A korváltó x felesége - Első fejezet

A korváltó x felesége

Első fejezet - Kopárhegy

Original * Novel * Sci-fi/Urban Fantasy * Angst * Suspensive * UST * R * Zene

Sziasztok! Lehet, hogy ezzel icipicikét elkéstem, de jobb most, mint soha, nem? A hó amúgy is lehetne aktuális. Egy nagyon picit. Rövid is. Mindegy. 

Kellemes olvasást!

Azok közé tartoztam, akik már születésük óta cukorbetegnek nevezhették magukat. Nyolcévesen nem ehettem a saját születésnapi tortámból, és már akkor is tűvel szurkáltam magam, hogy a szervezetem megkapja a szükséges inzulin adagját. Nem akarom sajnáltatni magam, hiszen rengetegen élnek hozzám hasonlóan, és csak hálásnak kell lenni az életért. Én az is vagyok. Most már ugyan nem tartozom az elevenek közé, de így sem akarom semmibe venni azt, ami meg adatott nekem. Csodálatos életem volt. A körülöttem lévők megadtak nekem mindent, amit csak tudtak. Köszönöm!

A nevem Teo Knox, és én vagyok ennek a történetnek az elbeszélője, még ha nem is rólam szól. Idézve eme fiatal kislány szavait elszomorodok. Talán ezért lehet a helyzet, hogy kihagyok néhány dolgot, vagy elfelejtek. Hiszen nekem is vannak érzelmeim, még ha nem is ember vagyok.

Főszereplőnk, Ciril Knox a fiam. Egy átlagos korváltó. Mi csak férfiak vagyunk, és a gyermekeink anyjai mind emberek. Olyan nők, akik nem vehetnek rész a kölykök nevelésében. Egy korváltó kisfiú öt évig nő, de az alatt felnőtté válik. Megtanulja hogyan illeszkedjen be az emberek közé, és hogyan kezelje erejét.

Az időutazás egy komoly felelősség.

A korváltók magányos lények.

Nem vártam semmit ettől az utazástól. Csak felültem a buszra, akárcsak a többi gyerek. Az egyetlen különbséget az tette köztünk, hogy én tudtam, mire visszaérek, nem lesz hová mennem. Az otthon nem fogad be nagykorúakat.

Család nélkül felnőni nehéz, és nem is igazán hasonlítható hozzá. Nincs nagyobb felelősségtudatod három, vagy tíz évesen, hiszen mindent eléd raknak.  Bennem sosem volt elég önállóság ahhoz, hogy változtassak, így el sem tudnám képzelni magamat az otthon falain kívül.

Ahogy a többiek ismertek, Iwona Lenka, egy csendes, rendes lány volt. Nem igazán beszélt senkivel, csak magával. Olykor-olykor idegen fülek is meghallották eme ékes eszmecseréket, és ilyenkor az ismeretlen azt hitte hozzá beszélek.

Az én drága Cirilem sosem volt különleges, vagy éppen csodagyerek. Nagyon jól odaillett az óvodába, ahol mogyorót dugott az orrába, és kétévesen egyszer saját magát köpte szembe biciklizés közben. Az egyetlen dolog, ami mássá tette, az a végtelen jókedve volt. Folyamatosan mosolygott, és mindenkihez kedves volt. Ugyan halk gyerkőcnek mutatta magát, nem lehetett nem szeretni. A tény, hogy nem egy fajba tartozik velük mégis hatalmas falat emelt közé, és az embergyerekek közé, így sosem lettek igazi barátai. Háromezeréves koráig azt hittem még szerelmes sem lesz soha, de aztán jött Eve.

A tragédia, a korváltók drámája az öregedés hiánya. Ciril megszámolhatatlanul sokszor élte újra Eve-el töltött éveit, de ezt ő sem csinálhatta örökké. A tizedik esküvőjük után véget kellett vetnem a fiam szenvedésének. Akkor megváltozott, és végleg feladta a kapcsolatkeresést. Azóta túl sok év telt el, és már nem is vártam változást. De mint tudjuk, a legizgalmasabb dolgok akkor érkeznek, mikor nem számítunk rá.

A hegyek testvérként sorakoztak egymás mellé, és egyik szebb volt, mint a másik. El sem tudtam képzelni, hogy a világ ilyen gyönyörű is lehet. Sosem akartam elmenni innen. A busz mégiscsak befutott a Hotelhez, és a szobák kiosztása után kipakoltunk. Beosztottak minket csoportokba, a tudásunk alapján. Persze én a kezdőbe kerültem, mert nem mertem szólni, hogy tudok síelni. Egy göndörhajú, csábító oktató csapatában találtam magam, és ezzel nem is lett volna problémám. A bajok nem vasárnap kezdődtek, hanem hétfőn. Reggel.

Még sosem voltam senkivel, talán szerelmes sem voltam. Abban mégis biztos vagyok, hogy az volt a legerősebb érzés, ami valaha elkapott, amit az ő megpillantásakor éreztem.

 - Szóval, Iwona – sóhajtott Mrs. Johnson kedélyesen. – Ha jól látom tavasszal leszel tizennyolc éves – nézett a lázlapra, mire a lány kissé zihálva felelt:

 - Igen, egy dublini családnál leszek szobalány – motyogta, míg sztetoszkóp hideg érintésétől menekülve.

 - Nahát, de hiszen még olyan fiatal vagy. Nem szeretnél egy kicsit szórakozni a munka előtt? Utazni, vagy bulizni? – hadarta a doktornő a naplóját lapozgatva.

 - Sajnos az intézetben már nem maradhatok, ezért minél jobb valami munkát keresnem. Tudja, így megy az ilyesmi.

 - Tudom – mormolta hallkan, majd egy mély levegő után elmosolyodott. – Mit szólnál egy kis síeléshez? Szervezünk egy tábort a cukorbeteg gyerekeknek, és nagyon örülnék, ha te is el tudni jönni. Ha jól emlékszem voltál már pár éve. Itt az ideje, hogy szórakozz kicsit, mielőtt belevágsz a nagybetűs életbe.

Nos, nem voltam soha sem a világ legjobb sportolója. Utáltam a ruhákat, az időt, és a sok cipelni valót, meg a havat a tarkómon. Egyáltalán nem éreztem, hogy része vagyok a csapatnak, vagy bármilyen közösségnek. Egyszerűen szemléltem, ahogy mások beszélgettek, vagy nevettek. Néha mosolyogtam. De egyszer sem nyitottam ki a szám, egészen reggelig.

Rendben, úgy hangzik, mint egy elcseszett tündérmese, de X valami sokkal szebb volt, mint minden más. A hófödte fák, a kopár hegycsúcsok, vagy a völgyben támolygó felhők. Fogalmam sincs, hogy mi tetszett meg benne annyira. Teljesen átlagos volt. De mégis egy fénylő csillag volt a meteroidok között.

Attól a pillanattól fogva tudtam, hogy semmit sem akarok annyira, mint őt. Mr. X.

Ciril persze semmire sem emlékszik a lányból, csak a holtestére. Először azt sem tudta, hogy mikorra pörgesse vissza az időt. Hétfő reggel. De hajnali hat, vagy tíz. Végül csak eszébe jut. A lány, aki – hozzá hasonlóan – álltában esett el. Mikor visszaér a megfelelő percbe, éppen meg akarja viccelni Filipet, azaz a botjával kioldani a kötését, ami a bakancsát a lécéhez rögzíti. Csendesen csinálja, mint legutóbb. De a pillanatban, amikor Filip léce kiold, Ciril tekintete hirtelen a lány arcára szegeződik. Piros, és élettel teli. Egészen gyönyörű. Az egymásra vetett pillantásuk egyszerre találkozik, mire Filip egész egyszerűen odébb löki Cirilt, aki elvesztve egyensúlyát, a hóban landol.

Teljes leégés, ahogyan azt kell. Tudom, hogy rajtam kívül mindenki csak egy friss, édes mosolyra emlékszik belőle, de én sikeresen hasra estem, találkozva életem szerelmével, aki még arra a hatalmas csattanásra sem figyelt fel, amit az esésem okozott. Éber vagy, Ciril Knox.

Ciril elmosolyodik, és a búcsúlevél ezen szakaszát már sikeresen meg is változtatta. Ahogy feltápászkodik, Iwona arcán egy hatalmas mosolyt pillant meg, a megaláztatás helyett. Talán ez valamivel visszafogottabb első találkozás.

Éber vagy, X. 

Read More

A korváltó x felesége - Prológus

A korváltó x felesége

Prológus - Ezüstmadár

Original * Novel * Sci-fi/Urban Fantasy * Angst * Suspensive * UST * R * Zene

Sziasztok! Ma egy igazán szokatlan dologgal jöttem, mégpedig egy original kisregénnyel. Tudom, nem mindennapi, de azért reménykedem benne, hogy esetleg tetszeni fog. Íme a sztorioldal a fülszöveggel. 

Kellemes olvasást!

Mielőtt valójában belekezdenék ebbe az egészbe tudnod kell kedves megtaláló, hogy a Föld folyamatosan mozgásban van. A porszemek egy pillanat alatt kilométereket tesznek meg anélkül, hogy ezt felfognák. Ők, vagy mi. A sebesség, a szél, a víz mind jóval gyorsabb, mint el tudnánk képzelni. Ezért kell közölnem, én is csak egy fénytelen hullócsillag voltam ebben a világban, amit se siratni nem kell, se átkozni. A nap lenyugszik, majd újra felkel az én létezésemtől függetlenül. Nyugodtan szánakozhatsz a holtestem felett, vagy akár meg is botránkozhatsz a rusztikus gondolkodásmódomon, de ez az eset már megtörtént, ahogy az a jelen, ahol te ezt a búcsúlevelet olvasod, szintén hamarosan csak a múlt egy apró üvegszilánkja lesz, amit elfúj egy féktelenül idetévedt monszun.

Az idő a mai napon sokkal sötétebb, mint eddig. A felhők vastagon takarják az eget, míg a párás, mégis fagyos időben a búcsúzás hangja sejlik fel. A bronzos fedésű busz megtelik kicsi és nagy gyerekekkel, akik az utazásra várva csacsognak a szűk üléseik között lévő keskeny réseken. A nagy zsivajban képtelenség megállapítani a létszámot, így A kísérő orvos ötödjére is egyel kevesebbet számolva visszalép. A szemöldökét borzolja, de egyszerűen nem jön rá ki a hiányzó gyerkőc.

Eközben a Margaret Hotel falai között béke honol. A dolgozók és bentlakók végre hallhatják a csendet, amit egy héten át nélkülözniük kellett. Pár pillanattal később azonban gyászos némaság úszik át a téren. A sötét köd diadalittasan üti fel fejét, mint aki a gigászi csatát egy csapással nyerte volna meg. A bús szürkeség kiül mindenki arcára, aki fülébe eljut a hír. A szavak hirtelen mind jelentőségüket vesztik, és a buszra már nem száll fel senki. A kerekei lassan gördülnek el a Hotel kapuja elől, majd hajtanak fel a főútra, ahonnan már nem is fognak visszafordulni.

A fekete autó egy órán belül megérkezik, elszállítja a csomagot, míg a takarítók a kukába dobják vöröslő törlőkendőiket. Minden ott folytatódik, ahol befejeződött, csak halkabban. Szomorú arcok. Fekete kendők, és egy koromsötét zászló a Hotel nehezen kiérdemelt négy csillaga mellett.

Az étterem egyik asztalánál három férfi ül meg egy nő. Utóbbi komoran bámul maga elé, mintha halottat látott volna.

 – Szörnyű – nyögi a fejét rázva, míg a cipője orrát kémleli. – Szörnyű – ismétli szavát.

 – Mi? – mordul fel az első férfi a leveses kanalával hadonásszva. – Szerintem egész ehető – teszi hozzá a kockázott zöldségeket számolva.

 – Filip! – rúgja bokán a nő. – Ezt most tényleg ne. Nem hallottátok? – kerekednek ki szemei.

 – Mégis mit? – Pillant fel a második férfi, aki egész eddig a göndör hajfürtjével játszadozott. – Ki vele!

A nő sóhajt, majd pirosodó szemeit takargatva kihúzza magát. Még sosem mondott ehhez hasonlót, amire most készül. A halálhír a legfeslettebb penésze mindennek, ami él.

 – Az egyik nagylányt most vitte el a halottas kocsi. A 306-os szoba kádjában találtak rá, felvágott erekkel. Már nem lehetett semmit tenni, meghalt. Ő volt az a szőke. Nem sokat beszélt, de az én csoportomban síelt. Tudom, mert őt tették fel a haladóba kedden – kapkod nehézkesen levegőért, mire a harmadik férfi is sietve felkapja tekintetét. Oldalra fordítja fejét, majd kezét gyengéden a vele szemben szipogó nő nyakához érinti. A simítása olyan meleg, és óvó, hogy a nő elejtve dagadó könnyeit elmosolyodik.

 – Köszönöm Ciril.

 – Nyugodj meg Mirjam! – súgja a férfi mély, mégis derűlátó hangon.

A nő elhalkul, és több szó nem hangzik el az asztalnál. A leves, majd a főétel lassan, komótosan csúszik le a torkokon, míg a desszerthez már senkinek semmi ingere. A szépen piramisba állított tiramisu nem omlik össze, megőrzi alakját, ahogy a bíborban ázott szemek sem csillannak fel. Lehajtott tekintetek sokasága tömörül a Hotelben.

A dél elmúltával egy ismeretlen személyautó hajt a parkolóba, amiből egy zaklatott idősödő nő száll ki, sírva. Arcát kezével takarja, amíg be nem ér a kapun. Zilált ábrázata megrémít mindenkit, nem is beszélve a magas férfiról, aki a nyomában lohol. Az orvosnőt férje kíséri.

Mindketten bemennek a szálloda igazgatójához, kikérdezik, aztán megkapják az egyetlen dolgot, amit ilyenkor a kezükhez vehetnek. 

A búcsúlevél hosszú, és néhol olvashatatlan, de ez az egyetlen, ami a szerencsétlen lánytól hátra maradt. A nő zokogva rágja át magát a sorokon, majd a végére érve tekintete lángolni kezd. Otthagyva férjét és az igazgatót, haragosan, dühöngve indul a halba, a papírköteget a kezében szorongatva. Megállíthatatlan tempóban fut le a lépcsősoron, mindent összetörve maga előtt. Amint leér, mindenki csak rá tud figyelni.

 – Melyikük Knox? – kiálltja, ügyet sem vetve utána kapkodó férjére. – Gyerünk! – néz végig a halban ücsörgő férfiakon, mire az egyikőjük hirtelen mellé lép.

 – Én volnék – feleli visszafogottan.

 – Ciril Knox? – gyűlik haragja a nő tekintetébe, ahogy végignéz a közömbös kinézetű férfin. Ő bólint, és ezzel saját sírját ássa. A búcsúlevél Knox fején landol, ahogy az orvosnő erőteljes csapásai is, amiket csupán férje méteres kezei fognak vissza. – Maga mocsok! Én esküszöm megölöm! – ordítja a nő féktelen dühtől fűtve. – A legértéktelenebb dolog, amit valaha láttam. Szemét, disznó! – sikoltja, de már hárman fogják vissza az idős asszony apró testét. – Gyűlölöm.

 – Kedvesem, hiszen ő nem tehet semmiről! – szólnak a férj csitító szavai, de hiába.

 – Semmire sem való, átokfajzat! – folytatja, miközben férje már a hátára szorítva viszi ki a szabad ég alá. A szitokszavak nem szűnnek, sőt egyre hangosabbak.

A férfi értetlenül áll egyhelyben, szótlanul. Az ablakon keresztül szemez az orvosnővel, mikor az igazgató leér, és mellé lép. Félőn töri meg a csendet.

 – Ciril – kezd bele a földön lévő levélkötegre nézve. – Azt lehet, hogy el kellene olvasnod. Elég sokat szerepelsz benne – nyögi az igazgató reszketve. – Mrs. Johnson volt a lány háziorvosa. Nem csoda, hogy ki van készülve – folytatja a homlokát törölve.

Knox lassan a búcsúlevél mellé sétál, majd lassan, szelíden ér csak hozzá a rideg papírlapokhoz. Mintha csak a szívéig érnének a lány utolsó tettei. A lányé, akinek még a nevét sem képes felidézni, sem az arcát.

Mi van, ha talán… Ha esetleg meg érne egy próbálkozást? Ennyivel tartozik, nem igaz?

Pislant, és hirtelen a reggelit befejező, telthasú gyermekek gyűrűjében találja magát. Futnak ki a buszhoz, hogy minéljobb helyet szerezzenek maguknak. A kavargó hangzavar élettel tölti fel a halott falakat. A férfi mély levegőt vesz, majd az emeletre indul. A 306-os szobába.

Az ajtó tárva nyitva fogadja. A szoba maga üres és néma, pedig a falak, a bútorok, a lámpák és az ablakok is sokat mesélhetnének. Belépve a fürdő mellé Cirilt megüti a heves vérszag. Most már nem fordulhat vissza. Bemegy.

Először a szőke hajzuhatagot pillantja meg, ami lelóg egészen a földig. A lány teste vékony, és sportos ruháját áztatja a vörös vér, ami hosszában felmetszett karjából ömlött ki. A földön borotvapenge hever.

Knox közeledve meglátja a lány hófehér arcát, ami mögött már nem rejtőzik semmi, csak a végtelen üresség. Fenyőzöld szemei iránytalanul az űrbe néznek, míg telt, liluló ajkai is mozdulatlanok. Az élettelen testből hideg sugárzik, ahogy oldalra dőlve várja, hogy megtalálják.

Ciril arca végleg elsápad. Szobor módjára áll, és nem tudja levenni szemeit a holtestről. Soha többé nem akarja ezt látni, sőt, még hasonlót sem. Talán, ha most az egyszer kivételt tenne? Csak most. Pislant.

Read More