Cím: | Gumikacsa |
|
Alcím: | -
|
Korhatár: | R |
Műfaj: | One-shot |
Hangulat: | General |
Szavak száma: | 2149 db |
Fandom: | The Band
|
Szereplők: | Robbie Robertson, Levon Helm, Bob Dylan |
Slash/Nonslash |
NA: | Robbie a városba magnóért megy, de egy lányt is hoz magával. | 1968, Woodstock |
|
Kellemes olvasást! |
A szemedet nem találtam, csak a mosolyodat láttam meg, amíg az előtted lévő vízben lubickoltam. Miattad gumikacsának érzem magam, aki próbál kitörni a köré nőtt habseregből. Ugyan pici vagyok, sárga, és madár, de azért remélem egyszer szárnyra kapva a válladon meghunyhatom.
Valamiért elraboltál azzal, ahogy fejemben álltál. Neked néha elnézném a bűnöket, ha megengeded, hogy egy kis dobozba rakhassam dobogó szívedet. Nem látom a szemedet, és egyszer sem tekintetedet. Félek, hogy sosem találok a hozzád vezető útra, de húzz magadhoz, hogy legalább itt nálam ne légy olyan messze. Ha már idetévedtél, tudnod kell, hogy ez a szív egy mosolyért csak téged szeret.
Kívánok neked minden jót, azt hiszem. Remélem egyszer még a kezedre érkezhetnek pillantásaim, amikben oly sok kábult érzelem társul a véget nem érő félelemhez. Rémületbe estem, révületem festem. Néztél már valaha ilyen fényesen borús képre, amit a lelkem ecsetvonásai színesítenének? Ha lennének. De nélküled nem látok színeket, csak a feketét és némi fehéret.
Mi a neved?
Tudnám, ha akarnám, de az emlékeimbe nem betűkkel véslek.
Egy bús tél közeledtét ünnepeljük, mintha csak az ősz sértődött szeszélyében elhagyott volna minket. Anyátlanul érintjük ajkainkhoz az égből hulló fagyos hópelyheket, mielőtt az rögtön elolvadna. Nincs se tél, se ősz. A kettő között álmodunk, mint a kisgyerekek a karácsonyt megelőző éjjel. Ugyan most nem vár ránk ajándék.
Csak ülök itt hátra dőlve, és várok valamire, hogy visszarántson a valóságba a fantáziám katakombáiból. Várok valakire. Rád, talán?
Az elektronikai üzletben dolgozni unalmas, de cseppet sem megerőltető. A főnök kiültet a kirakatba, hogy az arcommal vonzzam be a vevőket, ennyi gyakorlatilag a munkám. Modellt állok aprópénzért, mikor a hátam mögött bármelyik színes tévé felrobbanhat. Egyedül a beüzemelt lemezjátszókból szóló zene tud egy kicsit jobb kedvre deríteni.
Mikor már órák óta lapozgatom ugyanazt a divatújságot, hirtelen egy fiatal férfi jelenik meg az ajtóban. Kemény kalapja, és göndör, barnás haja van. Te vagy az. Érzem a csontjaimban, egy pillantás alatt rájövök, hogy egész eddig is te voltál.
A kerek, bociszemed, az aranyos bajuszod, és a rettenetesen ódivatú sálad elég volt ahhoz, hogy elálljon a lélegzetem egészen addig, amíg te aranytálcán át nem nyújtod azt. Soha életemben nem láttam még olyan gyönyörűt, mint te. Mintha a megtestesült ártatlanság lépett volna be az ajtón.
Miközben én a saját ámulatommal küzködök beljebb mész, észre sem véve engem. Kissé lecsillapodok, ahogy te az asztalhoz lépve a főnököt keresed.
- Jónapot! – engeded ki a mély, dörmögős hangodat, és én rögtön rájövök, nem vagy amerikai. Már érzem az anyámtól kapott pofont, amit a kanadai férjemért fogok kapni. Ettől nevetnem kell.
Felállok, összeszedem magam, és megáldom a reggeli percet, mikor a piros ruhám mellett döntöttem. Amilyen egyenes léptekkel tudok előre sétálok, azt rebegve:
- Segíthetek? – mosolyodom el, mire te egy huncut vigyorral mérsz végig. Az ábrázatod nem mutat csalódásra mutató jeleket. Egy kicsit büszke lehetek magamra.
- Üdv! – köszöntesz illedelmesen, gyorsan a hátad mögé dugva a kalapod. – Egy profi magnóért jöttem. Meg tudná mutatni a legjobbat? – kérded a mélyen dörgő hangodon, amitől fizikailag kezdek elolvadni.
- Magának bármit – mosolyodom el, és a falak, a tévék, a rádiók, meg a lámpák számára is világossá válik, hogy fel akarlak szedni, reménykedve benne, hogy van humorérzéked.
- Vigyázzon, mert szaván fogom – vágod rá, és sejtéseim beigazolódnak.
- Sajnálom, de a főnöknek éppen intim elfoglaltsága akadt – Mrs. Robinsont dugni a raktárban. – Ezért csak azokról tudok beszélni, amik itt vannak nálunk – indulok el a második polcsor felé. – Itt vannak jobbra, és van egy-két egészen profi darab is. Remélem sikerül választani – hadarom, arra gondolva, hogy engem is nyugodtan kiválaszthatnál.
- Ó, sürgős a dolog, szóval fogom a legnagyobbat, és már jön is velem – magyarázod.
- Hát, akkor a Sharps a nyerő – mutatok előre, mire te csak bólintasz, és már fogod is bármilyen megjegyzés nélkül. Előre megyünk, beütöm a gépbe az árat, majd te fizetsz. – Tudja egyáltalán hogyan kell egy ilyet beüzemelni? – nézek fel rád reményeimben ázva. Hátha.
- Őszintén fogalmam sincs. Túl nagy kérés lenne, ha elrabolnám magammal, hogy összerakja? Sajnos tényleg sürgős a dolog. Elszáll az ihlet, és olyankor nincs mit tenni – hajtod le a fejed, mire elégedetten elmosolyodom. Na ezért jönne az anyám második pofonja.
- Szívesen.
- Ó, egyébként Robbie vagyok! – fogod meg a balkezedben a magnót, és megrázod a kezem. Az érintésed valamiféle érthetetlen élvezettel tölt el.
- Ophelia – felelem, mire te ledermedsz egy pillanatra.
- Nahát, milyen gyönyörű név – jegyzed meg, amivel ismét egy apró vigyort csalsz az arcomra. – Ameddig felöltözik ideállok a furgonnal – lépsz ki, és én sebesen hátra rohanok a mosdóba, ahol tisztán hallani a főnök és Mrs. Robinson lihegését. Gyorsan kisminkelem magam, rendbe teszem a hajam, és a hasamat is mélyre húzom, még ha a kabátban nem is látszik. Készenállok Robbie-ra. Ahogy a nevedre gondolok kuncognom kell, akár egy kislány. Aranyos.
Felhúzom magamra szőrme kabátom, és már rohanok is ki. Az latyakos úton a megolvadt hó ölelésében egy rozsdabarana furgon vár rám. Te. Kinyitod az ajtót előttem, és én beülök. Két gondolatom van. Az első, hogy finom citromfű illat van, a második, hogy az autóban a szoknyám pont felcsúszik annyira, hogy látszódjon a harisnyatartóm.
Elindulunk.
- Köszönöm, hogy segítesz Ophelia, nélküled egy évig is szenvedhetnénk vele – mosolyogsz rám kedvesen. – Egyébként az ember nem gondolná, hogy értesz is hozzájuk, mármint azt hallottam, hogy a King’s Road-i boltban egy modell ül a kirakatban – mondod, mire megforgatom a szemem.
- Igen, mindenki így tudja, de én bolond aláírtam egy négy éves szerződést azzal a szeméttel, még mikor iskolás voltam. Szóval még fél évig nem mehetek máshová – panaszkodok, mire elkapom a tekinteted, ahogy a lábaimat bámulod.
- Pedig lenne egy-két ötletem – suttogod azt gondolva nem hallom.
- Egyébként mi olyan fontos, hogy csak ma lehet felvenni? – érdeklőködök szívélyesen.
- Ja, csak Bob mostanában nagyon szeszélyes – dünnyögöd, de én még véletlenül sem merek Bob Dylanre gondolni. – Viszont az egyik barátom tanult jogi egyetemen, és ha hülyeséget mondok kijavít, de az ilyen szerződések felbonthatók, nem?
- Ha mindkét fél beleegyezik, de az a rohadék nem mondana le a bevételről. Helyette elvárja, hogy rövidszoknyákban, meg kivágott pólóban dolgozzak – rázom a fejem.
- Igazi seggfej lehet, ha? – próbálsz amerikaian beszélni, és én képtelen vagyok visszatartani a nevetésem.
- Igen – kuncogom. Teljesen beléd estem. Vagyok olyan gyenge, és elveszett, hogy most bármit megtegyek neked. Bármit mondasz nevetek, és ahová mész, követlek.
Nem telik sok időbe, már meg is érkezünk. Egy erdős helyre viszel, minek fenyői között egy hatalmas pink ház bujdosik. Olyan igazi jenki épület, mégis az egésznek olyan pince kinézete van.
- Itt is vagyunk – állítod le a furgon motorját, majd hátra nyúlsz a magnóért, mielőtt kinyitod nekem az ajtót. Erőre kap ilyenkor a francia éned, igaz? Besétálunk az épületbe, le a pincébe, ahogy sejtettem, ahol egy kanapén egy szőke szakállas férfi fekszik.
- Én édes egyetlen Robbie hercegem, ugye hoztál nekem fánkot is – motyogja anélkül, hogy felnézne.
- Ophelia, bemutatom, ő Mr. Levon Helm a The Band dobosa. Énekese. Naplopója – hadarod míg hátramész.
- Helló – dadogom félénken, mire ő gyorsan felugrik, és ahogy meglát az arca döbbenté válik.
- Kincsem, nem úgy volt, magnóért mész? – ordítja hátra neked. – Nem mintha bármi baj lenne veled – vigyorodik el kéjesen. – De gondolom Robertson magának akar téged – sóhajtja. – De azért kedves, jogod van tudni, hogy hozzám bármikor fordulhatsz, szívesen eljátszadozom veled – kacsint, és én a vártnál is jobban megilletődök.
- Te barom, Ophelia azért jött velem, hogy összeszerelje az új magnót, amiért Bobby síránkozott – kiabálod előre, és én a hangodat követve hátra sétálok. – Hát, íme – nyögöd, és én hátra tessékelve téged elkezdem összerakni az elektronikát.
- Remélem Sharpsot vettél, vagy Mr. Dylan leharapja a tökünket. Vagy Sara – szól Lee, miközben kirázza a hideg.
- Sara rosszabb – teszed hozzá, és nekem rá kell jönnöm, hogy éppen Bob Dylan magnóját szerelem össze, akiről senki nem tud semmit. Ezek a srácok mégis róla beszélnek. Amerikában csak egy Bob Dylan van, és The Band sem terem minden fán.
Mikor végzek kisétálok, és Levon már nagyban üti a dobokat, valami zavaros dallamot dúdolva. Te pedig, te ott ülsz mellette, és a gitároddal angyaltáncot jártok, mintha csak e hangszer te magad lennél. Összeolvadsz vele, míg nekem nincs más vágyam, mint titeket nézni.
- Hé! – szólal meg hátulról egy ismerős hang, amitől megáll bennem a vér. – Megvan, amit kértem? – lépdel le a lépcsőkön maga Bob Dylan.
- Meg – énekli válaszul Lee, és előlép a dada király. A haja rövid, és szakálla van. Teljesen megváltozott, szinte rá sem lehet ismerni. Egyszerűen meg sem bírok mozdulni a jelenlétében. Közeledve meglát, és furcsállva néz át rajtam.
- Mióta hozunk le nőket? – kérdi Dylan gúnyosan.
- Sajna Robbie-é – morcog Lee, mire te bugyután jelentkezel.
- Miss Ophelia a magnót szerelte össze – mondod vidáman, és Bob hirtelen megfordul rám meredve. – Gyönyörű, nem?
- Az – fogalmaz Bob tömören, és odalép hozzám. Hirtelen megérinti a nyakam. Érzi, ahogy lüktet bennem a vér. – Kisasszony, sajnálhatja, hogy megnősültem – suttogja a fülembe érzékien, majd elhajolva folytatja. – Szép harisnya.
- Na, ez nem ér. Direkt nem szóltam hozzá, mert Robertsoné, Dylan, tedd vissza a farkad a gatyádba! – emelte fel a hangját Lee, mire te nevetni kezdesz.
- Pofa be Levon, szegény lány hamarabb dugna egy dán lóval, mint veled – vág vissza Bob, és már én is elvigyorodok.
- Na de uraim, a hölgy csak egy szívességért jött ide köreinbe. Nem kell senkivel lefeküdnie, ha csak nem akar – szólalsz meg rám nézve, és én végre újra mozdulni tudok. – Nem igaz?
- Mind megsértődnétek, ha azt mondom a vörösökre bukok? – nyögöm végre ki remegve, és mind nevetni kezdtek.
- Tetszik a lány – vigyorog Bob, majd felém fordul – Ophelia, hivatalosan is meghívlak a mai jamre. Remélem velünk tartassz! – hadarja, és én vidáman bólintok.
A délután folyamán leültettek a kanapéra, míg mindenféle zenével töltitek meg a pink házacskát, aminek minden rezzenését felveszi a Sharps magnó. Hiába próbálnám tagadni, a nekem szóló koncert minden percét élvezem. Egyszer sem gondolok a főnökre, vagy bármi másra. Lenyűgöz Bob Dylan közvetlensége, akinek a feleségével is megismerkedem pár röpke percig. Sara kedves, és gyönyörű asszony, aki jól tudja, hogy férje hogyan adta tudtomra tetszését.
Persze mindezek ellenére nekem te jársz csak a fejemben. Ahogy feleségül kéred a gitárodat minden szelíd pengetés után. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, ugyanis senki sem próbál Bobon kívül elcsábítani. Egy délután alatt beléd szerettem. Már az első pillanatban.
Mikor Bob elfárad, mindenki visszakíséri a családhoz, kivéve engem Robbie-t és Levont. Lee a kanapén az ölemben fekszik, míg te a gitárodat tisztogatod. Nem beszélünk. Simogatom a szorgos dobos haját, míg téged bámullak.
- Remélem tetszett – töröd meg a csendet hirtelen.
- Itt lennék még, ha nem? Oké, nincsen kocsim, szóval valószínűleg igen – hallgatok el, és te kinevetsz.
- Egyébként szólj, ha menni akarsz – teszed hozzá, de én megrázom a fejem.
- Nem. Jó nekem itt. Egy kicsit grouppie-nak és sztárnak is érzem magam. Mondjuk így belegondolva nem áll olyan messze egymástól a kettő. Szóval lehetsz a szeretőm – vigyorgok, és te megint csak nevetni kezdesz.
- Megtisztelsz – köhögöd, majd lassan lerakod a gitárt. – Ha befejezted a kutyázást, talán csinálhatnánk valamit – mormolod, amit Lee sem hagy szó nélkül.
- Édes anyád a kutya. Amúgyis befoghatnátok, mert így nehezebb azt képzelni, hogy Elia ezt egy másik testrészemmel csinálja – dörmögi, és én kacagok. – Ha tudnád, hogy ez nem vicc.
- Na jó, gyere! – ragadod meg a kezem, és húzol fel.
- Lécci ne a dobszerkón dugjatok. Köszike – teszi hozzá, majd befordul a kanapén.
Te szó nélkül megszorítod a derekam, és felhúzol a lépcsőn. Még csak időm sincsen megkérdezni, hogy hová viszel. Kilépünk az ajtón, és a levegőre érve látom, hogy esik a hó. Gyorsan átfutunk az udvaron, majd bebújunk a furgonba. Úgy, ahogy jöttünk. Nekem ismét kilátszik mindenem, míg belengi a levegőt az édes citromfű illata.
- Bocsi, de ilyenkor képtelen vagyok egy épületben maradni Levonal – suttogod kissé bűnbánóan.
- Amúgyis levegőzni akartam – mosolyodok el, mire te is. Persze mindketten tudjuk, hogy ennek mi lesz a vége. Nem bájcsevej. – Viszont kicsit fázom – hiányolom a kabátomat.
- Óh, ne haragudj. Máris beindítom a motort – hadarod, és hirtelen meleg levegő tölt fel minket. Ahogy előre emeled a kezed, megint a lábamra téved tekinteted. Ezt látva nem tudok ellenállni a kísértésnek, és lassan felhúzom a szoknyám alját. Te mohón habzsolod látványt, majd erőltetett visszafogottsággal nézel fel rám.
- Nem kell ezt csinálnod – suttogod, mire kacéran elmosolyodom.
- Robbie Robertson, bárkivel lehetsz úriember. Velem nem kell – mondom vigyorogva, és te egy mély levegő után hirtelen hátra döntöd az anyósülést. Kissé megijedek, de másra se vágyom, mint az érintésedre. Átmászol elém, és lomhán fölém hajolsz. Nem mondasz semmit, csak egy szempillantás alatt lehúzod rólam a ruhám.
- Oh – pirulok bele, és te elmosolyodsz.
- Szavadon foglak – súgod, mire én rögtön gombolni kezdem az inged. Egyszerűen nem tudok tovább várni. Most azonnal akarlak. Minden apró porcikádat. – Nyugi kislány – csitítasz. Ledobod magadról az inget, majd közeledni kezdesz felém. A testem újra lélegzik ahogy a tiéd melegségét érzem. A kezed a tarkómra teszed, és közelebb húzva a fejem szelíden megcsókolsz. Újjászületek a karodban. Mintha egész eddig halott lettem volna, de most újra vér folyik az ereimben.
A bőrömet lángok borítják, és minden vágyam csakis benned lakozik.
