Nos, szerintem mindenki érezte, hogy ez a nap egyszer elérkezik. Köszönhetően a tumblr szivárványszínű, cukor ízű világának, kerestem magamnak egy hímző rámát.
Megkezdődött a harc, a kín, küzdelem, mind az alkotás máglyáján égett el a francba. Igen, jó pár órát, napot öltem ezekbe a dolgokba.
Az összes Band témájú természetesen, ne lepjen meg senkit.
Viszont, most megmutatom a legújabb alkotást, aminek a készítéséről fotókat is készítettem, hogy megmutogathassam.
Hogy komolyan szóljak, ha hímzésbe szeretnél fogni, a legfontosabb, hogy türelmes légy. E nélkül bele se kezdj. Egy teljes napon át készítettem ezt a pár öltést, és ez így megy tovább, és tovább. Nagyon sok kitartás kell.
A második lépés az acélkemény elhatározás után természetesen a sima felület, esetemben egy leértékelt, fehér, kötött, H&M-es felső. (Kb. 700 pénz)
Utána megterveztem a mintát, amit rá szerettem volna hímezni, egy rettenetesen vékony papírlapra. Ez csak azért fontos, mert a kötött felsőkre elég nehéz rárajzolni a pontos mintát, és az is egy lehelettel bármikor elcsúszhat.
Íme a minta, és a szöveg. All la Glory, vagyis a Band egyik legszebb szerenádja Levon által elmormolva. Nem tudom hogyan tudott Ribi Robertson ilyen szépet írni a megcsalásról, de attól még szép. És ártatlan. Ó, te simlis.
Miután kiordibáltam magam, és rendesen lecsesztem Ribit, a mintát finoman a helyére ragasztottam, hogy még véletlenül se tudjon elmozdulni.
A színeket sajnos csak az itthon lévő cérnák garmadájából tudtam kibányászni, és végül ezeket találtam a legártatlanabbnak. Egyébként a minta direkt ilyen apró, mert így a sikkes. Meg hamarabb kész van.
Ezután a rámát is ráhúztam, majd kezdődhetett is a hímezgetés csendben, mesefilmeket hallgatva közben, ahogyan azt kell.
Íme egy kép a hátsó oldalról, amikor már készen is álltam a dologgal. Utána levagdostam a papír nagy részét, majd a többit bedobtam a mosógépbe, ami el is tüntette a maradékot anélkül, hogy bármilyen kárt tett volna a teljes képben.
Persze besötétedett közben, ezért elnézést a kellemetlen világításért. A lényeg így is látszik, elkészültem.
De a dolgoknak itt közel sincs vége. Ugye nem hitte senki, hogy én itt megállok? Dehogy. Ez csak egy a dolgaim közül, amiket a Band tiszteletére nap, mint nap a testemre húzok, és büszkén viselek. Természetesen.
The night they drove all dixie down. A kedvenc Band számom, és úgy amúgy is, valószínűleg. Hát, meg kellett valahogy tisztelnem egy pólóval, ami mellesleg szintén a kedvencem. Ez van rajtam minden harmadik napon. Minimum. Úgy egy nap alatt készült el.
The Weight. Ennek szerintem történelme van. Ez volt az első hímzés, amit valaha csináltam, de a mai napig rendszeresen feszül a vézna kis vállaimon. De sajnos nincs Fanni nevű ismerősöm, akit szekálhatnék vele. Na, majd egyszer.
És végül a tortúra. Három nap keserves hímzés, és megannyi bugyuta, szemét tini film. Így készült ez a fura technikával szőtt pulcsi, ami, hát csak így van. Persze nem tökéletes, de azért én eléggé szeretem. Persze senki sem vágja, hogy ez most így mi.
Mi az, hogy The Band?
Ezzel most kifigurázod a zene rajongókat?
He?
Vagy csak ezzel akarsz menni minden koncertre feltűnés nélkül?
Paraszt.
Legalábbis én valahogy így gondolkoznék, ha nem tudnám, hogy a The Band A VILÁG EGYIK LEGFASZÁBB BANDÁJA. Cserép edény.
Nos ennyi lett volna. Remélem ezért tetszett, de ha nem az se baj. Menjetek, hímezzetek, és hajrá!
