aesthetic cutthroat 1/2

aesthetic cutthroat

The Band * RPF * Modern AU * Levon Helm Single * Fluff * PG * Zene

Sziasztok! Ma egy kis különlegességgel érkeztem elétek, mégpedig egy Levon Helm ficcel, ami fogalmam sincs honnan jött, vagy miért, de jött. Sikeresen túl hosszúra sikerült, ezért ketté kellett vennem, de azért remélem így is tetszeni fog nektek.

Kellemes olvasás!

Sosem hitt a varázslatokban, vagy akár a szép szavakban, amik esetleg mézbe mártották volna finom, erőtlen testét. Az álmok elrepültek előle, még gyerekkorában, akár a pillangók. Egyet sem tudott megfogni, hiszen elkésett. Elmúlt.

Nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy valaki különlegessé váljon. A világ kemény, és sosem felejt. Nem lehet tudni, az egész a szembe van ágyazódva.

Valószínűleg a kétségbeesés vezet oda, ahonnan már nincs visszaút. Kevesen jutnak a vég kapujáig, de akik mégis, egy pillanatra a világ másik felén érezhetik magukat. Ahol nem tud már senki ártani nekik. Ez a megváltás. Annak a legkönnyebb, akinek nincs mit veszítenie.

Freya Walsh egy közülük.

Csendes, nem igazán szeret beszélni. Ő az a fajta lány, aki legtöbb esetben észrevehetetlen. Talán direkt is csinálja, és nem akar részese lenni ennek a világnak. Nem tudja róla senki mi jár a fejében, vagy egyáltalán ki is ő. A legtöbben kerülik.

Csak ül a híd szélén egy lenge szoknyában, vállára engedve bronzbarna hajzuhatagját. Vár valakire? Nem. Csak szereti nézni a kis patak csobogását.

Hirtelen feláll, és vékony lábait egymás elé téve elindul. Életében először megnézi hol ér véget ez a patakocska, aminek még a nevét sem tudja.

A selymes víz csobogása énekként zeng. A fű zöld színe békét ad a szemnek, míg a távolba nyúló víz útja kifürkészhetetlen rejtélyként vezeti Freya lépteit. A köré nőtt fák árnyéka eltakarja a tavaszi napot. A falutól távolodva egyre hidegebbé válik a levegő, ami körül öleli a lány apró testét. Hallgat.

Régen reménykedve hagyta el az otthonát, és várt valakire. Arról álmodozott, hogy az úton egyszer szembe jön vele valaki, aki éppen olyan magányosan kutatja inkább a mező fűszálait, a csillogó víztakaró fényeit, és a fák félénk lakóit, mintsem a világ ügyes-bajos dolgaival törődjen. De nem jön, nem jött senki. Se most, se máskor. Ezen a földön csak ő sétál el.

Mostanában nem hisz a varázslatokban. Az óra csak egy irányba tud forogni.

 Ahogy követi a patakocska keskeny vonalát a derékig érő fűben, egyszer csak megbotlik. Hátra nézve egy szégyenlős indát pillant meg, ami a jelek szerint egy pillanat alatt képes volt leszakítani róla a szandálját. Az apró bőrsaru olyan könnyedén esik darabokra Freya kezében, mintha csak erre vágyna. A lány kezébe fogja a használhatatlan szandált, majd a szoknyája övéhez rögzíti.

Ezután mezítláb sétál tovább a selyempuha füvön, akár egy nimfa. Úgy is érzi magát, mintha ő maga is ehhez az erdőhöz tartozna. Legszívesebben nem is tenne mást, csak járná az erdőket, pusztákat, mezőket.  

Most azonban hirtelen a természetben elveszett arcára egy pirosan fénylő mosoly ül ki, mikor megpillant a patak végében egy tavat.

Nem túl nagy, de nem is olyan apró. A fák lombjába rejtőzve fekszik a földbe mélyedve, míg tükrén lassan siklik át a szelíd szél, és a madarak a körülötte lévő fűzfák sárguló ágairól szürcsölik fekete vízét. A tetején néhány kósza falevél úszik, amik a partjánál a nedves homokon gyülekeznek.

Freya vidáman fut a hozzá legközelebbeső égerfa lenyúló ágához, amire ledobja vékonyka, pöttyös ruháját, majd bugyiját. Miután megigazította minden ruháját, ő maga fedetlen testét átkarolja. Magába szív némi friss levegőt, ami belülről, hűsen simítja át tüdejét.

Óvatos léptekkel közeledik a sejtelmesen sötét vízhez, amibe először csak lábujját dugja. A tó jóval melegebb, mint gondolta. Megtáltosodva hátrál, majd nekifutásból beleugrik. A víz alá bukva végtagjait selymes érzés járja át. Kiegyenesedik, majd apró teste magától a felszínre emelkedik. A vízen fekve, ahogy körülötte minden elcsendesedik szinte hallja a szívdobogását. A tavaszi nap sugarai átvágják magukat a lombkorona falevelei között, majd elérik Freya látszólag élettelen, fehér testét. Ettől valamiért nevetnie kell.

Az erdő halk, akár a víz, ameddig meg nem zavarják. A lány meg sem moccan. Az apró tavacska boldogan befogadta magába.

A levegő azonban egyszerre egy ismeretlen, gépies dolog közeledtét jelzi. A hatalmas csattogás egy gázmotor zaja; méghozzá cross motoré.  

Freya ijedten húzza gyorsan össze magát, majd bújik az egyik fűzfa vízbelógó gyökere mögé. A kezei ösztönösen is remegni kezdenek.

Az ismeretlen a fának támasztja motorját, majd csizmáját meg sisakját mellé dobja, aztán megtorpan. Megpillantja az égerfán pihenő ruhákat. Melléjük lép, aztán körbe néz.

 - Öhm, tudom, hogy itt vagy – szólal meg mély, tenor hangján kissé határozatlanul. – Figyelj, ígérem nem fogok leskelődni, de neked is jobb, ha kijössz, mielőtt én is bemegyek – folytatja a tenyerébe csapva, amiről le is veszi a vastag kesztyűjét. – Nem harapok – nevet.

Freya lehunyja szemét, és mit sem törődve félelmeivel előbújik rejtekéből. Az ismeretlen tekintete rögtön összetalálkozik a nimfa gyönyörű, ártatlan arcával.

 - Fordulj el, kérlek – mondja félénken, mire a motoros mosolyogva engedelmeskedik. Hátulról nem tűnik túl magasnak, de a véznaságát még a dzsekije sem tudja eltakarni. Az egyetlen feltűnő dolog rajta az a tejfölszőke haja, amihez égkék szem társul.

 - Levon vagyok – mutatkozik be eltakarva szemeit, míg a lány kicsavarja nedves haját. Felnéz, majd közömbösen így válaszol:

 - Freya.

 - Walsh? – kérdez a fiú vissza.

 - Igen – húzza össze szemét a lány gyanakodva.

 - Már hallottam párszor a neved. Te is az Evergreen gimibe jársz, nem? – teszi hozzá Levon, mialatt a lány belebújik ruhájába. – Harmadikba.

 - Igen – nyögi a lány érzéketlenül, és megböki a motoros vállát, jelezve megfordulhat. Levon lomhán felé fordul, majd elvigyorodik, ahogyan azt szokta. – Évfolyamtársak vagyunk? Még nem láttalak sokszor.

 - Magántanuló vagyok – biccent a motor felé. – Mindig az úton – grimaszol.

 - Király – bólint a lány. – Örültem – lép odébb. Levonnak először nem is egyértelmű, hogy Freya éppen otthagyja.

 - Elmész? – néz utána.

 - Nem úgy néz ki, mintha maradnék – feleli a lány, és a távolból már csak halkan hallja Lee tenornevetését.

*

Az Evergreen Gimnázium semmivel sem emelkedik ki a többi közül, ezért is választotta a Helm házaspár fiúknak. Félévente csak egy hetet kell bejárnia, hogy letegye vizsgáit, amiknek megoldásait öt dollárért lehet megvásárolni a könyvtárban diákmunkázó srácoktól tantárgyanként. Levonnak nem esik nehezére átmennie a vizsgákon, ellentétben Freyával.

A lány egyszerűen képtelen bármire is összpontosítani, ezért szinte állandóan a bukás szélén áll. Érdekes módon, visszahúzódó természete miatt ezt senki sem olvassa fejére.

Az iskolában nem igazán beszél senkivel. Csak beül az órára, a szünetben megeszi a reggel vásárolt reggelijét, megírja a dolgozatokat, aztán hazamegy. Mást sem vár jobban, minthogy az örök körforgás véget érjen. A hétfői nap mégis egészen más.

A harmadik óra utáni nagyszünetben ül a padjánál, és a csokis gofriját majszolja, míg másik kezében egy kopott könyvtárikönyvet szorongat.  Az arcáról semmiféle izgalmat nem lehet leolvasni, ezért Levon kétségek nélkül szólítja meg.

 - Szia Freya! – köszön mosolyogva, mire gyanakodva néz fel a könyv mögül.

 - Helló! – súgja, majd megpróbál újra a sorok közé bújni.

 - Mit olvasol? – kezdi vizslatni a motoros a barna borítót, amin egy szőke hajtincs, egy kulcs, és egy pillangó szerepel, fölötte a felirattal: „The Collector”

Freya tudva, hogy Levon úgysem fog szó nélkül elmenni, felé mutatja a könyvet.

 - Egy lepkegyűjtőről szól, aki elrabol egy lányt – veti oda hanyagul. – Ha szeretnéd elolvashatod, én már az előző szünetben végeztem vele – hadarja, miközben körbe nézve észreveszi, az egész osztály rájuk bámul. Talán most hallják Freya hangját először az évben. – Nagyon jó.

 - Hm – hümmög a fiú kézbe fogva a kötetet. – Ha azt mondod jó, teszek egy próbát – mosolyodik el Levon, mire a lány arca kissé kivirul. Hogy leplezze megilletődöttségét gyorsan a gofriba harap.

 - Ó, neked van kajád? – csillan fel a motoros szeme. – Mire a büfébe értem minden rendes cucc elfogyott – konyulnak le ajkai, mire a lány sóhajt egyet, felé nyújtva a zacskót. – Nem kell, ám – nevet Lee a karját emelve.

 - Már jól laktam – nyomja a fiú kezébe, aki szinte azonnal ráharap, majd elégedetten nyüszít fel.

 - Istenem, már évek óta nem ettem gofrit. Köszönöm szépen! – vigyorodik el. Olyan vidámnak tűnik most, hogy a lány valóban meg tudja nézni. A szeme csillog, és a kerek orra a világ legszebb szaglószerve, amit valaha látott. Természetesen szép. Akár egy tölgyfa is lehetne az északi sziklás hegyek egy dombján. – Mi az? – legyez Freya arca előtt Levon.

 - Csak elvetted minden szórakozásom – motyogja a lány kissé mogorván, de Lee valamiért mégis nevetni kezd.

 - Nincs telefonod?

 - Otthon tartom. Eddig nem igazán volt rá szükségem – válaszolja Freya semmitmondóan, de Lee mielőtt felelni tudna, a vállán egy srác kezét találja.

 - Hé Lavon, nem jössz már? – harsog. – Mást sem vártam egész nap, mint ezt. Siess! – kezdi az ajtó felé húzni, ahol két másik fiú vár rá. Valószínűleg végzősök.

 - Csipkedd magad Helm! – siettetik, de Lee előtte még gyorsan a lány asztalára csapja iphone-ját.

 - Írd bele a számod! – kacsint a motoros, majd enged a többiek erőltetésének, és kiindul.

 - Honnan van neked kajád?

 - Ajándék.

 - Ugye adsz egy falatot?

 - Ne is álmodozz – hallatszik a folyosóról a hangjuk, mire Freya elmosolyodik, először az iskola falai között. A többiek tekintete ismét csak rá szegeződik, de őt cseppet sem izgatja.

Előre nyúl a mobilért, ami kifejezetten nehéz, a rajta lévő hátlap miatt, ami egy hófehér márványlap mintáját ábrázolja. Nehezen tudja elképzelni, hogy ezt valóban Levon választotta volna. A telefon háttere viszont már az ő ízléséről árulkodik. Fotó a motorjáról, amit feltehetőleg minden másnál jobban szeret.

A telefon nem is tartalmaz mást, mint bugyuta játékokat egytől egyig. Főleg motorosokat, de van köztük zongorás, minyonos, cukorkás és vécépapíros is. Nem túl meglepő.  

Freya mást sem csinál a szünet további részében, mint ezekkel a Levonra emlékeztető idióta játékokkal szórakozik.

*

A kőhídból sugárzott a nap melegsége, így Freyát átjárta a tavasz kedves ölelése, amit mégsem tudott most ugyanúgy élvezni, mint máskor. A lábát a patak felé lógatva, a táskájával a hátán szorította Levon telefonját, nézegetve a kontakt oldalt. Nem szerepelt benne túl sok név. Anya, Apa, Mama, Papa, Robbie, Rick, Garth, Rich, Ronnie. Nagybácsik, barátok, osztálytársak, semmivel sem több. Egy lány sem. Talán félnie kellene tőle, és hibás számot adnia neki. Egy hét múlva Levon úgyis tovább áll. Vagy éppen ezért adhatná meg a saját telefonszámát?

Nincs túl sok veszíteni valója, ezért bepötyögi a számsort, aztán a nevét. Freya Walsh. Nem kimondottan illik a többi keresztnév közé, és másik Freya ismerőse sincsen, de később talán lehet.

Zsebre rakja az iphone-t, és lóbálni kezdi a lábait. Ideje lenne haza indulnia, talán még meg tud nézni egy részt a kedvenc tévésorozatából. Hiába határozza el magát, a teste nem mozdul.

Zúgást hall az útról. Talán pont az apja jött haza? Hátrapillant, de csak egy apró robogót lát elsuhanni maga mögött, ami szinte azonnal lelassít. Levon ül rajta, és közeledik most a lányhoz.

 - Most indultam a tóhoz – nyögdécsel, míg a lábával a híd oldaláig hajtja magát és a türkiz vespát. – Mit csinálsz itt? – mondja letámasztva a kis robogót a hídnak.

 - Itt lakom nem messze – feleli a lány halkan. – Hol a cross motorod?

 - Azt csak az erdőben használom – vágja rá Levon miközben szorosan Freya mellé ül. Ő oda nyújtja a telefont neki. – Köszönöm – mormolja a kontaktokat böngészve. – Áh, király. Őszintén nem gondoltam volna, hogy megadod a számod.

 - Én sem – leheli a lány csodálkozva, mire Lee nevetni kezd. – Minek kell egyáltalán?

 - Gondoltam dumálhatnánk.

 - Velem nem szokott senki dumálni – rázza a fejét Freya.

 - Hát, éppen ezért. Velem sem szoktak túl sokan beszélni egyébként. Mármint azt hiszik milyen elfoglalt vagyok, pedig sokat vagyok itthon, csak nem akarom elmondani nekik. Érted – dől hátra. – Valahogy olyan mások. De te nem.

 - Ezt abból szűrted le, hogy tegnap a tóban fürödtem? – néz rá a lány értetlenül.

 - Azt tedd hozzá, hogy meztelenül – ül kacér vigyor Levon arcára. Erre Freya is elvigyorodik.

 - Nem gondoltam, hogy bárkivel is összefutok. Arra még út sem vezet. Teljesen el van dugva az emberek elől. Tetszik az a hely. Neked talán nem? – hadarja vidáman, és Lee újra megpillantja a nimfát, akit a tóban látott.

 - Elmenjünk? – kérdezi Levon határozottan.

Freya elpirul. Még sosem járt az erdőben bárki mással. Vagy egyáltalán beszélt valakivel az apján kívül hosszasan. A legutóbbi eszmecseréje a tizedikes történelem felelése volt. Nem mintha ne lenne mondanivalója.

Levon hozzá hasonlóan magányos lélek, aki másban nem is látja a partnert, mint a motorjában. Folyton az erdős, sáros utakat rója, míg a valóéletben a megjátszott boldogság mögé bújik. Bár, az ő személyisége jóval vidámabb. A lány kedveli.

 - Elmehetünk – feleli, és Lee szemei csillogni kezdenek.

 - Ültél már robogón? – néz a vespára a motoros.

 - Nem.

 - Szerintem tetszeni fog – vigyorodik el Levon ismét, majd megindul a robogó felé. Feltámasztja, majd egy bukósisakot húz elő a hátsó tárolóból. – Jobb, ha ezt felveszed. Nem akarom, hogy bármi bajod essen.

Freya lassan mellé sétál. Kissé szégyenlősen néz rá az apró motorra. Levon hirtelen előre nyúl, és a gallérjánál fogva közelebb húzza magához. A lány puffadt, sértődött arcot vág, ahogy a kerek bukósisak a fejére kerül. Ezt látva a fiú képtelen visszafogni nevetését. Ráül a robogóra, majd a háta mögötti részre paskol. A lány óvatosan ül fel.

 - Nem baj, ha? – nyújtja előre kezét, mire Levon megfogja, és a mellkasára igazítja. Szorosan. Freya érzi Lee minden izmát.

 - Kapaszkodj! – súgja hátra fordulva a fiú, majd elmosolyodik, megpillantva a lányt a sisakban. – Neked áll a legjobban az egész világon – jegyzi meg halkan. Türtőztetnie kell magát, nehogy megcsókolja.

Levon beindítja a motort, ami hangosan zúgni kezd. Freya keze szorosabban a fiú köré fonódik, mikor elindulnak. A lány először ki sem tudja nyitni a szemét, míg ijedten Lee-hez bújik. Aztán az arcát egyszercsak egy apró szellő éri. Freya szelíden kidugja fejét oldalra, és átnéz Levon válla fölött. Az út kavicsai elsuhannak mellettük, és a szél most már teljes valójában simogatja mindkettőjük arcát.

A lány bátortalanul nyújtja ki jobb kezét, ami lebegni kezd a levegőben. Hullámokat rajzol vele, mintha karja egy madár szárnya lenne. Valamiért egy idegen érzés fogja el, ami hasonlít a szabadságra. Elmosolyodik.

Levon a visszapillantótükörből látja az örömöt a nimfa arcán, így elégedetten gyorsít kicsit, amire a lány kacagni kezd. Nagyon régóta nem volt ilyen boldog.

Freya magába szívja a friss, üde levegőt, majd lassan újra átöleli Lee-t. Talán így akarja megköszönni.

Mire a lány észbe kap, a robogó már le is tért a főútról, és egy poros, kitaposott ösvényen halad az erdő fái alatt. A csodálatos környezetet egyedül a robogó zaj zavarja meg. Az is hamar elhallgat, ahogy a tó mellé érnek. Semmi sem változott tegnap óta.

Levon leállítja a motort, majd lesegíti a lányt róla.

 - Na, hogy tetszett? – néz rá kérdően, mire a nimfája kivirul.

 - Rettenetesen. Talán jobban, mint kellene. Azt hiszem mostantól el kell kezdenem gyűjteni egy ilyenre. Már értem, hogy miért szereted ennyire. Azt hiszem kicsit jobban megismertelek – harsog vidáman, míg kibújik a bukósisakból, hátizsákját a földre dobva. – Ah, imádtam – nyögi örömtelin, míg a fiú a vespára rakja a sisakot.

 - Örülök, hogy megmutathattam – feleli mosolyogva, ahogy a tó felé indulnak. – Tudtam. Az lett volna a fura, ha nem élvezed.

Freya mosolyog, majd leül az egyik vízbe érő fűzfagyökérre, majd Levon mellé. Hátra dobják cipőiket, és lábukat a vízbe lógatják. Utána a fiú a lánra néz, és kacagni kezd.

 - A sisak – kuncog. – Megnyomta a homlokod – vigyorog a lány arcán lévő vörös csíkra bámulva.

 - Az az izé nem szeret engem – vágja rá nevetve Freya, míg próbálja eldörzsölni a kis mélyedést.

 - Nem vészes – nyugtatja Lee a nimfát a lábát lóbálva. – Kérdezhetek valamit? – komolyodik el a tenorhangja. Freya csak bólint. – Érezted már azt, hogy valakit mindennél közelebb akarsz tudni magadhoz? – Indulnak el ujjai a lány kezéhez. Az érintése puha és meleg.

 - Talán.  

Read More

Dylan on the tits DIY

Elérkezett az új év, és így úgy döntöttem, hogy éppen ideje bővítenem a zenés pólógyűjteményemet. Áttekintve a szekrényemet rá kellett jönnöm, hogy igencsak szegényes a kínálat a Bob Dylan pólóim között. Magyarul egy sincs. Ezt azért még én sem tűrhetem. Még én, a világ második legnagyobb dylan-szerelmese - az első bob maga nyilván - sem élhetek a pofija nélkül a testemen. Ennek tudatában elküldtem a kedves egyetlen pénztárcámat, hogy ugyan vegyen nekem új textilfestéket, mert a beatles-cipő kimerítette a készletem. Miután hozzájutottam a megfelelő fiús szabású pólónak, megfizethetetlen 360 Ft-ért, már csak a tervezés következett. Őszintén nem volt nagy kihívás, mert már régóta szemezgettem egy grafikával, amit még tumblr-n fedeztem fel nemrég.

Azért ez sem tökéletes, és ebben a színösszeállításban nem is szívesen viselném, ezért változtattam rajta néhány apróságot. A színeket kicsit pasztelesebbé szerettem volna festeni, és a DYLAN felirat sem igazán nyerte el a tetszésemet. - Ennyiből senkinek nem esik le ki Bobcy, mert aki megérdemli a társaságom, az a név nélkül is vágja kit hordok a cickóimon. hehe. Ennél sznobabb nem is lehetnék. - Meg ezek a hajában fityegő valamik is furcsák. Most valamiért egy letisztult pólóhoz volt kedvem. 

Hát, el is kezdtem a szokásos menetet.

Először is lerajzoltam egy sima lapra a mintát, amilyen pontosan csak tudtam.

Ezután körömvágó ollóval kivágtam a haját, amit ilyenkor rettenetesen gyűlölök. 

Végül a pólóra másoltam a sablont ceruzával, mert a grafitot a mosógép könnyedén eltünteti. 

Utána kezdődhetett a színkeverés, majd a festegetés, amihez ismét ecset helyett fogpiszkálót használtam, mert fő a részletesség. A színek végül kifejezetten jól jöttek ki egymás mellé, tehát nem igazán van okom panaszra. 

És íme a végeredmény. Egy modern stílusú, letisztult dylan-póló, amit a fanok úgyis fel fognak ismerni, a nyomik meg úgysem. Alig pár órába telt, és kb. 500 Ft-ba. Ezért éri meg magunknak megcsinálni, mert mint tudjuk a többi pénzünk úgyis elmegy a kicseszett drága önéletrajzi könyvekre, ugye RIBI ROBERTSON?

Minden esetre köszönöm, ha velem tartottatok, hamarosan újabb bejegyzéssel érkezem. A kommentekben szívesen olvasok véleményeket. Ti felvennétek ezt a pólót? 

Read More

Szökőév - Nyolc

Szökőév - Nyolc

Mystery Train - Talány vonat

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Sziasztok! Mivel már régen raktam ki új részt, ezért íme, ma a nyolcadik. A dolgok alakulnak, így-úgy, a kommentekben írjátok meg hogy tetszett. Itt a sztorioldal, ha eddig elszalasztottátok volna az előző részeket.

Kellemes olvasást!

Minden percről percre változott meg, ahogyan azt előre sejteni lehetett. A fiúk pár perc alatt kipakoltak a szobáikból, mialatt Robbie-t ébresztgették, aki Kit ágyán szundikált. A lány már rég készen állt, mire végre elindultak. Elsétáltak mind az öten, majd a vonatállomásra érve Richard egy lopott paradicsomot dobott a gondoki fülkébe, mielőtt felszálltak volna a vonatra.

Szörnyen mutatnak együtt. Jobban hasonlítanak öt déli parasztgyerekre, mint kanadaira. A ruháik mind szakadtak, csomagjuk alig van. Egyedül Robbie féltett gitártokja tűnik ki közülük, ami nyomban más képet szül róluk. Persze a napszemüvege is rajta van, Lee koromfekete dzsekijével együtt, de Kit még mellette is vonzóbbnak tűnik. A farmerkabátja, a kopott bakancsa, és az az elnyűtt fekete kalap még mindig sokkal palástosabb, ha ő viseli őket. Az egyre hosszabb tejfölszőke haja már majdnem az orrát csiklandozza, így a zafírkék szempárt alig látatja. Egyedül a folytonosan csillogó gyémántos mosolya tör utat mindenkihez.

A mozdonyt kívülről kék zománcos anyag fedi, míg a felirat fehér festékkel tűnik ki a kerekded ablakok mellől. A középső kocsira szállnak, mert a legendák szerint az a legbiztonságosabb. Ez a vonat a legtisztább dolog, amire az utóbbi pár hétben ráültek. Nem kimondottan új, de vénségesnek sem mondható. A benti fülkék viszont egytől egyig tömve vannak. Ha nem is teljesen, de az összesben ülnek legalább ketten. Az üléseket kemény, hasított bőr fedi, míg a vékony papírfalakra zöldes tapétát ragasztottak valamikor régen. Végül a kocsi hátuljában találnak egy fülkét, amiben csak egy idős asszony ül a kutyájával. A megjelenése, a ruhája, a tartása, sőt a hosszúszőrű Yorkshire terriere is csak arról árulkodik, hogy brit a hölgy. Ez Kitben akaratlanul is szimpátiát szül.

Beülnek a fülkébe, és a nő szívélyesen bólint feléjük, mintha csak legjobb barátait fogadná. A srácok persze csak nevetgélve ütötték vállon Kitet.

 - Kitie, nem mondtad, hogy a nagyanyád is jön – csipkelődik Levon, mire a lány csak rázza a fejét.

 - Fogd be – vigyorodik el, majd az egyik fogasra akasztja a féltve őrzött kalapját. A vonat lassan elindul, majd megkezdődik a fülsiketítő hang, ami még nyolc órán keresztül fog szólni. Az idős hölgy elővesz egy újságot, és magasan az arca elé húzza. Akármennyire is udvarias, az ilyen suhancokat még ő sem tűrheti.

Nem telik tíz percbe sem, de a fiúk Rick kivételével álomba merülnek. Ő azonban mást sem csinál, mint az asszony mellől bámul Kitre, míg próbál megfeledkezni a nyakába dőlt Lee horkolásáról. Kitty nem igazán tudja, hogy mit is tegyen. A tegnapi óta semmi sem igazán egyértelmű.

 - Nyugi – mosolyodik el szelíden Rick, fürkészve a zavarodott kisherceg tekintetét. – Nem harapok.

 - Hát, ebben nem lennék olyan biztos – kuncog Kitty lágyan, mire a nő felkapja pillantását.

 - Fiatalúr, csak nem? Hát maga is brit? – csapja ölébe a hatalmas újságot. – Nem téveszthet meg kedvesem, az ilyenhez jó fülem van – mutat előre, és Kit derűsen felel.

 - Manchester. És maga? – kérdi kedvesen, mintha csak Ricky-t utánozná.

 - Yorkshire – emeli meg vihogva a kutyust. – Én és Mr. Poppie egy helyről származunk – harsog, majd az ebet Rick elé teszi. – Vigyázzon vele fiam, a neve nem mókából született – figyelmezteti a fiút, aki ügyet sem vetve rá simogatni kezdi a kutyát. A beszélgetésből túl sokat amúgy sem értene.

 - Még nem voltam ott – vág közbe a lány.

 - Ó, hát nem olyan, mint Manchester kedveském, nem olyan. Remélem nem sértem meg, de az a város züllött egy hely – rikácsol, de senkit sem tud felkelteni vele.  

 - Nem véletlen, hogy egyikünk sincs ott – feleli Kit, mire a hölgy nagyot nevet.

 - Ne is mondja, éppen most olvastam, hogy egy kislány eltűnt onnan – veszi ismét maga elé a papírköteget. – Itt is van – koncentrál, majd az orrára tolja kerek szemüvegét. – Február 13.-án egy középosztálybeli házból, ismeretlen okok miatt, egy újabb leány tűnt el. Rablásnak, vagy behatolásnak jelét a rendőrök nem találták, az említett lakásból csupán pár használati tárgy hiányzik. A rendőrök folyamatosan az eltűnt Margo A. után nyomoznak. Hihetetlen, ami ebben a világban zajlik – rázza fejét, és Kit teljesen lesápad. Sosem gondolta volna, hogy hallja még valaha ezt a nevet. – Mi az, csak nem ismerte?

 - Nem – nyögi szorongva. – Ugye megbocsát? – áll fel lassan helyéről.

 - Persze.

Kit borzongva lép ki a kabinból, maga mögött Ricky-vel. Azonnal a közeli ablakhoz lép, majd amint az kinyílik, ő rögvest viszontlátja a tegnapi ebédjét. Öklendezésében szinte ki is esne a vonatból, ha Rick nem szorítaná a dzsekijét. Szerencsére ezúttal nem hányja össze ismét a ruháját, ahogy azt legutóbb tette.

 - Minden rendben? – öleli át a hátát Rick aggodalmasan. – Nem mondtad, hogy nem bírod a vonatokat.

 - Eddig nem is tudhattam – köhög elgyengülve. – De a kihajolás-os része nem rossz – szipogja visszabújva. – Csak kellett egy kis friss levegő – köhécsel, majd a kezét maga elé emelve a mosdóhoz közelít. – Egy perc.

 - Biztos nem akarod, hogy… - nyúl utána a fiú, de Kit inkább ellép. Befut a remegő vécébe, aminek törött műanyag ülőkéje vizelettől ázott, és a vékonyvasfalakat vastag koszréteg porítja. Tűrhetetlen bűz árad minden irányból, amin az ablak hiánya sem segít. A gusztustalan látványtól Kittynek rögtön hánynia kell. A kibírhatatlan öklendezés mégis sokkal kellemesebb, mint bent ülni azzal a névvel egy fülkében. Kit soha többé nem akarja hallani, vagy látni.

Gyorsan lehúzza a gyomorsavat, majd a papírtörlővel alaposan letörli az arcát. Ahogy a kopott, szürke tükörbe néz, és látja Kitty Moont, megnyugszik. Elhalványul benne Margo kísértő emléke, akár egy üres zacskó, odébb száll. Viszont egyre tisztul a kép szeme előtt: a dolgok egyszerűen nem mehetnek így tovább. Kitty Moon istenített személye hiába bátor, hősies, és félelmet nem ismerő, képtelen ennyire kihasználni másokat. A bűntudat, ami egyre nagyobbá dagad benne, elviselhetetlen. Nem tud még egyszer bármelyikük szemébe nézni.

Levon ugyan mindennél jobban szereti a halk, békés vonatutak zúgó zaját, és az abban eltöltött határtalan álmokat, most mégsem alszik oly édesen, tudva, hogy Kit majdnem kiesett a vonatból. Ugyan őt is beborítja az aggodalom, Ricky-t próbálja nyugtatni, már amennyire lehet. Eközben Manuel és Robbie húzza a lóbőrt.

Mikor a lány sápadtan, üres tekintettel lép a fülkébe, Rick rögtön felugrik.

 - Kit, jól vagy? – hajtja fel Kitty kifejezéstelen arcát. Ő némán odébb fordul, ezt motyogva:

 - Hoznál egy kis vizet? – Ricky ugrik, és már nyomát se látni.

Lee mintha mi sem történt volna, hanyagságot játszva néz ki az ablakon. Meg sem moccan.

 - Mindjárt Baltimore jön, kisherceg – nyögi semmitmondóan, mire az idős hölgy felriad.

 - Hát máris itt lennénk? Milyen rohanó világ ez? – kapkodja össze elszórt dolgait. – El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Maguk meddig mennek?

 - Clevelandig – feleli Levon egykedvűen, mialatt a vonat egyre közelebb ér az állomáshoz. A hölgy sebtében magához fogja kézitáskáját, és bőröndjét, amit látva Lee rögtön feláll. – Ugye segíthetek? – A nő visszafogottan bólint, és a fiú felemeli a hatalmas bőröndöt. A pályaudvar falai körbe kerítik a mozdonyt, és a szerelvény komótosan megáll. Lassan kitotyognak a kocsi ajtajáig, majd Levon amint leteszi a csomagot, utána hölgyet is lesegíti. Ő kecsesen lép a földre, aztán finoman megrázza segéde kezét.

 - Köszönöm szépen fiam! – mosolyodik el, és Lee is viszonozza. – Szép utat! 

 - Hát, azt nem venném biztosra – jegyzi meg gúnyosan, és az asszony elneveti magát. A visító hang ugyan kínozza a fiú fülét, a szemét mégis jobban meglepi az éppen elfutó Kit látványa.

A lány a táskájával a hátán, kalap nélkül rohan egyenesen a másik irányba, miközben a vonat lekúszó ablakából Rick feje emelkedik ki.

 - Hol van Kit? – kiált kifelé, mire Lee kapkodni kezdi lábát a lány után.

 - Cleveland-ben találkozunk! – ordítja a háta mögé, majd teljes erejéből loholni kezd. Alig látja a lányt, olyan fürge még így, sápadtan is.

Már-már fulladozva követi egészen a pályaudvar melletti térig, ahol Kit egy fa tövében roskad össze. Lee gyorsabb tempót vesz fel, és ahogy kishercege mellé ér, lihegve maga felé fordítja a szökevényt. Sír. Levon legnagyobb meglepetésére a lány szeme vörösen izzik, és arcát könnyek mossák.

 - Kit – súgja elgyengülve, ahogy gyengéden elengedi Kitty-t, akit eddig legszívesebben megpofozott volna.

 - Sajnálom – dadogja zokogva.

Lee idegesen feláll, majd ingerülten a fába rúg, mire Kit összehúzza magát.

 - A kurva életbe. Ezt mégis miért csináltad? – harsogja a fejét fogva. – Most lekéstük a retkes vonatot. Mégis hogyan jutunk el Clevelandig? Hol alszunk? – tépi a haját eltelve a dühtől. – Ah, te isten barma.

 - Mi-miért jöttél utánam? – dadogja a lány, ahogy a fa törzsébe karolva felhúzza magát.

 - Ennyire ostoba vagy? Mégis mihez kezdtél volna? Nem nézel úgy ki, mint akinek van pénze a visszaútra, vagy hotelszobára. Mihez kezdhetne egy ilyen kölyök egymagában egy idegen városban? – tárja szét kezeit Lee. Hazudik. Az igazi indoka jóval önzőbb.

A vonat nem állhat meg, és nem is teszi. Már csak hárman ülnek a kabinban, bár az egész kocsi kezd lassacskán kiürülni. Az emberek eltűntek, ahogy az út északabbra vezetett. Az órák elillantak, akár a tájak. Az egyetlen éber kanadai otthonosabbnak érezhette a környezetet, ha éppen erre figyelt volna. Az agyát lekötötte az aggodalom. Másra sem tudott gondolni, csak Levonra meg Kitre, ahogy az utcán fagyoskodnak.

Beletelt jó pár sínváltóba, mire Robbie felébredt.

 - Hol van Lee meg Kit? – dörzsöli a szemét ábrándozva.

 - Holnap jönnek utánunk – feleli Rick kifejezéstelen tekintettel, mintha szellem szállta volna meg. – Baltimore-ban maradtak.

 - Miről beszélsz? – hökken meg Robertson. A fejébe máris beeszi magát a féltékenység. Kénytelen nevetni. – Levonnal?

 - Kit egyszer csak rosszul lett, aztán hányt is, meg minden. Mikor megállt a vonat leszállt. A táskájával együtt. Lee meg futott utána. Azt hiszem elég nagy bajban vagyunk. Lee nélkül nem jelenhetünk meg Ronnie előtt. Lenyakaz minket. Kit meg… – gyengül el Rick, majd arcát a tenyerébe temeti. – Basszus.

Robbie nem tud mit mondani. Jól tudja, hogy Kitty megijedt, és el akart szökni. Nélküle. Ettől a mellkasa mélyen görcsölni kezd. Elárulták? Robertson nem az a fajta, aki magában keresi először a hibát.

A kétségek háborús fegyverként sülnek el Kit szívében, mintha a csalódottság elmarná előle a létezésének lényegét. Azt sem tudja hol van, miközben egy baltimore-i fa tövében roskadozik. Képtelen felfogni a pillanatképeket, amik percenként a szeme előtt elcsattannak. A levegő punnyadt, és a lány meggyötört gyomra émelygéssel tölti el. Elsápadt ábrázata Levont is elborzasztja, de jelenleg nem tehet semmit. A kilátástalanság elemésztette.

 - Most mégis mihez kezdjünk? – súgja Lee. – Holnap jön csak a következő vonat, és nálam egy fitying sincs. Ráadásul Ronnie megöli a srácokat, amiért nélkülem mentek el.

 - Akkor miért jöttél utánam? – néz fel hirtelen üveges tekintettel a lány. Erre Levon elmosolyodik.

 - Hát te veszélyesen ostoba vagy. Nem bírom felfogni, hogy miért nem vagy képes megbízni bárkiben is. Ha azt mondom gyere velünk, akkor gyere. Nincs mitől félned. Felfoghatnád végre, kik a barátaid – komolyodik el, és közelebb lép Kit kókadó testéhez. – Tudom, furán hangzik, de én azt akarom, hogy a közelemben legyél. Nem tudom miért. De ez valami, amit megérez az ember. Ha tudnád, hogy mennyi mindent hagytunk Kanadában, csak Clevelandért. Neked meg az öledbe esett. Szóval szedd össze magad!

Kitty arca még jobban elhomályosodik, és a bűntudat már-már lyukat vág a mellkasán. Ő nem képes ennyire kihasználni senkit. Nem tud ilyen őszinte embereknek a szemébe hazudni. Egyedül talán nem ártana senkinek.

 - Te ezt nem érted – motyogja Kit halkan. – Én átverlek titeket. Miért akarsz egy hazugot magad mellé? 

 - Egy hazughoz legjobban egy másik hazug illik – vágja rá Levon. – Kölcsönösön hasznot húzunk a másikból, ebben mi olyan rossz? Na gyerünk, állj fel! – nyújtja le karját, és Kit belé csimpaszkodva erőtlenül felegyenesedik.

 - Sajnálom – mondja megszeppenve, ahogy a szédülés kezdi lassan elhagyni. – Sajnálom, hogy miattam lekésted a vonatot.

 - Inkább jöjjön késve kettő, mint pontosan egy, nem? – feleli Levon nevetve. – Ez a csajokkal is így van. Nélküled nem tudok becsajozni, te meg nem tudnál eljönni Cleveland-be. Azt hiszem kvittek vagyunk.

Kit hallgat. Talán valóban lebecsülte a srácokat. Ők nem kisfiúk, akik megsértődnek egy apró hazugságon. Különben is, ameddig nem derül ki, nem is létezik. Miért ne lehetne egy ideig ő Jake Christopher? Hiszen ezt akarja. Ő szeretne lenni a fiatal, szívdöglesztő, titokzatos srác a többiek között, aki minden lányt elcsábít. Az elejétől fogva csak erre vágyott, és most még biztosabb a döntésében. Többé nem fog elfutni. Soha. Minek is tenné, ha olyanra támaszkodhat, mint Levon?

Read More

Fakó paradoxoneső

Fakó paradoxoneső

The Kinks * One-shot * RPS * Day Davies * Incest * UST * Hurt/Comfort * PG * Zene

Sziasztok! Igen, ha valaki figyelte a híreket Rayt mostantól Sir-nek kell szólítanunk, ugyanis az angol királynő lovaggá ütötte. Ennek a tiszteletére íródott ez a szívszorító testvérszerelmi történet. Elég tiszta érzelmek vannak benne, és szépen le is leplezik a nem rég kiderült pánikbetegségemet. Többet nem is fűznék hozzá.

Kellemes olvasást!

A virágok kibimbóztak, mintha csak a tavasz hamis hívogatására édes mosollyal akaróztak volna meghalni. Ugyan tél volt, az idő olyan melegen izzott, akár egy nyári estén szokott. A szél fals orgonadallamokat hordozott magával, amivel el akarta csábítani az arra tévedő ártatlan lelkeket. A nap szemüvegét félredobva énekelt hazugságokat, és a hold sírva könyörgött a megkaparinthatatlan csend oltalmáért. Hiába jött ezzel a nappal a paradoxoneső, a fekete és fehér harca, az égen a madarak boldogan repültek, míg a tavak jégtakarója alatt a halak köszöntötték volna a tavaszt. Mégis ki fogja elmondani a virágoknak, a rigóknak, és a rügyeknek, hogy ez nem az új évszak dala? Hazugság az egész, szóról szóra.

Azt mondják: Szeresd! Azt mondják: Védd meg! Azt mondják: El ne hagyd! De arról egy szót sem ejt a sátán kölyke sem mi lesz velem nélküle. Ki vagyok én, ha elvesztem. Ha csak egy lépéssel távolabb veszik a sötétben? Ha egy könnycsepp hullik le puha, vöröslő orcáján. Ki vagyok én?

 - Hol van már? – kérdeztem saját öntudatomtól, akár egy övültő kobold a hegységek mély zugai között, méregtől eltelve. Meg tudtam volna folytani a drága kisöcsémet. Hányszor mondtam már el neki, hogy hétfőnként ne késsen el? A hét összes többi napján öltözhet akár órákig, de neki mindig ezen a napon kell.

Délután volt, és a fagyos levegő már beférkőzött a kocsiba is, ahogy a nap egyre kisebb mosolyát mutatta az égen. A rejtőzködés bajnoka elbújni készült, akárcsak az én kitartásom is odaveszett. Már nem tudtam ülni az autó szűk ülésén, várva Dave-re, hogy végre felöltözzön az edzése után. Mert neki sportolnia kell. Ő annyira tökéletes.

Miután az órára nézve felfogtam, hogy fél órája rostokolok egyhelyben vacogva, betelt a cérna és elszakadt a pohár. A kormányra csaptam idegesen, abban reménykedve, talán az elvezeti a bennem felgyülemlett haragot. Az autó meg sem mordult. Még annyit sem mondott ,,Baszd meg Davies az anyád seggét csapkodd!” Megérdemeltem volna. Kiszálltam, majd belerúgtam a hallgatag kocsi oldalába a bal első kereke mellett. Egy mély horpadás éktelenkedett ott, és minden ilyen alkalommal egyre mélyebb lett. Akárcsak azok a sebek bennem.

Elindultam befelé a csarnokba, ahogy szoktam. Át a kapun, fel a lépcsőn az öltöző felé. Ha nem lettem volna éppen haragos, még azt is észrevettem volna, hogy pár éve ugyanitt futballoztam én is. Egy évtized alatt a csarnok semmit sem változott. Ugyanaz a lekopott, feslett hely, akárcsak gyerekkoromban.

Mikor a hátsó zuhanyzóhoz vezető folyosóhoz értem, hirtelen két ismerős arc jelent meg előttem. A régi osztálytársaim voltak azok, akik ennyi év után sehová sem jutottak ebből a csarnokból. Felfoghatatlan számomra, hogyan képesek ugyanazt tenni minden nap, minden percében. Mintha egy olyan úton haladnának, ami önmagában ér véget, majd kezdődik újra, és újra. Egy végtelen kóborlás a koromsötét semmiben, akár az űr kapujában bóklászva. Az elfeledett fiatalságukat dobták máglyára minden hajnali csengőszóra, ami a valóságba ébresztette őket.

 - Hé haver, ez Ray – vágta oldalba Jack a másikat. Ő volt a magasabb, kissé nyurga alkatú, míg Miles inkább tömzsi.

 - Az nem lehet, a mi Davies cimboránk már rég rocksztár, he? – gúnyolódott a törpe. Mindketten nevetni kezdtek, míg én erősen próbáltam kordában tartani fékezhetetlen szánalmamat, amit irántuk éreztem. Ostoba képükkel vigyorogtak, majd a kezet ráztunk. – Ó, bocs haver! Úgy néz ki az a kis buzi összevérezett – sajnálkozott Miles a foltos tenyerére nézve.

 - Hallod – szorította meg Jack hirtelen a vállam, mire én alig bírtam türtőztetni undorom. Penetráns izzadtságszag lengte be.  – Az előbb jól megadtuk a kis szarosnak, ami jár – regélte, de kibírhatatlan volt a közelsége. Diszkréten toltam el magamtól helyeselve, csakhogy végre ott hagyhassam őket.

 - Király – jegyeztem meg a szívemből fakadó szarkazmussal, amit az ő agyuk képtelen lesz valaha is felfogni.

 - Ugye? Hé, Davies! – kiáltott utánam a kis törpe. – Nem jössz rúgni a bőrt egy kicsit? A régi idők emlékére – harsogta visszataszítóan.

 - Majd legközelebb – intettem feléjük, majd el is tűntem hályogos szemük elől a forduló menedékében. Csak arra gondoltam, hogy ezek ketten semmit sem változtak. Még csak nem is emlékeztem mit mondtak, annyira lefoglalt az irántuk táplált gyűlöletem. Hiszen mind vakok vagyunk. Valami elveszi minden látásunkat.

Céltalanul sétáltam tovább, megmenkülve a két régi ismerős elborzasztó közönyösségétől. Már alig volt bennem harag, inkább csak a mozgási vágy. Minél hamarabb indulni akartam, el innen. A hely egy pillanat alatt új színt kapott, magát a kellemetlen múltét.

Mintha Miles és Jack nem is emlékezne arra, hányszor is lopták el a cipőmet, vagy dobták a ruháimat a vécécsészébe. Számukra a fájdalom érezhetetlen, mint minden. Azt sem tudják mit beszélnek.

Próbáltam nyugtatni magam, és mély levegőket venni. Nem hagyhattam, hogy egy újabb roham törjön rám. Nem adok erőt egy olyan dolog kezébe, amit saját magam ellen teremtettem.

Hamarosan már a keresett ajtó előtt álltam, ahová olyan sokszor törtem be idegesen, mert Dave elbeszélgetett a csapattársaival. Elég goromba tudok lenni néha, ha ideges vagyok.

Most erőt vettem magamon, és illedelmesen bekopogtam. Az öklöm a faajtóhoz koccantottam, de nem érkezett válasz. Kezdtem azzal hitegetni magam, hogy az öcsém egész egyszerűen itt hagyott szó nélkül.

Beléptem lassan, de a hófehér csempe elszíneződött zöld árnyalatai között alig láttam valamit az elnyűtt padok között. Egy eldobott zokni, egy koszos mez és két törött bója, ennyi volt a kis öltöző tartalma. Ahogy a tekintetem ide-oda cikázott a dohos falak között, egyszerre egy halván vércsíkot pillantottam meg, aminek íve a tusolóba vezetett. – Hiába volt előttem minden tény, még csak gondolni sem mertem arra, ami várt rám. Felkészületlenül léptem be. Ha eddig nem láttam a saját konokságomtól, vagy gőgömtől, most a szemem kénytelen volt kitisztulni. – Apró léptekkel közeledtem a küszöbön, mire egy vörös, ázott fásli feküdt előttem a földön. A padlót vékony, rózsaszín vízréteg fedte. A csempekövek között felgyülemlett a vér kirívó bársonyvörös színe, míg a pocsolyán egy kettészakadt póló úszott, rajta a névvel. DAVIES. – Még végzős koromban kaptam. – Alig volt bátorságom belépni, hiszen már tisztában voltam vele mit fogok látni.

A tusoló aljában Dave feküdt összegörnyedve, csukott szemmel. A testét mindenhol zúzódások borították, míg a térdein nyílt sebek tátongtak, akár a tavaszi rózsák a kertbeli lugason. Csurom vizesen hevert, látszólag élettelenül, a saját vérében henteregve.

Az arca volt a legrosszabb. Szeme körül felduzzadt húsa bordó és lila színeket öltött, míg a felhasadt ajkaiból kibuggyanó vörösség végig folyt a nyakán, egészen a behorpadt bordáiig.

Azt hittem csupán egy rémálomban vagyok, ahol az öcsém fel akar hergelni, de egyben szeretetért könyörögni is. Ez a látvány örökre belém égett. Viszont egy dologban biztos voltam. Az én egyetlen idegesítő, öntelt kisöcsém sosem fog meghalni.

Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam hozzá, de remegő kezeimmel egyszerűen alig mertem megérinteni. Akkor az álom valósággá válik.

 - Dave! – kiáltottam, majd minden bátorságomat összeszedve megpaskoltam az arcát. Jéghideg volt. – DAVE! – ismételtem hangosabban, mire egyszerre összehúzta szemét.

 - Ray? – nyüszítette, majd köhögni kezdett.

 - Csak óvatosan – csúsztattam kezem a vállára, amíg be nem fejezte. – Most azonnal beviszlek a kórházba – szóltam határozottan, nehogy elveszítsem a figyelmét. Persze ő csak pislogott, és szuszogva hátradőlt. – Dave! Nézz rám! – emeletem meg a hangom.

 - Jól vagyok, jól vagyok – motyogta, de éreztem rajta a gyengeséget. Minden fájdalma egyszerre kínzott engem is.

 - Nézz a szemembe öcskös! – szorítottam meg a vállát. – Gyerünk!

 - Minden oké Raymond – dülöngélt jobbra-balra. Pontmint amikor először részeg volt. Akkor is ugyanígy a kezemben cipeltem hazáig.

*

Úgy döntöttem, hogy ameddig Dave itthon fekszik, harcolva a tüdőgyulladással, a törött bordáival és a sok zúzódással, én is a családiházban maradok. Valakinek ápolnia kell őt is. Még szinte csak gyerek. Úgy feküdt az ágyában, nyakig húzott takaróval, akár egy nyolcéves. Hogy felejthettem el eddig szeretni?

A szobájában nem volt se tévé, se rádió. A betegségében rendszerint halálra unta magát, ezért engem zaklatott minden bugyuta kérésével. Végül feladtam az állandó rohangálást, és én is a kisszobába költöztem.

A széken olvastam, míg ő borogatása alatt melegedett, szájában a lázmérővel.

 - Na, hogy állunk? – meredtem rá érdeklődően, és ő összehúzta szemét, ahogy a lázmérő a sebes ajkához ért.

 - 38,3. Annyi, mint az előbb – köhintett, mire lassan felegyenesedtem.

 - Akkor jöhet a tabletta – mormoltam a gyógyszerért nyúlva.

 - Neked nem kellene? – bámult gúnyosan a befáslizott öklömre.

 - Az a két szemét megérdemelte, amit kapott. Én csak szívességet tettem vele, hogy valami színt vittem az életükbe – magyaráztam az éjjeliszekrényére rakva a vizet, és az apró pirulát.

 - Vagyis pirost – köhintett vigyorogva Dave, mire grimaszolni kezdtem. Lenyelte a tablettát, majd lassan visszabújt az ágyába. – Ilyenek a Davies fiúk. Vért fakasztanak. Egyik így, másik úgy – szavalta, és kénytelen voltam elmosolyodni.

 - Inkább ne beszélj – feleltem szívéjesen, mire egyszerre kinyújtotta két kezét tágan. – Egy ölelést akarsz? – borzoltam a szemöldököm. Bólintott, és én lomhán fölé hajoltam, majd átkaroltam. Izzott a forróságtól.

 - Köszönöm Ray – súgta a fülembe, és én mindennél jobban szerettem. Azt éreztem, én vagyok az egyetlen ember, aki megvédheti. Az egyetlen, aki magához bilincselheti. Csak magamnak akarom az én édes kisöcsémet. Nem tudtam elengedni magamtól. – Szeretlek – tekeredtek rám erőtlen kezei. A szívemet bársonyos érzés ölelte át. Hirtelen egy apró puszit nyomott a fülemre. – Azt akarom, hogy az én bátyám velem legyen – folytatta gyenge hangján, és én jobban megszorítottam. – Aludj velem Ray! – nyöszörgött, és én szelíden mellé bújtam. Szembe fordult velem, míg mást sem csinált csak mosolygott. Még így, megsebzett madárkaként is ő a legszebb dolog, amit valaha láttam.

Már oly sokszor eldöntetett, hogy ő a legfontosabb számomra az egész kerek világon, de most ez mégis más volt. Tudtam, az ő agya is pontosan ezen jár. Még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz ezelőtt.

 - Szeretlek öcskös – mondtam halkan, és az arca még jobban elvörösödött. Valószínűleg eszénél sem volt, de a pulóveremet megszorítva magához húzott, egészen amíg a homlokunk szorosan összeért. Lehunyta szemét, aztán már nem is mozdult meg.

Read More

Timber on the beach

Timber on the beach - Hasított fa a strandon

The Band * RPS * One-shot * short AU * Whump * Ironic * Suspensive  * PG-13 * Zene

A nyár egyik leghűvösebb napján egy kórház sürgősségijére álarcos idegenek egy zihált, zavarodott elméjű lányt hoznak. Lili Levon az, akit kivételes trauma ért. Az orvosa Dr. Robertson lesz.

Sziasztok! Az év első bejegyzése egy Band au, ahol Levon a lány, és Robbie az orvos, de igazából egy shortieról van szó. A The Good Doctor című filmen alapul. Azért remélem örömötöket lelitek benne. 

Kellemes olvasást!

Nem igazán tudom, hogy a legtöbb ember miként viszonyul a kórházakhoz. Az mégis biztos, hogy akadnak olyanok, akik undorodnak tőle, okkal. A steril környezet, hullaszag és hófehér falak elnyomják az élet legapróbb jeleit is. Elveszik a kedvet. Az orvosok folyamatosan orrukat a plafon felé szegezve futkároznak, őrizve kecses lépteiket, míg a nővérek fejet hajtva végzik a piszkos munkát. A betegek vagy éppen haldokolnak, vagy köszönet nélkül távoznak. Nem túl meghitt hely valójában.

 - Doktorúr!

 - Üdv!

 - Remélem nem ázott el.

 - Azt hiszem a két épület között napról napra nő a távolság.

 - Figyelj, ha nem nyugszol le, a dolognak nem lehet jó vége.

 - Nem érdekel. Fel tudja ezt fogni? Nem érdekel. Csak engedjen el! Hagyjon végre békén! Meg kell ölnöm. Leülöm én az árát, de meg kell halnia.

 - Na jó itt a vége. Most szépen elalszol.

Nem lát semmit. Nem érez semmit. Most először, annyi idő után, a világ lecsillapodik. Elnyugszik. Lehunyja szemét, és a csillagok fénye alatt a bánatnak vége szakad.

 - Jöjjön, nem rég nyugtatózták be. Képtelen volt elhallgatni – rázza a fejét értetlenül a nővér.

 - Ezért kellett az ágyhoz szíjazni? – szól a fiatal doktor.

 - Érthetetlen. Úgy fél órája hozhatták be, de át kell vinni a pszichiátriára. Itt nem maradhat – nyújtja át a papírokat, amikbe az orvos rögtön belemélyed. – Csak néhány felületi sérülése van, de a fül-orr-gégész még nem nézett rá.

 - Ki hozta be? Talán iskolából, vagy honnan jött?

 - Az őrök, Dogville-ből. A táskájában csak személyi igazolványt találtak, diákigazolványt nem. Tizennyolc éves, a neve Lili Levon. A nőgyógyász hamarosan érkezik, hogy megvizsgálja. Lehet prostituált is.

 - Vérkép?

 - Szeretne egyet Dr. Robertson?

 - Mindenképpen. Ki kell deríteni, hogy esetleg bedrogozták-e – lép közelebb. – A ruhái?

 - Az összes szét van szaggatva. Nem hinném, hogy hiányolná őket – mondja a nővér, miközben a lány vénáját keresgéli a kezén. Egyszerre megtorpan. – Nézze csak! A bőre mintha pöttyös lenne.

A doktor közelebb lép.

 - Azt hiszem ez gyanta – jegyzi meg, majd felhajtja a takarót. – A lábán is végig sebes. Mégis mi történhetett ezzel a gyerekkel?   

Dogville nem a tengerpartjáról híres, vagy a hatalmas üdülő paradicsomáról, hanem a város mellett fekvő börtönkomplexumról. Ide érkezett Lee és apja, egy pihentető napra. A lány bőre rendkívül érzékeny, ezért a gyanta piros sebhelyeket hagyott az egész testén. Ezért nem is mehet a tengerbe, csak az édes vízű medencébe.

Ahogy oda tartanak, senki sem tudja levenni a szemét Lee pompás testéről. Gyönyörű lány. Igazi bombázó. A medencében éppen vízilabdáznak. A parton egy idős hölgy ücsörög. Lee leül mellé, míg apja csatlakozik a mérkőzés játékosaihoz.

 - Mintha valami baj lenne a labdával – rebegi Lee.

 - Jól látod. Be van horpadva. Csak ilyen jutott – feleli a nő.

 - De legalább ilyen is van – bólint a fiatal lány.

 - Milyen rég hallottam, hogy valaki ilyet mondott.

Felállnak, és a köves úton elsétálnak. Az úton elvállnak, és a lány felfedezi, hogy hatalmasokat képes ugrani, és lebegni a levegőben. Hirtelen összetalálkozik egy férfival. A bőre sötét, és maga rettenetesen ronda. A lány mégis összebarátkozik vele. Nevetnek. A férfi megmutatja a lánynak, hogyan lehet eljutni a börtönhöz a strand mellett, és betörnek. Sikeresen megszöknek, de a lányt elfogja a félelem. Újra repülni kezd, és a strand melletti hasított farakásokon kezd ugrálni, miközben a férfi fenyegetve üldözi. Azt kiáltja megöli, ha elkapja. Lee csak nevet, majd később a földön találkozik a férfivel újra. Az, mintha nem is emlékezne a fenyegetéseire. Beszélgetnek. A lány ismét nevetni kezd, és újra felugrik. A férfi üldözni kezdi. Ordít, üvölt. Lee kezd kifáradni, és rettegve egy fára ugrik, ahonnan leesik. A férfi a saját farakásához kötözi a lányt. Hiába kiált, sikolt segítségért, senki nem jön. Ahogy magára marad, teljes erejét bevetve sikerül megszöknie. Átvág a mezőn, és felbéreli a börtönből lopott pénzből az őröket, hogy addig kínozzák a férfit, ameddig az életéért nem könyörög. Ezt megteszik, de a lány szemben állva elrablója csonkított testével tovább tapos rajta, míg az őrök el nem fogják. Beviszik a kórházba.

 - Megvizsgálták. Még nem él nemi életet, és a vére tiszta. Teljesen egészséges fizikailag.

 - Azért maradjon még bent.

Lee magához térve még üvölt órákon át, és azt kiálltja meg kell halnia a férfinek. Beviszik a pszichiátriára. Végül a professzor úgy ítéli meg a lánynak csak egy pszichiáterre van szüksége az őt ért trauma miatt. Dr. Robertson lesz az orvosa.

Beszélgetnek. A doktor végül beleszeret a lányba, és szándékosan pánik keltő gyógyszert ír fel neki, hogy maga mellett tartsa örökre.

Read More