The saga of Pepote Rouge - A Pepote Rouge meséje
The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene
,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."
Oké srácok, nincs táblázat. Igen, egy lusta disznó vagyok. Ez van. Örülni inkább az új fejezetnek, meg minden. Nem tudom miért, de most úgy a moodban voltam, hogy írjam kicsit. Ez esett. Kellemes olvasást hozzá, ez már a második évad. Minden kicsit új, kicsit más. Döntsétek el, hogy tetszik-e.
- Na, figyelj hercegnőm! – néz Levon árgus szemekkel, kissé megrovó tekintettel, míg Kitty a tükör előtt állva kuncog azon, ahogy felöltöztették. A legdrágább öltönyt kapta Ronnie-tól, és törttojás színű inget adott rá Lee, miután erősen le is szorította melleit. – Figyelnél, édeske? – könyököl a dobos az asztalra, miután megfáradtan bambul maga elé.
- Jó, jó bocsi – rázza meg magát a lány, arcára komolyságot erőltetve. – Koncentrálok! – teszi hozzá az asztalhoz ülve.
- Kezdjük a mozgásoddal – méri fel Levon részletesen Kitet. – Nem viselkedhetsz túl nőiesen. Kivillantod a kerek kis segged, és már le is esik neki a dolog. Az ilyen szemetek kiszimatolják az ilyesmit, hidd el. Ki se húzd magad, ha lehet, mert túl csinos alakod van. Inkább görnyedj csak össze, és ne nézz túl sokat a szemébe se. Csak legyél passzív, és ennyi – szónokol a dobos. – A hangod is mélyítsd el picit.
- És mit mondjak a gyerekkoromról?
- Próbálj minél hitelesebbnek tűnni, mert a pasi angol. Ne a teljes igazságot mond, de ne is legyen az egész kitaláció se. Általában mindig csak Ronnie-t szokták kérdezni, de most szinte csak veled fognak beszélni. Semmit sem tudnak rólad, és minden tinilány kíváncsi. A fotón még véletlenül se mosolyogj – folytatja lelkesen, miközben az ajtó mögött Robbie és Ricky a Hawkot várják. Hallgatóznak, és értenének is mindent, ha Lee nem gondolna erre is. Halk. Ha a kishercegnőjével beszél kimondottan visszafogott. Amióta megtörtént a börtönregény, a dobos teljesen megváltozott. Mintha megkomolyodott volna. Főleg, ha a kis harmonikás is a közelben van. Már nem csapkodja a vállát, vagy túrja fel a haját, mint régen.
Ami azt illeti nem csak ő fordult más irányba a csapatból. Robbie pont, hogy hangosabb lett. Kit állandó társasága miatt beléköltözött az élet, és a vidámság. Szinte folyamatosan mosolyog, ahogy Rick is. Legjobb barátokká váltak, és nehéz őket kettéválasztani. Együtt rohannak Kitty után. Ellopják a ruháit, és folyamatosan le akarják itatni. A tény, hogy néha sikerül, egyedül Lee munkáját nehezíti meg. Az egész olyan, akár egy idegölő sakkjátszma, amit Kitty nem nyerhet meg egyedül. Az egyetlen dolog, ami a lány szerencséjére válik az a folytonos rohanás, amiben Ronnie az egész zenekart tartja. Lemezfelvételek, interjúk, fellépések, turnék, nagyvárosok. Az év egy megállíthatatlan körforgás.
A Hawk viszont, akárhogy is látszik, rég elásta a csatabárdot. Bár, egy ideje már csak a pénzt, és a hírnevet látja a kis Kitty-ben. Így van ez most is.
A mai nap különleges. Az első fontos interjú az, amire a két szőkeség készül éppen, abban a szobában, ahonnan pár hete Cleveland-be indultak, a Square hotel falai között. A nosztalgikus élményhez többek között az is hozzájárul, hogy a New York belvárosába vezető úton Kit hamarosan ismét megpillanthatja majd a Foothill School of Fine Arts nevű iskolát, ahol legutóbb meghúzta magát. Sosem gondolta, hogy valaha több pénzel tér ide vissza úgy, hogy akár az egész épületet is kibérelhetné magának. Viszont nem csak ez változott. A város mintha kibimbózott volna a tavaszi napsugarak melegében, mert a felismerhetetlenségig megváltozott. A kopár ágakon most duzzadó rügyek sorakoznak, ahol eddig összefonnyadt, szürke botokat sodort a szél. A parkokat dús fűtakaró borítja, a virágok színesednek, és az ég gyönyörű kéken tündököl, tele csiripelő madarakkal.
Kit maga nem sokat változott azóta. A haját levágták, és a mellét egyre jobban el tudja tűntetni. Egyedül a dereka ment kissé össze, és a csípője nőtt meg, ami így nőies alakot ad neki, akár az egyre kerekebb feneke. A szempillái folyamatosan nőnek, míg az arcáról eltűnt minden régi heg, monokli. Szebb, mint valaha, ez mindenkinek szemet szúr. Talán a tavasz, talán a boldogság tette ilyenné, a lényegen nem változtathat.
Rengeteg lány rajongója van, és a számuk csak nő napról, napra. Szinte képtelenség leráznia őket Lee segítsége nélkül. Robbie meg még csak nem is sejti az igazságot. A gitáros szakadtalanul próbálja lehámozni a lányról a ruháját, természetesen sikertelenül. Kit nehezen tudja türtőztetni magát, de végül mindig eltolja magától Robbie-t. Ő nem kétkedik. A szemét olyan lila hályog fedi, hogy még egy méterre sem lát. Így nem nehéz kijátszani, még ha nem is erőszakos. Robertson igazán finom, és tapintatos tud lenni. Ugyan csintalan, de szelíd. Sosem bántaná Kitet, vagy kényszerítené olyanra, amit nem akar. A baj csak az, hogy ettől Kitty csak még jobban megbolondul érte. Rob pedig, érzi, mindennél jobban. Ez mindenki számára elég nyilvánvaló, Ricky mégsem tud egy percig sem negatív lenni. Minden pillanatot áldásosan él meg, amit Kit oldalán tölthet. Ő sosem szűnik meg a jófiú szerepben tetszelegni.
- Szerinted mit csinálnak odabent? – kérdezi Ricky somolyogva, huncut ábrázattal, akár a kisfiú, aki a szomszédlány után kémked.
- Gondolom Lee felöltözteti Kitet, meg mond neki pár dolgot – vigyorodik el Robbie is, ahogy elszalad előtte Kitty csupasz teste.
- De miért ő? Miért nem mi vagyunk odabent? – húzza össze szemét a basszusgitáros, majd köhint egyet. – Mondjuk mi nem pont „fel” öltöztetnénk – nevet ártatlanul.
- Tudod, az ilyen megjegyzéseid miatt nem vagyunk odabent. Különben is, Ronnie úgy védi Kitet, mint valami koronaégszert. A múltkor is egy külön hotelba rakta. Még mákunk van, hogy most csak egy emelet van köztünk – hadarja Robbie lelkesen.
Mindketten az ajtónak dőlve várják, hogy egy-egy hangosabb kacaj, vagy kiáltás elhagyja a szobát, de azok csak nem jönnek. Még akkor sem, ha ezzel nagyot kockáztatnak, a Hawk haragja nem játék.
Azt ajtó hamarosan kinyílik, és a két szőkeség nincs meglepve Rick és Robbie társaságán. Azon annál inkább, ahogy hatalmasra tágult szemmel nézik meg a kivételesen helyrepofozott Kitet. A kissé hullámos haja ki van fésülve, ahogy a teste drága öltönybe van öltöztetve. Igazi hercegnek néz ki.
- Na, itt vagytok! – jelen meg Ronnie hirtelen a folyosó végén. – Ti is jönni akartok? – néz ferdén Ricky-re és Robra, akik határozatlanul bólogatnak.
- Szó sem lehet róla – szól közbe Kitty mézes hangján, ugyanakkor markánsan. – Csak megzavarnátok, és a végén valami hülyeséget mondanék. – Erre Robbie hasba csapja Ricket, majd egyenesen meghajol, akár egy apród, a másik meg utána.
- Ahogy óhajtja, Sir Christopher – mosolyodik el, és Kit gőgösen emeli a plafon felé orrát.
- Bohóckodás helyett inkább megkereshetnétek Richardot. Csúnyán köhögött tegnap, lehet, hogy nincs jól – szól közbe Levon, és a két kisinas már fut is el. Ezt látva mindhárman nevetni kezdenek.
- Szép kis háremet neveltél magadnak, Kitie fiú – jegyzi meg röhögve Ronnie.
- Még te is a tagja lehetsz – kacsint a lány kacéran, és a Hawk férfiasan vállon fogja, maga mellé húzva. – Látom nem gondolkodsz rajta túl sokat – teszi hozzá halkan.
- Jajj, te kis suhanc – szortíja meg Hawkins erősen, majd Lee felé pislant. – Hogy is szoktad hívni? Herceg?
- Kisherceg - dünnyögi Levon, és Ron rögtön ismétli is.
- Kisherceg, hm? – néz le a magasból Kit alacsony termetére, majd elmosolyodik. Az viszont még önmagában sem tudja eldönteni, hogy a lány szépsége, vagy az általa kapott figyelem tette boldoggá. – Christopher Jake, a kisherceg – súgja, majd hirtelen hátra mutat. – Ezek az idióták még sok dalt fognak rólad írni, ebben biztos vagyok. Olyan vagy, akár egy igazi múzsa…
- Ezt a dumát tartogasd az interjúra – vág közbe a dobos, aki kétkedően néz Ronnie-ra. A Hawk elcsendesedik, és egyszerűen egy cipzárt húz ajkai közé.
Különös módon tényleg nem is szólal meg, amíg le nem érnek a hallba, ahol már vár rájuk az idős riporter.
Egy vörösbársony kanapén ül, miközben a heti újságot lapozza át, orrán vastagkeretes szemüvegével. Már messziről látszik rajta, hogy Európából jött. A ruhái kifinomultak, és a mozgása kimért. Mintha csak egy nagy csatára készülne.
A fiúk ezt meglátva kissé el is vesztik önbizalmukat, nem úgy, mint Hawkins. Ő magabiztosan lépked az idős férfi elé, a hátán hozva a két szőkét.
- Adjon Isten! – köszönti Ronnie hangosan az ismeretlent, megjátszva az igazi, hangos amerikait, aki csak hamburgert, meg steaket zabál egész életében. A külföldiek erre kíváncsiak. Ezt várják.
- Fogadj Isten! – teszi le lassan az újságot, ahogy a tekintete találkozik a Hawk-kal. Feláll, és a kezét nyújtja.
- Phillip Graham – mondja mély, dörgős hangján, és már ennyiből is visszahangzik az akcentusa. – Örvendek a szerencsének.
- Ronnie Hawkins – mosolyog Ron a fogait villantva, majd a háta mögé húzza karját. – Ők itt Levon Helm, az én agyafúrt dobosom, és Kit Jake, a kishercegünk – mutatja be őket egymásnak, és ők sorban kezet ráznak a riporterrel. Mr. Graham reakciója közömbösebb, mint eddig.
- Akkor kezdhetjük? – foglal ismét helye, ahogy a többiek is körülötte. Akármilyen morcos vénembernek tűnik, ő van a középpontban, még véletlenül sem Ronnie. – Először a személyes profilukat csináljuk meg, aztán átmegyünk a Pepote Rouge-ba. Nincs messze, egy kis bár. Ott vár ránk a fotós, és néhány újságíró a kisebb magazinoktól – szónokol a férfi, és a többiek beleegyezően bólogatnak. – Nos… – veszi elő apró jegyzetfüzetét. – Tudja mit, Mr. Hawkins? Maga, és Mr. Helm már most is nyugodtan átfáradhatnak a szomszédba. Hogy őszinte legyek, Ronnie, magáról már szinte mindent tudunk. A profilja teljes, nem úgy, mint harmonikásáé – néz kettejükre teljes komolysággal. Lee már óvó tekintettel kémleli Ronnie-t, hátha ordítani, vagy hisztériázni kezd, de a Hawk ennél okosabb. Pontosan tudja, hogy Kit hírneve jelenleg sokkal fontosabb neki, mint a sajátja. Elmosolyodik, majd némán újra kezet fog a riporterrel.
- Menj csak, én most itt maradok, jó? – szól hozzá Levon, és Hawkins már el is mengy. Most jobban érdekli az alkohol, és a nők, amik a bárban már várnak rá. Mr. Graham mégis gyanakvóan méri fel a dobost. A kétely megszületett benne, hogy valami nincs rendben a kisherceggel. Ezt nevezhetjük egyfajta próbának is, amin a harmonikás megbukott. – Elnézést – szabadkozik Lee, miközben próbálja menteni a menthetőt. – Nem szeretjük Kitet egyedül hagyni, mert tudja, a lányok néha képesek lerohanni – mormolja hátra dőlve, mire Jake hirtelen kezdi kigombolni az ingnyakát, majd lehúzva azt megmutatja a nemrég szerzett foltjait, amik a kulcscsontján terülnek el. A legutóbbi koncert eredményeképpen állítanak tökéletes példát a rajongói szeretetének. Az idős férfi meglepettnek tűnik a foltokat látva.
- Még sosem láttam ilyesmit, hogy őszinte legyek. Pedig már régóta vagyok a szakmában – vakarja fejét, és még a füzetébe is elfelejt irkálni.
- A blues rock sem – feleli a lány visszafogottan, és Graham elmosolyodik.
- Ez így igaz – a riporter észbe kapva megrázza tagjait, majd a tollához kap. – Mióta ilyen súlyos a helyzet?
- Nem mondanám annyira súlyosnak – feleli Lee, próbálva elvonni a figyelmet a lányról. – Még csak párszor fordult elő, hogy az utcán is ránk találtak. Általában kedves, aranyos rajongóink vannak, de a tömegben a sok kicsi sokra megy, érti. Tízesével, vagy húszasával vannak, és mind ugyanannyit akarnak. Türelmetlenül. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak gondoskodnunk kell a biztonságról, mióta Kit is velünk van.
- Ezek szerint Kit a célpont. Mondjuk ilyen külsővel nem is csoda – dob el Mr. Graham egy illetéktelen bókot közönyösen. – Ha jól tudom Kit, te is a tengerentúlról jöttél.
- Manchesterből.
- Igen, érezni a kiejtéseden, hogy nem Londoni vagy. Hogyan kerültél ide? – kérdezi érdeklődően, míg a lány nagyot nyel.
- Ronnie baráti körébe tartozott Kitie édesanyja, aki légiutaskísérő volt. Sokat láttuk Kitet, aztán egyszer úgy döntött, hogy végleg itt marad – hazudik Levon briliánsan. – Mrs. Christophert pedig, nem is olyan régen előléptették, és már csak irodai munkát végez, ugye? – néz a lányra, aki meggyőzően helyesel.
- Gyakran betegeskedett, amíg repült. Jobb is, hogy otthon van – teszi hozzá.
- Nem hiányzik magának? – mormolja a jegyzete mögül a riporter, mire Lee képtelen visszafognia magát.
- Ó, dehogynem. Nem is tudok élni a gyönyörű mosolya nélkül – hadarja, és Kitty hangosan kezd nevetni, ellentétben Mr. Grahammel, aki inkább csak próbálja álcázni megvetését, ami szerencsére jól leköti ahhoz, hogy ne gondoljon Lee ismételt fedezésére.
- Ha szabad megkérdeznem, mi a teljes neve, Kit?
- Jake Christopher. Igazából a Kit csak a Chris rövidítése. Nagyon kevesen szólítanak Jake-nek – feleli a lány, és valójában ez az utolsó mondata. Ezek után Levon figyelmesen, és precízen rendezi úgy a beszélgetés menetét, hogy a kishercegnek ne kelljen megszólalnia. Szerencsére van annyi sármja, hogy lekötse Mr. Graham figyelmét.
Mikor a beszélgetés végére érnek, Kit könnyedén el tud szabadulni tőlük, fel a szobájába. Levon elégedetten kíséri át az újságírót a bárba, aki tudja, hogyha a kis harmonikásról meg akar tudni valamit, a dobost kell kérdeznie. Ugyan legtöbb esetben szereti lerántani a leplet a titkokról, most őt magát is elvarázsolja Kit rejtélyesége. Ezt akarja leadni az újságban. A misztikus harmonikást, aki nem tartozik sehová. Akiről alig tudni valamit.
Kitty vidáman fut fel a lépcsősoron, be a szobájába. Ahogy magára csukja az ajtót, elszállnak felőle a kétségek, és nyugodt szívvel sétál ágyáig, amibe aztán ráugrik. Sóhajtva nyújtja ki görnyedt izmait, és már bele is feledkezne teendőibe, mikor hirtelen kinyílik mögötte a fürdőszoba. A pára felhőkent fedi el a szoba plafonját, míg Robbie kedélyesen lép elő.
- Mit csinálsz itt? – förmed a lányra Robertson, ezzel fel is ébresztve.
- Pihennék kicsit a saját ágyamon, egyedül – nyögi, majd a hátára fordul, és találkozik Robbie félmeztelen testével. – Mit szatírkodsz? – morog, mire Rob kihasználva az alkalmat befeszíti izmait. A teste, akár egy görögistené.
- Mi hárman nyomorgunk egy szobában. Éppen foglalt volt a fürdő, hát lejöttem. Ti úgyis interjúztok, nem? – mondja, leülve az ágy sarkába. – Egyébként –, válik az arca kacérrá –, ma nagyon csinos vagy – simítja meg lassan Kit térdét. – Már meg sem tudom mondani, mikor voltunk utoljára így, kettesben – mosolyodik el.
- Még át kell mennem a Pepote Rouge-ba – feleli, leplezve izgatottságát.
- El vagy kényeztetve, nem is kellek ide – kuncog Robbie, amivel teljesen ellágyítja Kitty-t. A kisherceg lassan felül, hogy még közelebb tudja magát Robertson erős, izmos karjaihoz.
- Hogyne kellenél? – súgja halkan a fülébe, majd finoman a fiú vállára hajtja fejét. – Ugye elkísérsz?
- Persze, ha nem zavarlak meg – vigyorodik el gúnyosan a gitáros.
- Már rég elcsesztél mindent, nem számít – válaszolja Kit gyengéden, és Robbie nem bír bármivel is többet várni, hogy újra megpillanthassa Kitty zafírkék szemét. Ahogy felé fordul, a világ hirtelen összeesik talapzata felett, és a nap lassan magához öleli az eget. A virágok elvesztik színüket, és mind kifehérednek. Tiszta, érintetlen érzés fogja el Robbie-t. Az agyában zárlat, a gyomrában dinamit.
- Szeretlek – csúszik ki a fiú száján. Ez a legártatlanabb, legőszintébb dolog, ami valaha elhagyta ajkait.
Kit élénk tekintetére árnyék ül, ahogy ábrázata kétségbeesetté válik. A félelem hálója szővi át testét, míg ő maga elhúzódik Robertsontól.
Csak kis kérdésként. Szerintetek ki mellett fog Kit végül kikötni?
