Tombolj Tomboy! - Destroy Tomboy!Original * One-shot * Ficlet * Slam * Songfic * PG-13 * Zene
Sziasztok. Ez sajnos csak így random megtörtént. Nem igazán tudok mit tenni ellene, se kicsúszott a számon. Nincsen túl sok értelme, de szerintem azért egész érdekes, és néhol egész okos is. Hát, sok szerencsét hozzá!
Kellemes olvasást!
Nos, a történetemet jobb lenne, ha egy embernek címezném, merthogy értelme anélkül végleg nem lenne, az biztos.
Kedves Zizi!
Már régóta nem hallottam felőled. Nem tudom, hogy élsz-e még, de valószínleg továbbra is annyira utálsz, hogy minden apró dolgot gyűlölsz, ami rám emlékeztet. Érdekes, én mindig mosolygok, mikor eszembe jutsz. Aztán szomorú leszek. Rájövök, hogy hányszor hívtalak már. Mennyit sírtam utánad. De mostanra megtanultam, hogy el kell engedjelek. Ha valaki ennyire gyűlöli a másikat, aki teljes szívéből szereti, annak egyszerűen el kell tűnnie. Ezt tettem. Nagy ára volt, de ennyire szerettelek. Feladtam érted azokat a dolgokat, amik a legfontosabbak voltak nekem. Miattad eladtam a lelkem. Már csak egy üres test vagyok, aki jár, felkel, eszik, alszik, és csak egy apró esőcsepp a monszunviharban.
Hogy miért neked címezem mégis ezt? Mert te vagy az, aki a legnagyobb kardot döfte belém. Akit a legjobban szerettem, és aki a legjobban fáj. Ez így működik, nem?
,,Te vagy minden híd, amit el kellett volna égetnem. Minden lecke, amit meg kell jegyeznem.”
Továbbra is szeret téged, a te kócos tomboyod.
A felnőttek rengeteg dolgot mondanak. Főleg a szülők. Azt hiszik magukról, hogy mennyire hihetetlenül bölcsek, és nekik úgyis igazuk lesz.
Nem.
Ostoba vénemberek, akik, ha szeretnek is, hülyeségeket beszélnek. Vegyük példának ezt az évszázadok óta működő, megkopott tanácsot. ,,Az idő minden lyukat befoltoz.” Nézzetek magatokra, ocsmányak vagytok, és az évekkel csak még rondábbak lesztek. Aztán meghaltok. Na, az idő mégsem olyan jó barátotok?
Engem nem tud vígasztalni, hogy egyet lapozzak a naptárban. Engem nem vígasztal, hogy a sebek gyógyulnak a karomon. Engem nem gyógyít meg az a pár nyugtató, amit lenyomtok a torkomon. Én ilyen elcseszettnek születtem, és ezen senki sem tud változtatni. Mérges vagyok, és felrúgok mindent, ami az utamba jön. Minél nagyobb mocskot hagyok magam körül, és ez nem lesz jobb egy év múlva. Mert a kor csak egy állapot. Ne merjétek rám fogni, hogy a korom miatt dühöngök, vagy bőgök. Azért csinálom, mert a föld, ahová ti száműztetek egy kicseszett szemétdomb. Miért lenne okom kinyitni a szemem a hegy lábánál, ha a láncok miatt nem tudok a tetejére mászni? Pedig tudom, hogy odafentről megláthatom a világot, de sosem fogok eljutni odáig. Ez fáj. Miért ne sírjak?
„Az iskola, és a tinédzserkor a legszebb gyümölcse az életünknek.” Nem hiszem. Nem akarom, hogy így legyen, mert ha mégis igaz, úgy ennél a pokolnál már csak rosszabb lesz. Ki akar abban hinni, hogy még mélyebbre ássák majd, hogy már az eget se lássa? Szenvedek. Magányos vagyok. És ez nem fog megváltozni. Akkor mégis miért éljek?
Nem minden mosoly jelent boldogságot. Nem minden ölelés hordoz szeretetet. Nem minden búcsú hoz könnyeket, ahogy fájdalmat sem okoz visszanéznem. Nincs megbánás, nincs sírás, rívás. De egy valami van, amit ha akarnátok sem tudnátok elvenni tőlem. Tombolás.
Hagyjátok, hogy mindent összetörjek, hogy a falakba lyukat üssek, és a végén, mikor már minden elcsendesedett, és a sikoly lefagyott az arcotokról, végleg belenevessek.
A kínomat nem az idő űzi majd el, hanem a levetett pulcsik. A lehúzott ágyneműk, a végighallgatott albumok, az eldobott idolok, és a levágott hajtincsek. Rövidebbre. Rövidebbre. Rövidebbre.
„Azt hiszik egy kurva vagyok, pedig csak egy túlképzett szűz.”
Régen az emberek folyamatosan megbámultak. Rám néztek, és azt látták, amit akartak. A legeslegszebb lány. A legokosabb. A legviccesebb. A legjobb. Olyan elvárásokat állítottak elém, amiket a külsőmhöz társítottak.
– Egy ilyen tünemény csak szorgalmas lehet. – Kérlek ne nézz be a szobámba. Se a bizonyítványomba. Sőt, ha lehet szóba se állj velem, mert én nem az vagyok, akit te látni akarsz. Nem vagyok ártatlan vagy szép. Csúnya vagyok legbelül, még ha nem is láthatod meg soha. Döglött vagyok belül.
Nincs semmim, csak a kedvességem. Szeretetre vágyok, mint mindenki. De utálom, hogy angyalnak kezelnek ezek a névtelen ördögök. Miért nem figyeltek jobban? Hányszor kell még elmondjam?
Félek, hogy az életem úgy ér véget, hogy tudom, nem érdemes élni. Kérlek hazudjatok valamit, amit elhiszek! Fessetek elém Davinci képet, amit eltéphetek. Tényleg rettegek.
Rajtam semmi sem segít. Hiába öltöztem én is az ördög gyermekének, még így sem képesek észre venni ki is vagyok. Olyan sokan félreismernek, hogy már én is elvesztettem a saját magamhoz vezető utamat. Hová tudnék így menekülni?
Zizi, én azt hiszem még mindig szeretlek. Mást is szerettem már, de most mégis hozzád címezem ezt. Jelent ez egyáltalán valamit? Nem, ugye? Remélem, mert ha nélkülem vagy boldog, akkor képes vagyok elbújni a világ elől. Elhagyom az arcomat, és a szabadságomat. Érted.
Mi mást mondhatnék még?
A jövő itt áll előttem, de nem látok semmit. A démonjaim eltakarják a szemem. Beteg vagyok, és sosem fogok meggyógyulni. A szomorúság az én átkom, amit nem tudom lekaparni magamról, akármilyen erősen vájom a körmöm a bőrömbe. Nem tudom lehámozni magamról ezt az ember-nek nevezett kosztümöt.
Mindenki utál engem. Komolyan. Nem vagyok olyan, mint ők. Én nem gyűlölöm úgy őket. Csak így nehéz őket szeretni. Ki adja mindenét oda azoknak, akik csak vasvillát tartanak felé, a kút mélyére? Én hiába próbálkozok. Mindenkit csak eltaszítok magamtól. Most sem csinálok mást, csak leveleket küldök neked vissza a kihalt tarlók otthonáról.
Ki fog engem valaha megismerni?
Nagy csillagként akarok felragyogni az égen, hiszen az istenek tetoválták rám a göncölszekeret. Ott akarok lenni velük, és lenézni azokra, akik eddig kínoztak. Integetni nekik, hogy végre megértsék, nem tartozom melléjük. Ők tesznek majd istenné. A karddöfések fakasztják ki a vérem, amiből felépíthetem a saját világomat.
Ezért te vagy a főszereplő Zizi. Ha te nem vágsz belém, sosem kezdek le vérezni.
