The Kinks * One-shot * RPS * Day Davies * Incest * UST * Hurt/Comfort * PG * Zene
Sziasztok! Igen, ha valaki figyelte a híreket Rayt mostantól Sir-nek kell szólítanunk, ugyanis az angol királynő lovaggá ütötte. Ennek a tiszteletére íródott ez a szívszorító testvérszerelmi történet. Elég tiszta érzelmek vannak benne, és szépen le is leplezik a nem rég kiderült pánikbetegségemet. Többet nem is fűznék hozzá.
Kellemes olvasást!
A virágok kibimbóztak, mintha csak a tavasz hamis hívogatására édes mosollyal akaróztak volna meghalni. Ugyan tél volt, az idő olyan melegen izzott, akár egy nyári estén szokott. A szél fals orgonadallamokat hordozott magával, amivel el akarta csábítani az arra tévedő ártatlan lelkeket. A nap szemüvegét félredobva énekelt hazugságokat, és a hold sírva könyörgött a megkaparinthatatlan csend oltalmáért. Hiába jött ezzel a nappal a paradoxoneső, a fekete és fehér harca, az égen a madarak boldogan repültek, míg a tavak jégtakarója alatt a halak köszöntötték volna a tavaszt. Mégis ki fogja elmondani a virágoknak, a rigóknak, és a rügyeknek, hogy ez nem az új évszak dala? Hazugság az egész, szóról szóra.
Azt mondják: Szeresd! Azt mondják: Védd meg! Azt mondják: El ne hagyd! De arról egy szót sem ejt a sátán kölyke sem mi lesz velem nélküle. Ki vagyok én, ha elvesztem. Ha csak egy lépéssel távolabb veszik a sötétben? Ha egy könnycsepp hullik le puha, vöröslő orcáján. Ki vagyok én?
- Hol van már? – kérdeztem saját öntudatomtól, akár egy övültő kobold a hegységek mély zugai között, méregtől eltelve. Meg tudtam volna folytani a drága kisöcsémet. Hányszor mondtam már el neki, hogy hétfőnként ne késsen el? A hét összes többi napján öltözhet akár órákig, de neki mindig ezen a napon kell.
Délután volt, és a fagyos levegő már beférkőzött a kocsiba is, ahogy a nap egyre kisebb mosolyát mutatta az égen. A rejtőzködés bajnoka elbújni készült, akárcsak az én kitartásom is odaveszett. Már nem tudtam ülni az autó szűk ülésén, várva Dave-re, hogy végre felöltözzön az edzése után. Mert neki sportolnia kell. Ő annyira tökéletes.
Miután az órára nézve felfogtam, hogy fél órája rostokolok egyhelyben vacogva, betelt a cérna és elszakadt a pohár. A kormányra csaptam idegesen, abban reménykedve, talán az elvezeti a bennem felgyülemlett haragot. Az autó meg sem mordult. Még annyit sem mondott ,,Baszd meg Davies az anyád seggét csapkodd!” Megérdemeltem volna. Kiszálltam, majd belerúgtam a hallgatag kocsi oldalába a bal első kereke mellett. Egy mély horpadás éktelenkedett ott, és minden ilyen alkalommal egyre mélyebb lett. Akárcsak azok a sebek bennem.
Elindultam befelé a csarnokba, ahogy szoktam. Át a kapun, fel a lépcsőn az öltöző felé. Ha nem lettem volna éppen haragos, még azt is észrevettem volna, hogy pár éve ugyanitt futballoztam én is. Egy évtized alatt a csarnok semmit sem változott. Ugyanaz a lekopott, feslett hely, akárcsak gyerekkoromban.
Mikor a hátsó zuhanyzóhoz vezető folyosóhoz értem, hirtelen két ismerős arc jelent meg előttem. A régi osztálytársaim voltak azok, akik ennyi év után sehová sem jutottak ebből a csarnokból. Felfoghatatlan számomra, hogyan képesek ugyanazt tenni minden nap, minden percében. Mintha egy olyan úton haladnának, ami önmagában ér véget, majd kezdődik újra, és újra. Egy végtelen kóborlás a koromsötét semmiben, akár az űr kapujában bóklászva. Az elfeledett fiatalságukat dobták máglyára minden hajnali csengőszóra, ami a valóságba ébresztette őket.
- Hé haver, ez Ray – vágta oldalba Jack a másikat. Ő volt a magasabb, kissé nyurga alkatú, míg Miles inkább tömzsi.
- Az nem lehet, a mi Davies cimboránk már rég rocksztár, he? – gúnyolódott a törpe. Mindketten nevetni kezdtek, míg én erősen próbáltam kordában tartani fékezhetetlen szánalmamat, amit irántuk éreztem. Ostoba képükkel vigyorogtak, majd a kezet ráztunk. – Ó, bocs haver! Úgy néz ki az a kis buzi összevérezett – sajnálkozott Miles a foltos tenyerére nézve.
- Hallod – szorította meg Jack hirtelen a vállam, mire én alig bírtam türtőztetni undorom. Penetráns izzadtságszag lengte be. – Az előbb jól megadtuk a kis szarosnak, ami jár – regélte, de kibírhatatlan volt a közelsége. Diszkréten toltam el magamtól helyeselve, csakhogy végre ott hagyhassam őket.
- Király – jegyeztem meg a szívemből fakadó szarkazmussal, amit az ő agyuk képtelen lesz valaha is felfogni.
- Ugye? Hé, Davies! – kiáltott utánam a kis törpe. – Nem jössz rúgni a bőrt egy kicsit? A régi idők emlékére – harsogta visszataszítóan.
- Majd legközelebb – intettem feléjük, majd el is tűntem hályogos szemük elől a forduló menedékében. Csak arra gondoltam, hogy ezek ketten semmit sem változtak. Még csak nem is emlékeztem mit mondtak, annyira lefoglalt az irántuk táplált gyűlöletem. Hiszen mind vakok vagyunk. Valami elveszi minden látásunkat.
Céltalanul sétáltam tovább, megmenkülve a két régi ismerős elborzasztó közönyösségétől. Már alig volt bennem harag, inkább csak a mozgási vágy. Minél hamarabb indulni akartam, el innen. A hely egy pillanat alatt új színt kapott, magát a kellemetlen múltét.
Mintha Miles és Jack nem is emlékezne arra, hányszor is lopták el a cipőmet, vagy dobták a ruháimat a vécécsészébe. Számukra a fájdalom érezhetetlen, mint minden. Azt sem tudják mit beszélnek.
Próbáltam nyugtatni magam, és mély levegőket venni. Nem hagyhattam, hogy egy újabb roham törjön rám. Nem adok erőt egy olyan dolog kezébe, amit saját magam ellen teremtettem.
Hamarosan már a keresett ajtó előtt álltam, ahová olyan sokszor törtem be idegesen, mert Dave elbeszélgetett a csapattársaival. Elég goromba tudok lenni néha, ha ideges vagyok.
Most erőt vettem magamon, és illedelmesen bekopogtam. Az öklöm a faajtóhoz koccantottam, de nem érkezett válasz. Kezdtem azzal hitegetni magam, hogy az öcsém egész egyszerűen itt hagyott szó nélkül.
Beléptem lassan, de a hófehér csempe elszíneződött zöld árnyalatai között alig láttam valamit az elnyűtt padok között. Egy eldobott zokni, egy koszos mez és két törött bója, ennyi volt a kis öltöző tartalma. Ahogy a tekintetem ide-oda cikázott a dohos falak között, egyszerre egy halván vércsíkot pillantottam meg, aminek íve a tusolóba vezetett. – Hiába volt előttem minden tény, még csak gondolni sem mertem arra, ami várt rám. Felkészületlenül léptem be. Ha eddig nem láttam a saját konokságomtól, vagy gőgömtől, most a szemem kénytelen volt kitisztulni. – Apró léptekkel közeledtem a küszöbön, mire egy vörös, ázott fásli feküdt előttem a földön. A padlót vékony, rózsaszín vízréteg fedte. A csempekövek között felgyülemlett a vér kirívó bársonyvörös színe, míg a pocsolyán egy kettészakadt póló úszott, rajta a névvel. DAVIES. – Még végzős koromban kaptam. – Alig volt bátorságom belépni, hiszen már tisztában voltam vele mit fogok látni.
A tusoló aljában Dave feküdt összegörnyedve, csukott szemmel. A testét mindenhol zúzódások borították, míg a térdein nyílt sebek tátongtak, akár a tavaszi rózsák a kertbeli lugason. Csurom vizesen hevert, látszólag élettelenül, a saját vérében henteregve.
Az arca volt a legrosszabb. Szeme körül felduzzadt húsa bordó és lila színeket öltött, míg a felhasadt ajkaiból kibuggyanó vörösség végig folyt a nyakán, egészen a behorpadt bordáiig.
Azt hittem csupán egy rémálomban vagyok, ahol az öcsém fel akar hergelni, de egyben szeretetért könyörögni is. Ez a látvány örökre belém égett. Viszont egy dologban biztos voltam. Az én egyetlen idegesítő, öntelt kisöcsém sosem fog meghalni.
Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam hozzá, de remegő kezeimmel egyszerűen alig mertem megérinteni. Akkor az álom valósággá válik.
- Dave! – kiáltottam, majd minden bátorságomat összeszedve megpaskoltam az arcát. Jéghideg volt. – DAVE! – ismételtem hangosabban, mire egyszerre összehúzta szemét.
- Ray? – nyüszítette, majd köhögni kezdett.
- Csak óvatosan – csúsztattam kezem a vállára, amíg be nem fejezte. – Most azonnal beviszlek a kórházba – szóltam határozottan, nehogy elveszítsem a figyelmét. Persze ő csak pislogott, és szuszogva hátradőlt. – Dave! Nézz rám! – emeletem meg a hangom.
- Jól vagyok, jól vagyok – motyogta, de éreztem rajta a gyengeséget. Minden fájdalma egyszerre kínzott engem is.
- Nézz a szemembe öcskös! – szorítottam meg a vállát. – Gyerünk!
- Minden oké Raymond – dülöngélt jobbra-balra. Pontmint amikor először részeg volt. Akkor is ugyanígy a kezemben cipeltem hazáig.
*
Úgy döntöttem, hogy ameddig Dave itthon fekszik, harcolva a tüdőgyulladással, a törött bordáival és a sok zúzódással, én is a családiházban maradok. Valakinek ápolnia kell őt is. Még szinte csak gyerek. Úgy feküdt az ágyában, nyakig húzott takaróval, akár egy nyolcéves. Hogy felejthettem el eddig szeretni?
A szobájában nem volt se tévé, se rádió. A betegségében rendszerint halálra unta magát, ezért engem zaklatott minden bugyuta kérésével. Végül feladtam az állandó rohangálást, és én is a kisszobába költöztem.
A széken olvastam, míg ő borogatása alatt melegedett, szájában a lázmérővel.
- Na, hogy állunk? – meredtem rá érdeklődően, és ő összehúzta szemét, ahogy a lázmérő a sebes ajkához ért.
- 38,3. Annyi, mint az előbb – köhintett, mire lassan felegyenesedtem.
- Akkor jöhet a tabletta – mormoltam a gyógyszerért nyúlva.
- Neked nem kellene? – bámult gúnyosan a befáslizott öklömre.
- Az a két szemét megérdemelte, amit kapott. Én csak szívességet tettem vele, hogy valami színt vittem az életükbe – magyaráztam az éjjeliszekrényére rakva a vizet, és az apró pirulát.
- Vagyis pirost – köhintett vigyorogva Dave, mire grimaszolni kezdtem. Lenyelte a tablettát, majd lassan visszabújt az ágyába. – Ilyenek a Davies fiúk. Vért fakasztanak. Egyik így, másik úgy – szavalta, és kénytelen voltam elmosolyodni.
- Inkább ne beszélj – feleltem szívéjesen, mire egyszerre kinyújtotta két kezét tágan. – Egy ölelést akarsz? – borzoltam a szemöldököm. Bólintott, és én lomhán fölé hajoltam, majd átkaroltam. Izzott a forróságtól.
- Köszönöm Ray – súgta a fülembe, és én mindennél jobban szerettem. Azt éreztem, én vagyok az egyetlen ember, aki megvédheti. Az egyetlen, aki magához bilincselheti. Csak magamnak akarom az én édes kisöcsémet. Nem tudtam elengedni magamtól. – Szeretlek – tekeredtek rám erőtlen kezei. A szívemet bársonyos érzés ölelte át. Hirtelen egy apró puszit nyomott a fülemre. – Azt akarom, hogy az én bátyám velem legyen – folytatta gyenge hangján, és én jobban megszorítottam. – Aludj velem Ray! – nyöszörgött, és én szelíden mellé bújtam. Szembe fordult velem, míg mást sem csinált csak mosolygott. Még így, megsebzett madárkaként is ő a legszebb dolog, amit valaha láttam.
Már oly sokszor eldöntetett, hogy ő a legfontosabb számomra az egész kerek világon, de most ez mégis más volt. Tudtam, az ő agya is pontosan ezen jár. Még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz ezelőtt.
- Szeretlek öcskös – mondtam halkan, és az arca még jobban elvörösödött. Valószínűleg eszénél sem volt, de a pulóveremet megszorítva magához húzott, egészen amíg a homlokunk szorosan összeért. Lehunyta szemét, aztán már nem is mozdult meg.
