelen azonban Pete lép oda hozzánk, engem szemlélve. Rettenetesen magas, és olyan csodálatos szemei vannak, amit egyszerűen nem lehet leírni.

 - Keith, ne untasd a kisasszonyt, már biztosan unja a képed – fordul hozzám és én érzem, hogy őt sem holmi átlagos humorérzékkel áldottak meg.

 - Tudom, ezért használom majd a tiédet! – harsog, majd Pete mögé lép, és a kezeivel mozgatni kezdi az ajkait. – Szóval, hogy tetszett koncert, kisasszony? – imitálja a gitáros hangját, és mi nem bírjuk visszatartani a nevetést. Pete fejen csapja Keithet, majd elküldi a dobfelszerelésért. Ő maga pedig komoly szemekkel néz rám, amint ketten maradunk.

 - Mit keresel itt Tabitha? – kérdi haraggal a hangjában.

 - Mi? – nézek rá értetlenül, és ő a szemöldökéhez teszi kezét.

 - Talán bosszút akarsz állni rajta, vagy mi? – emeli fel kissé a hangját, míg engem elfog a félelem.

 - Nem, dehogy! – dadogok.

 - Figyelj, Keithen kívül mindenki tudja, hogy te éveken át belé voltál esve, komolyan. De ő lerázott téged anno, de most, hogy… - mutat rám, mikor elakad szava. –Más vagy. Ő annyira emlékszik belőled, hogy egy öntelt kislány voltál, és vagy öt mondatot beszéltetek. Nem tudhatja, hogy te csak fájdalmat akarsz okozni neki. Tudod, akármilyen jól titkolja, nagy szíve van. Ha beléd szeret, talán már meg is tette, és te eldobod, akkor senki nem tudja majd felkaparni a padlóról – mondja, de én meg sem tudok szólalni. Eszembe jut, hogy ugyanúgy, ahogy régen, most sem érek semmit. Felesleges volt próbálkoznom. Pete-nek igaza van. Ez a szerelem rég halott.

A szemeim elvörösödnek, és fuldokolni kezdek. Az erőmből csak annyira telik, hogy Victoriáért kiálltsak. Pete hiába próbál bocsánatot kérni, és jön rá, hogy semmiféle gonosz hátsószándékom nem volt, én már a sírás kapujában állok, mikor kilépünk a klub ajtaján.

 - Tabitha, mi a baj? – kérdezi Tori aggódóan. – Eddig olyan jól elvoltatok.

 - Ke-keith nem tudta. Egy percig se sejtette, hogy szeretem – nyögdécselem a könnyeimmel küszködve.   

 ­- Ajj, de hát az már évekkel ezelőtt volt. Senki sem emlékszik rá, ne legyél gyerekes. Ő most már mást lát benned. Tetszel neki – vígasztal, de nekem más sem jár a fejemben, minthogy mennyire értéktelen voltam. Még annyira se méltatott, hogy észre vegye, szeretem. Hogyan áldozhattam egy ilyen embernek a legbuzgóbb érzelmeimet?

Ha lenne egy doboz, amibe a kívánságaimat raknám, üres lenne, kivéve ezt az egy kérést. Ezt az egy, magányos, erőtlen kérést: Bárcsak soha nem ismertem volna meg Keith Moont.

Bezárkózom az albérletünkben lévő szobába, és Victoria feleslegesen kopogtat, napokig nem jövök ki. Hiába vagyok már felnőtt, képtelen vagyok elviselni azt a gyengeséget, amit már képtelen vagyok elrejteni. Átkozom valóm, amiért hagytam magam megváltoztatni. Vissza akarom kapni a régi énemet. Minden apró tulajdonságot akarok, amit Keith ellopott tőlem. Az az idióta kis suhanc, aki leszabta rólam a maszkot, a pajzsot.

Most egyedül vagyok, és senki nem fog megvédeni az elvesztegetett éveimtől. Igaza van Victoriának, gyerekes vagyok. Ez az egyetlen dolog, ami velem maradt. A határozottságom és bátorságom eltűnt rég. Ezért tudok csak bezárkózni egy szobába, ahelyett, hogy beolvasnék Keithnek, vagy akárkinek.

 - Tabitha! Fogd fel, hogy már nem vagyunk gimisek! Gyere már ki! – kiabálja.

 - Most egyedül akarok lenni! – felelek remegő hangon.

 - Fogd már fel, hogy a világ összes pasija egy perc alatt beléd szeretne. Felejtsd már el Keith-et! Ő csak egy, a sok közül. Plusz most ő is beléd van esve. Ajj, Tabitha! Régen te is, meg ő is mások voltatok. Ne szomorkodj már.

Nem tudok válaszolni.

Nem tudok megmozdulni.

Megfordítom a lemezt és a tűt az utolsó előtti részhez dobom. Elvis elkezdi énekelni a Blue Moon-t, mire eszembe jut az a poros, dohos padlás. Ott még minden olyan békés volt.

1965, Tring

Pár hét után a Teen magazint szinte azonnal elkapkodták, és engem egyre többen kezdtek keresni. Minden nap fotózásra mentem, amikből egész sok pénz folyt be.

Victoria megelégelte, hogy a munkába temetkezem, ezért a koncert után két héttel elküldött Tringbe, a mamámhoz. Ezalatt Keith leveleket küldött, de egyet sem bontottam ki. Pete egyik nap átjött bocsánatot kérni, de csak a szobám ajtaján keresztül beszéltünk. Mielőtt elment, csak annyit mondott: „Ez a két gyerekes idióta tényleg megérdemli egymást.”

A mamám persze mit sem tudott a dologról, mégis azonnal észrevette, hogy milyen szomorkás vagyok. Agyontömött mindenféle finomsággal, így visszakaptam az eredeti súlyomat, amit az elmúlt héten elvesztettem. Végül egy idő után sikerült kiszednie belőlem mindent. Elmondtam, hogy Keith-et még 1963-ban ismertem meg, és azóta közel áll a szívemhez. A mama helyeselt, és jól megölelgetett. Nem mondott semmit, hogy mit kellene tennem.

Én összességében egészen megnyugodtam.  Megfogadtam, hogy ezt teljes történetet örökre elfelejtem, és tisztalappal kezdem az új életemet. Nem lesz többé semmilyen árny, ami beárnyékolja a felnőtté válásom. Csak én. Én vagyok a központ. Én döntök el mindent. Azt fogom megszeretni, aki megérdemli.

A nap közepén csöngetnek, és a mama a konyhából kiabál, hogy menjek ki. A kapuban a postás áll, aki egy köteg levelet nyom a kezembe. Bemegyek velük, majd a konyha asztalra dobom.

 - Hogy ez a szemét McDonald csak a számlákat tudja hozni? – panaszkodik a mama a levelek fölé lépve, majd hirtelen lefagy. – Kincsem, jött egy neked is. Biztos Victoria az – sóhajtok, majd elveszem.

 - Azt nem csodálnám, mostanában nagyon a gondomat akarja viselni – nyögöm, mire hirtelen elakad a lélegzetem. A levélben csak ennyi áll:

Gyere a padlásra,

a blue moon csak rád vár!

Ismét próbálok elfutni a problémák elől, de ők jönnek utánam. Mégis csak van valamilyen lánc köztünk? Ő is érzi, hogy nem tudom elengedni, akármilyen erősen próbálkozom?

A mamánál kimentem magam, és átsétálok az utca másik oldalára. Nem készülődök. A hajam kócos, és a szemem vörös, éppen úgy nézek ki, mint az első találkozásunkkor.

Az ajtók mind nyitva állnak, és csak rám várnak.

Felmegyek az ismerős, porzó lépcsőn, majd a padlás végében megpillantom őt. Ott áll, és egy hordozható lemezjátszóval szöszmötöl. Hirtelen felhangosítja, és megszólal egy dal, Elvis hangján. When my blue moon turns to gold again / Mikor a kék holdam újra aranyba fordul.

Rám néz, és elmosolyodik.

 - Elég szarul nézel ki – veti rám, mire szipogni kezdek.

 - Fogd be, törpe – vágok vissza, és ő elvigyorodik.

 - Emlékszem rá, hogy pont így néztél ki, amkor először láttalak. Kócos voltál, és szakadtak voltak a ruháid, mégis az illatod kellemes liliom volt. Egyből beléd zúgtam ám, de miután a saját fegyveremmel győztél le, már csak szeszélyből sem szóltam hozzád normálisan. Sajnálom – szavalja a lemezt nézve, ahogy forog. -  Egy pöcs voltam, de tényleg. Fogalmam se volt róla, hogy tetszem neked ­– fordul felém, és észreveszi, hogy sírok. – Ó, kedves, hát ne sírj! – lép gyorsan oda hozzám, letörölve a könnyeimet. Ez az volt az első érintése. Beleremegek a tudatba, ahogy ő is.

 - Keith, én megfogadtam, hogy elfelejtelek. Túl sok érzelem fűz már hozzád – durmolom szelíden, de ő lassan megfogja a kezem. Olyan kellemesem meleg a tenyere. Fél életemben erre vártam.

 - Még mindig nem elég – jegyzi meg magabiztosan. – Egyébként Pete elmesélte ám, hogy bezárkóztál a szobádba, szóval ha híres leszel, mindent kitálalok – mormolja, és elnevetem magam. – Nincs gyönyörűbb, mint a te mosolyod – vág közbe, majd beletúr hosszú, kócos hajamba. Az érdes kezei az államra csúsznak, és én elgyengülve nézek a szemébe.

 - Keith, én félek – vallom őszintén. Még soha, semmitől nem féltem ennyire, mint ettől. Rettegek, hogy az egésznek rossz vége lesz.

 - Akkor is félsz, ha megígérem, hogy megvédelek, mind a 175cm-mel? – kérdi, mire elmosolyodom.

 - Ha magassarkút is veszel, akkor nem – mondom, és ő előveszi azt az idióta mosolyt.

­ ­- Mond, hogy megcsókolhatlak, különben esküszöm, hogy meghalok – dadogja az ajkaimat fürkészve. Bizonyossá válik számomra, hogy a lánc tényleg létezik. Nem csak engem, hanem őt is fojtogatta egészen idáig, és most, a szabadság kapujában már képtelenek vagyunk visszagondolni, vagy emlékezni.

 - Igen – nyögöm ki félénken, és a szerelem szárnyra kap. Kirepdes a poros, dohos padlás aprócska ablakán, és a friss északi szélen lebegve tovább repül. Szabad.

R: A mai napon Tabitha Riley az interjú alanyom, aki fél év alatt robbant be a divatvilágba, és ma már saját márkával is büszkélkedhet. Gratulálok Tabitha, hogy érzed magad?

T: Jól, azt hiszem.

R: El tudod nekünk mondani, hogyan is indult ez az irigylésre méltó karrier?

T: Végzős voltam a gimnáziumban, és nemigen voltak céljaim. A semmiből egyszer csak felkeresett egy fotós, akinek igent mondtam. Utána sorra jöttek a felkérések, és röviden ennyi is lenne.

R: Ezek szerint nem is te választottad a modellkedést?

T: Valahogy így, igen.

R: Ha választhatnál, akkor milyen más munkát végeznél?

T: Dobos lennék.

R: Mint Keith, a szerelmed?

T: Igen. Jobb lennék nála.

R: Pedig azt rebesgetik, hogy ő a legelevenebb dobos egész Európában.

T: Az egész világon, igazából.

R: Miből gondolod, hogy le tudnád körözni?

T: Tudom. Mi ketten nagyon hasonlítunk.

R: Hogyan ismerted meg?

T: Sok kapocs köt hozzá. Először egy házibulin találkoztunk, aztán kiderült, hogy a nagyszüleink egy utcában laknak. Segítettem a házukat kipakolni tíz fontért, de nem érte meg. Keith nem is segített. (Nevet.) Aztán mindketten szerepeltünk egy Teen magazinban, és felismert a címlapon. Ő nem teljesen normális. Visszavásárolta a mamája lakását, hogy ott éljünk.

R: Mit szólsz azokhoz a képekhez, amiken más nőkkel szerepel?

T: Én fotóztam őket.

Nincsen isten, és nincsenek angyalok sem. Senki, aki a kérdéseinket okkal, vagy anélkül teljesítené. A vágyaink akármennyire is kívánjuk őket, csak felfalnak minket belül. A hiányuk űrt rág a szívünkbe. A Bárcsak a legveszélyesebb szó, minden nyelven. Rengeteg villámcsapást kell eltűrni, mire rájövünk, hogy a használata cseppet sem egyszerű.

Szeretlek, de tudok élni nélküled. Nincs szükségem az érintéseidre vagy csókjaidra. Egyszerűen csak a távolból, a fák mögül bujkálva súgom neked, hogy mit érzek. Az egyetlen, amit neked kívánok, az boldogság.  

Read More

Siratóének az álarcosoknak 2/3

Siratóének az álarcosoknak

2/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Ahogyan azt ígértem, ma már hoztam is a második részt, és holnap a harmadik is felkerül. Sajnos ez a középső a legrövidebb, de na aggódjatok, az utolsó mindenképpen kárpótol majd titeket! 

Kellemes olvasást!

1964, London

 - Ismered azt az Edith Paif számot? – kérdezem Lisát reménykedve, de ő csak rázza a fejét.

 - Nem igazán hallgatok olyan régi zenét. Olyan fásult, érted. Jobban szeretem Elvist, de persze a Beatles a legjobb. Istenem, láttad már Pault? Annyira helyes! – magyarázza, és én elnézem neki.

 - Igen, én is szeretem őket, de inkább csak az első albumjukat szoktam hallgatni. A többi valamiért már nem tetszik annyira. Inkább a BBC-s felvétel.

 - Hogy mi? – néz rám tudatlan szemével. Én inkább csak vállat vonok. Nem is érdekes. Senkit sem a zene érdekel, hanem Paul csinos pofija.

Lisa egyébként egy jelentéktelen osztálytársam, akivel néha együtt járok ebédelni. Egymásra vagyunk utalva, ezért kénytelenek vagyunk egy látszólagosan jó kapcsolatot fenntartani. Néha beszélünk erről-arról, de a végén mindig ugyanarra lyukadunk ki. Erre az ostoba kérdésre: „Hogy mi?”

Most is csak nyugodtan sétálunk az úton, és a szeptemberi szél a szoknyánkat lengeti. A kellemes idő szerencsére még nem hagyott el. Megállunk a zebra előtt. A lámpa vörösen villog.

 - Semmi, semmi – dadogom, és megint gyönyörködhetek Lisa szánakozó pillantásain. Már egészen hozzájuk szoktam.

 - Nekem csak pár lemez van ám meg – pontosít a legnagyobb rajongó. Mire én csak rázom a fejem, mire hirtelen elakad a lélegzetem. – Vagyis nem is tudom pontosan hány van nekik – éktelenkedik továbbra is Lisa hangja, amire jelenleg kicsit sem tudok koncentrálni. Keith az, aki pár méterről, a barátai körül engem néz. Én gyorsan visszanézek Lisára, mintha észre se vettem volna.

 - Valahol biztos van róla lista, nem? – hablatyolok valamit, de másra sem tudok gondolni, minthogy Keith hatalmas bociszemei most is engem fürkésznek. Képtelen vagyok visszatartani kíváncsiságomat, és még egyszer visszanézek rá. A lámpa abban a pillanatban zöldre vált, és én már csak két félénk lépést látok, ahogy felém indul, de Lisa karon ragad, húz magával. Átsétálunk, de nekem nincs bátorságom újra megfordulni. Becsukom a szememet, és nem is látok mást, mint a hívogató tekintetét, ami megszólít.

Kezdek elgondolkodni rajta, hogy vajon tudja-e miken mentem keresztül miatta. Ha tudná, talán érezne bűntudatot? Még ha nem is kellene neki.

Újra eszembe jut minden, ami eddig történt. A sok érzelem, bánat. Az elveszített balettcipők.

Annyi feledésben töltött hónap után, a napjaimba ismét befészkeli magát Keith gondolata. A lánc, ami hozzá köt, és neki még csak sejtése sincs róla. Hiába próbálnék elfutni, a lánc leszakítaná a karom, lábam, szívem. Mégis, ehhez a megszállott ragaszkodáshoz társul a tény, hogy ő sosem fog szeretni engem. Sehogy. Arról pedig, még álmodnom sem szabadna, hogy valaha hasonló érzelmeket fűz majd hozzám, mint ami engem annyi héten át megőrjített. Azt érzem, hogy folyamatosan körbe forgok, és nem tudok megállni. Hiába próbálnék szabadulni ezektől a fejemben kavargó átkozott mondatoktól, egyszerűen örökre bennem él az emléke az átkönnyezett ingeknek, és kukába dobott zsebkendő halomnak.

Talán én vagyok ennyire érzéken? Vagy, túl sokra vágyom? Ma már csak annyit kívánok, hogy semmi közöm ne legyen hozzá. Se a sóhajait, se nevetését ne halljam. Tudom, hogy mindkettő csak a nyakamat szegné.

Sok héten át nem látom, aztán álmodok. Róla. Az álmomban megint összecsődül az egérsereg, és mi ketten uralkodunk felettük. Ők szüntelen isszák szavainkat, mire ő magához vesz egyet. Pedig tudja, hogy mennyre szeretem, de az orrom előtt csókolja. Én kirohanok. Sírok. Utánam jön, és mosolyogva annyit nyög ki: „Na, mi a helyzet?” Újra előtör belőlem a fékezhetetlen szarkazmusom, amivel így felelek: „Semmi, édes. És veled?” – vetem rá álszent, csontig hatoló mosolyomat, és ő leszegezett fejjel, sértődötten lép odébb. Az álomnak vége. Semmi sem változott.

1964, Tring

A téliszünetre elutaztam Tringbe, a mamámhoz. Ez egy békés, aprócska kis falu, nem is olyan messze Londontól. Szeretek itt lenni. A nagymamám egy sima, átlagos öreg néni. Nem tesz mást napokon át, csak etet, itat, és mesél. Egy hét semmittevés után azonban felajánlott egy kis munkát. Az egyik szomszédjából éppen kiköltöztek, és fiatalokat kerestek, akik aprópénzért segítenek kipakolni. Én sosem voltam szorgalmas típus, de tennivaló hiányában beleegyeztem.

Mikor a pár lépésnyire lévő ház kapujába érek, mégis elfog a félelem. Lassan besétálok, és az idős hölgy miután megpuszilgatott, és elmondta milyen nagyra nőttem, feligazít a padlásra. A lépcső halk, de ezernyi porszem száll fel minden léptem után. Egyre egyértelműbbé válik számomra milyen régi ez az épület. Mégis, egy meghitt légkör járja át. Érzem, hogy egy boldog család élt itt valaha.

Ahogy felérek, halk suttogás üti meg fülem.

 - Hogy micsoda? Nem egészen értem? – hallom az ismerős mondatot, egy fiatal kislány szájából.

 - The High Numbers. Ez a neve – szólal meg ő. Itt. A világ végéig is futhatok, Keith megtalál. Valahogy mégsem rettenek meg. Tudom, hogy a világ megint csak szeszélyes játékot játszik velem. Már nem félek. Hagyom, hogy az érzelmek, és a fákról lehulló falevelek tovább repüljenek. Nincs bennem az ösztönös ragaszkodás semmihez. Elveszett, bolyongó vándor vagyok céltalan vágyódások tengerén. Nem tartok semmitől.

Fellépek, és megpillantom Keith lenőtt haját és új, vitézi magasságát. Úgy tűnik férfi lett belőle, ahogy én is nővé cseperedtem. Már nem vagyunk kisgyerekek.

Ő ugyanazzal a megszállott pillantással mered rám, és végignéz testemen, amiben élet már alig van. A haldokló sikoly szól szememből, és számon csak halk, értéktelen szavak jönnek. Megváltoztam. Pont miatta vesztettem el azt a határozottságot, amivel most őt okolni tudnám. Már nem hibáztatok senkit, csakis magamat.

A legrosszabb úgy tűrni az élet csapásait, hogy tudom, megérdemlem az összeset.

 - Tabitha!  - szólít meg Keith mosolyogva, mégis csodálattal. Én egy álszent mosollyal válaszolok, majd az oldalán álló kislányhoz lépek.

 - Szia Mary! Hát te aztán nőssz, mint a gomba! – simogatom meg kobakját kedvesen, és ő szorosan átöleli a derekamat. Sokat játszottam vele régen, mikor még csak óvodás volt. Bármennyire nyúzott meg a felnőtté válás sziklás hegyoldala, a gyerekeket sosem szűntem meg szeretni. Varázslatos az az ártatlanság és őszinte szeretet, ami körbe veszi őket. Kicsit a naiv, és hiszékeny énemre emlékeztetnek, amit már régen eldobtam magamtól.

 - Tabby, úgy örülök, hogy te is átjöttél. Kár, hogy már nincs sok pakolni való – szomorodik el, és én kinevetem.

 - Menj csak le játszani, a többit mi elintézzük, jó? – hadarom, és ő bólogatva lefut. Még csak a lába elé sem néz miközben magamra hagy vele. Sóhajtanom kell.

Ránézek, és ő az idióta vigyorával néz rám. Fogalmam sincs, hogy mennyire emlékszik belőlem. Talán a kínos, álszent beszélgetéseinkre, amikben semmi konkrét nem is volt? Vagy utólag valaki elmondta neki, hogy mennyire szerettem, és most barátnő nélkül kiváltaná a jegyet? Akármelyik is, én nem akarom tudni. Mégis az a törhetetlen lánc, ami akkor régen hozzá kötött még nem kopott el. Még mindig szeretem őt.

 - Szia! – motyogom halkan, és erőt véve magamon megpróbálok rámosolyogni.

 - Hogy kerülsz ide? – kérdi vidáman, és a karját a csípőjére teszi. – Ezer éve nem láttalak. Nagyon megváltoztál - mondja édes hangján, aminek mindent megtettem volna.

 - A nagymamámnál töltöm a szünetet. Ott lakik szemben – mutatok ki az aprócska ablakon, és észreveszem, hogy remeg az ujjam. Persze neki még csak szemet sem szúr. Rázza a fejét, és folyamatosan bámul rám, mintha még sosem látott volna. – És te?

 - Ó, Mary az unokahúgom. Most, hogy költöznek, az egész família segít nekik Londonba jönni – magyarázza.

 - Ez kedves – mormolom. – Én csak a pénzért csinálom – vágom rá, és ő nevetni kezd, majd egyszerre elhallgat.

 - Várj, te ezért pénzt kapsz? – nyílik ki szép, kerek barna szeme. Elvigyorodom.

Bármennyire is kellene, nem érzem magam kínosan. Mintha csak magammal beszélgetnék, nem vele. Rá kell jönnöm, hogy eddig pont olyan bálványnak állítottam be, mint aminek mások engem. Elszégyellem magam.

 - Egyébként mit csináljak pontosan? – szólok közbe, mire hevesen megfordul, és a polcokra mutat, amiken befőttesüvegek sorakoznak.

 - Ezeket kell papírdobozokba rakni, úgy, hogy közéjük némi újságpapírt tömsz. Hm, ennyi szerintem – mondja elevenen, és én a polchoz lépek.

 - Majd kiabálj, ha kész pár doboz, és akkor leviszem őket, de most átmegyek a szomszédba újságpapírt kunyerálni – dadogja, és nevetnem kell. – Tudod, nagyon szép a mosolyod – súgja halkan, majd már le is sétál. Most mégsem annyira visszataszító látni a hátát. Teljesen biztos lehetek benne, hogy el akar csábítani. Azok után? Ez fáj.

Inkább megrázom magam, és elmélkedés helyett a polcról kezdek pakolni. Minden csupa por, és alig kapok levegőt. Remélem, hogy sokat fizetnek a szép kis mosolyomért.

A dohos kis padlás bűzlik a falon tenyésző penésztől, és a koszos üvegek ragadnak is valamitől, mégsem akarok elrohanni. Valamiért békésen érzem magam. Újra előtört volna a szívemből az a szeretet, amit Keith iránt érzek? Valószínű. Nem tudnék neki rosszat kívánni, csak jót, és boldogsággal tölt el látni az utóbbit. Úgy érzem, hogy kicsit kezdek kinyílni, akár egy liliom a napfényben. Erre lett volna szükségem? Csak látni, hogy ennyi idő után, ő semmit sem változott?

Ahogy egy butácska dalt dúdolgatva pakolom az üvegeket, és nyomkodom a papírokat, lentről hangokat hallok. Keith hangosan beszélget az idős hölggyel.

 - Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást. Milyen kicsi a világ.

 - De ez más, olyan furcsa érzésem van, mintha már régóta ismerném, vagy ilyesmi. De belülről, érted?

 - Ha ennyire tetszik, hát mond meg neki! Mondjuk nem csodálom, ez a kislány még modell is lehetne. Már kicsiként is nagyon szép volt, de most? Kivirágzott – kezd el kuncogni az asszony.

 - Mamus, hagy a kertész poénokat.

Nem tudom visszatartani a mosolyt, ami az arcomra férkőzik. Nyugodt vagyok. Nem kergetem magam hamis reményekbe, de mégis bizakodva gondolok a jövőre. Szinte biztos vagyok benne, hogy ma este boldogan fogok elaludni, bármi történik. A lánc, ami Keithez köt egyre gyengébb, és minél több szavát hallom, annál kevésbé fojtogat.

A munka lassan, de mégis halad a kezeim között. Közben még mindig halkan dúdolgatok, egy kósza Elvis számot. Szerettem a királyt. Ő volt az egyik oltalmazóm, akiről azt képzeltem megvédhet.

 - Blue moon, You saw me standing alone / Kék hold, te láttál magányosan álldogálni – hallatom a lassú, kissé sikamlós dallamot, ami elrepít valahová máshová. Talán pont a kék hold ölelő karjaiba, ahogy ezeket a sorokat dúdoljuk együtt. - Without a dream in my heart, without a love of my own / A szívemben álom nélkül, az önmagam szeretete nélkül – talán túl hangos voltam, de hirtelen minden elcsendesedik. Keith lépteit hallom felfelé, és érzem, hogy közeledik. Ahogy a padlásra ér, én hirtelen felállok, és a kezembe fogva egy dobozt, az övébe nyomom, azt énekelve: Blue moon, you knew just what I was there for / Kék hold, te tudtad miért voltam ott.

Ő csak mosolyog és szó nélkül, némán indul lefelé. Ez mégis éppen eleget árult el róla. Nem tudom visszafogni magam, és tovább titkolózni magam elől. Én még mindig ugyanúgy szeretem, mintha mi sem történt volna. Hiába nőttem fel közben, az érzelmeim cseppet sem változtak. Nem kell semmiféle lánc ahhoz, hogy ezt tudjam. Egy bolond vagyok. Ok nélkül töltöm meg a szívem egy olyan ember képeivel, aki egész eddig átnézett rajtam.

Utálnom kellene valami olyanért, amit el sem követett, csupán tükröt mutatott felém. Felfedte igazi valómat, azt a csupasz, gusztustalan testet, amit a pillangó alakú álarcom oly csodálatossá tett.

Az idő gyorsan tova száll, és én végzek az összes üveggel. Lemegyek, elköszönöm Marytől és az idő hölgytől, aztán indulok haza. A lelkem tiszta. Nem érzem, hogy más is fojtogatna, mint A Keith iránt érzett szelíd szerelem. Úgy hiszem nincs más dolgom a világban, csak őt szeretni, bármilyen viszonzás nélkül. Én élem az életem, ő az övét, és közben kettőnk között él valami, egy varázs, aminek vámja az én szenvedésem.

 - You heard me saying a prayer for, someone I really could care for / Hallottad, ahogy egy imát mondok valakinek, akivel igazán tudtam törődni – dúdolom hazafelé, és a szívemben tátongó űr megtelik valamivel, ami már nem okoz annyi kínt. Újra szabadnak érzem magam. 

Read More

Siratóének az álarcosoknak 1/3

Siratóének az álarcosoknak

1/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Öhm, igen egy semmiből előbukkanó Keith ficet hoztam, és meg lehet nyugodni, előre elkészültem mind a három résszel, szóval most már csak feltöltögetem őket. Hemzseg az Elvis utalásoktól, én sem értem miért, de ez van. Remélem tetszeni fog nektek. És mivel mostanában nagyon hosszúak, amiket kirakok, meg akarom kérdezni tőletek, hogy melyik tetszik jobban: A rövid ficek, vagy a hosszúak? 

Kellemes olvasást!

1963, London

Az ember néha nem tulajdonít nagy jelentőséget a szavainak, a kívánságainak pedig, főleg nem. Olyan kérésekkel dobálózik, amik az istenek számára csupán játszadozást jelentenek. A kényes, pimasz angyalok éppen annyira ördögiek is, mint amennyire a jót szolgálják. Nem választanak oldalt, vagy harcolnak egyért. Fenn kell tartaniuk a látszatot, hogy a világunkban harmónia honol. Nem kivételezhetnek senkivel, aki könnyekben fulladokolva reményért könyörögnek hozzájuk. Nincs Isten, és nincsenek angyalok sem. Ezzel csak a nyomorult, elesett, képtelen emberek nyugtatják magukat. Arra gondolnak, egyszer rossz, máskor jó az, amit az arcukba vágnak. Kegyes illúzió, de az életünkben nem egyenlítődhet ki a jó és a rossz dolgok sora. Csak élünk. A vihar a szemünkbe vág, és a szél a bőrt is lesodorja rólunk. Elvesz mindent, amit valaha a magunkénak tudtunk, és megfoszt az összes vágyunktól, amit valaha az ajtófélfának dőlve kértünk.

 - Bárcsak. Bárcsak lenne ott valaki! ­– suttogtam áhítozva, mintha csak az életem múlt volna rajta. A könnyek kicsordultak a szememből, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez az este esetleg más lesz. Talán történik valami, ami megváltoztatja az eddigi sivár sivatagot, amit az életemnek neveztem.

Még csak ismerkedtem a szerelem legapróbb gondolatával, de már tudtam, hogy minél jobban próbálkozom, annál nagyobbat fogok bukni. Ezért végül feladtam. – Úgysem fog semmi történni– törődtem bele.

Lassan kisétáltam, magamra húztam a legbőbb pulóveremet, és meg sem próbáltam jól mutatni. Kócos hajjal és csupasz arccal indultam az ajtó felé, olyan vastag ruharéteggel, akár egy töltött hurka. Az úton már várt rám az autó, benne a legjobb barátnőmmel, és anyjával.

Victoria mindig is egy csendes, kedves lányka volt, így is ismertem meg. Rövid, feketés haja volt, és szép, zöldes szemei. Nála vékonyabb lány nem is élt a földön. Nagyon kedveltem, amiért vicces volt, és őszinte. Legalábbis akkor még ebben a hitben ringattam magam. Viszont emberek előtt képtelen volt megszólalni. Ha mégis megtette, csak engem utánozott, vagy valamelyik osztálytársunkat. Határozatlan volt, de annál is inkább befolyásolható. Ez annyira nem zavart, hiszen én voltam a domináns tag kettőnk közül. Próbáltam tanácsokat adni neki, néha sikerrel, néha anélkül. Ő mégis felnézett rám. Úgy kezelt, mint valamiféle kézzel foghatatlan tökéletességet.

Én sosem tudtam volna meghatározni magam, vagy a helyem. Percről percre változtam. Néha én voltam a legvidámabb, máskor már a közelségem is elszomorított mindenkit.

Szép voltam. Hosszú, világosbarna haj, sötét, nagy szemek, kerek arc, és hegyke ajkak. Az emberek szerettek rám nézni. Ameddig nem ismertettem meg magam, azt hitték mintapéldány vagyok. Csinos és okos. Szorgalmas diák, kedves lélek. Ezekhez semmi közöm nem volt, és most se. Soha nem leszek az a bálvány, aminek az ismeretlenek egy pillantás után beállítanak.

Azon az estén különösen levert voltam. Semmikedvem nem volt bárhová menni, és tudtam a fohászkodásaimra sem fogok semmiféle választ kapni. Mégis, kénytelen voltam elkísérni Victoriát, egy szerelme házibulijára.

Ahogy megérkeztünk, Tori hozzá méltóan remegni kezdett. Még csak be sem mert csöngetni. Nekem mit sem számítva nem volt nagy kihívás lenyomni a kapcsolót. Kijött hát a fiú, akiért Victoriám szíve oly hevesen dobogott, Thomas. Szőke, egyenes haja volt, és a személyisége nem is állt túl sokból, a matematikus agyán kívül. Mégsem tudtam nem kedvelni egyszerű nyájasságát.

Beinvitált minket a szülei házába, ahol az előszobában elkezdtük levetni magunkról a kabátokat, miközben az összes vendég oda szállingózott. Nem bírták levenni rólunk a szemeiket. Úgy néztek ránk, mintha más országból jöttünk volna, hiszen egyikünket sem ismerték. Mi voltunk számukra a kirakati friss áru, ami külföldről érkezett.

Mikor beljebb léptünk, szinte körbe vettek minket. Megpróbáltak bemutatkozni. Azt hiszem, akkor pillantottam meg őt először.

Keith alacsony volt, és a bőre valamivel sötétebb az átlagosnál. A barna haja rövidre volt nyírva, alig a homloka feléig sem ért. Mosolygott, mintha csak ő lenne a mindenség közepe, és már akkor eldöntöttem, hogy nála idegesítőbb lénnyel még nem találkoztam.

Az egész este alatt vigyorgott, vicceket mesélt, és mindenkit mozgásban tartott. Kínálgatott minket mindenféle itallal, és olyan közvetlenül beszélt hozzám, mintha az oldalamból nőtt volna ki. Én persze elővettem a belső lényem, és tonnányi szarkazmussal utasítottam vissza minden pohár vodkanarancsot. Sajnos titkolt valahol némi intelligenciát, aminek birtokában rögtön rájött, hogy még csak rá sem akarok nézni senkire, ezért inkább békén hagyott. Mondanom sem kell, hogy Victoria torkán minden pohár ital lecsorgott.

Képtelen voltam visszafogni a megvetésemet. Nem csak őt, de az egész társaságot a pokolba kívántam. Egyszerűen elkeserített az, hogy mennyire felelőtlenül játszák a felnőttet, mikor még csak nőhöz se nyúlhatnak. Szántam minden egyes szavukat, és mozdulatukat. Kezdtem arra az elhatározásra jutni, hogy soha többé nem megyek el sehová, senkivel. Belebújok a nemrég siratott magányomba, és ki nem mozdulok belőle.

 - Szóval van egy zenekarotok? – kérdezte Victoria a fiúk gyűrűjétől csodálattal.

 - Aha, feldolgozásokat játszunk. Egész jó – hadarta piros arccal az egyik srác. Felkaptam a fejem, hiszen akkoriban nem is volt más támaszom, mint a zene. Nem számítottam rá, hogy ők is szerethetik azt, amit én.

 - És milyen zenét játszotok? – vágtam közbe, mire mindenki meglepődve nézte, hogy tudok normálisan beszélni.

 - Rock and Rollt természetesen! – vágta rá Keith lelkesen, és idiótán vigyorgott.

 - Mint Elvis meg Cliff Richard? – folytattam, majd a szemébe néztem. Ő bólogatott. Kicsit megbántam, hogy annyira utálatos voltam vele. Elvégre nem ártott nekem. – Te csak dobos lehetsz – jegyeztem meg, mire nevetni kezdett.

 - Eltaláltad – mosolygott. Hirtelen az eddig bosszantó mosoly szívet melengetővé vált. Valamilyen furcsa varázs borított el, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Már én is zavarba ejtőnek éreztem, míg ő egyenesen elfordult tőlem. Képtelen voltam felfogni, hogy mi történik velem. Egy megmagyarázhatatlan vonzótást éreztem iránta, így egyre kínzóbbá vált, hogy Keith Thomas szeme láttára karolja át, majd itatja le Victoriát. Egyenesen féltékeny lettem. Sőt, dühös. A testemet átjárta a tömény harag, és eldöntöttem, hogy soha többé nem állok szóba Keith-el. Még csak rá se nézek. El kell felejtenem azt a fura érzést, ami a szívem örül köröz.

Kirohantam a mosdóba, ahol végül érzelmek vihara rohant át rajtam, és újra sírni kezdtem. Átkoztam mindenkit, akihez valaha hozzászóltam. Képtelen voltam elviselni, hogy az egyetlen srác, aki iránt érzek valamit, az egyszerűen undorodik tőlem. Láttam a nézésén. Éreztem a szavain. Hiába erőltetett magára mosolyt, ha nekem szánta, abban csak szánalom volt. És én megérdemeltem. Álszent követet próbáltam játszani az egerek között, és ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy én sem vagyok más csupán, mint egy törött lábú, haldokló patkány a csatorna sötét sarkában.

Az este ezután hamar véget ért, és hiába próbáltam magam a többi tudatlan bókjaival beborítani, minden egyes pillanat kést döfött belém, amikor Keith-et bárki mással láttam.

Nem voltam más, mint egy gyenge, picsogó tinédzser. Képtelenséggé vált elviselni a saját jelenlétemet. Minél hamarabb haza akartam jutni, és vissza akartam kapni a kopár sivatagomat, ahol a fejem fölött nem dörgött haragosan a bűntudat ege.

Rájöttem, hogy én, és Keith ugyanolyanok vagyunk. Vidámságot festünk sikoltó arcunkra, és amikor az leolvad rólunk, nem tudunk tükörbe nézni. Ezért bántott annyira, hogy ő díszruhában, én csupaszon jelentem meg. Pedig érzetem, hogy belül ő is éppen olyan gyarló, akár csak én.

Végül későn értem haza. Ő hamarabb. Nem köszöntünk el egymástól, és ő csak Victoria nevét jegyezte, én meg csak a miatta ejtett könnyeimet számlálhattam.

Victoriának sokáig nem mondtam el semmit. Ő meg csak bőgött nekem, amiért Thomas nem szeretett belé. Ez érdekes módon csak őt lepte meg. Mi többiek, látva, hogy hány sráccal váltott heves ölelést Thomason kívül, nem számítottunk eljegyzésre.

Victoria hetekig szomorú volt, és nem is igazán beszélt, ameddig Thomas el nem hívta szilveszterezni, velem együtt. Akkor kinyílt a szíve, és másról sem tudott csacsogni. Akkor aztán kicsúszott a számon, hogy Keith nagyon tetszett, és féltékeny voltam. Tori kinevetett, és annyit mondott, még van esélyem. Ez a kósza, hamis remény mégis képes volt fényt gyújtani bennem. Talán van még esélyem? Talán, ha én is magamra öltöm a díszruhámat nem dobja el magától a szelíd közeledésem?

Vártam az új évet. Mást sem akartam, mint végre megpillantani Keith idióta vigyorát. Az idő lassan, de tova szállt, és én újra készülődtem. Most nem voltam hanyag. Felvettem legszebb ruháimat, kifésültem hajamat, és felhúztam magamra a vidámság szépséges álarcát.

Odaérve viszont ugyanaz a társaság fogadott, és én újra csak szánni tudtam őket. Hiába próbáltam, képtelen voltam rájuk emberként tekinteni. Szerencsémre most Victoria nem hagyott egyedül, és ő is képes volt meglátni azt az egérsereget, ami egymásról harapdálta le a húst, hogy némi vízhez jusson.

Persze Keith még mindig kivétel volt. Mindenkivel kedvesen beszélt, és villogtatta idióta vigyorát. Aztán kiabálni kezdett.

 - FELHÍVOM A SZERELMEM, ÉS MEGMONDOM NEKI, HOGY SZERETEM! – ordította, és a lábaim összerogytak. A testem nem bírta elfogadni a hallott szavakat, mégis… A szívem furcsa aranyfényben ragyogott. Boldog voltam. A szememből örömkönnyek potyogtak, és én mosolyogtam. Mikor Keith visszatért az örömhírrel, én tapsoltam a leghangosabban a távolból.

Átjárt a vidámság, hiszen őt is. Úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt, akit igazán szeretek. Azt, akit feltétel nélkül szerethetek.

Pár nappal később, mikor ezt megosztottam Victoriával, értetlenül nézett rám. Nem tudta felfogni, hogy mi is az az érzelem, ami rám talált. Számára oly idegen volt a gondolat, hogy csak annyit tudtam mondani: Annyit akarok, hogy ő boldog legyen!Hiába magyaráztam, szavaim süket fülekre leltek.

Még sosem éreztem olyan szabadságot azelőtt. Minden virág kivirult, az ég kéken csillogott, és a sivatagom megtelt élettel. Gondolatokkal és reményekkel, amik csakis róla szóltak.

Újra eljátszottam azt a pár sort, amit vele beszéltem legutóbb, majd megint. Pár pillanatig a vidámsággal festett álarcom hozzám nőtt.

Ezután egy februári bálon láttam legközelebb úgy, ahogy még soha. Őszintén. Nem viselt semmit. Eltűnt arcáról az az idióta mosoly, és ahogy odaléptem hozzá, a szemei megvetéssel sütöttek rám.

 - Bocsi, de most megyek – szakított félbe bármi terelés nélkül. Minden szavam után lehajtva fejét. Gyáva volt. Nem volt képes kimondani, hogy nem tetszem neki, vagy mást szeret. Meggyűlöltem. Csak játszotta eddig a kedves fickót, de képtelen volt észre venni a tiszta szeretetet. Nem gondolt arra, hogy hátsó szándék nélkül beszélek hozzá. Nem akarom elvenni mástól. Nem kérek tőle hazug, jelentéktelen csókokat, még a mosolyára sem vágyok, csak a boldogságára. De azon a napon fel kellet fognom, hogy azt a jelenlétem csak akadályozhatja.

Nem is emlékszem másra, csak a hátára, ahogy elsétál. Meg arra, hogy hány hónapon át sírtam utána. A csalódás, amit okozott beleégett a szívembe, és elveszítettem mindent. Lassan elhullott minden tulajdonságom, ami azelőtt megvolt. A szomorúság, átjárt, és többé nem tudtam mosolyogni. Egyáltalán.

Magamat mindenféle bajba kevertem, és álmaimban az ő nevéért kiáltottam. Hiába váltotta be a kívánságomat valaki, csak egy űrt hagyott a szívemben.

A szerelem, ami azelőtt oly hevesen lobogott bennem gyorsan, egy pillanat alatt aludt ki örökre. Bármit megtettem volna érte, és ő könnyedén hátat fordított nekem. A létezésemről sem akart tudomást venni. Fájt. Egyszerűen minden percemet betöltötte a gyász. Nem őt sirattam, hanem magamat. Azt az énemet, amit elvett tőlem. A vidámságom, amit eddig olyan beleéléssel tudtam játszani, most eltűnt egy gödör mélyére, és már csak a füstöt láttam belőle, majd a hamut, amit a szél szemembe fújt.

Megölt. Meggyilkolta az életemet, és elvett tőlem mindent, amit csak jogában állt. Senki nem vonta felelősségre, még én sem. Hiszen nem tett semmit, nem igaz? Ez nem bűn. Egy áldásos könyv sem jegyzi le.

Mindezek után is szerettem. Még így is, hogy megfosztott önmagamtól, és elrabolta díszes maszkomat, amivel az emberek elől bujdokoltam.

Jött a nyár, és én egy szót sem hallottam felőle. Csak gyűjtöttem a bárdokat, amiket az eddig barátnak hittek a hátamba döftek. Szenvedtem a céltalan gyötrődés folyami árában, és már nem láttam. A szememre egy koromfekete hályog nőtt, ami eltakart előlem mindent, ami mosolyra bírhatott volna. Többé nem tudtam titkolni az igazi arcomat. Az idegenek rögtön megpillantották a keserű énemet, ami egy kőfalat húzott körém.

Victoriával többé nem beszéltünk.

És én elvesztettem minden kapcsolatomat a világgal. Egyedül a nyár meleg napsugarai tartottak életben. Ahogy teltek a fényes, békés napok, lassan beletörődtem abba, hogy ez vagyok én. Egy megtört, semmirekellő, céltalan lány. Semmivel sem több. Nem számítok senkinek, és a hiányom se rázná meg a világot, mégis. A felismerés végett el tudtam helyezni magam az árban. Nyugodt voltam. A gyötrő kín a vállamon ült, és egészen jó barátok lettünk.

A nyár nem csupán ezzel a csendességgel szolgált. A hónapok alatt a változás a lelkemben magával másféle átalakulást is hozott. Lefogytam, és még jobban megszépültem. Az orrom kissé összement, az ajkaim és megnőttek, a szememmel együtt. A hajamat a nap kiszívta, így kiszőkült, ami kifejezetten jól állt. Tisztának éreztem magam, és újra kaptam levegőt.

Az idő tovább sodort mindent. Egyedül voltam.

Már nem használom azt a szót, hogy Bárcsak.

Már nincs maszkom, se reményem.

Egyedül az életem. 

Read More