A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 50s. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 50s. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd

Dosztojevszkij

Cím:
Dosztojevszkij


Alcím:
-
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
General
Szavak száma:
871 db
Fandom:
The Monkees
Szereplők:
Mike Nesmith, OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy bóklászó eb.
1958, Texas
Kellemes olvasást!

Már nagyon régen volt ilyen idő, mint ma. A nap hevesen süt a fákra, amiken piroslanak a lédús bogyók, gyümölcsök. Nincs sok belőlük a tegnapi szélvihar miatt. Amik ott maradtak a feslett fa ágain, azok igazi túlélők. Hiába karcolta, karmolta őket a szél zord marka, ők páran meg sem rezzentek. Hősök.
Nos, ezekkel a bogyókkal szemezget az az apró, ökölnyi kiskutya is, akinek még nincs neve. A bőrén alig látszódik az a bolyhos szőr, amiből később a vastag bundája lesz majd. A szemei épphogy kinyíltak, és ő maga sokkal gyengébb, mint aminek látszik. Így, húsz centi hosszan. A halk, gyenge nyüszítéseit senki sem hallja, pedig neki lenne rengeteg mondanivalója. Ehelyett csak ül magas cseresznyefa tövében, és nézi a bíbor színbe öltözött bazsalygó bogyókat. Azok gőgös tekintettel merednek a semmibe, mintha ezzel is csak ingerelnék az apró kutyuskát, aki még azt sem tudja milyen fajta.
A füle le-le konyul néha, míg a sötét, örökké nedves piszeorra feketén csillog. A kis karmocskái hegyesek, míg az ínyéből kikandikáló fogacskák éleivel már most is le tudná harapni a saját nyelvét. Szinte biztos benne, hogy ő egy farkas. Véreb. De legalább sakál. Még ha kutya is. Amikor ez eszébe jut nagyokat ugrik, és a kanyargós autóút melletti fák törzsének támad.
Miután diadalmasan megfélemlítette a közelében lévő összes növényt, elégedetten dobja le magát az egyik bokor árnyékába. Lihegve szemléli a mellette hatalmas zajjal elhaladó autókat, míg néha-néha a hátára feküdve az egyik kósza mogyoróbokorággal játszadozik.
A szél barátságosan simogatja hátát, míg a fűben ólálkodó bogarak kihívóan mennek jobbra-balra. Ezt a kiskutyus nem hagyhatja szó nélkül. Ingerülten ugat rá az ártatlan katicára. Talán a piros szín az, ami -, ha a kölyök számára érzékelhetetlen is -, kihívja haragját. Vakmerő vakkantásait hirtelen egy hatalmas lökés szakítja félbe, ami egy óriás kamion száguldó kocsija után jön, széllökés formájában. A riadt katica kihasználja az eb elkalandozott figyelmét, és gyorsan megfutamodik a helyszínről. Mire a kutya újra visszafordul, keresve ellenségét, annak csak hűlt helyét találja. Dühösen kapar a földbe, de ijedten ugrik hátra, mikor a homokból egyszerre egy kisvakond bújik elő. A kutya értetlenül szagolgatja meg a távolba kémlelő vakondot, aki egy szempillantás alatt el is tűnik. Hiába kezd a kölyök ásni, az ismeretlent már nem éri el.
Beleunva a cseresznyefa árnyékába, és a barátságtalan bogarakba a kutya tovább áll. Mindenhová benéz, minden ajtót megkapargat, míg az eget lassan felhők lepik el. Amíg a kiskölyök az utcákon vándorol a hasa egyre hangosabban korog, mintha az életéért sikoltozna. Furcsa érzés szédíti a kutyát, ahogy a tappancsai elnehezednek, és a látása is gyengül, nem úgy, mint az szaglása. Már most is érzi a szomszédos utcasarkáról az illatát annak a sonkás szendvicsnek, amibe még bele sem fogtak. Bátran indul el, és összeszedve maradék erejét sebesen lohol a kósza illat hívogató képe után.
Mikor szemtől szemben találkozik a kissé összenyomott, de érintetlen szendviccsel rögtön megtorpan, ugyanis egy kéz tartja szorosan. De nem is akármilyen. Egy koszos, izzadt férfi kezéből lóg ki a mennyei eledel, míg az felelőtlenül bóbiskol. Az eb először inkább odébb lépked, de a korgó gyomra rögtön visszaszólítja. A kísértés ördögi hálója elkapja a kiskutyát, aki félénken ugyan, de a szendvicsért kap.
A férfi azonban pont abban a pillanatban húzza el karját, mikor az eb fogacskái összekoccannak. A kölyök biggyeszti ajkát, és szomorúan kezd piszegni, de a férfi megvető pillantással néz vissza rá.

 - Mit képzeltél? – morcog a férfi, majd elégedetten harap nagyot a zsemléjébe. Erre a kutya féltékenyen ugat egyet. – Na! – nyammogja a férfi, majd megrázza a fejét. – Öcsi, ez bűn és bűnhődés. Ha elakarod lopni valakinek az ebédjét, akkor az a minimum, hogy végig nézed, ahogy szépen megeszi – vág vissza, míg kölyök puffogva bújik mancsai mögé. – Vicces kis dög vagy te – mosolyodik el a férfi. – Hol van a gazdád? A szüleid? – kérdezi, de a kutyus csak elkeseredetten vakkant. – Nincsen nyakörved se – jegyzi meg a férfi, majd sajnálkozva ugyan, de a szendvics felét a kutya elé dobja. Az vidáman ugrik rá, és mintha csak zsákmány lenne, irgalmatlanul elejti. A férfi nevetni kezd, majd bekapva ebédje utolsó falatjait hátra dől, élvezve a nap utolsó meleg, vörösen fénylő sugarait. Mikor lomhán lecsukná szemét, hirtelen éles foghegyeket érez a csuklójában. A kutya az, aki éppen a tenyerére vadászik. – Hé, ezt nem szabad! – csapja gyengéden orrba az ebet, aki bocsánatkérően megnyalogatja a saját fogainak lila nyomait. – Ne gyere, te kis rosszcsont – ülteti óvatosan az ölébe, és a kölyök egy mukkanás nélkül hozzásimul. A meleg kis teste boldogan illeszkedik a férfi sudár testéhez. Gyengéden kezdi simogatni, és mire újra ránézne, a kutyus már alszik is. – Na jó, maradhatsz velem, de csak ha jó kutya leszel – súgja a férfi oda neki hallkan, mikor furcsa, nedves érzés önti el a hasát. Az új barátja máris teljesen összenyálazta az ingjét. – Hajj, még sok gondot fogsz nekem okozni, ugye? – sóhajtja a szemét forgatva, de inkább csak tovább simogatja az apróságot. – Az én nevem Mike. Mostantól te vagy Mike kutyája. De valami normálisabb név kellene neked – vakarja meg fejét, mikor ismét egy kamion húz el az úton, ami azonnal felveri álmából a kölyköt. Az haragtól fűtve kezd ugatni, majd lángoló indulattal kezdi kergetni a kamionról lógó kötelet. Mike először csak megrázza magát, majd kutyafuttában inal utánuk. – Ez egy született bajkeverő – szidja magában, és kezd kiabálni olyan hangosan, ahogy csak bír. – DOSZTOJEVSZKIJ! DOSZTOJEVSZKIIIIIIIJ!
Share:

vasárnap

Éberen


Éberen - Being awake


The Band * RPS * One-shot * Robelm * Hurt/Comfort * AT * Genfic * PG * Zene

Sziasztok! Ugyan késtem vele egy oár napot, mert hosszabbra sikerült, mint terveztem, de íme a Levon halálának 5. évfordulójára készült apró fic. Jelenleg nem tudok semmit mondani róla, de... Nem, itt a mondat vége. Tényleg vissza olvastam, és da fuck? Mindegy.

Kellemes olvasást!




Rengeteg őrült dolog van. Általánosságban szeretem az olyan apróságokat, amiket a legtöbb ember nem vesz észre, vagy egyszerűen semmibe vesz. Mert ugyebár mi mind szeretünk megfeledkezni a STOP táblákról, mikor menni készülünk valahová. Nem mintha én megállnék, ha holmi tábla utasítaná nekem. Értem én, szabálytalan, veszélyes, és rendkívül ostoba hozzáállás, pont olyan, akár én. Nincs ezen mit tagadni, már attól a perctől fogva ostoba voltam, hogy egy szakadt dél-amerikai kórházban tengő légnyomás rendesen szétnyomta a frissen világra jött tüdöm, ami akkor még nem is volt nagyobb egy megtermett almánál.
Talán az a kifinomul önkielégültségem tehet erről a furcsa vonzódásomról, ami az olyan különc csekélységekhez köt, amik rám olyannyira hasonlítanak. Hiú dolog.
Bolond lennék, ha azt mondanám, magamon kívül képtelen vagyok bárki mást is szeretni. Ez hazugság. Olyan sok gyönyörű, és érdekes szín festi az eget, vagy éppen kúszik az eső áztatta utakon csigalassúsággal. Szenvedély az, ami ehhez a földhöz köt engem. A figyelem, amivel a létforgást kémlelem, vagy éppen alakítom. De túlzás azt állítani, hogy nagy részt vennék ki az életemből.
Nem vagyok se utazó, író, vagy próféta, csak egy ember. Levon.

Mivel elérkezett a tavasz, úgy döntöttünk, hogy egy kis kirándulással ajándékozzuk meg magunkat, és tovább szőjük álmainkat. Akkoriban még nem volt semmilyen különösebb oka annak, hogy zenéltem. Úgy, mint szinte minden kölyök, én is folyton elcsászkáltam otthonról a többi utcagyerekkel. Egy délutánon egy „rosszkörnyéken” kötöttünk ki a fiúkkal, és egy fekete emberekkel tömött kocsma ablakában bujkáltunk. Akármennyire is voltunk fiatalok, minket is megérintett az öreg Chappie bá’ gitárszólója, de még mennyire. Más sem kellett, mentünk a boltokba lemezt lopni, és a zálogházban minden üveggolyónk régi, kopott gitárra cseréltük, ami csak háromszor akkora volt, mint mi. Együtt.
Azóta öt év telt el, és én hiába szerettem gitározni, mivel senki más nem engedhette meg magának a dobfelszerelést, hát én szorultam a két fabot, meg jónéhány dob mögé. Így visszatekintve nyilván nem bánom a dolgot, de azokban az időkben sokat nyavalyogtam miatta, akárcsak Richie, aki apjától egy jó kis Les Paul helyett csak egy meghívót kapott az iskolai kórus orgona oktatására. Ott aztán találkozott Garth-al, aki mértéktelen zsenialitásával csak még jobban elrettentette. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutattam neki a tévénken Ray Charlest, ahogy a Hit the Road Jack-et énekli érces hangján a zongora mögül. Mondjuk én sokkal inkább zongoráztam volna, mint hadonásztam azzal a két bugyuta pálcikával. Egyszóval mindenki csak a gitárosokra irigykedett. Mi amennyien csak voltunk mind Chuck Berry utódjai akarunk lenni, de minden bandába csak egy gitár kellett. Egyedül Rick nem panaszkodott. Inkább csak örült, hogy csupán négy húrral kel boldogulnia. Ő valahogy mindig képes volt látni azt, ami nekünk ugyan ki szúrta a szemünket, de képtelenek voltunk észre venni. Kivéve Robbie-t, aki ebből is – ahogy mindenből – csak a saját javára annyit hozott ki, hogy egy gitár hat húrnál kevesebbel csak hegedű. Ezen eltűnődve Ricky megtanulta használni azt is. Utólag beláttuk, hogy jobb is Robbie-t beállítani gitárosnak, mert semmilyen másik hangszeren nem tudna rendesen játszani. Ő mindig is kicsit távolabb állt tőlünk. Ezért is vonzott annyira.

Kissé szeles április volt, ezért Garth már hetek óta az ágyat nyomta. Egyszerűen nem bírta a hideget. Nem tudott tehát velünk tartani a hegyekbe, ahol Rick apjának volt egy kis faháza. Nem volt köztünk olyan, aki ne szerette volna a természetet, azért tele lelkesedéssel vágtunk neki az útnak. Aztán elkezdett lehűlni a levegő. Eső esett.
Ázottan, vizesen érkeztünk a kunyhóba, amiben se áram, se meleg víz nem volt. Csak egy cserépkályha állt középen, amiről persze rettenetesen kevés elképzelésünk volt, hogyan is kell használni. Végül csak rám marad a feladat, hogy hozzak be fát, ami persze magától nem hasítja fel magát. Mindezt csak a szőkés, kissé vöröses hajam miatt, ami olyan „favágós”. De szerencsére Rick jámbor lelke nem bírta nézni, ahogy magamra maradok a feladattal, azért velem maradt, hogy segítsen.

 – Mi ez? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem éreztem se az ujjaimat, se az orromat a hidegből visszatérbe, és hiába sikerült meggyújtanom a kandallóba gyömöszölt méretes fahasábokat, a belőlük szivárgó füst hirtelen felénk tört utat, és ugyan kellemes melegséggel jött, jobban csípte a szemünket, mint ezernyi szeletelt vöröshagyma. Richard rögtön fulladozni kezdett, de hiába próbáltam idegesen a kémény felé legyezni a tömör füstöt, az csak nem engedelmeskedett.
 – Oltsuk el! – köhögte Rick, és én indultam volna a konyhába vízért, Robbie hirtelen a csuklójával odébb lökött.
 – Hé! – tiltakoztam, de a jelek szerint Rob meg sem érezte. Elénk állt, és mintha ott sem lettünk volna, sebesen néhány újságpapírt húzott elő a gyufa mögül, majd összegyúrva a kandalló tüzébe dobta őket.
 – Mégis mit csinálsz? Ez szerinted segít? – próbáltam odébb hessegetni, de Rob nem mozdult. A szürke köd egyre csak befelé gomolygott, mikor valamilyen csoda folytán a perzselő fahasábok lángja előbújt. A füst a kémény felé indult, mintha egyszerűen megunta volna a társaságunkat.
Robbie csalódottan lépett odébb. – Azt hittem, hogy ezt még ti is tudjátok – jegyezte meg halkan, míg mi Ricky-vel értetlenül néztünk össze.
Jaime Robertson volt köztünk a gazdag gyerek, ha lehet így mondani. Egy kanadai városból érkezett, és a mostoha apja ékszerkereskedőként dolgozott. Nem is csoda, hogy lenézett minket. Minden oka megvolt rá, mégsem élt vissza a helyzetével, soha. Nem mutogatta előttünk a drága cuccait, vagy evett számunkra elérhetetlen ételeket. Ugyanolyan kölyöklélek élt benne is.
Ezzel a mozdulatával, elvonulással képes volt egyszerre megsérteni, és elbűvölni. Sosem sejtettem, hogy a központifűtéses szobájában gubbasztó Robbie a természetbe szabadulva nem lesz használhatatlan. Nincs mit titkolnom rajta, minden egyes tette újra, és újra elképesztően lenyűgözött. Valami bűvös légkör lengte be, amit én jobban láttam bárki másnál.
Robbie se nem volt kedvesebb, jóképűbb vagy okosabb az átlagosnál, de olyan valamit hordozott magába zárva, amit senki más.
Én persze most is, mint általában csak követtem a szememmel, ahogy az asztalhoz ül, és egy kétéves újságot kezd lapozgatni a köhécselő Richard mellett.
 – Vhú – nyögte Ricky, amint a füst teljesen eltűnt belüről, és a tűz melege már kezdte körül ölelni a faház kókadó falait.
 – Megfagyni már nem fogunk – feleltem, kibújva a vastag kabátomból. A fogashoz léptem, és ráakasztottam a nehéz, apámtól örökölt ruhadarabot, aztán Ricky-ét is. – Mit fogunk idebent csinálni?
 – Hozott valaki kártyát? – kérdezte Rick körbe nézve, de Rich még nehezen jutott levegőhöz, Rob meg csak egy vállrándítással válaszolt a maga módján. Ilyenkor egy szót sem lehetett belőle kihúzni, nem úgy, mint a beszédes kedvében. Néha csak elkezdett mesélni, és be sem fogta. Általában a kedvenc indiánmondákat szavalta, amiket anyja még gyerekkorában osztott meg vele, hiszen tiszta vérű őslakos volt. Érdekes, hogy ez Robbie-n cseppet sem látszott. Ugyanolyan cingár alkata és fehér bőre volt, mint nekem. – Bár meg kell hagyni, valamivel magasabb volt nálam. – Ebből kiindulva Ricky jobb indián lett volna nála. Ő mégis mindennél büszkébben hirdette származását. Egyszer még a haját is befonatta velünk.
 – Szerintem mind kifáradtunk. Jobb lenne pihenni egy keveset – törtem meg a csendet, és a többiek bólintottak.
Mindnyájan lefeküdtünk, előhúztuk a hálózsákjainkat, és a rejtemben valamiféle magányra leltem, hallva a három másik szuszogását.
Akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, Robbie hűvös szavai továbbra is kísértettek. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy mégis mi történt. Nem mintha nagy dolog lett volna, felgyújtani egy kunyhót. Ha Jaime nem lép elő, mind megfulladunk, vagy megfagyunk odakint. Ő meg csak alszik ugyanúgy, mint a többiek. Olyan jelentőségtelennek tűnik az egész most, mikor olyan sok minden múlott rajta az imént.
Képtelen voltam aludni. Az agyamban folyamatosan csak forogtak a gondolatok, és az idő viharként suhant át az éjszakán. A többiek kellemetlenül horkoltak, én meg csak forgolódtam. Egy idő után már annyira belefáradtam a lélegzetem számolásába, vagy éppen a pulzusom méregetésébe, hogy egyszerűen felültem.
Az ablakon a holdfény fátyolként sütött be, és ezzel megvilágította a körülöttem fekvőket.
Rick úgy horkolt, ahogyan szokott, de hozzá képest Richard egy tülköt viselt az orra helyén. Olyan hangos rapszódia zengte be miatta a kis faházat, hogy medvétől, vagy bármilyen másik állattól biztosan nem kellett tartanunk.  
Robbie meg csak piszén sziszegett. Halkan, alig lehetett hallani, hogy lélegzik, de ez az apró hang valamiért mégis teljes nyugodtsággal töltött el. A jelenléte valamiért elhessegetett előlem minden félelmet.
Kénytelen voltam egy idő után felkelni, és kicsit körülnézni. Ismét magamra húztam a vastag kabátom, és egy cigaretta kíséretében kiléptem a kunyhóból.
A zuhogó eső elcsendesedett, de a szél még mindig irgalmatlanul kínozta az erdő ártatlan fenyőfáit. Hideg levegő járta be az egész fenyvest, és én is tisztán láttam a sötétben a hullámzó leheletemet. Most, hogy végre volt egy kis időm jobban is szemügyre vehettem a kis házikót, aminek falai hatalmas fadarabokkal, míg teteje sötét cseréppel volt fedve. Apró volt, és az ajtaja előtti verandát sem lehetett volna a termetes szóval illetni. Az egész igazán rusztikus darabja volt az erdőnek.
Miután elszívtam az oltalmas szálamat, elégedetten tértem vissza nyughelyemhez, abban a reményben, hogy most már végre el tudok aludni, de hiába. Egyszerűen képtelen voltam az álmok tudattalan világába lépni. Csak nyitott szemmel, hullaként meredtem a falra, és hallgattam tovább egy éjszakán át Robbie nyugodt, ártatlan szuszogásának dalát. Nem unatkoztam.

Mikor a hajnal hasadt végre, ismét kiléptem az apró verandára, hogy a reggelt egy újabb, ezúttal induló cigarettával jutalmazzam. Mire a szál fele hamuvá oszlott a két Richard már a vállamon lihegett. És ez így ment egész nap.
A nap felkeltével megkezdődött a benti zenebona, amibe a dobjaim nélkül csak néhány csapkodással tudtam hozzá járulni.
Aki esetleg nem járatos benne, ezek a bizonyos zenélgetések inkább jammek, mint igazi próbák. Új dallamok, ritmusok fejlesztése, és a különböző hangszerek összehangolása. Álltalában teljesen instrumentális, bármilyen énekszó nélkül. Nincsenek szabályok, se kőbevésett stílusok, csak ami éppen jön. Jótékony improvizáció. Főleg, ha részt is vehetsz benne.
Nem azt mondom, hogy nem élveztem, csak inkább voltam a dolgok szemlélője, mint szereplője. Később, mivel látták, tulajdonképpen hasztalan vagyok, elküldtek a konyhába főzni. Persze ezt mind megbánták utólag. A gasztronómiai adottságaim kimondottan hiányosak.
Az egész nap olyan gyorsan véget ért, és én soha, egy percig sem éreztem fáradtnak magam, ezért kezdtem kissé aggódni az újabb éjjel rohamos közeledése végett. Rettegtem, hogyha még egy napon át ébren kell maradnom, azt a szervezetem már sokkal nehezebben tudja elviselni. A félelmemet szinkronban kísérte a hideg front, ami borús, rideg felhőket vont az erdő fölé. A hőmérséklet épp olyan sebesen csökkent, ahogy a nap rejtette el a szomszédos hegy mögött utolsó melegséget árasztó sugarait.
Ismét a lefekvés következett, és én ugyanúgy bebújtam a kényelmes hálózsákomba. Hamarosan el is aludt körülöttem mindenki, de én egy pillanatra se nyitottam ki a szemem. Olyannyira koncentráltam az elalvásra, hogy végül megfájdult a fejem.
Pár óra elteltével elengedtem magam, és végleg feladtam. Úgy látszott, most sem fogok tudni pihenni. Ezúttal nem akartam rajta túl sokat rágódni, ezért felkeltem, fát raktam a kandalló pislákoló tüzére, aztán letelepedtem elé. A számításaimmal ellentétben nem unatkoztam. Néztem, ahogy a vörös lángok magukba ölelik a sárgákat, majd haláltáncukat járva a fa hasábjai hamuvá égnek. Ettől én is megkívántam a gyújtogatást, és kimentem.
Legnagyobb meglepetésemre havazott. Már pár centi a földet fedte, de még mindig gombnyi pelyhekben cikázott a levegőben. Elképedten kémleltem a fehérbe öltözött tájat, ami minden volt, csak szokványos nem, április végén. Még csak rá se tudtam gyújtani, mikor hirtelen az ajtó kinyílt a hátam mögött.
Rob állt mögöttem hatalmasra tárt kvarcszemeivel. Megilletődve nézett végig ő is a hófödte fenyves fáin, majd visszafogottan elmosolyodott, előhívva arca két szépkis gödröcskéjét.
 – Havazik – jelentettem ki a teljesen nyilvánvalót, amire természetesen semmilyen szívélyes válaszra nem számíthattam.
 – Időjós is lehetnél, tudod – nyögte a maga tipikus cinizmusával, de most teljesen elnéztem neki. – Gyönyörű – súgta mámorosan, és sikerült újra meglepnie.
 – Nem tudtam, hogy szereted a havat – szóltam közbe csípőre tett kézzel, mert akkoriban az volt a kedvenc testtartásom.
 – Sok minden van, amit nem tudsz rólam – felelte higgadtan, és eszemben sem volt kétségbe vonni, amit mond. Olyan sok minden lakozott még benne, amiről nekem fogalmam sem volt. – De nem is baj.
 – Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá értetlenül. – Mostanában mindig ilyeneket mondogatsz, és úgy viselkedsz velem, mintha bajod lenne velem – harsogtam azon tűnődve, valóban ez-e az oka a folytonos mogorvaságának, vagy sem. – Hiszen barátok vagyunk – jelentettem ki hiszékenyen. Igen. Reménykedtem benne, hogy ettől valamiféle melegség gyúlik az ő szívébe is, és belém veti bizalmát. Hogy valóban hívhatom magunkat így.
 – Nem – vágta rá ridegebben, mint bármi a fagyos időben. Hiába akartam már hetek óta közelebb kerülni hozzá, ő folyamatosan csak ellökött magától. – Lee, én nem akarok a barátod lenni.
Nos, itt váltam úgy igazán hiteveszetté, és kissé izoláltá is. Az, akit valójában a legjobban csodáltam átlépett fölöttem, mint egy eldobott rágón.
Szó nélkül bementem, és magára hagytam odakint. Beburkoltam magam a hálózsákomba, hogy annak oltalmában minél hamarabb el tudjam felejteni ezt az egészet. Összekuporogtam, majd annyit hallottam, ahogy Robbie is bejön, és ugyanazt teszi. Elvesztettem őt.
Egy percet sem tudtam aludni, mégsem keltem ki az ideiglenes ágyamból délig. Hallottam ahogy beszélnek, csodálják a havat, reggelit készítenek, nevetnek. De nem volt elég erőm felkelni. Már kezdtek a végtagjaim kissé remegni, ugyan végig feküdtem, mintha szédültem volna.  Mégsem tudtam elaludni. Az agyam hangosan zúgott, és a képek csak jöttek sorra, olyan gyorsan, mintha versenyt űztek volna belőle.
Mikor aztán már szinte percenként fordultam oldalra, és a nap a felhők fölött bizonyára fölöttünk járt felkeltem. A fejem szinte hasogatott, és állni is csak nehezen tudtam, de kilépkedtem a konyhába.
 – Csipkerózsika felébredt – kezdett Ricky gyerekesen tapsolni. – Kérem a húsz dolcsimat – tárta szét markát, és a másik kettő a zsebébe nyúlt.
 – Ti komolyan fogadtatok, hogy mikor kelek fel? – meredtem rájuk kómás állapotban, majd a tekintetem hirtelen találkozott Robbie kvarcszemével. Gyorsan elfordította fejét, ezt motyogva:
 – A kérdés az volt, felkelsz-e ebédig – nyögte kifejezéstelen arccal, úgy, ahogy szokta. Semmi sem változott, amint látszik. Robbie ugyanolyan hűvösen viselkedett velem. Már bántam, hogy nem hagytam neki időt rá, hogy magyarázatot adjon rá, miért is nem kedvel engem. Végülis lényegtelen nem? Nem változott semmi, hiszen eddig sem jöttünk ki annyira jól. Bár szerettem régebben megnevettetni. Mindig könnyezett, miközben fuldoklott a röhögéstől. Szerettem nézni, ahogy meggyújtja a gyufáját, amit olyan furán fogott. Nem túl szokványosan. Bár, kicsit mindent másképp csinált, mint mi többiek. Különben is, idegenek is nevethetnek egymásra. Az élet már csak ilyen.
Miután megebédeltünk, végre rám tört a fáradtság legkellemesebb formája, végtelenül elálmosodtam. Mikor indultam volna hátra, természetesen Ricky rögtön megállított.
 – Ne is álmodj róla, hogy nem lesz semmi dolgod. Egész eddig aludtál, szóval most sipirc ki fáért a garázsba! – adta ki az utasítást, és én nem tehettem mást, elindultam kifelé. – Ó, és Robbie, te is menj vele, mert eddig semmi hasznosat nem csináltál – folytatta, mire mi mindketten húztuk a szánkat. Ezek után egyikünk sem akart éppen bájcsevegni. Legalábbis én biztos nem.
Kiindultunk, és szó nélkül sétáltunk a kisház melletti faház felé. A hó még mindig zuhogott, és a szél máris elviselhetetlenné vált.
 – Levon, én… - szólalt meg hirtelen. Gondolom bocsánatot akart volna kérni, vagy hasonló, de a becsületem nem hagyta szóhoz jutni.
 – Köszönöm Jaime, de nem kell semmit mondanod. Mindent felfogtam – mosolyogtam álarcként vissza rá, ahogy beléptünk a kis garázs fakapuján.
 – Lee, félre értesz – hadarta, de én inkább gyorsan elkezdtem pakolni a fahasábokat egy hozzám közel eső kosárba, próbálva ezzel őt is inkább a munkára sarkalni. Robbie nem tágított.
 – Fejezd be, kérlek! – mondta nyájas, szelíd hangon, amit egész addig nem hallatott előttem.
 – Én tényleg nem szívom mellre a dolgot – harsogtam lelkesen pakolva az egymásra stócolt hasábokat. – Én sem kedvelek egy rakás embert. Nem akarok velük beszélni. Értem – folytattam egyre hangosabban, mikor hirtelen voltam olyan idióta, hogy alulról egy olyan fadarabot húztam elő, amivel ledőlt az egész oszlop is. Nem is kétség, a kezem ott maradt a fahasábok alatt.
 – Levon! – kiáltotta Robbie idegesen, és oda hajolt mellém. – Jól vagy? – kérdezte, míg körbe ölelte hosszú, puha ujjaival az én érzéketlen csuklóm.
 – Miért érdekel az téged? – nyögtem, míg a kezem felől annyi fájdalmat éreztem, mintha egy bárd egyszerűen lecsapta volna. Ő komoly arcot vágott, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a kezem, vigyázva rá, ne sérüljön meg újra. Jobban szemügyre vette, de már messziről is lehetett volna látni, eltört a hüvelykujjam, ami jelenleg abnormálisan a másik irányba kanyarodott.
 – Ez most fájni fog – súgta halkan, és nekem férfi létemre rögtön tova szállt a bátorságom.
 – Mire készülsz? – picsogtam kislányként, de Robbie már vissza is hajlította az ujjam. Leírhatatlanul fájt a kétszer levágott hüvelykujjam, és zúzódott kezem, de azt sem bírtam sokáig, hogy éppen az a Jaime Robertson szabja le az ingje anyagát, és kötözi be a sebem, aki nemrég még a barátom sem akart menni. Számomra ez már túltett azon, amit egy idegenért tennék, és abban is biztos voltam, hogy ezt ő is így érzi. – Miért segítesz? – mormoltam megsebzett verébként, mire ő valamiért elmosolyodott.
 – Te ugye sosem hallgatnál végig, ugye? Levon – felelte vidáman, míg rám tekintett. – Tényleg nem akarok a barátod lenni, de ez nem azt jelenti, hogy beszélni sem akarok veled – kötött erős csomót a kezemre, és én természetesen felnyögtem. – A többiek előtt ezt nem mondhatom, de én több akarok lenni számodra, mint egy sima barát, bandatag, vagy ismerős. Már hetek óta tart, és hiába küzdök ellene, azt hiszem valami olyat érzek irántad, amit eddig még soha.
Felültem, és szemlélve a törött kezemet, megszeppenve néztem fel Robbie-ra. Eddig olyan mélyre fojtottam a hasonló gondolataimat, hogy most kimondottan idegennek tűntek.
 – Ha jól sejtem nem a legjobb barát státusz az, amiről beszélsz – böktem ki, ami a tökéletes válasz volt, elemezve a kettőnk kapcsolatát. Hideg és idegen.
 – Ne akarj felhúzni, mert akkor olyat teszek, amit megbánok – vigyorodott el, mire én pontosan tudtam mire gondol.
 – Nem tudtam, hogy tudod mi az a bűntudat – forgattam a szemem, és ő egyszerre közelebb hajolt hozzám. – De vajon mi az, amit ha megteszel, utána meg is bánsz? – kérdeztem balgán. Másra sem vártam, minthogy a kerek kis ajakai az enyémhez tapadjanak. Az arca közeledett is, lassan. Direkt kínozni akart vele, hogy várat, mikor a semmiből ezernyi karddöfés nyilalt a kezembe. Az a kis mocsok csók helyett rá tenyerelt a törött ujjamra.
 – Te szemétlá…! – mocskolódtam volna, mire ő a semmiből megcsókolt. Olyan volt, mintha két ellenkező pólusú mágnes végre összeért volna, teljesen. Nem maradnak együtt, sőt kimondottan taszítják egymást, de egyszerűen egyik nincs a másik nélkül.
Egy rejtett álmom vált valóra azzal, hogy valamiféle kalitkába zárhattam Robbie-t. Az enyém lehetett minden testrésze, mozdulata, és szava. De a legnagyobb diadalt mégis az okozta, hogy ő sem bírná ki nélkülem.
 –  Szeretlek – lehelte az arcomra, és én végre láthattam gyengének, és kiszolgáltatottnak. – De komolyan. Nem kell viszont szeretned, vagy egyáltalán kedvelned, de kérlek, had legyek melletted. Amikor velem vagy, úgy érzem egy másik világba kerültem. Biztonságba. Minden olyan szép és egyszerű – mosolyodott el, egy apró, jelentéktelen könnyet ejtve, félve a visszautasítástól. – Amikor beszélsz, olyan csendessé válik a világ körülötted. Mindenki csak rád figyel, de én úgy érzem, hogy csak nekem mondod. Melletted mindenre képes vagyok. Csak a közeledben akarok lenni, ennyi – mondta végig, majd az ölembe roskadt. Akár egy elszáradt falevél, ami a földre hull.
 – Nyugi már kölyök – simítottam meg a dús, barna, égnek álló haját a még ép kezemmel. – Nem vagy egyedül – suttogtam a fülébe, és jelenleg ennyi bőven elég is volt.
Ám, a dolgot valami kimondottan váratlan szakította félbe. Karmolás, pontosabban fahasítás hangja, a garázs oldalától.
 – Ez meg mi? – kérdezte Robbie ijedten, mire gyorsan kiszaladtunk az építményből, természetesen a fával együtt, mert nem a semmiért törtem el az ujjam.
A garázs oldalán éppen egy kifejlett, hatalmas medve fente karmait. Mi, ugyan farkasszemet néztünk a félelmetes ragadozóval, de mást se tudtunk tenni, csak szakadatlanul nevetni.
 – Tessék, egy csók, és máris egy medve jön a nyakunkra – prüszköltem, és csak még jobban kacagtunk. Berohantunk, és elkezdtük mesélni, hogy mi is történt, de a két Richard természetesen semmit sem hitt el. Utána, hogy teszteljük őket a csókról is beszéltünk, de azt hitték viccelünk. Végig nevettük azt az éjszakát.
Mikor Ricky meg Richie eszméletlenül feküdt, kilógtunk a garázsba. Én és ő. Nos, szerintetek sikerült egy percet is aludnom?
Share:

szombat

Blowin' in the Wind

Cím:
Blowin' in the Wind

Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Genfic
Szavak száma:
1652 db
Fandom:
Bob Dylan
Szereplők:
Bob Dylan, OC
Slash/Nonslash
NA:
Bobby adja önmagát.
1960, New York
Kellemes olvasást!


 - Hány utat kell még bejárnia? Hány galambot kell még meglátnia? Hány nőt kell még elcsábítania? Hány embernek kell még magát kiadnia? Hány? Ó, mond! Hány évet kell még várnia, míg végre Bobby, Bobby lehet? Mond el!

A világ sarkai most egy pontban érnek össze, és a kavargó szél a lányok haját a szemükbe fújja, míg a cigi füstje gomolygó tengerként száll az utcákon. Nincsen se tél, se tavasz, nyár, vagy ősz. Most van. Az elveszett évszakok elbújtak, és a királyukat várják. Éjfél.
Talán félnie kellene, de Bob Dylan meg sem rezzen. Még rengeteg minden van, amit meg kell tapasztalnia, de a halál nincs köztük. Ezt tudja, ezért öntelten sétálgat a sátán karmán, aki hiába nyúl érte, nem éri el. Van ebben a vékonyka, kopott fiúcskában valami, ami magasabbra emeli, a többi ember fölé. Ki tudja, talán Isten fia.
Sokat gondolkozik ezen, hiszen éppen olyan elesett, mint ő. De aztán rájön, hogy őt nem vezeti más, csak a becsvágy. Persze ezt nem mondja el senkinek.
Apokalipszis közeledik, de ez a magányos, szakadtas gyerek csak szorongatja a gitárját, és a metró neoncsövei alatt lehel a szájharmonikájába. Hogyan nevezi?
 - Szajhának nevezem – híreskedik mindenkinek, aki csak rá mer kérdezni.
Talán egy kicsit önteltnek hangozhat, de imádja az ilyen dolgait, amiket ő talált ki. Mennyi mindent is?
 - Rengeteget. Születésemtől halálomig kitalálok.
Hát, ilyen ez a feslett fiúcska, a vadászsipkájával a fején. Hogyan is nevezhetném?
 - Hívj Bob Dylannek! – köszönt mindenkit, aki csak mellé merészkedik -, még ha nem is ez az igazi neve. Ó, a boldogtalan, megbánja még ezt. Úgy, ahogy Suze is, meg Woody, Eric, és a híres John Lennon is. Ebben a percben éppen Hamburg egyik sikátorában dolgozott valakin, aztán futott a szerelmével a kórházba. Gondolni se tudott még rá, hogy később ez a felelőtlen Bobby ad neki füvet először.
Senki sem sejti első látásra, hogy mekkora hatással lesz rá ez a vékonyka fiúcska. Hogyan is sejthetnék, amíg nem szólal meg előttük? Annyi kérdés, de semmi válasz. Csak a szél.

A metró New York egyik legmocskosabb helye, de hova máshová mehetne egy nincstelen folk énekes? A föld poros, sáros, és isten se tudja miért, de ragad. Egy két tisztább sarok van csak itt-ott, de azokat hamar le kell foglalni. Annak pedig, aki csak éjjel három körül érkezik, nem marad más a folyosók szélén kívül. Itt még kényelmes pozíció sincs.
Bob fáradtan dől le, a sapkáját a nyaka alá rakva. Megöleli a gitárját, és bús bluest kezd lehelni a harmonikába. A szajhájába.
Még így, hajléktalanként is vonzóbb, mint bárki más a városban. A vén iszákosak is csak irigyen figyelik, ahogy esténként egy-egy lány felhívja magához. Elképzelhetetlennek tűnik a helyzet, pedig hányszor történt már meg? A barna, göndör, égnek álló haja, és égkék szeme azt jelzi, nem ebből a világból való. Hát még, amikor megszólal. A hangja mély, rekedtes. Bob direkt változtatja a hangját néha így, néha úgy. Este vén fekete csövesként énekel, de egy lány fülébe mély, hárfahangon suttog.
A legaggasztóbb az egész személyiségében, hogy ezekkel az adottságaival tisztában van, és ki is használja őket. Veszedelmes Bob Dylan. Öntelt, gőgös, kevély. Mégis őszintén énekel a világról, és a szerelemről. Ő a nép hangja. Elmondja azt, amit más nem mer. Ki a háborúk okozója, ki hazug, ki öl. Ezt más nem tenné. Másnak van annyi esze, hogy ne tegye. Egyszer még egy máglyán fognak elégetni, veszedelmes Bob Dylan.
A szájharmonikája még mindig a kesergő bluest énekli, pedig Bobbynak jelenleg nem lenne oka szomorkodni. Ma az egyik csehóban két dollárt kapott. Máskor még ennyit se kap. De már csak önkritikából is félretette azt a pár centet, hiszen ekkora orr mellé nem áll jól a szegénység. Ha erre gondol a fiú, nevetnie kell. Rácsap az orrára, és zsebébe csapja a harmonikát.
 - Végre! – sopánkodik a jobb sarok véne, mire a bal saroké förmed rá.
 - Hagyd má’ he! Olyan szípen zenél ez a fiú – vágja rá mosolyogva. Egy árva foga sincsen már. Hogyan is lehetne egy vén bokszosnak?
 - Köszönöm uraim! A híres Bob Dylant hallották. Később még fizetniük is kell ám majd érte, sőt. Még be is pótoltathatom – kiáltja a kicsi Bob, és lassan lehajtja a fejét.
Persze a jobb sarok véne legyint egyet, míg a másik hangosan nevet egyet. Ők egyébként testvérek. Négerek, akiket öregségükre kirúgtak a gyárból, és most nincs is más dolguk, mint azt a zsidó, hófehér fiúcskát hallgatni, akinek már egy sarok se jutott a metróban.
Az éjszaka nyugodtan telik, bármi dráma nélkül. Néhányan sétálnak, utaznak, és oldalra néznek. A sok szakállas között úgy látják Bobot, mint kölest a búzában. De hát ilyen egy zenész élete nem? Hát, az éppen pénzén ülő Jerry Lee Lewis nem értene egyet ezzel, miközben karjában a tizenhárom éves feleségét ölelgeti. Senki sem tudná megmondani, hogy ki is a szerencsésebb.
Végül a kis Bobby átalussza a hajnalt, és hét körül ébred, mikor a metróra igyekező tömegből valaki belé rúg.
 - Hé! – ásítja. Körülnéz, és egy újabb nap kezdődik. Végül nem volt apokalipszis. Minden újraindult. Bob is. Korog a gyomra.
Körbenéz, és a két néger nincs a helyén. Biztos elmentek kukázni.

***

 - Szóval, hogyan írod a dalaidat? Mindent lopsz, vagy csak véletlen? – kérdezi a csapos Bobot. Már egészen jól ismerik egymást, mert a fiú sokat zenél ebben a kocsmában. Lerázhatatlan.
 - A dalok léteznek előttem. Nem én találom ki őket. Ők élnek, úgy, ahogy mi. Fújja őket a szél hozzám, csak annyit teszek, hogy néha leírom őket, aztán elénekelem – magyarázza egy cigivel a szájában, mire a csapos csak tágra nyílt szemekkel törölgeti tovább a poharakat, mint ahogy éppen most az a kis szőke Hamburgban.
Egyszer csak a tömött csehó ajtaján besétál egy húsz év körüli, rozsdabarna, hosszú hajú szépség. Tulipán ajkakkal, csillag szemekkel. A lábán combig érő csizma, hátán hosszú kabát, nyakában pamutsál. Ezt látva a csapos csak sóhajt egy nagyot.
 - Na, öcsém, ma megint lesz hol aludnod – nyögi, mire Bobby szájára pökhendi mosoly ül. – Bárcsak az a rohadt szél hozzám is egy ilyen angyalt sodorna – folytatja lehorgasztott orral, irigykedve. A kis fiúcska rácsap a vállára, és már fut is a lány után, akit kellemes rózsa illat leng be.
Éppen az egyik kerek asztal felé tart, ahol a barátai várnak rá. A félúton se jár, mikor hirtelen leemelik a hátáról a kabátot. Ő rémülten pillant hátra, majd elmosolyodik.
 - A kis Bob Dylan – mondja kacéran, míg a fiúcska a kabátot gyorsan egy fogasra akasztja, aztán visszanéz.
 - Laura – mormolja, majd a keskenyke karját nyújtja a lány felé. Az belekarol, és lassan sétálni kezdenek. – Ennyire hiányoztam?
 - Mit mondhatnék? Nem bírom ki nélküled – vigyorog a lány. Idősebb, mint a fiúcska, de éppen olyan magányos. Mi másért fogadna az ágyába egy ilyen kis suhancot? Szegény lány mindig a rossz emberbe lesz szerelmes. A nagybátyjába, az egyetemi tanárába, a főnökébe, Bob Dylanbe. Egyiknek sincs jövője.
A kicsi fiúcska az asztalhoz kíséri, majd elköszön tőle, de nem örökre. Az még nem most következik.

Bob elégedetten fekszik el az ágyon, és nyúl a félig elszívott cigiért. A lány alig kap levegőt, azt sem tudja, hol is van.
 - Ah, kösz! – sóhajtja a fiúcska, majd kinyújtózik. Lassan felemeli kezeit, majd lomha mozdulatokkal felül.
 - Mit csinálsz? – kérdezi a Laura értetlenül.
Erre Bobby vissza se néz, csak öltözködik.
 - Megyek – feleli hűvösen. Felhúzza a nadrágját, ingjét, kabátját, míg a lány csak a lepedőt szorongatva nézi. – Nem akarlak kihasználni – folytatja a fiúcska. Azt hiszi, hogy ezzel ő az erősebb. Ő nyer.
 - De nyugodtan aludhatsz itt, te is tudod – mondja Laura, kissé remegő hangon. Még egy szerelme hagyja el, de nem tesz semmit. Csak fekszik.
A fiúcska a hátán a gitárjával áll az ajtóban, és lehorgasztott tekintettel pillant vissza.
 - Később találkozunk – motyogja, majd el is tűnik. Mintha csak a föld nyelné el. Így szokott ez lenni. Porrá válik, és elsodorja a szél. Egy másik városba, egy másik kocsmába, egy másik lány ágyába.

***

Ugyanúgy leül a fal mellé, mint tegnap. Megint nem jutott neki sarok. Az a két öreg néger lefoglalta. Ugyanúgy ülnek, ugyanúgy néznek. Az egyik mosolyog, míg a másik csak húzza a száját, ezt suttogva:
 - Kölyök, ha elő mered venni azt a szart, én esküszöm, lenyomom a torkodon – szavalja, mire a másik felé dob egy köteg papírzacskót.
 - Hagyd má’! Ő se kalandvágyból alszik itt – erősködik, de a másik csak a vállát emelgeti.
Nem kell félniük, ma Bob Dylan nem fog zenélni. Nincs kedve hozzá. Bűntudat mardossa belülről. A szél most nem dalt repít felé, hanem fagyosan az arcába csap.
Nem is akar belegondolni. A gitárjába karol, és lehajtja a fejét. Aludni akar végre, elfelejteni a világ zaját. Lassan lehunyja szemeit, és elszenderedik.
A metró ma este kivételesen csendes. A két néger is csak néha-néha kap össze, és a szerelvények sem csikorognak annyira. Mintha csak álomba ringatnák azt a szakadtas fiúcskát, aki kölesként üldögel a metróban.
Hirtelen az egyik öreg mégis hangosan sóhajt, mintha csak az utolsó löket kéne az apró Bobbynak. Érezni is kezd egy kísérteties rózsaillatot. Nagyot szippant belőle, és elmosolyodik. Egy test dől a vállára, és mire kinyitja a szemét, Laura rozsdabarna haját pillantja meg. Lassan felméri, de mielőtt megszólalhatna, a lány egy csókot nyom az arcára, és az ölébe dől.
 - Ott alszom, ahol te. Itt úgysem számít, hogy három, vagy négy hajléktalan – mondja, majd a két négerre néz. – Nem?
Ők csak szinkronban bólogatnak.
 - Teljesen megőrültél – motyogja Bob vigyorogva.
 - Ilyet egy kölyök ne mondjon nekem, akinek lenne hol aludnia, de ide jár le – válaszolja a lány gúnyosan.
Erre az egyik öreg képtelen visszatartani mondandóját.
 - Na! Ugye megmondtam. Ez csak kalandvágy – sipákolja, mire a másik megint fejen találja egy adag papírral.
 - Csitt má’! A kisasszony nem a mi makogásunkra kíváncsi – kiáltja, majd elhalkul.
Nevetnek. A kis fiúcska átkarolja Laura-t, és hozzá simul, mert ő ilyen. Kényes, és nem érti a szerelmet. Nem érti a nőket, a háborút, az igazságtalanságot. Ő csak egy fiúcska.

Bob Dylan ilyen. Nem tudja kicsoda, csak ha a szél elfújja hozzá a választ. Talán ezt a dalt is elfújja hozzá egyszer.





Share:

hétfő

Kankalin

Cím:
Kankalin


Alcím:
Iskolanapok
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Romkom
Szavak száma:
2047 db
Fandom:
The Kinks
Szereplők:
Ray Davies, Dave Davies, Peter Quaife
Slash/Nonslash
NA:
Ray kénytelen elvinni kisöccsét az osztályába.
1956, London
Kellemes olvasást!


Éppen reggeli fél hét volt, mikor is az utca képviselője a madarak között úgy gondolta, hogy itt az ideje véget vetni a londoni fiatalok édes álmának, és torkaszakadtából visítani kezdett. Olyan hangosan, ahogyan csak néhány szomszédos utca varjúja tudott, míg ez a kis rigó egyes egyedül dolgozott. Nem engedett senkit maga mellé, mégis akkora hangja volt, hogy szinte akárkit képes volt felriasztani. A pár kivételbe azonban David Davies beletartozott.
A kis Dave olyan mélyen tudott néha aludni, hogy még édes hangú, karcsú édesanyja sem tudta kiutasítani -, még annak ellenére sem, hogy aprótermetéhez hatalmas hang adatott. Ilyenkor mindig a három évvel idősebb Raymond segítsége szükségeltetett.
Ezen a csütörtöki reggelen azonban, a Davies házaspár egyébként sem volt otthon. Elutaztak Mrs. Davies édesapjához, hogy egy hosszúhétvége alkalmával ápolják -, addig se kell fizetni az ápolónőnek.
Dave természetéből adódóan mindig mosolygott, még alvás közben is. Egy huncut vigyor ült az arcán, miközben a ruháit hajtogatta, vagy éppen a buszról bámulta az út melletti, egymást követő fákat.
Ez a reggele is egy ilyen derűs arckifejezéssel indult volna, ha Ray nem áll egy fél vödör vízzel az ajtajában.
 - Ébred taknyos! – kezdte a sajátos kedvességével, de válasz híján öccse ágya mellé lépett, majd a jéghideg vizet egy lassú kézmozdulattal ráöntötte. Ezt az üres vödör követte, ami a riadtan prüszkölő Dave fején landolt. Mire azonban bármit reagálhatott volna, cudar bátyja már ki is lépett a szobából, a Davidnek kikészített almát rágcsálva.
 - Baszódj meg! – kiáltotta utána, mikor már levegőhöz jutott. Megrázta hosszú barna haját, amiből szinte facsarni lehetett volna a vizet.
Morcosan kibújt a takaró alól, majd magára csapta azt. Lomhán át gyalogolt a folyosón, ami Ray szobájába vezette. Belépett a küszöbön, majd tekintetével szikrákat szórt az ágyon újságot olvasó báty felé, míg kényes mozdulattal megragadta az íróasztalon lévő almát.
 - Vidd csak, úgy is romlott – jegyezte meg a halk hangjában rejlő gúnnyal Ray, mire Dave egy szempillantás alatt odavágta hozzá a gyümölcsöt. Persze a tapasztalt báty elhajolt, így az alma a falon landolt.  – Nem talált – fintorgott a Ray, de a Dave-et elöntő indulat miatt a vizes takaró a fején landolt.
 - Mondtam már, hogy utálok veled kelni? – kiáltotta az öcs úton a saját szobája felé. Ilyenkor kifejezetten gyűlölte a testvérét, még ha nem is tartott sokáig. – Pont addig, míg eljutott az ágyáig, és belezuhant. – A puha lepedőn feküdve a mosolya ismét visszatért az arcára, míg egy szál alsónadrágban feküdt a vízzel áztatott anyagok között.
Eközben Ray végre kiadta elfojtott nevetését csendesen, és megette az ugyan kissé meggyötört, de teljesen ép almát. Fiatal korának egyik legnagyobb örömforrása az öccse ugratásában teljesedett ki -, a Peterel való szórakozáson kívül.
Miután Ray befejezte a második almát is, lassan át lépkedett a folyosón, követve a Dave által húzott vízcsíkot. Belépett, majd gyengéden belerúgott öccse földre lógó lábába.
 - Kezdj készülődni, mindjárt indulunk! – mormolta a maga furcsa módján.
 - Békén hagynál? – vágta rá Dave félholtan. – Nem megyek sehová! Anyuék amúgy is kikértek a suliból – folytatta volna, ha Ray nem nyitotta volna ki az ablakot, amin nyirkos szél süvített be. – Te állat! – húzta magát egyszerre össze az ágyon, a takarója után kutatva. Persze nem találta, és morcosan felugrott, mérgesen a bátyjára nézve.
 - Öcsi, tudod, hogy velem jössz a menők sulijába, szóval öltözz fel, és becsukom – hadarta megfontolt hangon, mire Dave a kezéhez kapott, próbálva vele együtt becsukni az ablakot, sikertelenül. Utána sértődötten a szekrényéhez lépett, majd kikapott belőle egy fehér inget, a szűk nadrágjával, és sietve magára húzta.
 - Megfelel? – nézett bátyjára szarkasztikusan, mire az elégedett képet vágva becsukta az ablakot.
Az öcs mosolyogva indult az ágya felé, de Ray hirtelen a derekához hajolt, és egyből felemelte, a hátára csapva. A kis Davies fiú hiába csapkodott a kezével, az idősebbik a vállán cipelte le az emeletről egészen a konyháig.
 - Engedj már el! Miért kell mindig ezt csinálnod? Van saját lábam! – kiáltozott Dave, mikor is bátyja végül az egyik konyhaszékre dobta. Ő maga pedig, szembe ült vele.
 - Szóval, tisztázzuk a szabályokat! – kezdett Ray komoly retorikába, amit persze szinte rögtön félbeszakítottak.
 - Nyugi, nem foglak égetni - felelte David. – Olyan lesz, mintha nem is ismernélek.
 - Tudod, hogy nem erről van szó – halkult el kissé az idősebb Davies féltő hangja. – Csak nem véletlen, hogy nem az én sulimba jársz. Nem szeretném, ha bármi baj lenne. A végén még buhernek néznek, vagy a fene tudja. A művészeti suli jobban passzol hozzád – mondta a haját piszkálva. Ezt csinálta, ha komoly témáról volt szó. A kis Dave csak bólogatott, és nem is szólt hozzá semmit. Ezután mindketten szó nélkül felálltak, és egy kabátot magukra húzva el is indultak.
A márciusi szél még dermesztő hideget varázsolt az utcákra, és nem fedte fel igazi valóját, a tavasziassága titokban maradt. Ha az ember nem nézett volna a naptárra, még korafebruári napnak gondolta volna. Ugyan az esti eső miatt kissé nedvesek maradtak az utak, a fele már bőven felszáradt.
Az eget halvány, szürke felhők lepték, amiket a felkelő nap sugara lilára, rózsaszínre, és narancssárgára színezett. Hiába próbáltak az emberek borús kedvel ébredni, a táj derűt hozott az arcukra pont úgy, ahogy a kisebbik Davies fiú arcára is kikerült az a bizonyos kedves mosoly. Ezt látva Ray félelmei is mind elillantak.
 - Már voltál a sulimban nem? – kérdezte a báty komoly hangon, akár egy kihallgatáson, amit Dave boldog stílusa természetesen rögtön megtört.
 - Egyszer, de alig jutottam be, mert a portás lánynak nézett – válaszolta vidáman, mire Rayből akaratlanul is nevetés fakadt ki. Pedig, nem szeretett hangosan nevetni, mert szégyellte a fogait, amik kissé távol estek egymástól. Ez persze senkit sem érdekelt, csak őt, mégis megfeledkezett róla öccse jelenlétében.
 - Már értem miért is írattak anyuék koedukált gimibe – mormolta egy szemtelen vigyorral az arcán, mire öccse is kuncogott egyet.
 - Amúgy mi az első órád? – kérdezte végül Dave.
 - Fizika, de azt Mr. Perkins tartja, és ő egy barom. Nem hiszem, hogy élvezni fogod, de jobb, mint a nagyfatert pelenkázni. Egyébként, ha a tanárok kérdezik, te át szeretnél jönni ide, ezért vagy itt, jó?
 - Értettem kapitány! – vágta magát haptákba vigyorogva, mire bátyja jót nevetett rajta. Imádta benne ezt a gyerekességet.
Az átlagos beszélgetéseik nem is álltak másból, mint bugyuta viccekből, zenéből, pénzből, és nőkből. A különböző természetük ellenére hamar megtalálták a közös hangot. Igazi „jó testvérek” voltak.
Mire elsétáltak az iskoláig, rég el is felejtették hova indultak. A hatalmas boltozatos épület előtt állva, Ray vett egy nagy levegőt, és maga előtt tologatva Dave-et ment be a kapun.
A portás persze furcsa ábrázattal nézte végig, ahogy a testvérpár felmegy a második lépcsősoron, de végül nem szólt semmit. A Davies fiúk egészen a harmadik emeletig másztak, ahol az osztályterem felé közeledve, egyszerre egy fiú suhant el mellettük, egy nagyot vágva Ray vállába. – Megcsináltad a fizika esszét? – kiáltotta.
Ebből Dave semmit sem látott, mert el volt foglalva tablók nézegetésével. A báty idegesen kapott a fejéhez, majd annyit szólt búcsúzóul öccséhez:
 - Nézz körül, minden itt van az emeleten! Én most fizikát írok – hadarta, és már be is futott a terembe. Odavetette magát a padjára, és idegesen pakolta ki a füzetét, majd a könyvét, mikor is valaki egy kész esszét nyomott az orra elé, az ő nevével. Raymond Davies.
 - Megcsináltam neked, lusta disznó – mosolygott Peter Quaife a padjára dőlve. Ray megkönnyebbülve kapkodott levegő után.
 - Kössz! – köhögte.
 - Az öcskös? – kérdezte Pete körbe nézve, keresve a kisebbik, számra ugyan még ismeretlen Davies fiú arcát.
 - Valahol az emeleten. Mindjárt meg is keresem – indult volna el, de Peter megragadta a könyökét.
 - Hé! És a hála? – nézett rá tágra nyílt szemekkel, de ő csak sóhajtott egyet, annyit mormolva:
 - Mit akarsz? – lehelte érdektelen arccal, mire Peter inkább el is engedte. Meg sem próbálta azt kérni, mint legutóbb. Akkor Ray valószínűleg mindenre rájött volna, és helyette többet nem is szólt volna hozzá, csak még megvetőbben bámult volna rá. Ezt Peter semmiképpen sem akarta, hiszen miért is tette volna? Inkább csak némán az ég felé bámult. Meglátott egy cserepes kankalint, ami az ablak mellett állt egyedül, magányosan. A tetőről csordogáló víz, pont elment mellette. Csak pár centi hiányzott hozzá, hogy a elérjen hozzá, de senki sem tolta odébb. Volt fontosabb dolguk ennél.
 - Vizet – súgta halkan Peter, miközben a szeme lassan kezdett elvörösödni.
 - Mi? Vizet? Megőrültél? Ilyenkor akarsz úszni? – vágta rá Ray, mire Pete is erőltetve, de elmosolyodott. Némán bólogatott. – Hát jó, de most már tényleg meg kell keresnem a kis taknyost – mondta, majd ki is ment. Szerencsétlenségére pont az ellenkező irányba, mint ahol Dave éppen az 1958-as tablót vizsgálta. Lenyűgözték a régi képek, akár maga az iskola. A gyönyörű épület, a maga tudományos hangulatával.
Tovább is lépkedett volna, ha egyszerre valaki el nem rohan mellette, és majdnem fel nem löki.
 - Hé! – mordult fel. Az ismeretlen a mellette lévő mosdóba futott be, majd magára vágta erősen az ajtót. Persze Dave jó természete rögtön oda hívta, és belépett a fehér csempével borított mosdóba. Nem szólt semmit, csak hallgatózott. Az ajtó alatt nem lehetett belátni, felül sem volt rés, de a szipogás így is tökéletesen hallatszott.
 - Bocsi, hogy úgy rád ordítottam! – szólalt meg nyugodt hangon. – Minden rendben? – kérdezte az egyik piszoár mellé dőlve. – Oké, nyilván van valami gond, ha így srác létedre elfutsz bőgni a WC-be – folytatta ironikusan. – Nem mintha én ne szoktam volna néha. De ez titok ám! Nehogy elmond bárkinek is! – vette elő kicsinyes humorát, mire bentről egy apró kacaj volt hallható. – Lebuktál! Szóval hallasz engem. Nyugi, nem foglak beárulni, vagy ilyesmi. Csak nem szeretném, ha itt bőgnél egyedül. Nem akarsz inkább a vállamon? Egész csinos, ami azt illeti – dünnyögte, mire ismét egy kósza kacaj járta át a kis termet. – Jó, értem én, hogy nem akarsz. Viszont, sajnos nem hagyhatlak így itt. Fogalmam sincs, hogy mi bánt, vagy miért lettél letört, de szeretnék segíteni. Ugyan nem tudok sokat. Én úgy vagyok vele, hogy elég a szép kék égre, vagy egy színes virágra néznem, és máris el tudok mosolyodni. Képes lehet valaki beleszeretni ilyen kis apróságokba? Szerintem igen. Nem kell hozzá más, csak a boldogság apró szikrája. Egy világos kis reményfolt az alagút végén. Lehet, hogy most még minden borzasztóan néz ki, és semmi kedved kinyitnod a szemed, de mindig lesz valami új. Egy szelet csokoládé, egy kisbaba mosolya, vagy a nap perzselően meleg sugara. Lehet, hogy nem értesz velem egyet. Talán olyan vagy, aki nem látja meg semmiben a jót, de én hiszem, hogy mindenki képes rá. Látod, ebben is ilyen bugyuta, és naiv vagyok. Kérlek, ha megtörölted a szemed, és kinyitottad a szeme, lás messzebb az orrodnál. A szeretet, ha álruhát is húz, mindenhol ott lapul. A te dolgod, hogy felfedezd, és leszabd róla az álruhát – halkult el Dave. – Na, jó, befejeztem a szentbeszédet – vágta rá, és a bent kuksoló fiú hangosan elnevette magát. – Gondolom, nem akarod, hogy megtudjam, hogy ki vagy, ezért nem mehetek vissza. Ha igaz, kopogj kettőt – folytatta a kis Davies fiú, mire bentről két koppanás hallatszott. – Oké, akkor beállok a sarokba, míg te kifutsz. Ígérem nem lesek! Jó? – mondta David, mire ismét két koppanás követte. Beállt a sarokba, és tenyerével letakarta a szemeit. – Jöhetsz!
Az ajtó először lassan kinyílt résnyire, majd már csak a talpdobogás hallatszott. Dave persze várt pár percet, majd egy sóhaj után ő is lassan visszasétált a terembe, aminek az ajtajában Ray várta.
 - Merre voltál? – kérdezte az aggódó báty.
 - Csak körbenéztem. Rohadt szép ez a suli. Tisztára, mint valami múzeum, vagy ilyesmi – felelte az öcs vigyorogva, mire Ray lassan behúzta a küszöbön.
Minden tekintet egyből Dave-re szegeződött, amit ő csak egy bugyuta mosollyal viszonzott. Nem mintha tudott volna figyelni ilyesmire. Helyette alaposan körülnézett az osztályteremben. A fapadokon, kis katedrálison, és a hosszú bordó függönyökön.
Eközben Ray intett egyet Peternek, aki lassan odalépett hozzájuk, megszállott pillantással a fiatalabbik Davies fiút nézve.
 - Helló, én Peter vagyok! – szólt hozzá őszinte derűvel.
 - Szia! Én Dave. Ray már sokszor mesélt rólad – terelte a figyelmét a vele szemben álló srácra, míg Peter pontosan tudta, hogy vele beszélt a mosdóban. – Nagyon örülök! – vigyorodott el az öcs, mikor a tekintetük találkozott. Persze David szeme már tovább is cikázott, egészen az ablakban álló kankalinig. – Megbocsátotok egy percre uraim? – folytatta illedelmesen, majd gyorsan az ablakhoz lépett. Eközben Ray egy beletörődő arckifejezéssel közvetítette öccse furcsa stílusát barátjának. Peter azonban az idősebb Davies fiúról a fiatalabbikra nézve alig kapott levegőt.

Dave kinyitotta az ablakot, és odébb tolta a cserepes virágot, hogy az ereszről csordogáló víz egyenesen neki adjon életet. Pete szívből elmosolyodott. Meglátta a boldogság apró szikráját.
Share:

BTemplates.com

Üzemeltető: Blogger.

Labels