csütörtök

2016

Boldog újévet kívánok mindenkinek! ☺ Köszönöm, hogy itt vagytok, és lesztek, imádlak titeket! Ezért sem hagyhattalak titeket meglepetés nélkül, íme a Marzipan Symphony előzetese:

Share:

szerda

Rosszhír


Nem, ez most kivételesen nem egy kemény angst címe lesz, ez bizony egy rossz hír. Sajnos meg kell szüntetnem a blog aktivitását, hogy teljes gőzerővel dolgozhassak a Marzipan Symphonyn. Igen, ciki, gáz meg minden, de jól szeretném megírni az egészet, és átlátva javítani, majd megosztani. Ez az eddigi legkomolyabb munkám, szóval egyszerűen csak jól szeretném csinálni. A megértéseteket köszönöm, és mikor a történet kezdődik tavasszal addigra már a fejezeteket is olvasni fogjátok. (A face utolsóját még valamikor feltöltöm.)

Share:

péntek

88


88


Megamind/Megaagy fanfiction * One-shot * Fluff * NSFW * R * Zene


Sziasztok! Igen, egy új fandom, bla-bla. Megkíméllek titeket a magyarázkodásomtól. Így karácsony remélem nem okoz csalódást, szóval egy vidám, romantikus egypercessel jöttem, a kedvenc mesémből, amit ilyenkor hagyományként újranézek. Hogy értsétek:


Kellemes olvasást!


Amikor először beleszagolt a szerelem harmatos illatába, magán csak némi változást vett észre. A folyamatos sóhajtozások, és a hatalmas kék fejéből kiverhetetlen gondolatok, amik csakis Roxanne-ra fókuszáltak. Azóta már régen belefulladt az illat lavinaként ráömlő súlyába. Hogyan is tehetne ellene bármit is most? Már semmi sem áll köztük. Se a gonosz és jó viszonyának túlképzelt fogalma, se maga Metrocity. A város beletörődött, hogy akit eddig eltaszítottak maguktól, az a legnemesebb lakója a gigapolisznak. Ahogy maga Roxy mondaná a maga ironikus fintorával, sokáig tartott…Bár az elején még ő maga is kételkedett, rengeteget. Nagyképűen beszélt lyukat M hasába arról, mennyire is utálja, mikor az ő kerek apró fejében is csak ez a név forgott körbe-körbe, Megaagy. Eleinte azt hitte csak a túlfőtt utálat miatt, de később ő maga is rádöbbent a valóságra. Ez pontosan akkor következett be, mikor a szemébe mondta az igazságot. Ő nem a jófiú, akit az emberek ünnepelnek. Nem ismerik el, nem repül boldogan a naplementébe, és nem is kapja meg a lányt. Roxanne ekkor értette meg, hogy beleszeretett valakibe, aki nem volt a város hőse. A városé nem.
A rettegett Megaagy végül mégis hőssé vált. Nem kimondottan a Metrocityé, hanem Roxyé. A lány szemében nem attól lett a szőke herceg, hogy megmentette az embereket Tighten tombolásától, hanem attól, hogy kilépett a számára szabott sorsból, és újat választott. Egy jobb utat, ami ez esetben egyenesen Roxanne-hoz vezette. Pontosabban az ágyához.
Már egy hét is bőven eltelt azóta, hogy Tightent börtönbe zárták, és az igazgató elnézte M eddigi büntetéseit. Mind a nyolcvannyolc életfogytiglanit. Cseréltek. Azóta Roxyval szinte ki sem mozdultak az aprócska panellakásból, csak Talpnyali kínos üzeneteire válaszoltak egyedül, hogy ne unatkozzon. M még egy VIP jegyet is szerzett neki a városi tropicariumba, de a vége csupán egy szomorú baleset lett, amiről senki sem beszélne szívesen.
Egyikőjük sem tudta még teljesen felfogni, hogy mi is történt. Sem a belvárosban történteket, sem azt a pár napot, amit itt töltöttek. Már csak azért is bizonyult ez nehéznek M számára, mert éppen annyit tudott a szerelemről, mint a telefonbeszélgetések etikájáról.
 - Holló! – szólt bele bizonytalanul a telefonba, mire Roxy az ágy közepéről jó erősen vállon rúgta. – Helló! – ismételte, mire a lány csak vidáman kacagni kezdett.
 - Hihetetlen, hogy nem képes megjegyezni – dünnyögte a telefonba Talpnyali. – Mikor jön már haza? Az agybotok lassan már a másik lábamat is lerágják.
 - Nyugi Talpnyalim, hamarosan megyek – felelte, és már le is nyomta a telefont. Fogta, és kihajította az ablakon.
 - Hé! Az az enyém volt! – nyúlt volna utána Roxanne, de helyette csak mérgesen a nevető Megaagy hátára ugrott, és karmolászni kezdte, pedig már így is rég tele volt a körme nyomaival. Mikor ezt észrevette, már gyorsan hátra is ugrott. Lassan végigsimította az apró puha kezeit, M kék, végigkarmolt hátán. Az új hős nem érzett fájdalmat. A karcolásokat a csata utáni ereklyéknek könyvelte el. Lomhán hátrafordította a fejét, és hatalmas, zöld szemeivel végignézett Roxyn. A lány keze a szája előtt pihent, míg borús, bocsánatkérő tekintettel pillantott vissza rá.
 - Sajnálom! Nem tudtam, hogy ilyen durva tudok lenni – motyogta, de M csak elmosolyodott. Hátradőlt, majd elterült az ágyon.
 - Elégtételt kellene követelnem – válaszolta, mire Roxanne odabújt mellé, és átkarolta.
 - Kérhetsz akármit. Amit csak szeretnél – suttogta a fülébe, majd egy puha csókot nyomott rá.
 - Kérlek -, fordult M határozottan szembe vele -, kérlek, sose hagyj el! – mormolta komoly hangon, amire Roxy nem tudta visszafogni a vigyorát.
 - Hogyan is maradnál életben nélkülem? – kuncogott.
 - Hé! Ezt én is mondhatnám! Ki mentett meg, ha nem én? – vágta rá Megaagy hangosan.
 - Ha sorba vesszük, úgy nyolcvannyolcszor raboltál el, és egyszer mentettél meg. Nem jók az arányok – nevetett Roxanne derűvel az arcán. – Mellesleg, aki „holló”-val köszön a telefonba, az nehezen marad életben.
 - Azt is megszámolhatnánk, hogy te hány gonosztevőt vonzottál magad mellé. Nem csak én vagyok ám egyedül – ragadta meg hirtelen a lány csípőjét, és magához húzta.
 - De most már csak egyedül te vagy, és te is leszel, örökké – mosolyodott el Roxy. – Tudod, most, hogy így belegondolok, eddig te voltál hozzám a legközelebb. Nap, mint nap elraboltál, és tudtál rólam mindent. Aztán Metroman eltűnése után is. Bánom, hogy nem adtam neked lehetőséget, hogy megismerhesselek. Szörnyű ember vagyok – csuklott el a hangja. – Eddig mindenkit csak kihasználtam.
 - Hé! – fogta meg M a lány nyakát, és a fejét maga felé fordította. – Miről beszélsz? Te vagy a legjobb ember ebben a hülye városban. Amikor elment Metroman, egyedül te próbáltál legyőzni. Bátor vagy. Mindenki olyan szeretne lenni, mint te. Én is! Valami jót szeretnék végre csinálni, és nem csak rajtad lógni. Szeretnélek még éveken át mindig megmenteni, és megóvni. A hasznodra lenni, érted? – hadarta, majd gyorsan megcsókolta. Erősen a karjaiba szorította, és érezte a lány szívverését, a testének melegét, édes illatát.
 - Ezt hívják szeretetnek – nyögte ki mosolyogva Roxanne.
 - Szreteknek? – vágott értetlen fejet Megaagy.
 - Nem te butus, sze-re-tet-nek! – kuncogott a Roxy. – Ezt ilyenkor szokták mondani az emberek egymásnak. Ha valaki iránt így érzel, szerelmes vagy.
 - Akkor ezért szoktak szerelmeskedni – vigyorodott el kacéran, mire Roxane ismét kacagni kezdett.
 - Igen, észlényem, igen!
 - Hányszor is raboltalak el körülbelül? – állt fel hirtelen M, majd az ablakhoz lépett. Lassan behúzta a zsalut, és behajtotta.
 - Háát – sóhajtotta Roxy, míg Megaagy elhúzta a függönyt, és az ajtóhoz lépett. – Úgy nyolcvannyolcszor – folytatta a lány gyengéd hangon, mihelyst a fajnak dőlt, magára húzva a takarót.

 - Akkor -, fordította el M gyorsan a kulcsot a zárban határozottan -, hogy kvittek legyünk, van még mit bepótolnunk szerelmeskedésben…
Share:

csütörtök

Boldog karácsonyt!



Share:

hétfő

Vörös karácsony

Cím:
Vörös karácsony


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Fluff
Szavak száma:
2115 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Brian Epstein, Ringo Starr
Slash/Nonslash
NA:
Egy kis karácsonyi buli.
1963, Liverpool
Kellemes olvasást!




Briannél végleg betelt a pohár, és feladta az összes, egy nyugodt, értelmes Beatleshez fűződő reményét. Mikor rájuk csapta erőteljesen az ajtót, már csak annyit hallott, hogy John nők után kuncsorog. Ez mindig így volt, ha a fiúk egy időre zárt térbe szorultak. Ám, ezúttal ez másképp lesz. Most nem fog elmenni kurvákért, vagy rajongókért, nem. Most az egyszer a sarkára áll, és ignorálja őket. Lennon kivételesen nem kapja meg azt, amit akar. Elmehet a fenébe. Ezzel az indíttatással fordítottal el Brian diadalmasan a kulcsát a zárban, és indult önelégült mosollyal egy békés melegbár felé, szenteste.
Igen, ez a helyzet állt fent az 1964-as év, legfontosabb decemberi éjjelén. Tulajdonképpen már majdnem éjfél lehetett, és a szoba mélyén a négy, öltönyös, csökönyös srác még nem is sejtette, hogy nincs kiút a hotel lakosztályából, egyikük számára sem.
Ez volt az első karácsony, amit mind a négyen egy szobában töltöttek. Eddig mindannyian hazautaztak, és családiasan ünnepeltek, míg az alkohol ki nem ütötte őket. Ez viszont, egy londoni hotelben nem volt kivitelezhető, főleg, hogy egy nyamvadt üvegpezsgőjük volt csupán, amit az egyik takarítónőtől kaptak. Ebből is fakadt az a panaszuk, amit Brianre rázúdítottak. Ő meg csak próbálta nyugtatgatni őket, míg John meg nem csókolta. Akkor aztán elvesztette minden önfegyelmét, és el is futott. Megrémisztette a tudat, hogy az a mocsok kis Lennon még csak részeg sem volt. Az meg csak még jobban aggasztotta, hogy ennél édesebb csókot még sosem kapott. Ezen a hülye karácsonyon kellett rádöbbennie, hogy mennyire is szerelmes Johnba.
Ezzel szemben ő csak játszadozott a menedzser érzéseivel. Próbált úgy tenni, mintha eddig nem tudott volna róla.
 - Mi a fenéért kell kínozni szegényt? – nézett kissé borúsan Paul rá. – Mind tudjuk, hogy szeret téged, te meg csak itt szórakozol vele.
 - Ugyan, én tettem a mait élete legszebb karácsonyává – felelte nagyképűen John, majd az ajtó irányába fordult.
 - Nem vagy te egy kicsit ”vedd a szádba”? – nyögte ki George, míg a másik oldalára fordult a fa alatt.
 - Ha leveszed a gatyád, és ide adod… - kiabálta utána Lennon, ugyanis az ajtótól egészen messze esett a szépen feldíszítette karácsonyfa. Feketefenyő volt, ami a lakosztályhoz járt, piros-, arany-, és ezüstdíszekkel együtt, az alatt feküdt Joj és Ringo.
Eközben John feszegetni kezdte az ajtót, ami természetesen nem nyílott.
 - Ne már! Baszódj meg! – ordította a ritmusgitáros. – Ez a nyomorék bezárt minket ide – mormolta mérgesen, visszalépkedve a nappaliba, a fa mellé.
 - Ezek után, én ezen nem csodálkoznék! – kiabálta a konyhából Paul, aki éppen a „McCartneyféle csoda forrócsokoládé”-n ügyködött. A konyha is egészen távol volt, így ő alig hallott bármit is abból, amit a többiek beszéltek. Meg amúgy is el volt foglalva a tökéletes arányokkal. A koncentráció pedig, cseppet sem ártott, főleg mert ezer dolog zavarta folyamatosan. A női, rózsaszínrojtos konyhakötény, amit John rákötözött, a Brian iránt érzett féltékenysége, a negyvenfokos meleg a kandallóból, és ráadásképpen a szokásosnál is hosszabb haja a szemében.
 - Tündéééérke! Mikor lesz már kész? – hallatszott Joj finom hanga, és Paul már látta is maga előtt, ahogy a szólógitáros csecsemőként forog a hátán a fenyőfa díszeivel játszadozva.
 - Viszem-viszem angyalom! – felelte hangosan, és a forró edényből négy pöttyös bögrébe öntötte a forrócsokit. A gőzölgő kakaó illata csak még jobban felmelegítette a körülötte lévő levegőt, amitől egyre kezdett fuldokolni. Az arca teljesen kipirosodott tőle.
Mikor elkészült a forrócsokik bögrébe öntésével, egy piros fémtálcára helyezte őket, és óvatosan a nappali felé vette az irányt. Ahogyan elképzelte, George a fa alatt játszadozott a díszek birizgálásával, míg Ringo feszülten az órát figyelte, és John a kanapén terült el.
 - Itt is van! – dünnyögte, mire mind a hárman hirtelen felugrottak, és elkaptak egy-egy piros pöttyös bögrét. – Szóval be vagyunk zárva? – kérdezte halkan, mire a többiek csak bólogattak. – Akkor ezt az estét baszhatjuk.
 - Főleg, hogy most John csókja miatt annyira begerjedt. A végén még egy hétig nem látjuk – tette hozzá Joj, akinek a szája szélén maradt kakaó keskeny bajuszt formált.
 - Ugyan, reggel úgyis jön a takarító – motyogta közbe Lennon, már a kandalló mellől.
 - Tényleg Mr.! Ha jól sejtem már az egész pezsgőt benyakalta – szólt oda neki Paul, majd az üres bögréjét a tálcára rakta.
 - Valamitől be kell állnom, ha már nincs más – vágta rá John. Egyedül a bőrkanapé tudta megnyugtatni. Puha volt, és nem szólt vissza. Nem volt belé szerelmes, nem akart vele lefeküdni, és még a rajongója se volt. A tökéletes társ a bajban, ami ez esetben az alkoholmentes bezártság volt.
A kandallóban már régóta ropogott a tűz, és a villanyon kívül a fán lógó égők is meghitt fényekbe öltöztették a nappalit. Az egész családias volt, mintha csak otthon lettek volna. Szinte várták, hogy melyik pillanatban állít be Mimi, hogy leszidja őket valamiért, vagy éppen Julia néni tüzet kérni. Az egyetlen, amit sajnáltak, hogy Briant sikerült kivételesen felhúzniuk. Még sosem futott így el. Talán tényleg túlzásba estek.
 - Hé, hé! Nézzétek! – mutatott Ringo lelkesen az órára. – Éjfél! Kibonthatjuk az ajándékokat! – vigyorodott el a fához szaladva.
 - Ugyan már, akkor nyithatod ki, amikor akarod! Különben is, ezek csak Brian hülye csecsebecséi… - dünnyögte morcos hangon John, mire Paul a vállára csapta a kezét.
 - Na! Ezek kedves ajándékok tőle! Tőlünk sosem kap szegény semmit – hervadt le a basszusgitáros mosolya.
 - Dehogynem! – szólt közbe Joj, lassan Richie mellé lépkedve. – Megkapta volna Johnt pucéran, egy szalaggal a farkán – felelte, mire Lennon hangosan kezdett nevetni. Főleg mikor elképzelte Brian reakcióját.
Eközben Ringo már a második ajándéknál tartott, túl egy hatalmas doboz Marlboron, amit nyilván mind a négyüknek szántak. Persze Joj is beszállt a játékba, de ő borzasztó ajándékbontó volt. Mindennek megőrizte a csomagolását, és csak óvatosan, megfontoltan nyitotta ki a meglepetéseket. Pedig, ha sejtette volna, hogy neki külön egy hatalmas doboz fánk jut, biztos nem pepecselt volna ennyit.
 - Hé, Macca! – szólt oda John a basszusgitárosnak, aki csak Richie-t és George-ot figyelte. – Minden oké? – kérdezte csendesen, de a hangjából érződött az őszinte aggodalom. Paul megpaskolta a rákvörös arcát, és csak elmosolyodott. – Ennyire zavarba ejtett a Briannek szánt ajándékötlet?
 - Perverz! – vágta rá Paulie morcosan, de az arca már nem csak a forróság miatt pirosodott. Inkább csak a többiek mellé kuporodott, majd egy John feliratú dobozt hozzá vágott. A csomagocska zörgött, ahogy lepattant Lennon fejéről a földre. Ő lomhán utána nyúlt, majd egy mozdulattal letépte róla a hóemberes csomagolópapírt. Egy doboz különös bonbon fogadta, egy mellékelt levéllel.


Kedves John!

Mielőtt még elszállna a fejed, közlöm: EZ NEM EGY SZERELMES LEVÉL! Térj észhez, és ha éppen részeg vagy, inkább dob ezt el, mert untatni fog. Ha nem, akkor csak olvasd el, mint egy használati utasítást. Tégy kivételt, és tényleg érj a végéig.
Karácsony van, az egyik leggyűlöltebb napod. Bár még nem mondtad, nem volt nehéz kitalálnom. Ez elvileg a szeretet ünnepe lenne, ami neked eddig nem sok jutott. Eddig. Most meg minden utcasarkon rólad beszélnek. A híres, utánozhatatlan, elképesztő, ámulatos John Lennon. Mindenki imád téged, és remélem ez halálodig így is marad. Ajánlom az embereknek, hogy ne merészeljenek elfelejteni. Végül is ők járnának rosszabbul. Nem tudom, hogy ennyi szeretet elég e neked. Ahogy ismerlek, elég telhetetlen vagy. NEM ÚGY! Szóval csak annyit akarok kinyögni, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ismerhetem ezt a bizonyos John Lennont. Amikor az utcasarkon rólad beszélnek, büszkén ordítanám a képükbe –, a te példád után –, hogy én ismerem ezt a bizonyos gitárost. Persze nem teszem, miért tenném. A végén még utánam is futnának, hogy szerezzek tőled egy autogramot.
Eddigi életemben elég szerencsétlen alak voltam, de úgy érzem az összes év nyomor kifizetődött azzal, hogy megismerhettelek. Hihetetlen alak vagy, a bugyuta, pajzán vicceiddel. Ha az emberek erről tudnának, én buknék rajta a legnagyobbat, szóval maradjon ez csak köztünk. Mégis… ez te vagy. Viszont egy rakás dolog van, amit neked is illene megtenned. Egyezzünk meg! Én egy ismeretlennek a képébe ordítom, hogy láttam az összes beatlet meztelenül, te meg szépen végre szerelmet vallasz Paulnak!
Igen, TE kis buzi, észrevettem. Nem mondom el senkinek nyugi, de csak annyit, hogy a mi kis Maccank plüsscicája mellé is csatoltam egy levelet.
Tudom, hogy utálsz mindent és mindenkit, de kérlek, ne legyél „fapöcsű” ahogy te mondanád! Pault igenis szereted, és itt az idő, hogy ezt ő is megtudja. Mert te vagy a legrosszabb a világon az érzelmek kimutatásában. Tehát:
SZEDD ÖSSZE MAGAD JOHN LENNON!
Ez karácsony, a szeretet ünnepe. A legszebb alakalom a vallomásokra, szóval, hess, ettől a hülye levéltől!

Sok szeretettel,
Brian

U.I.
Óvatosan a drogos csokival. Hamar megárt.


John felnézett a papírról, és látta, ahogy Paul egy plüssmacskát ölelgetve egy ugyanilyen írólapot olvas. A tekintetük találkozott, de Lennon gyorsan felpattant, a konyhába futva, miközben már kezdte is magába tömni a bonbont.
 - Idióta, minek vallasz szerelmet, ha utána egy másik pasihoz sürgetsz? – motyogta magának, mikor az utána igyekvő Paul ki is vette a kezéből a csokit. – Hé! – szólt rá a ritmusgitáros.
 - Hülye! Benne volt a levelemben, hogy ügyeljek rá, hogy ne zabáld fel az egészet – vágott morcos arcot. John lassan közelebb lépett hozzá, és oldalra fordult.
 - És mi volt még a levélben? – vált a hangja titokzatossá.
 - Az nem mindegy? – vágta rá Macca gyorsan, és már hátat is fordított. – Srácoook! Lennon kapott valami kábítót – kiabálta visszasétálva. John meg csak fogta a fejét. Forgolódott, és lépkedett jobbra-balra. A testét átjárta egyfajta izgatottság.
 - Rohadj meg Brian!
Először is el kell olvasnia Paul levelét. Igen! El is indult a nappaliba, de ott forgolódva már egyik papírlapot se látta, csak annyit vett észre, hogy Macca a csomagolópapírokat a kandallóba dobja. Persze nem mutatta ki, hogy ezzel mennyire felhúzta, inkább csak ledobta magát megsemmisülve a kanapéra.
 - Franc.
Paul természetesen nem égette el a leveleket. Eszében sem volt. Mind a kettőt gyorsan elrejtette, de John tudta nélkül. Most ő volt a gyorsabb, és Mr. Lennon húzta a rövidebbet.
 - Maccaaaaa! Éhes vagyok – dünnyögte Joj az új napszemüvegét próbálgatva.
 - Na, jó! Mit kérsz? – vont vállat sóhajtva. – De, csak mert karácsony van.
 - Majonézes szendvicseeeeet! – nyögte ki, és Paul már fel is pattant. Belépdelt a konyhába, majd kezdte elővenni a szükséges dolgokat. Egy hosszú zsemle, saláta, sonka, paradicsom, vaj, majonéz. Aki ismerte George-ot, az már álmából felkelve is tudott egy ilyen szendvicset csinálni.
 - Nem gondoltál még rá, hogy egyszer belehamuzd a cigid, vagy valami? – jött a hang Paul válla mögül. Riadtan megfordult, és Johnt pillantotta meg. Visszalépett, és kissé reszketve próbálta folytatni. Remegő kezével fogta meg a kést, majd lassan kente rá a vajat a zsemlére, míg a ritmusgitáros ott állt szorosan mögötte. Lassan rátette a sonkát, rá a salátát, majd a paradicsom szeleteket.
 - Várj! – szólt közbe John, mikor a majonézhez nyúlt volna. Megfogta Paul kezét, és a kést maga elé emelte, majd lenyalta róla a vajat. Erre Macca egy nagyot sóhajtott, és az arca ismét vörös színben kezdett tündökölni.
Magához térve gyorsan kikanalazta a majonézt az üvegből, majd a többire kente. Rácsakta a zsemle tetejét, és már futott is a nappaliba. Sebesen Joj kezébe nyomta, majd jött is vissza.
 - Ennyire hiányoztam? – kérdezte John önelégülten.
 - Ne álmodozz! Valakinek össze is kell pakolnia. Inkább menj vissza, ne itt egyen a fene! – vágta rá, miközben szinte mindent egyszerre megragadott és bedobott a hűtőbe.
 - Aham! Azt akarod, ugye? Nem – lépett oda hozzá a ritmusgitáros. – Te marhára azt akarod, hogy itt maradjak. Brian is ezt írta le neked nem? Hogy nem menekülj előlem folyamatosan – emelte fel cseppet a hangját.
 - Neked meg azt, hogy végre mond ki, miért rohangálsz utánam, és miért bámulsz olyan szemekkel. Bárkire nézek, te féltékeny vagy, pedig egy szóval sem mondtad még ki, hogy többet jelentek számodra, mint egy szál cigi. Folyton akaratos vagy, és akárhányszor lerészegedsz, engem rángatsz magaddal – hadarta Paul, mire John még közelebb lépett, és erősen megszorította a karját, míg egyenesen a szemébe nézett.
 - Igen? Hallani akarod? – hergelte saját magát, mire a kis Macca csak bólintott pirulva. – Hát legyen – vett John egy mély levegőt. – Igen, bámullak. Egyszerűen elámulok attól, ahogy mozogsz, és kinézel. Ahogy kifújod az orrod, megsimogatod Geot, felveszed az inged, vagy nyúzod a gitárod. Egyszerűen nem tudom elfelejteni a mosolyod. Mielőtt elalszom éjszaka, az ágyban utoljára csak rád, és az istenverte mosolyodra tudok gondolni. De még mindig nem mondtam ki. Nem, mert félek ettől a szótól. Még senki nem mondta nekem őszintén, akkor hogyan mondhatnám ki? – halkult el.
 - Nem kell! – bújt oda hozzá Paul. Belekapaszkodott az ingjébe, és csak szipogott. Neki már az első mondat elég lett volna. – Ha-hagyd csak! – dadogta.
 - Szeretlek Macca! Annyira, szeretlek! – ölelte át John, és az arcát a füléhez szorította. Érezte, ahogy az ingje a vállánál kezd átázni Paul könnyeitől. – Te bőgsz?
 - Én is szeretlek, te öntelt disznó! – dünnyögte szipogva. – Remélem, ez elég őszinte volt – tette hozzá, mire John nevetni kezdett.
 - Úgy tűnik, ma este mégis elő kell vennem a „Pucér John Ajándékcsomag”-ot – súgta magának, majd oldalra fordulva megragadta Paul vállát. – Na, gyere Piroska, vigyázzunk arra a két nagyra nőtt gyerekre, mielőtt még felgyújtanák a fát!
Share:

vasárnap

Fanart Friday 3









Share:

hétfő

Lets talk about that!

What?
Igen sajnálom, ma elmaradt a Mclennon Monday. Ez teljesen az én hibám, és nagyon béna vagyok, de gondoltam legalább idefirkantok valami bocsánatkérést. A gond az, hogy az életem kilépett a szokásos melankóliából sajnos, ami az agyamra megy. Vissza akarom kapni az unalmas, magányos napjaimat, és ennyi. Minden esetre irónikusan a napokban várható "A magány palotája" című írásocska. 
Köszönöm, hogy itt vagytok, és az oldalmegjelenítés lassan el is éri a 10000-et, ami hihetetlen.
Share:

vasárnap

F.A.C.E. 2

F. A. C. E.
 Fuck  Ashers  Coarsely  Equation

Hurt/Comfort * RPS * Jane and Peter Asher fanfiction * DT * Incest * NSFW * NC-17 * Zene

Igen, igen késtem. Sajnálom, be kell valljam, hogy béna, és lusta is vagyok. Tessék, kimondtam, sirathatjátok egy ideig a lelkes Verát, mert kezdek kifáradni. De semmi gond, most itt a következő rész, és holnap a kedvenc napom jön, szóval kitartást mindenkinek!

Kellemes olvasást!




2



A rekedtes magas hang könnyen felismerhető volt. Nem csak a személy, akitől származott, hanem az előzménye is kirajzolódott a lejtéséből. A története annak, hogyan is került Peter az ajtóba. Valószínűleg Gordon bedobta, míg ő maga elment szó nélkül. Igen, a kis Asher-fiú nem bírja jól az alkoholt.
Paul egy szempillantás alatt felpattan, felhúzza a nadrágját, és mintha mi sem történt volna, lefut a fiatalabb Mr. Asherért.
 - Te nyugodtan aludj csak, én lefektetem a drága bátyádat – harsogja, miközben már rá is csapta az ajtót az ártatlan, faképnél hagyott Jane-re. Siet.
Igen, Peter ott fekszik az ajtó előtt, és egyre csak nevet. Belőle a drogok egy vidám, boldog embert csinálnak. Ezt imádja Paul.
 - Te vagy az mindenem? – kérdezi derűsen Peter, majd kinyújtja a kezeit a beatle felé, aki a karjaiba is veszi lassan, minden érintésnek elég időt hagyva. Újbegyek, falkar, nyak.
 - Már megint leitattak? – mosolyog a basszusgitáros, míg a kis Asher szorosan a nyakába karol. Már Jane is ott ál a lépcső szélén, egy szál köntösben. – Nem mintha előlük rejtegetnie kellene bármit is.
 - Igen hercegem – kuncogja Peter, majd megpuszilja Paul nyakát, aki erre csak elvigyorodik. Jane pedig elképedve nézi, aggódó tekintettel. A bátyja ilyen óvatlan lett volna?
 - Na, gyere hercegnőm, most szépen lefekszel! – suttogja neki a beatle, míg a lány utánuk lépked. A basszusgitáros beviszi a szobájába, majd az ágyára fekteti. Ugyanolyan, mint Jane-é, csak a földszinten, pont az alatt. A legnagyobb különbséget mégis a szúrós rózsaszag hiánya okozza.
 - Minden rendben? – lép bátyja mellé Jane, aki még mindig folyamatosan kacag.
 - Persze, persze húgocskám! Menj csak, majd Paul vigyáz rám! – harsogja, mire a lány csak elmosolyodik, megsimítja a homlokát, majd felmegy. Kimondottan megnyugtatja a tény, hogy ők ketten jóban vannak. A két férfi, akit a legjobban szeret a földön. Talán túlságosan is. Lassan felsétál a szobájába, majd az ágyába fekszik, amiben pár perccel ezelőtt még Paullal szeretkeztek. A basszusgitáros illata selymesen átjárja az orrát, míg a párnáját szorosan magához öleli. Most úgy sincs itt, nem látja, hogy titokban mennyire is szereti. Igen, ez az érzés járja át, akárhányszor megcsapja az édeskés, kissé érces illat. Paul illata. Ettől csak egy mély görcs a gyomrában nevetésre készteti.
 - Köszönöm, hogy vagy nekem! – suttogja fülig vigyorogva, miközben a beatle mosolyát látja a szemei előtt. – De sosem tudhatod meg, hogy mennyire ragaszkodom hozzád!
Eközben lent semmi sem változik. Peter fekszik az ágyában nevetve, és forgolódva, míg Paul csak nézi. A tekintetét szorosan rászegezi, amennyire csak tudja. A vigyorára, a fakó, fehér bőrére, a vastag szemüvegére, és széltől kócos, tűzvörös frizurájára. A látványa minden pillanatban felmelegíti az egész testét. Belülről, akár egy forró tea átjárja, és öntelten hívja fel magára a figyelmet. Itt vagyok!
 - Hercegem! Nem tudok aludni! – dünnyögi Peter nevetve, miközben hason fekve tehénkedik a párnáján. – Nélküled nem megy – vág morcos-bocs arcot, mire Paul megsajnálja, és mellé lép. Erre a kis Asher megragadja a kezét, és hirtelen magára rántja. Csak pár centi választja el egymástól az ajkaikat, de nem mozdulnak. Még nem…
 - Túl részeg vagy – súgja Paul nyájasan. Pedig szereti kihasználni az ilyen alkalmakat, sőt… józanul még nem is igen ért Peterhez. Ilyenkor viszont, képtelen visszafogni magát. Hogyan is tudná, mikor Mr. Asher pirospozsgás arca csak neki vörösödik?
 - Érdekelt ez valaha? – feleli kacéran Peter, miközben erősen megszorítja Paul lógó ingjét.
 - Akkor most ki használ ki, kit? – folytatta a beatle miközben alig bírja visszafogni magát, hogy ne hajoljon lejjebb.
 - Te velem akarsz aludni, én meg csak úgy simán aludni – halkult el egy kicsit Peter. Ez történik általában, ha valaki hazudik. Vajon milyen arcot vágna Paul, ha tudná, hogy nem is annyira részeg? Hogy csak azért ivott valamit is, mert őt akarta? Nem meri kideríteni. Fél, hogy Paul számára csak egy játék, amivel kiélheti azokat a vágyait, amit a húgától nem kap meg. A gyomrát mélyen marja bűntudat. Nem elég, hogy szeretett húga Paulját akarja, még a tény is a vállát nyomja, hogy mindketten férfiak. Az egész annyira bonyolult, hogy inkább nem is akar belegondolni. Fáj a hasa.
 - Akkor mi lenne, ha most a te, legközelebb meg az én kedvemre tennénk? Most csak alszunk – jelenti ki határozottan, majd gyorsan maga mellé fordítja Petert. Hátulról szorosan átkarolja, és nekifeszül.
 - Nem érzem fairnek, hogy legközelebb egész éjjel egy szemhunyásnyit sem fogunk aludni – motyogja Mr. Asher, mire Paul elneveti magát. A kacajának a hangja finoman csiklandozza Peter fülét, amitől neki is mosolyognia kell.
 - Nem értem miért gondolod, hogy én csak azt szeretem csinálni… - kuncogja derűsen. Még jobban megszorítja a kis Asher-fiút, aki már alig kap levegőt, mégsem szól. Csendesen hagyja, hogy Paul szinte megfojtsa -, de nem a karjaival.
Nem szólnak semmit, csak hallgatják egymás lélegzetvételét. Nyugtató, finom hang, ami átjárja az egész szobát. Paul keze nem csúszik lejjebb Peter hasáról. Nem játszik a köldökével sem, csak pihen. Mi is lenne jobb vigasz a világtól megfáradt embernek, ha nem ez? A csend.
A beatle mégsem engedheti el magát teljesen. Amint a kis Asher elalszik, fel kell mennie a másikhoz. Nem keverhet senkit bajba. Se magát, se Petert. Ha ez a kis románc kiderülne, soha sem láthatnák többé egymást. Ezért is akarják a szülők nélkül töltött napokat minél jobban kihasználni. Jane pedig, ő nem számít. Ha a szeme előtt látná őket, ahogy csókolóznak, még akkor sem hinné el. Túl naiv, és ezt mindannyian tudják. Nem is beszélve az öntelt teóriájáról, miszerint a drága Paul McCartney fülig szerelmes belé.
Peter nem akarja eltörni benne ezt a képet. Csupán a keretéről vakargatja le az aranymázat. Az nem is számít, nem igaz? Azt senki sem nézi, csak a képet magát. Ezzel nyugtatja magát. – Nem mintha bármit is segítene.
 - Ha valamit kívánhatnál, mi lenne az? – suttogja hirtelen Paul.
 - Nem tudom. Túl sok mindent szeretnék – válaszolja halkan Peter félig álomba zuhanva.
 - Telhetetlen vagy… - dünnyögi a beatle válaszul.
 - Azért veled jól betellek – feleli, mire Paul megint kacagni kezd. A nevetése ismét átjárja a szobát és a kellemesen csilingelő hang aranyba borítja a falakat. Peter újra mosolyog. Mellette lehetetlen szomorúnak lenni, vagy letörtnek. Elfelejtteti vele a mindennapok apró csalódásait, és a nyomasztó helyzetet is, amiben már egy jó ideje vannak.
Nem kell okokat keresni, hogy miért vannak ott, ahol. Nem kell magyarázatot adni minden apró érintésükre. Paul nevetése az igazság, és aki ennyivel nem tudja beérni, az egyszerűen ostoba. Szemek, karok, lábak, szájak. Mind ott vannak velük, de ki a fene foglalkozik az ócska végtagokkal? Az érzékszerveik is csak másodhegedűsök lehetnek, a szív után. Nos, mivel hallhatná az ember jobban Paul édes kacaját, ha nem a szívével? Peter nem talál más megoldást, erre az abszurd kérdéshalmazra.
Miért vonzódik egy férfihez? És az a bizonyos, akkor is kell neki, ha a húga szerelme? Ennyire hatalmas ereje van annak az isteni nevetésnek? Az ifjú Asher nem érti magát.
 - Miért vagyunk itt? – kérdezi kissé remegő hangon.
 - Felőlem felmehetünk Jane mellé is. Csípem az orgiákat – vágja rá Paul nevetve. A mosolygás kényszere megint átjárja Petert. Nem tud mit tenni ellene.
 - Ő a húgom, te barom – durmolja, mire a basszusgitáros keze felcsúszik a mellkasára.
 - Egy pasival fekszel le minden pénteken. Nem hinném, hogy túl gátlásos lennél ilyen téren – feleli a beatle, de Peter nem mond rá semmit. Inkább csak hallgat tovább. Szégyelli magát. – Mennem kell.
Most mondta ki először ezt a mondatot. Eddig mindig megvárta, míg a kis Asher elalszik. Peter rémülten kapkod levegő után, keresve a megfelelő választ. Végül nem mond semmit. Hagyja, hogy Paul keze lassan lecsússzon a mellkasáról, és felegyenesedjen.
A szobában keringő levegő fagyosra változik, és nem tud mást tenni, csak erősen a párnájába kapaszkodni. Erősen, nehogy lezuhanjon a szakadék mélyére. Már elkezdett szakadni. A textil anyaga kezd szétfoszlani a súlya alatt. A hideg szél a testét csapdossa, de nem tud másba kapaszkodni, mint a szakadó párnába.
 - Ne haragudj -, hajol Paul hirtelen vissza hozzá -, hogy nem vártam meg, amíg elalszol, de ha nem vagy részeg nem dőlhetsz ki azonnal.
Tessék, a rohadt párna végleg elszakad, és Peter a sziklasírba száll. Az arca még sosem volt ennyire vörös, egész életében. Paul egy apró puszit nyom rá, miközben azt suttogja: Lebuktál!


Share:

szerda

Kormos szárnyakkal

Cím:
Kormos szárnyakkal


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
Vignette
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
347 db
Fandom:
Original
Szereplők:
OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy szomorú dolog.
Bármikor, Bárhol
Kellemes olvasást!

 Omló falak közepette, egy magányos napon. Ott érzed magad. Ha valaki megkérdené mit gondolsz, azt mondod fáradt vagy. Megfáradtál. Elnyomott az idő és istenének átka. A kezüket homlokodra nyomták, miközben érthetetlen szöveget szavaltak. Így lapították el az érzékeidet. Nem alszol, hallasz, szagolsz, vagy látsz.
 Egy szétrobbant épület poros szobájának sarkában kucorogsz csupán. Egy ember sincs körülötted. Ha lenne, akkor sem vennéd észre. Vakon keresed a segítség tekintetét, míg oltalomban reménykedsz iránta. 
Hamis vagy. Nézed, figyeled, de nem szólsz hozzá. És te még magadat sajnálod. Sírsz, bőgsz, vacogsz, pedig a szoba nem üres. Tele mindenkivel, ki rád néz, tekint.  Nem, te nem érted. Képtelen vagy felfogni. Még mindig csak a kormot szívod magadba, amíg el nem lep. Beteríti testedet, elfedi szerveidet, miközben átjárja minden porcikádat. Azt is ami benned, azt is, ami melletted van. Feketébe öltözöl. Sötét, borús színbe. Pedig, hányszor mondták már neked, hogy ne csináld? Addig ne, amíg a korom át nem jár teljesen. Még nem tette.
 Még mindig csak a dohos szoba omló vakolata mellett vagy. Nem mentél sehová. Nem sétáltál ki az ajtón, és az ablakon sem ugrottál még ki. Nem vagy madár, nem tudsz repülni. Török szárnyakkal nem.A tollaidat rég belepte az éjsötét. Elfeketedett egy ideje. Több év eltelt azóta, hogy száltál az égen, a felhők között a többiekkel. 
A nap süt, a levegő tiszta. A sugarak rád világítanak. Csak észre kellene venned, de te nem vagy képes rá. Hogyan is lehetnél? Nincs hozzá erőd, se energiád. Azért ülsz ebben a kis mocskos szobában, mert nincsen. Elvesztetted valahol, valamikor. Utána már csak ide tudtál jönni. Egyszár már ide sem tudsz majd. Nem lesznek kezeid, lábaid, sőt, még a szárnyad is elfoszlik az örök végtelen sötétjébe. 
 Akkor már áldani fogod ezt a fél épületet a dohos, omladozó falaival.
Nem mondom el hol leszel, szerintem már te is tudod. Érzed a csontjaidban, éppen annyira, mint a szívedben, lelkedben. Már aznap is sejtetted, mikor ezeket a falakat először megpillantottad.Kívánhatod, hogy ne így legyen, de ameddig nem szólsz, a dolgok nem változnak. A falak, a por, és a korom sem. Te mégis minden nap eljössz, hogy hallgass.


(Igen. Valahol, valamikor rohadt szar kedvem volt.)
Share:

hétfő

Isten

Cím:
Isten


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Spiritual
Szavak száma:
1379
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:
Egy hamburgi szerelmes éjszaka.
1960, Hamburg
Kellemes olvasást!


 - Talán túl sokat reménykedem. Túl hiszékenyen fogadom be az agyamba az összes, véletlenül elejtett szavadat – suttogja halkan, hogy egy apró neszt se lehessen belőle érteni.
 - Hm? Mondtál valamit? – kérdezi John az ércesen rekedt hangján, miközben a cigijét szívja.  Nem fordul oldalra az ágyon, vagy néz a szemébe. Ő egy kőszikla, amit még a híres északi szél sem hasíthat el. Törhetetlen. Ki is lenne Paulon kívül olyan ostoba, hogy mégis megpróbálja? Senki.
 - Semmi fontosat. – Ránéz az órára, ami pont éjfélt mutat. Kíván valamit. Nem mondja ki, csak mindennél erősebben arra az egy mondatra koncentrál. Szép, gyönyörű szavak, amiket mégis nehéz elképzelni. A valóságban testbeönthetetlen fogalmak. Összeszorítja a szemeit, és megfeszíti az öklét. Ritkán akart valamit ennyire ez idáig. Nem, ez hazugság. Már rengeteg dolgot akart már rettentően.
John ránéz, és kifejezéstelenül megjegyzi:
 - Már megint valami hülyeséget kívánsz? – dünnyögi, majd lassan odahajol hozzá. Mellémászik a nyikorgó ágyon, eldobva a hasztalan kis görbe csikkjét.
 - És ha igen? – nyitja ki Paul a szemeit, és morcos arccal néz vissza a ritmusgitárosra, aki viszont csak benyúl a testét fedő lepedő alá, és ujjait végighúzza a törzsén. Nem törődve vele, mit is mondott neki a basszusgitáros. Paul nyög egyet, míg a keze egészen a gerince végéig ér.
 - Na és mit? – kérdi gúnyosan, majd egyszerre keményen megmarkolja Paul fenekét. Egész testét átjárja a borzongás, de közben igyekszik ezt letagadni.
 - Tudod, hogy úgysem fogom elmondani – suttogja Paul halkan, és hirtelen feláll az ágyból, a lepedőt egyenesen a ritmusgitáros fejére dobva. Nem visel semmilyen ruhát, mégsem fázik. Még az ablakból áradó hideg levegő sem tudja semlegesíteni a benne lobogó fáklyák lángjait, amik John jelenlétét jelzik. Odalép az ablakhoz, miközben a ritmusgitáros öltözködésének zajától hangos az egész szoba. Akárhová lép be, azt érezni lehet már messziről. A hangulat, amit maga mellett hordoz, egyszerre rémisztő, és vonzó. A rövidkés barnás tincsei, és íves álkapcsa ugyan nem árulkodnak túl sok egyediségről, a szemeiben látni lehetett, hogy más tűz ég benne. Más, mint egy átlagos huszonévesben. Hozzá képest Paul csak egy gyámoltalan kis fekete, szép szemű kisfiúnak érezi magát. Könnyelműen gondol a maga és John közti hasadék gyilkos szikláira. Bármikor képes lenne levetni magát közéjük, akár magányosan is, csak hogy a kettejük közti kontraszt veszítsen éles fényéből. Hiába, az arcába nyomott tükör egyre csak mást mutat.
A ritmusgitáros már magán viselte a szokásos öltözékét. A szűk bőrnadrág, és bőrdzseki. Utóbbit valószínűleg összecserélte Pauléval, de ennek ő inkább csak örült, mint bánta volna. Nem is szólt egy szót se, csak bámult ki az ablakon. A keskeny kis zsanérok miatt alig lehetett mást látni, mint a város kopott falait, és a távolban egy magasba ívelő templomot. Mégis boldogabban bámulta azt, mint ahogy John felöltözik, és elmegy. A fene szereti nézni a nem létező búcsút. Bár, ez megint csak hazugság. Igenis volt búcsú, de az csak arra emlékeztette Pault, hogy a ritmusgitáros szégyelli őt. Persze ő sem akart volna az utcán sétálgatni kézen fogva, de az ilyen moteles találkozások már igazán az agyára mentek. Pedig pont John volt az, aki aztán az utca közepén is könnyedén pucérkodott. Ezért is eseik nehezére ezt megérteni. Így az utolsó percekben mindig csak csendesen a sarokba ült, vagy hasonló.
 - Ó, vége az éjféli misének! – jegyzi meg John hirtelen, majd gyorsan a mosdóba fut.
 - Ne már! – kiáltja utána a basszusgitáros. – Most komolyan? Megint?
 - Ugyan már! Rohadt vicces! – ordítja ki, majd egyszerre két vízzel töltött óvszerrel fut ki egészen az ablakhoz, végig szakadva a röhögéstől. Erre már Paulnak is muszáj mosolyognia. Figyelmesen nézi, ahogy John kibújik félig a parányi kis ablakon, és megvárja, míg egy ártatlan lélek óvatlanul alásétál. Az áldozat most egy háromfős kis család, egy apa, anya, és kislány; úgy ötéves féle. Mind a hárman kiöltözve, ünneplő ruhába. Egy szokásos adventi vasárnap.
 - Figyi! – súgja John egyszerre, majd hirtelen lehajítja az egyik óvszert, ami párcentire az apától, az aszfalton durran szét, és a víz egészen a hajukig csapódik. A ritmusgitáros nevetés közepette, egy pillanat alatt visszahúzódik, így az ablak üresen marad.
 - HÉ! IDIÓTA! HA AKARSZ VALAMIT, GYERE LE! NEM LÁTOD, HOGY GYEREKKEL VAGYUNK?! – hallatszik az apa indulatos válasza. Olyan hangosan üvölt, hogy az egész város könnyedén hallhatja. Persze a két tettestárs csak fent röhög a kis szobában. John az ágyra feküdve köhécsel, míg Paul csak csendesen, vigyorogva nézi a fal mellől.
 - Látod? – kérdezi a ritmusgitáros, miután már kissé elapadt az ingere. – Ezért utálom ennyire ezeket az álszent keresztény csőcseléket! – hadarja az ablakba lépve.
 - Mert szép ruhában járnak templomba? – kérdi Paul édes hangon, de csak annyit vesz észre, hogy John a másik óvszert is utánuk dobja.  Persze már a közelükbe se ér, mert szedik a lábukat. Minél hamarabb el akarnak menni, itt hagyni ezt a mocskos környéket. Ki ne tenné? Le is fordulnak a sarkon, és már nem is látni őket.
 - Mi? – néz vissza John egy gúnyos mosollyal az arcán.
 - Miért utálod őket ennyire? – kérdi Paul naivan. Nem gondol a ritmusgitáros elkomorodó arcára.
John kihajol az ablakon, miközben egy cigit halász ki a zsebe mélyéről. Rágyújt, és közben nagy levegőkért kapkod.
 - Ezek a legálszentebb emberek a világon. Eleve, a vallásuk a legálszentebb az egész földön. Az előbb is láthattad. Amíg a hatalmas kőfalakkal zárt szarban ülnek, hallgatnak, mint a sír, de ahogy kilépnek rajta, ordítanak. Ennyit arról a bizonyos emberi kedvességről. És nem azért kiabál, mert megdobtam, csak egyszerűen azt akarja csinálni. Üvölteni, és ordítani. Olyan, mint mi, csak felsőbb rendűnek képzeli magát. Ő az Istene kegyeltje. Rá vigyáz valaki odafent. Francokat. Senkinek sem lett még szebb az élete azért, mert egy hideg fal mellet, két keskeny fadarab előtt mormolt valami betanult versikét, három palival. Nem lett tőle milliomos, nem támadt fel a kutyája, és nem is dughatta meg az utca legjobb nőjét. Az a bizonyos Isten szart se csinál. Nem létezik. Ezért is megy az agyamra, ahogy átverik az embereket. Elhitetik velük, hogy létezik valami, ami hatalmasabb mindennél. A „teremtő”, aki megóv, és figyeli minden tettedet. Kibaszott mikulás – hadarja érces hangon. – A franc se akarja ilyen szarságra pazarolni az idejét. Inkább öreg menj el, feküdj le egy rakás csajjal, minthogy egy hűvös, rém unalmas éjjeli misén ülj, és hallgasd, ahogy egy alacsony csúnya, pedofil görcs a szeretetről dumál neked, mikor most buktatott meg nyolc bérmáló iskolást. Megalázzák a híveiket, és még saját magukat is. Szánalmasan próbálják velünk elhitetni, hogy az igazságról rizsáznak, mikor mindent csak egy felsőbb hatalommal akarnak magyarázni. Valami megfogalmazhatatlanról akarnak beszélni, és éppen a kézzel foghatatlansága miatt aduász. Nincs rá se bizonyíték, se tagadás. Ha létezik is az a bizonyos mindenható, biztosan nem arra vágyik, hogy egy dohos, penészes templom, omladozó falai között pár vénember róla magyarázzon hamisan. Arra kérje az embereket a nevében, hogy legyenek álszentek. Elhitetik velük, hogyha minden vasárnap eljárnak fagyoskodni, majd a menybe jutnak. Nem számít hány embert aláznak meg, vagy vernek át. Öreg, ha ott vagy a misén, a menybe kerülsz. Fenéket. Ez nem jelent semmit. Csak az számít, hogy éled a saját életedet, ilyen idióta befolyások nélkül – mormogja a végét, és a csikket kihajítja az utcára. – Egyébként meg, nem értem miért várod, hogy tudjak koncentrálni a mondandómra, ha pucér vagy – jegyzi meg, majd vigyorodik el, amint látja Paul szégyenlős tekintetét. – Én is kérdezhetek valamit?
A basszusgitáros inkább nem is törődik John megjegyzésével, csak mellé dől az ablakba.
 - Persze – feleli nyugodt hangvétellel.
 - Ennyire bánod, hogy ilyenkor lefekszel velem? – mondja remegő, vékony hangon. Paul gyorsan felé fordul, és az arcán egy magányos könnycseppet pillant meg. Legördül a szempillájáról egészen a szája széléig. John próbál tudomást sem venni róla, míg a basszusgitárost őrlő bűntudat nyilai sújtják. Hát még ő is fájdalmat okozott? Hirtelen megragadja John nyakát, és a fejét maga felé fordítja. Egyenesen a szemébe néz, míg az arca fokozatosan kezd pirosodni.
 - John! – mondja határozottan, de ő csak elhúzza a fejét. Erre Paul még erősebben megragadja. – Én igenis hiszek egy Istenben! – kiáltja, mire a ritmusgitáros csak szisszen egyet megvetően.
 - Akkor nagyon hiszékeny vagy… - nyögi ki John erőtlenül.
 - Igen, tényleg. Nagyon is naiv vagyok, mert én egyedül benned hiszek! – A mondat hóviharként siklik át mindkettőjük testén, mintha csak az ablakon befújó jeges szél volna. A kettő együtt pedig, a fagyhalál kósza, vonzó gondolatával áldja meg a pillanatot.
A ritmusgitáros átkarolja Pault, és szorosan magához öleli, miközben a vállával becsapja az ablakot.  A hidegnek vége.
 - Most már valóra vált a kívánságod, papom?
Share:

BTemplates.com

Üzemeltető: Blogger.

Labels