Szökőév - Nyolc

Szökőév - Nyolc

Mystery Train - Talány vonat

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Sziasztok! Mivel már régen raktam ki új részt, ezért íme, ma a nyolcadik. A dolgok alakulnak, így-úgy, a kommentekben írjátok meg hogy tetszett. Itt a sztorioldal, ha eddig elszalasztottátok volna az előző részeket.

Kellemes olvasást!

Minden percről percre változott meg, ahogyan azt előre sejteni lehetett. A fiúk pár perc alatt kipakoltak a szobáikból, mialatt Robbie-t ébresztgették, aki Kit ágyán szundikált. A lány már rég készen állt, mire végre elindultak. Elsétáltak mind az öten, majd a vonatállomásra érve Richard egy lopott paradicsomot dobott a gondoki fülkébe, mielőtt felszálltak volna a vonatra.

Szörnyen mutatnak együtt. Jobban hasonlítanak öt déli parasztgyerekre, mint kanadaira. A ruháik mind szakadtak, csomagjuk alig van. Egyedül Robbie féltett gitártokja tűnik ki közülük, ami nyomban más képet szül róluk. Persze a napszemüvege is rajta van, Lee koromfekete dzsekijével együtt, de Kit még mellette is vonzóbbnak tűnik. A farmerkabátja, a kopott bakancsa, és az az elnyűtt fekete kalap még mindig sokkal palástosabb, ha ő viseli őket. Az egyre hosszabb tejfölszőke haja már majdnem az orrát csiklandozza, így a zafírkék szempárt alig látatja. Egyedül a folytonosan csillogó gyémántos mosolya tör utat mindenkihez.

A mozdonyt kívülről kék zománcos anyag fedi, míg a felirat fehér festékkel tűnik ki a kerekded ablakok mellől. A középső kocsira szállnak, mert a legendák szerint az a legbiztonságosabb. Ez a vonat a legtisztább dolog, amire az utóbbi pár hétben ráültek. Nem kimondottan új, de vénségesnek sem mondható. A benti fülkék viszont egytől egyig tömve vannak. Ha nem is teljesen, de az összesben ülnek legalább ketten. Az üléseket kemény, hasított bőr fedi, míg a vékony papírfalakra zöldes tapétát ragasztottak valamikor régen. Végül a kocsi hátuljában találnak egy fülkét, amiben csak egy idős asszony ül a kutyájával. A megjelenése, a ruhája, a tartása, sőt a hosszúszőrű Yorkshire terriere is csak arról árulkodik, hogy brit a hölgy. Ez Kitben akaratlanul is szimpátiát szül.

Beülnek a fülkébe, és a nő szívélyesen bólint feléjük, mintha csak legjobb barátait fogadná. A srácok persze csak nevetgélve ütötték vállon Kitet.

 - Kitie, nem mondtad, hogy a nagyanyád is jön – csipkelődik Levon, mire a lány csak rázza a fejét.

 - Fogd be – vigyorodik el, majd az egyik fogasra akasztja a féltve őrzött kalapját. A vonat lassan elindul, majd megkezdődik a fülsiketítő hang, ami még nyolc órán keresztül fog szólni. Az idős hölgy elővesz egy újságot, és magasan az arca elé húzza. Akármennyire is udvarias, az ilyen suhancokat még ő sem tűrheti.

Nem telik tíz percbe sem, de a fiúk Rick kivételével álomba merülnek. Ő azonban mást sem csinál, mint az asszony mellől bámul Kitre, míg próbál megfeledkezni a nyakába dőlt Lee horkolásáról. Kitty nem igazán tudja, hogy mit is tegyen. A tegnapi óta semmi sem igazán egyértelmű.

 - Nyugi – mosolyodik el szelíden Rick, fürkészve a zavarodott kisherceg tekintetét. – Nem harapok.

 - Hát, ebben nem lennék olyan biztos – kuncog Kitty lágyan, mire a nő felkapja pillantását.

 - Fiatalúr, csak nem? Hát maga is brit? – csapja ölébe a hatalmas újságot. – Nem téveszthet meg kedvesem, az ilyenhez jó fülem van – mutat előre, és Kit derűsen felel.

 - Manchester. És maga? – kérdi kedvesen, mintha csak Ricky-t utánozná.

 - Yorkshire – emeli meg vihogva a kutyust. – Én és Mr. Poppie egy helyről származunk – harsog, majd az ebet Rick elé teszi. – Vigyázzon vele fiam, a neve nem mókából született – figyelmezteti a fiút, aki ügyet sem vetve rá simogatni kezdi a kutyát. A beszélgetésből túl sokat amúgy sem értene.

 - Még nem voltam ott – vág közbe a lány.

 - Ó, hát nem olyan, mint Manchester kedveském, nem olyan. Remélem nem sértem meg, de az a város züllött egy hely – rikácsol, de senkit sem tud felkelteni vele.  

 - Nem véletlen, hogy egyikünk sincs ott – feleli Kit, mire a hölgy nagyot nevet.

 - Ne is mondja, éppen most olvastam, hogy egy kislány eltűnt onnan – veszi ismét maga elé a papírköteget. – Itt is van – koncentrál, majd az orrára tolja kerek szemüvegét. – Február 13.-án egy középosztálybeli házból, ismeretlen okok miatt, egy újabb leány tűnt el. Rablásnak, vagy behatolásnak jelét a rendőrök nem találták, az említett lakásból csupán pár használati tárgy hiányzik. A rendőrök folyamatosan az eltűnt Margo A. után nyomoznak. Hihetetlen, ami ebben a világban zajlik – rázza fejét, és Kit teljesen lesápad. Sosem gondolta volna, hogy hallja még valaha ezt a nevet. – Mi az, csak nem ismerte?

 - Nem – nyögi szorongva. – Ugye megbocsát? – áll fel lassan helyéről.

 - Persze.

Kit borzongva lép ki a kabinból, maga mögött Ricky-vel. Azonnal a közeli ablakhoz lép, majd amint az kinyílik, ő rögvest viszontlátja a tegnapi ebédjét. Öklendezésében szinte ki is esne a vonatból, ha Rick nem szorítaná a dzsekijét. Szerencsére ezúttal nem hányja össze ismét a ruháját, ahogy azt legutóbb tette.

 - Minden rendben? – öleli át a hátát Rick aggodalmasan. – Nem mondtad, hogy nem bírod a vonatokat.

 - Eddig nem is tudhattam – köhög elgyengülve. – De a kihajolás-os része nem rossz – szipogja visszabújva. – Csak kellett egy kis friss levegő – köhécsel, majd a kezét maga elé emelve a mosdóhoz közelít. – Egy perc.

 - Biztos nem akarod, hogy… - nyúl utána a fiú, de Kit inkább ellép. Befut a remegő vécébe, aminek törött műanyag ülőkéje vizelettől ázott, és a vékonyvasfalakat vastag koszréteg porítja. Tűrhetetlen bűz árad minden irányból, amin az ablak hiánya sem segít. A gusztustalan látványtól Kittynek rögtön hánynia kell. A kibírhatatlan öklendezés mégis sokkal kellemesebb, mint bent ülni azzal a névvel egy fülkében. Kit soha többé nem akarja hallani, vagy látni.

Gyorsan lehúzza a gyomorsavat, majd a papírtörlővel alaposan letörli az arcát. Ahogy a kopott, szürke tükörbe néz, és látja Kitty Moont, megnyugszik. Elhalványul benne Margo kísértő emléke, akár egy üres zacskó, odébb száll. Viszont egyre tisztul a kép szeme előtt: a dolgok egyszerűen nem mehetnek így tovább. Kitty Moon istenített személye hiába bátor, hősies, és félelmet nem ismerő, képtelen ennyire kihasználni másokat. A bűntudat, ami egyre nagyobbá dagad benne, elviselhetetlen. Nem tud még egyszer bármelyikük szemébe nézni.

Levon ugyan mindennél jobban szereti a halk, békés vonatutak zúgó zaját, és az abban eltöltött határtalan álmokat, most mégsem alszik oly édesen, tudva, hogy Kit majdnem kiesett a vonatból. Ugyan őt is beborítja az aggodalom, Ricky-t próbálja nyugtatni, már amennyire lehet. Eközben Manuel és Robbie húzza a lóbőrt.

Mikor a lány sápadtan, üres tekintettel lép a fülkébe, Rick rögtön felugrik.

 - Kit, jól vagy? – hajtja fel Kitty kifejezéstelen arcát. Ő némán odébb fordul, ezt motyogva:

 - Hoznál egy kis vizet? – Ricky ugrik, és már nyomát se látni.

Lee mintha mi sem történt volna, hanyagságot játszva néz ki az ablakon. Meg sem moccan.

 - Mindjárt Baltimore jön, kisherceg – nyögi semmitmondóan, mire az idős hölgy felriad.

 - Hát máris itt lennénk? Milyen rohanó világ ez? – kapkodja össze elszórt dolgait. – El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Maguk meddig mennek?

 - Clevelandig – feleli Levon egykedvűen, mialatt a vonat egyre közelebb ér az állomáshoz. A hölgy sebtében magához fogja kézitáskáját, és bőröndjét, amit látva Lee rögtön feláll. – Ugye segíthetek? – A nő visszafogottan bólint, és a fiú felemeli a hatalmas bőröndöt. A pályaudvar falai körbe kerítik a mozdonyt, és a szerelvény komótosan megáll. Lassan kitotyognak a kocsi ajtajáig, majd Levon amint leteszi a csomagot, utána hölgyet is lesegíti. Ő kecsesen lép a földre, aztán finoman megrázza segéde kezét.

 - Köszönöm szépen fiam! – mosolyodik el, és Lee is viszonozza. – Szép utat! 

 - Hát, azt nem venném biztosra – jegyzi meg gúnyosan, és az asszony elneveti magát. A visító hang ugyan kínozza a fiú fülét, a szemét mégis jobban meglepi az éppen elfutó Kit látványa.

A lány a táskájával a hátán, kalap nélkül rohan egyenesen a másik irányba, miközben a vonat lekúszó ablakából Rick feje emelkedik ki.

 - Hol van Kit? – kiált kifelé, mire Lee kapkodni kezdi lábát a lány után.

 - Cleveland-ben találkozunk! – ordítja a háta mögé, majd teljes erejéből loholni kezd. Alig látja a lányt, olyan fürge még így, sápadtan is.

Már-már fulladozva követi egészen a pályaudvar melletti térig, ahol Kit egy fa tövében roskad össze. Lee gyorsabb tempót vesz fel, és ahogy kishercege mellé ér, lihegve maga felé fordítja a szökevényt. Sír. Levon legnagyobb meglepetésére a lány szeme vörösen izzik, és arcát könnyek mossák.

 - Kit – súgja elgyengülve, ahogy gyengéden elengedi Kitty-t, akit eddig legszívesebben megpofozott volna.

 - Sajnálom – dadogja zokogva.

Lee idegesen feláll, majd ingerülten a fába rúg, mire Kit összehúzza magát.

 - A kurva életbe. Ezt mégis miért csináltad? – harsogja a fejét fogva. – Most lekéstük a retkes vonatot. Mégis hogyan jutunk el Clevelandig? Hol alszunk? – tépi a haját eltelve a dühtől. – Ah, te isten barma.

 - Mi-miért jöttél utánam? – dadogja a lány, ahogy a fa törzsébe karolva felhúzza magát.

 - Ennyire ostoba vagy? Mégis mihez kezdtél volna? Nem nézel úgy ki, mint akinek van pénze a visszaútra, vagy hotelszobára. Mihez kezdhetne egy ilyen kölyök egymagában egy idegen városban? – tárja szét kezeit Lee. Hazudik. Az igazi indoka jóval önzőbb.

A vonat nem állhat meg, és nem is teszi. Már csak hárman ülnek a kabinban, bár az egész kocsi kezd lassacskán kiürülni. Az emberek eltűntek, ahogy az út északabbra vezetett. Az órák elillantak, akár a tájak. Az egyetlen éber kanadai otthonosabbnak érezhette a környezetet, ha éppen erre figyelt volna. Az agyát lekötötte az aggodalom. Másra sem tudott gondolni, csak Levonra meg Kitre, ahogy az utcán fagyoskodnak.

Beletelt jó pár sínváltóba, mire Robbie felébredt.

 - Hol van Lee meg Kit? – dörzsöli a szemét ábrándozva.

 - Holnap jönnek utánunk – feleli Rick kifejezéstelen tekintettel, mintha szellem szállta volna meg. – Baltimore-ban maradtak.

 - Miről beszélsz? – hökken meg Robertson. A fejébe máris beeszi magát a féltékenység. Kénytelen nevetni. – Levonnal?

 - Kit egyszer csak rosszul lett, aztán hányt is, meg minden. Mikor megállt a vonat leszállt. A táskájával együtt. Lee meg futott utána. Azt hiszem elég nagy bajban vagyunk. Lee nélkül nem jelenhetünk meg Ronnie előtt. Lenyakaz minket. Kit meg… – gyengül el Rick, majd arcát a tenyerébe temeti. – Basszus.

Robbie nem tud mit mondani. Jól tudja, hogy Kitty megijedt, és el akart szökni. Nélküle. Ettől a mellkasa mélyen görcsölni kezd. Elárulták? Robertson nem az a fajta, aki magában keresi először a hibát.

A kétségek háborús fegyverként sülnek el Kit szívében, mintha a csalódottság elmarná előle a létezésének lényegét. Azt sem tudja hol van, miközben egy baltimore-i fa tövében roskadozik. Képtelen felfogni a pillanatképeket, amik percenként a szeme előtt elcsattannak. A levegő punnyadt, és a lány meggyötört gyomra émelygéssel tölti el. Elsápadt ábrázata Levont is elborzasztja, de jelenleg nem tehet semmit. A kilátástalanság elemésztette.

 - Most mégis mihez kezdjünk? – súgja Lee. – Holnap jön csak a következő vonat, és nálam egy fitying sincs. Ráadásul Ronnie megöli a srácokat, amiért nélkülem mentek el.

 - Akkor miért jöttél utánam? – néz fel hirtelen üveges tekintettel a lány. Erre Levon elmosolyodik.

 - Hát te veszélyesen ostoba vagy. Nem bírom felfogni, hogy miért nem vagy képes megbízni bárkiben is. Ha azt mondom gyere velünk, akkor gyere. Nincs mitől félned. Felfoghatnád végre, kik a barátaid – komolyodik el, és közelebb lép Kit kókadó testéhez. – Tudom, furán hangzik, de én azt akarom, hogy a közelemben legyél. Nem tudom miért. De ez valami, amit megérez az ember. Ha tudnád, hogy mennyi mindent hagytunk Kanadában, csak Clevelandért. Neked meg az öledbe esett. Szóval szedd össze magad!

Kitty arca még jobban elhomályosodik, és a bűntudat már-már lyukat vág a mellkasán. Ő nem képes ennyire kihasználni senkit. Nem tud ilyen őszinte embereknek a szemébe hazudni. Egyedül talán nem ártana senkinek.

 - Te ezt nem érted – motyogja Kit halkan. – Én átverlek titeket. Miért akarsz egy hazugot magad mellé? 

 - Egy hazughoz legjobban egy másik hazug illik – vágja rá Levon. – Kölcsönösön hasznot húzunk a másikból, ebben mi olyan rossz? Na gyerünk, állj fel! – nyújtja le karját, és Kit belé csimpaszkodva erőtlenül felegyenesedik.

 - Sajnálom – mondja megszeppenve, ahogy a szédülés kezdi lassan elhagyni. – Sajnálom, hogy miattam lekésted a vonatot.

 - Inkább jöjjön késve kettő, mint pontosan egy, nem? – feleli Levon nevetve. – Ez a csajokkal is így van. Nélküled nem tudok becsajozni, te meg nem tudnál eljönni Cleveland-be. Azt hiszem kvittek vagyunk.

Kit hallgat. Talán valóban lebecsülte a srácokat. Ők nem kisfiúk, akik megsértődnek egy apró hazugságon. Különben is, ameddig nem derül ki, nem is létezik. Miért ne lehetne egy ideig ő Jake Christopher? Hiszen ezt akarja. Ő szeretne lenni a fiatal, szívdöglesztő, titokzatos srác a többiek között, aki minden lányt elcsábít. Az elejétől fogva csak erre vágyott, és most még biztosabb a döntésében. Többé nem fog elfutni. Soha. Minek is tenné, ha olyanra támaszkodhat, mint Levon?