Peyton's Curses - Halloween edition

Cím:		Peyton's Curses
Alcím:		-
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, Special
Hangulat:		Mystery, Urban Fantasy, A/A
Szavak száma:		2399 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr, OC
Slash/Nonslash
NA:	Egy halott boszorkán Pault macskává változtatja.		1965, London
Donovan - Season of the Witch
Kellemes olvasást!

Az októberi levegő fagyos karmai összeszorították Paul torkát, mintha csak egy őszi bosszúra készültek volna. A hold az égen kárörvendő vigyorral tekintett le rá, olyan átkozott vidámsággal, hogy a gyanakodásnak nem lehetett határt szabni.

Paul éppen az egyik londoni szűk sikátoron vágott át, azt remélve végre nyugton hazaérhet. Az este nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte. Hiába akart egy békés estét, ma is rajongók tömegei találtak rá. Ő csak mosolygott, és megtett mindent, amit kértek tőle, kérdés nélkül. Ez nem túl egyszerű, ha egy egész éjen át tart. Arról nem is beszélve, hogy mind mást se tudtak csinálni, mint a száján lévő hegről kérdezni. Ez mondjuk az ő hibája, amiért nem takarta el valahogy. Megrázta magát és arra gondolt, hogy a törött fogánál mégsem lehet rosszabb.

Tovább lépkedett a téglaházas házak gyűrűjében, azon töprengve, vajon mit hoz majd a holnap. Talán valaki megkegyelmez rajta, és a heg varázslatosan eltűnik? Vagy továbbra is köhögnie kell egy életen át.

Miközben ezen gondolkodott, hirtelen valami zaj harapott a fülére. Talán egy kósza konzerves doboz? Vagy egy otthontalan egérke? Sebesen hátra kapta a fejét, majd gyanakvóan sétált tovább, magára húzva szövetkabátját. Kezdett szimpatizálni egy sál gondolatával.

Mire újra elvonta volna figyelmét, egy apró fénycsóva kapott a lábába, de mire pislogott egyet, az tovább is állt.

 - Hát ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül, és az egészet az esti fáradtság számlájára írta.

Már csak pár méter választotta el az utcától, ahol a barátságos ajtó várt rá, mögötte az otthon melegével. Szaporázni kezdte lépteit, mire a lábai hirtelen a fölbe fagytak. Sötét árnyak lengték be a kopár falakat, és fagyos szél kerekedett Paul lemerevedett teste körül.

Egyszerre egy fekete lebegő füstgömb emelkedett fel a földről, amiből egy félelmetes, vérfagyasztó nőalak bújt elő.

A bokáig érő korom sötét haja táncot járt a rettegésben, míg vérben ázott szemei rémísztően meredtek előre céltalanul, a hófehér, repedezett arca körül. 

Paul még csak lélegezni sem tudott. Egyszerűen szoborrá változott, aki még elfutni is képtelen volt.

Az előtte lebegő apró lány alakja lassan a földre ereszkedett, és vérfagyasztó tekintetét Paulra szegezte. A beatle egy árva szót sem tudott kiejteni remegő ajkain.

 - Te! – emelkedett fel egy pillanat alatt a lány apró karja, ami egyenesen előre mutatott. Paul kétségbeesetten magára emelte kezeit, és elvesztette minden bizodalmát abban, valóban ő áll-e ott. – Elloptad az életemet! – mondta a vékonyka hang, élében oly sok szenvedéssel.

Paul szívébe rögtön bűntudat költözött, anélkül, tudta volna ki ez a lány, vagy mi.

 - Sa-sajnálom! – rebegte, és a rászegezett kéz lassan leereszkedett. Paul a kezeit a saját arca elé húzta, és szinte biztos volt benne, most meg fog halni.

Az utolsó, amit hallott, az egy mély sóhaj volt. Majd egy magas, kissé vijjogó hang.

 - Hogy lehet, valakinek ilyen aranyos hangja? – mormolta a lány, mire Paul kénytelen volt felkapni a fejét. Erre a lány gyorsan újra felvette eddigi ábrázatát, és így folytatta:

 - Megátkozlak. Macskává foglak változtatni, és bajuszod fog nőni, és mindenki tudja, hogy csak a vén flepniseknek van bajuszuk. Örökké meg fogsz csúnyulni, és soha többé, senki sem fog szeretni – kántálta mélyre erőltetett hangon.

Paul reszketve, behunyt szemmel várta, amíg a boszorkányszerű lény ráveti az átkot. Hirtelen egy forró, égető érzés suhant át rajta, és hirtelen minden porcikája viszketni kezdett. Mire magára nézett azt látta, hogy a bőre kifehéredett, és a füle helyére két bolyhos macskafül nőtt, a fenekére pedig hosszú macskafarok.

Rémületben tekintett végig eltorzult testén, majd kikerekedett macskaszemével nézett szomorúan a révületben lévő lányra, akinek arcán még nagyobb csodálat ült. Tátott szájjal szemezett Paulal, majd hirtelen haragosabbá vált.

 - Hogy teheti még ez is szexivé? – fogta a fejét, mire Paul legszívesebben elnevette volna magát. – Nem érdemled meg az életedet – szontyolodott el a hangja a lánynak, majd a szemei még vörösebbé váltak.

 - Mégis mi ártottam én neked, amiért ezt tetted velem? – kérdezte Paul gyötrődve a saját tudatának falai között. Erre a lány felhúzta szemöldökét, majd hirtelen előhúzott egy vörös fonal gombolyagot, amit hanyagul oda dobott felé, és Paul ellenállhatatlan vágyat érzett iránta. Rá is ugrott egy pillanat alatt, és ahogy hozzáért, rögtön igazi macskává változott. Nem volt nagyobb egy sütőtöknél. A szőre foltos sötétbarna volt, akár a haja, míg a szeme kissé zöldesebb színbe ázott. Szinte észre sem vette a különbséget, a régi, emberi teste, és e között. Megrázta magát, és játszadozni is kezdett a vérvörös gombolyaggal.

A lány lassan leült a mellette lévő dobozba, és mesélni kezdett a kiscica körében.

 - A nevem Peyton Wade, és egy boszorkány vagyok. Halott boszorkány – pontosított, mire Pault látszólag kirázta a hideg. – Amíg sima ember voltam imádtam a Beatlest, és el is mentem az egyik koncertetekre, de miközben minden lány utánatok futott, engem pár idióta agyontaposott. A hülye ribanc, aki fel lökött, mást se tudott mondani, minthogy húzzak onnan, mert a te hamud van nála – forgatta a szemét megvetően. – Hogy lehet valaki ennyire idióta? – jegyezte meg gúnyosan, mire Paul harsány nevetésbe kezdett. A hangja kissé magasabb volt, mint természetesen, így igazán nevetségesen hangzott. – Na! – csapott rá a boszi indulatosan.

 - Állat kínzó – fintorgott a cicus.

 - Ch… - vicsorgott rá a lány. – A lényeg, hogy tulajdonképpen miattad haltam meg, szóval valamivel megkellett bosszuljam. De nyugi, csak akkor változol teljesen át, ha valami macskás dologhoz érsz. Gombolyaghoz, tejhez, vagy egérhez. Tudom, kissé gyerekes varázslat, de ha kissé koncentrálsz, pár percen belül újra vissza is nyerheted az igazi alakod – bólintott egyet, majd köddé is vált úgy, ahogy jött. Hűlt helye sem volt többé a boszorkánynak. Csak Paul volt ott, egy kis barna macska képében, egy gombolyaggal. Reménytelen, ha?

Paul csak álldogált a négy kis tappancsán, és várt. Várt valamire, ami talán biztosítja arról, hogy ez csak egy rossz vicc. Mondjuk John egyik idióta poénja. Bár, ennél még az is sokkal jobb. Most kifejezetten örült volna egynek. Miközben ezen elmélkedett, hirtelen egy autó húzott el a szomszédos utcában, aminek fénye megőrjítette Pault. Fel visított, mire az egyik házból egy haragos hang szólt felé:

 - Kuss legyen, hülye dög! – kiáltotta, mire Paul nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy válaszoljon.

 - Édes anyád a hülye dög, köcsög! – ordította magas hangján, majd a felhúzódó ablakot megpillantva jobbnak látta elfutni. Át is nyargalt a hátralévő úton, ami a házáig vezette. Szerencsére nem okozott túl sok nehézséget bejutnia, ugyanis a takarítónője már-már mániaként mindig nyitva hagyta az ablakát oldalt.

Tehát nem is volt más dolga, mint felmászni a lépcsőfokokon, majd bebújni az ablak apró nyílásán. Miután sikerült bejutnia a házba, egyből a telefon felé vette az irányt, ami a konyhaasztalon pihent. Ez sem bizonyult kihívásnak, ellenben a gombokkal. A szájával oldalra tolta a kagylót, majd töprengeni kezdett, vajon melyik telefonszám jut eszébe.

 - Jane? Nem. Apa? Soha. Akkor nem maradt más – suttogta kétségbeesve. – Csak John.

Lassan a mancsaival beütötte a bűvös számot, amire szinte azonnal jött a válasz.

 - Haló! Paul? – kérdezte, de szinte tudta is a választ. Ki más hívná hajnalban?

 - Mhmh – helyeselt a cica.

 - Huh, jó is, hogy hívsz, már órák óta fent vagyok, és muszáj csinálnom valamit. Cyn és a gyerek alszanak, szóval meglóghatok – hadarta.

 - Azonnal ide kell jönnöd! – motyogta Paul komolyan.

 - Mi van a hangoddal? – vonta kérdőre John.

 - Nincs kérdés, csak gyere! – A vonal elhallgatott, és Paul tudta, hogy John már úton is van. Már nem is tudott igazán gondolkozni. Teljesen kimerült.

Mikor John benyitott a házba, nem fedezett fel semmi különöst, csupán a szokásos rendetlenséget, ami belepte a környezetet. Néhány bugyit, néhány melltartót.

A konyhába lépve mégis valami szokatlan fogadta. Paul az asztalon elfekve aludt kabátban, ami alól szőrös macskafarok libegett ki. A horkolásához pedig, a macskafülei tikkelése társult, bajusszal.

John erre nem is tudott mást tenni, mint nevetni. Ezzel kellőképpen felverte a szundikáló Pault.

 - Durva beöltözős buli lehetett – vigyorgott, mire másik le is gurult az asztalról. – Az egyik amcsi nőd avatott be, mi? – kuncogott, mire Paul gyorsan feltápászkodott. Kissé összeszedte elveszett gondolatait, és kiegyenesedett.

 - Ez nem vicc. A fül, a farok, és a bajusz, mind igazi – erősködött.

John egyszerűen nem tudta mire vélni a Paultól oly szokatlan összeszedettlenséget. Zihált volt, és az arcára volt írva a kétségbeesés.

A beatles lassan közelebb lépett, majd erősen meghúzkodta a bolyhos testrészeket, amiknek eszük ágában sem állt leszakadni. Paul pedig, elviselhetetlen fájdalmat érzett közben. Az egész egy rémálomra hasonlított a leginkább. Ezt felfogva Johnnak mégis nevetnie kellett.

 - Mi a franc? – károgott, mire Paul szégyenlősen húzódott el tőle.

 - Egy Peyton nevű halott boszorkány elátkozott – nyávogott. – Agyontaposták egy koncertünk után, és rajtam állt bosszút.

 - Ez nem olyan vészes, csak egy kicsit cukibb lettél, ennyi – magyarázta együttérzően, mire Paul arca teljesen elkomolyodott. Átlépett a konyhába, és egy tálba tejet öntött. Lomhán az asztalra csapta, majd John szemébe nézett, azt sugallva „Ezt figyeld!”

Az ujját lassan a tálkába mártotta, és a testét azonnal átjárta a borzongás. Tudta, hogy mi történik, egyedül John állt némán, bármilyen elképzelés nélkül.

Paul teste egy zöld sugárral együtt összezsugorodott, majd a helyén már csak egy kis barna foltos macska üldögélt.

 - Mi a fasz? – kapkodott levegőért hátrálva.

 - És ez semmi, még beszélni is tudok – vágta rá Paul, amivel Johnt végleg a sírjába lökte. Ámulatban kereste a szavakat, mit sem tudva az egészről. Fel kellett fognia, hogy ennek aztán semmi köze bármilyen tréfához. Paul tényleg macskává változott. Egy cuki kiscicává. – Nyugi, nem tart örökké, előbb-utóbb vissza változom – rázta meg magát Paul beletörődően.

 - Oké – nyugtatta magát John. Ez így nem maradhat, idén még nem menő a laktózérzékenység. Valamit ki kell találnunk – hadarta, még mindig ellentmondva a valóságnak.

 - Igen, ezért hívtalak ide, de semmi ötletem sincs – vakarta meg a fülét.

 - Te, George a múltkor nem valami boszorkány idéző cuccról beszélt? Az még be is válhatna talán – hunyorított John.

 - Lehet. Egy próbát megér – helyeselt a cirmos, és kettejük közül az emberibb a telefonhoz nyúlt. Ugyan az óra csupán hetet mutatott George mégis hamar felvette. Fáradtsággal és kimerültséggel a hangjában válaszolt.

 - Ha? – nyögte halkan.

 - Szia Joj, ez John. Lenne Pollal egy kis, öhm apró problémánk.

 - He?

 - A lényeg, hogy minél gyorsabban gyere ide, és hozd azt a hülye boszorkány idéző könyvet, amiről annyit dumáltál! – hadarta John.

 - Oh.

 - Siess! – csapta le a kagylót a beatle, és ingerülten körbe, körbe kezdett járkálni. Ha nem neki kellett volna ezt az egészet megoldania, biztosan csak nevetett volna rajta, de így még lélegezni sem tudott. Furcsa félelem uralkodott a testén.

Eközben Paul felfedezte a kis testét, és egy derék macsekhoz méltóan nyalogatni kezdte magát. Tisztálkodna kellett, vagy valami hasonló. Igazából, egyre többet töltött ebben a testben, annál jobban élvezte. Kicsi volt, fürge, és mindig a lábára esett. Már-már érezte azt a sok simogatást, ami a lányoktól várt rá. Nem is beszélve a finom, langyos tejecskéről. Macskának lenni egész jó.

 - Figyi – szólalt meg hirtelen. – nem vakarnád kicsit meg a hasam? – kérdezte kissé szendén.

 - Mi? – förmedt rá John. – De ugye nem fogsz dorombolni?

 - Csak ha jól csinálod – fintorgott, majd gyorsan felugrott a karjába. John sóhajtott egyet, majd lassan simogatni kezdte a barna kiscicát, aki hamarosan mélyen dorombolni is kezdett. A kellemes melegsége mégis örömmel töltötte el mindkettőjüket.

Mire észbe kaptak, az ajtón már George kopogott.

John beengedte, mikor hirtelen Ringo is belépett. Nem volt nagy meglepetés, de mégis tartani lehetett a dobos reakciójától. Leültek a nappaliba, ahol is Paul az asztal közepére ült.

 - Polnak új cicája van? – kérdezte Rich kedvesen.

 - Nem éppen – vágta rá John ironikusan. – Figyeljetek!

 - Srácok, ez én vagyok, Paul – szólalt meg hirtelen, mire mindketten a szófába mélyedtek. Tág szemekkel néztek ez előttük ülő, beszélő macskára. – Egy halott boszorkány, Peyton, elvarázsolt, amiért a koncertünk után eltaposták. Engem. Helyettetek is. Szóval most meg kell idéznünk a boszorkányt, hogy visszaváltoztasson magyarázta újra Paul, remélve, hogy a srácok elhiszik.

 - Ez ugye csak valami buta vicc – szólt közbe Rich remegő hangon.

 - Talán a beszélő macska-macca nem volt elég meggyőző? – vágott bele John gúnyosan. – Először nekem is magas volt, de sajnos ez az igazság. És nem nevetek – tette hozzá, ami valamiért hihetővé tett mindent. Ha John ezen nem röhögi el magát, akkor csak valóság lehet.

A két beatle bólogatni kezdett, és George előkapta a könyvet. Egy hasított bőr fedésű kódex volt, amit valamelyik rajongója postázott el neki Indiából. Kinyitva csak furcsa, ismeretlen írásjelek borították. Érteni közel semmit sem lehetett belőle, egyedül a groteszk rajzokat üstökről, és tökökről. George továbblapozott, amíg egy boszorkány képéhez nem ért, majd megtorpant.

 - Nem kellene valami gyertya, vagy ilyesmi? – kérdezte Ringo remegő hangon.

 - Szerintem számít rá, hogy valahogy beszélni akarunk vele – cirmogta Paul a könyv mögül.

 - Oh – nyögte George, és a lapok fölé hajolt. Lassan, félelemtől ittasan kezdte kántálni az ismeretlen szavakat, mire a szoba kissé besötétedett. Hiába néztek jobbra, vagy balra, semmi sem változott. Rideg, őszi levegő lepte be a légkört, amitől minden még rémisztőbbé vált.

George szavai olyan idegenek voltak, hogy mindenkinek a hideg futkosott tőle a hátán. Mikor az oldal végére ért felnézett, és értetlenül tapasztalta a boszorkány hiányát. Hirtelen azonban, egy ismerős hang csendült fel mögülük.

 - Ostobák – motyogta Peyton lesújtó szemekkel. John, George, és Rich, akik most látták először a lányt egyszerűen kétségbeesetten szemeztek a szokatlan látvánnyal. Apró, vékony lány, fekete füstbe öltözve, vörös szemekkel, és bokáig érő korom sötét hajjal.

 - Nekem bejön – súgta John halkan, mire a körülötte lévők mély megvetéssel fujjogtak.

A boszorkány előre lépett közéjük, majd a kezét Paul irányába nyújtotta. Az felugrott karjaiba, és dorombolni kezdett.

 - Ki akarna megidézni egy halottat, egy boszorkányokhoz szóló igével? – kérdezte gúnytól fűtve. – Beatles.

 - Akkor miért vagy mégis itt? – kérdezte John kötekedően.

 - Figyeltelek titeket, nyilván – kacsintott rá. – Már vártam, hogy könyörögjetek.

 - Akkor úgyis tudod mit akarunk. Változtasd vissza Polt az eredetibe, és örökre békén hagyunk téged! – szavalta Ringo.

 - Van egy feltételem. Az, hogy soha többé nem koncerteztek. Ennyi – mondta komoran, mire a többiek először összenéztek, majd hangosan nevetni kezdtek. A lány nyilván nem tudta, hogy a Beatles már nem turnézik. – Jó, jó, inkább örüljetek, hogy nem átkoztalak meg mindanyájatokat! – fenyegetőzött, majd a földre rakta Pault.

 - Akkor újra ember lehetek? – nézett fel rá szelíden a cica.

 - Nyugi, még csak kezdő boszi voltam. Az átkaim csak pár hétig tartanak – nyugtatta meg, amivel Paul elégedett is volt. Mikor már ment is volna Peyton a dolgára, John hirtelen átkarolta.

 - Szóval, édes. Milyen is volt boszorkánynak lenni, ha? – vette elő sármját, és a többiek a fejüket fogva már mentek is. Ez John.

 - Egy perverz disznó vagy Lennon – tette hozzá macska-macca, mire az ablakban hirtelen egy hófehér, pelyhes cicát pillantott meg. – Dolgom van, később találkozunk – nyávogta, és már futott is odébb. Tulajdonképpen feleslegesek is voltak Peyton átkai, ezek már így sem normálisak.    

  

Read More

A long Ride 2

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene

Egy újabb adag Whoskodás, mert ez talán enyhíti a suli okozta lelki sérelmeket, vagy nem. Remélem azért tetszeni fog a kis csavar, vagy mi. Ajánlott hozzá elolvasni az előző részt, mert egy szenya vagyok, és nehezítettem a dolgokon, just for you guys. Hajrá!

Kellemes olvasását!

2

Nem volt hideg, soha. Kalifornia partjait folyamatosan a tenger mosta, és el sem lehetett képzelni bármit, ami három gombóc fagyinál hűsebb lett volna. Az égen mindig ott táncolt a nap, aki kellemes meleget borított mindenhová.

A szörfösök a mocisokkal verekedtek, és mindenki csak a Beatles új lemezéről tudott beszélni, vagy az LSD-ről. A kettő mellesleg közel ugyanaz volt.

Én a Hiltonban voltam szobalány, ami a legdrágább hotel volt az egész déli-parton. Folyton vén, pénzes ürgék szálltak meg nálunk, vagy éppen sztárok. Tavaly nyáron például Mick Jagger jött el hozzánk, és a személyzet másról sem tudott beszélni. A többi szobalány szinte tépte egymás haját, hogy ki mehessen be takarítani. Végül Gretchen jutott be, akinek azóta is az a nap a legszebb emléke, és minden héten, szerdán kezd róla beszélni. Mondanom sem kell, a többiek veszettül irigyek rá.

Én sosem értettem, hogy a hírességek miért különbek bárkinél is. Az egyetlen dolog, ami elválasztott tőlük az az volt, hogy én a mosdókagylót pucoltam, amibe tegnap egy prosti belehányt, míg a Capitol egyik igazgatója a szomszéd szobában horkolt, egy szál gatyában. Ez talán az egyedüli különbség.

Bár, sosem volt ezzel problémám, hiszen mindenkinek megvan a helye a világban. Inkább örültem annak, hogy a többi szobalány között lehettem, míg mások az utcán fetrengtek otthon nélkül.

A munkanapjaink mindig olyan hosszúak voltak, amilyen sokan laktak a hotelben. Akadtak örökké itt élők, és sima vendégek is, akik csak pár éjszakát maradtak.

Az egyik bentlakó hölgy Mrs. Hamilton volt, aki már másfél éve elhagyta nyugdíjba vonuló férjét, de még mindig nem békültek ki. Sejteni lehetett, hogy a kitartó asszonyt nem fogja visszafogadni férje, de senkinek sem volt mersze ezt elmondani. A hölgy szobáját mégis minden hónapban fizette Mr. Hamilton. Nem lehetett azt állítani, hogy a feleség reményei hamisak.

Egyébként rettentő kellemes nő volt, és gyakran elbeszélgettem vele. Még zongorázni is megtanított. Hamar megszerettem.

A 200-as szobában lakott a másodikon. Pont oda indultam volna a mosdókagyló kitisztítása után, ha Gretchen nem szökött volna be mellém.

 - Hé! – súgta az ajtóból. – Psszt! – lóbálta a szőke copfját.

 - Igen? – néztem felé fapofával, miközben a tisztítószereket a kocsira pakoltam.

 - Ne vágj már ilyen fancsali arcot – grimaszolt, mire erőltetett mosolyt vágtam neki. – Javíthatatlan vagy – vigyorodott el.

 - Mik az újságok? – kérdeztem kiindulva, és ő követett, mint egy kiskacsa.

 - Mrs. Doris most paterolta ki ennek a fejesnek a prostiját, persze csak diszkréten – nevetett. – Egyébként fontos ez az arc. Lemezeket ad ki. Be is csúsztattam az öcsém zenekarjának a demóját az öltönyébe – kuncogott vidáman.

Mrs. Doris volt a szobalányok, takarítók, és tulajdonképpen az egész személyzetnek a főnöke. Egy telt, kövér asszony volt, aki olyan hangosan tudott beszélni, hogy mindenki rettegett tőle.

 - Nem tudtam, hogy ilyen fontos ez a férfi – feleltem, míg begurultunk a liftbe.

 - Dehogynem. Az igazgató még vacsorázott is vele. Sőt. Don szerint, arról is beszéltek, hogy az egyik híres zenekar itt fog megszállni, és itt lesz a sajtótájékoztatójuk – szavalta, miközben a lift lassan süllyedni kezdett. – Ah, úgy izgulok. Szerinted melyik zenekar lesz az? Lehet, hogy pont a Beatles? – csillant fel a szeme.

 - Nem hiszem. Ők most pihenőn vannak. Még csak koncerteket sem adnak, minek jönnének Amerikába? – válaszoltam a vegyszereket rendezve.

 - Akkor a Beach Boys? Vagy a Pink Floyd, vagy Hollies? – hadarta, mire a kezemből hirtelen kiesett az egyik zsíroldó. – Ó, hagyd csak – vette fel.

Ezután még sokat beszélt róla, és én egy szavát sem értettem. Szokás szerint.

Még csak át sem gondoltam a dolgot. Eszembe sem jutott, hogy esetleg rosszul sülnének el a dolgok, vagy Gretchen összekeverné a Capitol-t a Decca-val.

Pedig az élet olyan kiszámíthatatlan, hogy olyat hoz, amire álmainkban sem gondolnánk.

Az út alatt nem sokat beszéltek hozzám, még csak felém se néztek. El voltak foglalva Orániai Vilmos örökösével, és az ő kalandos történeteivel. A skót kastélyok sötét zugaitól kezdve a körömlakkvásárlásig mindent elmondott ilyenkor. Keith és Pete meg csak szájtátva bámult rá. Ez bőven kielégítette anyám szeszélyét. Sosem értettem, hogy, ez miért teszi boldoggá.

Csak beszélgettek, amibe én könnyedén belealudtam. A szemeim lassan lecsukódtak, és az autó kellemes himbálózása álomba ringatott.  Az idő így mindig jóval gyorsabban telt, és így ki is pihenhettem magam az esti partikra, amikre anya néha elcipelt.

Egyszerre az autó megszűnt ringatózni, és pár perc forgolódás után arra lettem figyelmes, hogy a két fiú közelről engem bámul. Erre hirtelen hátrahúzódtam.

 - Mi az? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

 - Anyukád megkért, hogy figyeljünk rád – felelte Keith a maga különös hangján.

 - Nem vagyok gyerek, nem kell rám figyelni! – vágtam vissza, majd odébb lökve őket kimásztam az autóból. A hátam mögül csak annyit hallottam, hogy Pete suttog valamit.

 - Tüzes pipi.

Még csak arra se méltattam ezt a mondatot, hogy válaszoljak, vagy hátranézzek. Ugyan nem tudtam sokat az emberekről, abban biztos voltam, hogy az efféle srácokhoz semmi közöm. Nem is szabadna beszélnem hozzájuk. Még akkor sem, ha anya mindenáron erre akar rávenni.

Ők ketten olyan furcsák voltak számomra, hogy minden erőmmel e bűvük ellen kellett kelnem. Senki sem adná az első érzelmeit nekik, ugye?

Ahogy körbenéztem, egy újabb kempinget pillantottam meg, ami csak annyit jelentett, hogy ezen az éjszakán ki kell még bírnom ezt a két suhancot.

Nehéz megmondani, hogy akkor pontosan milyen érzések kavarogtak bennem. Egyszerre féltem, és voltam izgatott. Akárhogy próbáltam róla lebeszélni magam, az a két fiú összehasonlíthatatlan volt a többiekhez, akikkel addig találkoztam. Mindketten magukhoz vonzottak úgy, hogy észre se tudtam venni. Képtelen voltam ellenállni a bűvüknek. Bizonytalanul lépkedtem anyát keresve a faházak között, de sehol sem találtam. Akármerre néztem, csak a skót tavakat, és dombokat láttam, a körülöttük kanyargó sátrak kíséretében. Egy pillanat elég volt hozzá, hogy elvesszek köztük, de nem a természetszerető módon, hanem konkrétan. Fogalmam sem volt, hogy melyik irányból jöttem. Számomra természetes volt az ilyen látvány, hiszen éjjel nappal körülvett.

Hirtelen egy kéz simult a vállamhoz, és én egyből tudtam, hogy anya az. Le kellene cserélnie a levendulás parfümjét.

 - Csodaszép, nem igaz? – kérdezte a fejét a vállamra hajtva.

 - Aha – feleltem semmitmondóan. – Anya, miért kell egyedül hagynod ilyen idegen izékkel? – förmedtem rá.

 - Ugyan, ők csak aranyos fiúcskák. Nincs mitől tartanod. Lásd meg a jót bennük! – adta ki a parancsot, és én teljesen komolyan vettem. Valami olyat kell találnom mindkettőjükben, ami különleges. Ezzel a céllal a szemem előtt szálltam vissza a kocsiba, és másztam hátra mellettük. Bámulni kezdtem őket úgy, ahogy ők néztek engem az előbb. Megállíthatatlan voltam, így azalatt a pár méter alatt, míg a kasszától a kunyhónkig hajtottunk a tudomásukon kívül megtaláltam bennük azt, ami kincset ér. Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Talán én magam is kedvelni akartam őket. 

 - Ó, micsoda gyönyörű kunyhó, ugye fiúk? – bazsalygott anya elevenen hátra, és azok ketten meg vissza rá, bólogatva.

Én megelégelve a cukormáztól ázott hangulatot inkább kimásztam amint megállt az autó, és jól oldalba is löktem Keithet és Pete-et, nehogy megsejtsék, hogy talán tetszenek nekem. Bár, ezzel valószínűleg csak kimutattam a dolgot, mintsem titkoltam volna. Akkor még nem volt ennyire egyértelmű.

Gyorsan befutottam a fakunyhóba, át a verandán, be a szobába. Két részre volt osztva. Egy hálóra, és egy étkezőre. A hátsó ajtó pedig, nyílván a fürdőt nyitotta.

Nagyon otthonosan nézett ki. Beljebb léptem, és már láttam is az ablakból, hogy anyu a sátort igazgatja a két fiúnak. Ettől hihetetlenül fájni kezdett a hasam. Nem tudtam mi ez, amit érzek. Izgatottság, irigység, vagy mi a fene? Minden esetre semmi kedvem sem volt nézni, ahogy pakolnak, így inkább ráugrottam az ágyra, és a hátamra feküdtem. A plafonon egy furcsa csillár lógott, aminek a fényei szinte azonnal elálmosítottak. Vagy úgy is lehet mondani, hogy így kimaradhattam a többi dologból, aminek bármi köze volt a két fiúhoz.

Aludtam inkább.

Mikor kinyitottam a szemem, már korom sötét volt, de hiába kapcsoltam fel a lámpát, anya nem volt sehol. Kinéztem, és a kocsit sem találtam semerre. Körjártam a kunyhóban, mire kirázott a hideg. Megrémültem.

Oldalra pillantva láttam, hogy a sátor fénylik, vagyis a két fiú még ébren van.

Sóhajtottam egyet, és megráztam magam. Nem volt jobb ötletem, mint oda menni hozzájuk. Kimentem, bezártam a kunyhót, és a sátorhoz lépkedtem. Nem beszéltek, csend volt.

Mivel nem tudtam kopogni, elhúztam a cipzárt, majd bedugtam a fejem, és olyan várt, amire nem igen számítottam. Egyikkőjükön sem volt, csak alsógatya, miközben kártyáztak. Gyorsan elfordítottam a fejem, és leplezni próbáltam arcom vörösségét.

 - Izé, nem láttátok az anyám? – kérdeztem feszélyezetten, mire ők valószínűleg csak nevettek.

 - Elment szórakozni a kempingtulajdonossal – vágta rá Keith vigyorogva.

 - Kösz – vágtam rá, és már húztam ki a fejem, mire Pete hirtelen megragadt, és berántott maguk közé. Én beestem, akár egy bogár a hátára, de egy szót sem tudtam szólni.

 - Maradnod kell. Anyukád megkért, hogy vigyázzunk rád, ha felébredtél – magyarázta feleslegesen a gitáros. Ahogy felültem, már indultam volna is. – Ugyan már – tette hozzá Pete.

 - Gyere, játssz te is! – harsogta Keith, és én morcosan a sarokba ültem.

 - Jó.

 - De elég a kártyából – szólalt meg Pete egy kacér mosollyal az arcán.

 - Ne már, épp nyerésre álltam! – erősködött a feltételezett dobos.

 - Hagyd már, egy új lap, és itt lóbáltad volna a faa…ádat – javította ki magát, ahogy a szeme felém tévedt. Én erre csak fintorogni kezdtem.

 - Nem vagyok kislány, mond csak ki – nyögtem.

 - Mond ki te – vigyorodott el a gitáros.

 - Nem – néztem el, mivel igazából, még sosem mondtam ki ezt a szót. Sőt, semmi hasonló kifejezést nem használtam. Valljuk be, nem is igazán beszéltem. – Miért tenném?

 - Mert felelsz vagy merszezünk! – kiáltott fel Keith lelkesen. Én persze csak néztem tátott szájjal, hogy az mégis mi lehet?

 - Ne már, komolyan nem ismered? Nem volt gyerekkorod? – találta fején a szöget Pete. Az arcomból pedig, rájött a dologra. – A szabályok. Vagy felelsz egy kérdésre, vagy megteszel valamit, amit kérnek tőled, nincs visszalépés. Ha nem teszed meg, vagy nem felelsz, le kell venned az egyik ruhadarabod. Kapsz annyi előnyt, hogy rajtunk már csak alsó van – részletezte nevetve. Még sosem találkozott akkora idiótával, mint én. – Nem kell játszanod, ha félsz – kakaskodott, amire nem mondhattam nemet.

 - Játszom! – vágtam rá eltökélten, mire Pete odébb söpörte a kártyát, és egy üres palackot tett középre.

 - A kupak mutatja, hogy ki kapja az utasítás, de először azt nézzük, hogy ki kérdez – mondta, majd megpörgette, és az üveg hegye rá mutatott. Elmosolyodtak, majd Pete újra oldalba lökte, és a kutak egyenesen az orromra mutatott.

A gitáros kihúzta magát, és megfeszítve izmait, mégis bájosan mondta ki. – Felelsz, vagy mersz? – Én persze roskadozva, félénken néztem rá.

 - Kérdezz – nyögtem ki, és ő vigyorogva folytatta.

 - Lefeküdtél már valakivel? – vágott könnyedén a közepébe. Én meg csak pirultam. A könyvekből megtanultam, hogy hazudni bűn, de erre mégis mit kellene felelnem erre? Ha igent mondok préda leszek, ha nemet hát megrontható szűz. Inkább utóbbit választottam, mert akkor még jó ember akartam lenni inkább. Mellesleg annyira sem méltattam őket, hogy hazudjak nekik.

 - Nem – feleltem nyersen. Határozottan.

 - Szóval az a fajta vagy, aki vár az igazira, mi? – tette hozzá Pete, mire én indulatosan emeltem meg a fejem.

 - Egyszerre egy kérdés. Most én jövök! – hajoltam előre, és megpörgettem a palackot, ami kettőjük közé mutatott, majd enyhén Keith felé fordult, aki csak elvigyorodott. – Oké, felelsz vagy mersz?

 - Felelek, bemelegítésnek.

Vettem egy mély levegőt, majd így folytattam:

 - Te dobos vagy? – Persze ő csak nevetve bólogatott azon tűnődve, hogy ilyen naiv kérdést még nem sütöttek el ebben a játékban.

Előre nyújtotta karját, és oldalba pöccintette az üveget. A kupak megint csak felém esett, mire én csak sóhajtva válaszoltam.

 - Oké, merek – dünnyögtem, és Keith rögvest kihúzta magát.

 - Csókold meg Pete-et!

 - Csókold meg te! – ellenkeztem azonnal felháborodottan.

Erre a két fiú csak egymásra nézett, és cseppet sem meglepődötten fordult újra felém.

 - Ha megcsinálom, utána durvábbat fogok kérni. Biztos ezt akarod? – suttogta komoly hangon, de én csak nyeltem egyet abban a hitben, hogy sosem csókolnák meg egymást.

Ezután Keith lassan Pete-hez hajolt, a kezét a nyakára tette, magához húzta, és lassan megcsókolta. Számomra ez felért egy világmegváltó felfedezéssel. Meg is bántam, hogy nem én csókoltam meg Pete-et.

Keith elhúzódott, majd elégedett vigyorral intézte szavait hozzám.

 - Csókolj meg engem!

Read More

A long ride 1

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene

Keith Moon 70. születésnapjára kap egy kis ajándékot, egy rövidke sorozatot, amiben természetesen főszerepet játszhat. Majdnem. No sebaj, Keith tudod, hogy szeretünk. Egy kicsit történet mesélős lett, mert újra E/1-ben akartam írni, szóval, ha valaki hozzám hasonlóan nem vevő rá, attó bocsánatot kell kérnem. Mindegy. Remélem részt vesztek velem ebben a kalandban!

Kellemes olvasását!

1

Ez 1965 tavaszán történt, amikor már bőven dúlt a beatlesmánia, és az északra vezető utak mellett már kezdtek kinyílni a virágok.

A történet eleje homályos, és elképzelhetetlen. Annyira bugyuta, mint amennyire Pete és Keith volt. Ha az ember nem ismerte őket őrültnek hitte őket, ha meg mégis, hát hívta a papot.

Mindketten egy kiforratlan kis bandában zenéltek, aminek a neve The Who volt. Egy londoni zenekar, akit még senki sem istenített. Mindenki csak a Beatlest akarta. A fővárosban, és Amerikában is állt a bál. Teljesen jogos a brit invázió elnevezés.

Egy normális banda erre úgy reagált volna, hogy még többet gyakorol, de ők inkább nyaralást szerveztek. Az énekesüknek, Rogernek a nagyszülei építettek egy kis faházat valahol Skócia legvégén, ahol nem volt semmi, csak a sós tenger, és néhány kocsma. Ide akartak leutazni vonattal, de a dobos és a gitáros lekéste a járatot. Természetesen, Keith és Pete.

Fogalmuk sem volt, hogy mit kezdjenek, amíg meg nem láttak hazafelé egy stoppoló kirándulót. Elhatározták, hogy ők is ilyen úton fognak eljutni Skóciába. Kisétáltak egészen a 74-es útig, ami csak északra vezetett, de három órán át nem vette fel őket senki. Már kezdték feladni, mikor hirtelen egy epervörös T-1-es húzott el mellettük olyan gyorsan, hogy majdnem feldöntötte őket. A sok csomag pedig, amit cipeltek mind a földre hullott. Mikor Pete már kiabált volna az autó után, az egyszerre lefékezett. A gumik fülsiketítő hangja karddöfésként érte a fiúkat, de mégis reményt adott nekik. A volkswagen lassan visszatolatott, és a nyitott ablakon egy vidám középkorú nő mosolygott ki. Az anyám.

Hát, így találkoztam velük. Bár, akkor csak két újabb stoppolónak tűntek, a sok közül, akiket az anyám előszeretettel fogadott be.

 - Pattanjatok be srácok! – hívta őket vigyorogva be az enyhén magas hangján. Ő mindig is egy energia bomba volt, és imádott csacsogni. Talán ezért is vitt el stopposokat, mert én egyáltalán nem beszéltem hozzá. Beültem a leghátsó ülésre, és csak bámultam az utat. Nagyon mérges volt rám ezért, de inkább beletörődött. Még örült is neki utólag, hogy új embereket ismerhet meg. Keith és Pete meg kifejezetten tetszett neki.

Lynn Orains. Ez volt a neve, amire hihetetlenül büszke volt. Mindig hencegett vele, hogy Orániai Vilmos leszármazottja, talán az is lehetett. Gyönyörű asszony volt. A haját szőkére festette, és a körmei mindig vörösen csillogtak. Valami smink is volt rajta, de visszafogott. Sok időt fordított magára a sok utazás mellett. Néha kételkedtem abban, hogy alszik-e egyáltalán.

De akármilyen ékszert, vagy ruhát húzott magára, a szépsége a mosolyából fakadt, ami egész életében ott díszelgett. Titokban én is ilyen szerettem volna lenni.

A legnagyobb szenvedélye mégis a Rock and Roll volt. A kocsiban mindig szólt egy Chuck Berry, Ray Charles, vagy Elvis szám. Esküdözött is róla, hogy majdnem Elvisnek nevezett el annak ellenére, hogy lány vagyok. Végül a Little Richard iránti tiszteletéből Sally lettem. Mégse nőttem olyan magasra, aminek ő kifejezetten örült. Sokat igazított rajtam, és rengeteg ruhát is vett, de azok mégsem álltak jól rajtam, a hajam meg akárhogy vasalta, rögtön begöndörödött pár perc alatt. Átkozta ezért az apámat, akiről egy árva szót sem ejtett soha. Még a születési okmányokat is eldugta előlem, hogy ne tudhassam meg a nevét. Így én csak Sally voltam. A hercegnő. A kis égkő. A lánya.

A szeszélyei miatt sosem jártam iskolába. Ő maga tanított írni, olvasni egy ideig. Aztán közösen megegyeztünk, hogy jobb nekem, ha magamat okítom. Ő vette sorra a könyveket, én meg nehezen, de elolvastam őket. Néha ki is kérdezett, de tizenhét éves koromra már többet tudtam a világról, mint ő maga. Ezen valamiért mindig nevetett. 

Valahogy mindig okot talált rá, hogy utazzunk. A tengerhez, aztán a fővárosba, még Moszkváig is elautóztunk egyszer. Az egyetlen, amit nem értettem, az pénz volt. Sosem beszélt arról, hogy munka nélkül hogyan költhetünk ennyit. Egy élet nyomozása után sem tudtam kideríteni, így találgatni kezdtem. Talán az apám egy gazdag politikus volt, és a titoktartásért cserébe pénzeli anyám minden őrült tervét? Vagy valóban Orániai Vilmos rokonai lennénk? Esetleg a szüleim egy kincskutató kiránduláson milliárdokat találtak, de a pénz szétválasztotta őket?

Nem volt jobb dolgom, mint ezen gondolkozni. Utazásaink alkalmával néztem az ablakot, és gyönyörködtem a tájban. Anya gondoskodott róla, hogy mindig új helyre menjünk, ahol legyen mit nézni. Nagyon szerettem őt, ahogyan a legtöbben az anyjukat.

Ő viszont sosem vadászott nekem új apa után, mint a többi özvegy. Meg akarta mutatni a világnak, hogy egy önálló nőnek nincs szüksége férfire. Neki nem is volt.

Egyedül ehhez a csodaszép T-1-eshez ragaszkodott, ami a körmeivel azonos színben csillogott, epervörösen. Összesen hat ülés volt benne. Kettő, kettő a három sorban, és mindegyiken virágos huzat díszelgett, amit anyám gondosan választott a belső kárpit mályva színéhez. Az egész jármű szemet kápráztató volt. Egy porszemet sem lehetett benne találni. Mellesleg a német autó olyan gyorsan ment, hogy a legtöbb autót könnyedén lehagytuk, köszönhetően anyám szabadszellemű vezetési stílusának.

 - Sally, drágám! – nézett hátra rám azokkal a világító égkék szemeivel. – Segíts, kérlek ennek a két fiatalembernek! – kért, és én a vállamat megvonva lassan előre másztam. Teljes ellentéte voltam anyámnak. A hajam rövidre lett vágva, és olyan göndör volt, akár egy kutya szőre. Még csak be sem festettem, csak simán barna volt. Nem hordtam szép ruhákat, csak egy derékig érő nadrágot, és valamilyen felsőt. Mosolyogni sem nagyon szoktam, mert bennem nem élt olyan eleven vidámság. Viszont a szemeimet nem tudtam eltakarni. Éppen úgy világítottak, mint anyué.

 - Máris – feleltem, majd lomha léptekkel kiléptem a T-1-esből. Előttem állt az a két srác, akiket akkor még nem tudtam mire vélni.

Keith volt az alacsonyabb, és ő kevesebb bőröndöt is cipelt. Kerekre vágott mandulabarna haja éppen a szemébe lógott, és pont eltakarta a vastag szemöldökeit. A sötét szemében látni lehetett azt az elevenséget, amit én sosem tudtam megérteni. Mintha a lába is járt volna akkor, mert képtelen volt lelassítani. Összességében nagyon vonzó volt, és elvarázsolt. Egy pillanat alatt engem is elbűvölt azzal az aranyos vigyorral, amit rám vetett, amikor először megpillantott.

Vele szemben Pete magas volt, és rövidebb volt a haja. Hosszú orra volt, amit látszólag szégyellt is, pedig nekem kimondottan tetszett. Ő sokkal összeszedettebbnek tűnt, és értettebbnek. A bal kezén látni lehetett, hogy az ujjvégein teljesen megkeményedett a bőr, tehát rögtön tudtam, hogy gitározik. Viszont Keith nem volt elég helyes énekesnek, azért ráaggattam a dobos címkét.

 - Gyertek! – néztem rájuk, és az autó mögé sétálva kinyitottam a csomagtartót. Ők lassan mögém lépkedtek, és bedobták a cuccaikat. Eközben anyám a visszapillantóban megigazította a sminkjét, és mire visszaértem, már a megszokott mosollyal üdvözölte új vendégeit.

 - Na, szálljatok be, egy-kettő! – vigyorgott, amit csak Keith viszonzott, ahogy beült baloldalra. Pete meg csak próbálta elrejteni feszéjezett arckifejezését. – Na, meséljetek, hová mentek?

Én bemásztam a helyemre, és igyekeztem nem elrontani a csevejüket. Így tettem mindig, mikor anyám vendégei elözönlötték a kocsinkat. Nem volt vele különösebb problémám, hiszen Anyámnak ez volt a hóbortja. Nekem a macskák.

Már évek óta könyörögtem, hogy végre fogadjunk be egy macsekot, de ő hajthatatlan volt. Pedig ezt kértem csak tőle, semmi mást. Minden esetre nem lett volna túl jó ötlet egy folyton guruló autóban tartani egy állatot. Amint megálltunk volna levegőzni már rég el is szökött volna.

Nem maradt más lehetőségem, mint a kempingekben, vagy hotelekben élő állatokkal játszani. A baj csak az volt, hogy egy-két napon belül már le is léptünk.

Rövid kapcsolatok. Ez a jövő várt a két új utasra is, akiknek akkor még csak a nevüket sem tudtam.

 - A barátainkkal Harrow-ba utaztunk volna, de lekéstük a vonatot – válaszolt Keith pezsgően, amire anyám azonnal megkedvelte.

 - Oh, kedveseim – mondta anyám együtt érzően. – Egyébként én Miss Orains vagyok, a lányom pedig Sally – mutatott rám hátra, én meg csak intettem feléjük.

 - Én Pete vagyok – rebegte a gitáros visszafogottan, mire a másik fiú is kiegyenesedett.

 - A barátaim Keith-nek hívnak, de maga hívhat Johnnak – vágta rá, mire anyám nagyot nevetett. Éreztem, hogy ezek után nem könnyen szabadulok ettől a két sráctól.

 - Szerencsétekre mi pont Harrow mellé megyünk a St. John’s Loch mellé, szóval, ha nem bánjátok a lassú tempónkat, akár velünk is tarthattok – hadarta vidáman, ahogy sejtettem.

 - Lassú? – súgta Pete az útra nézve, amin anyám olyan gyorsan hajtott, hogy látni is alig lehetett. Igaza volt, evvel a tempóval estére oda is értünk volna, de mi valóban lassúak voltunk. Anya nem volt hajlandó este ötnél tovább vezetni, és reggel sem indultunk el tizenegy előtt.

 - Párszor meg kell állnunk sátorozni, de ha ez nem gond szívesen látunk titeket – folytatta anya, és a két fiú egymásra nézett. Bólintottak, és már el is döntötték a dolgot.

 - Rendben – felelte vigyorogva Keith, mire anya is elmosolyodott.

 - Nagyszerű! – örvendezett.

Ezzel kezdődött meg a közös utunk azzal a két suhanccal, akit a szél is sodorhatott volna hozzánk.

Read More

Who's Batman?

Who's Batman? 

The Who * Batman * AR * Crossover * Ficlet * Filk * Mystery * R * Zene

Sziasztok! Ma egy kis wtf dolgot hoztam nektek, ami egy rövid kis fordított valóságos dolog. Ficlet, szóval elég rövid, és szerintem a cím magáért beszél.

Egyébként az egész A Quick One album egy wtf kategória. Ha valaki vevő az ilyesmire érdemes meghallgatni. 

Kellemes olvasást! 

Egy borongós keddi estén egy kósza hajszál a földre hullt, akár egy vörös hársfalevél az őszi szélben. Ez a magányos hajszál volt az utolsó csepp, amit Mrs. Moon már képtelen lett volna elviselni. Még szerencse, hogy Keithnek nem kellett anyja szemeibe nézni, hiszen már rég nem lakott szüleivel. Az otthon értelme számára egészen máshogy fogalmazódott meg, mint egy ház, egy ágy, vagy egy sarok. Egyik se volt neki.

Másképp értelmezve a pénztárcája tömve volt pénzzel, de ezen kívül semmije sem volt. Se autója, se háza, még nője se. Ez mondjuk cseppet sem meglepő. Minek elégedne meg egyel, ha az összest megkaphatja? Bátor kijelentés lenne azt mondani, hogy a kocsikra is ezt a magyarázatot mondta volna.

Keith a turné buszon utazott nap, mint nap. Szállodákban, és a busz jobb felső ágyán aludt délelőttönként. Haza csak néha-néha látogatott, amikor le kellett tennie a kötelező köröket. ,,Igen, anya, jól vagyok. Nem, anya, nem kurvázok.” Kurvázott.

Születése óta a zsenialitás, és az őrültség vékony fonala között ugrándozott, de általában az utóbbit fogták rá. Nem is véletlen, hiszen ő egészen más, mint a többi ember. Vagy macska. Vagy kutya. Nem mindegy? – gépeli Bruce az ágyán, mire hirtelen Alfred kopogását hallja.

 - Ne most! – emeli fel a fejét a notesz fölül.

 - Attól tartok sürgős – feleli a komornyik nemes eleganciával.

 - Ah, jöjjön be – csapja a fiú a zsebébe a kis füzetet. Alfred lassan kitárja az ajtót, majd belép. Végigméri Bruce-t, és a kezében maradt tollat. Tudja, hogy mivel töltötte a fiú az eddigi időt, és összehúzott szemöldökkel vonja kérdődre, ahogy szokta.

 - Már megint arról a butaságról írt, ugye? – kelletlenkedik a komornyik, hangjában tömény megvetéssel. – Arról a The Who-ról, igaz? – fintorog.

Erre Bruce mélyet sóhajt, és rá se hederít az öregemberre. Ledobja a tollat, majd feláll.

 - A The Who egy világszerte ismert, elismert képregény, egy angol bandáról. Nem olyan nagy ügy Alfred. Mindenki imádja. Magának is tetszene, ha nem ragaszkodna annyira a beporosodott büszkeségéhez, és végre elolvasna egy részt – szavalja a fiú, és az öregembert vegyes érzelmek borítják el. Egyszerre örül fogadott fia fejlődő beszélőképességének, míg aggasztja a tény, hogy egy ilyen új keletű szennyre pazarolja szabadidejét. Inkább hegedülnie kellene.

 - Sajnos nem tehetek mást, önre kell bíznom a dolgot Bruce úrfi – teszi le a csatabárdot a komornyik.

 - Alfred! Már ezerszer mondtam, hogy szólítson Batmannek!

 - Igenis.

Akárhányszor a banda összegyűlt, fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Annyi dolguk volt, hogy a végén csak ültek körben beszélgetve. Nem nagyon izgatták magukat. Talán a gyerekesség volt az, amely mindanyjukat jellemezte, de ezen kívül kevés közös lakozott bennük. Keith volt a hiperaktív trágyagép, Roger a kedves szépfiú, John a szótlan fapofa, Pete meg a lázadó művész, többnyire. Azt már senki nem tudta megmondani, miért is csinálják ezt.

Az életük egy hatalmas szappanopera volt. (A/N by Bruce: Ezért is lett belőle képregény.) Mindig történt valami váratlan, amire senki sem számított. Most is ilyen esemény következett.

 - Kéne még dal – nyögi Pete hanyagul, mire Roger mély levegőt vesz.

 - Például? – kérdezi egyenesen.

 - Csak ne valami hülyeség – teszi hozzá John kimérten a kanapéról. – Megint…

Pete elgondolkodik, és kezét a homlokához szorítja.

 - Valami hülyeség… - gondolkodik, mire John még csak meg sem lepődik. Abszolút idiótákkal van körülvéve. Semmi kétség.

 - Miért nem csináljuk meg a Batman dalt? – ugrik fel Keith, félre lökve a cigi tekerőt. – Bruce leteszi a tollat, és hátradől az ágyon. Hagyja magát lebegtetni abban az álomban, hogy egy másik világban ő is egy képregény főszereplője lehet. 

Read More