Sugárvégen

Cím:		Sugárvégen
Alcím:		-
Korhatár:		PG
Műfaj:		One-shot, Vignette
Hangulat:		Suspensive
Szavak száma:		300 db
Fandom:		Original
Szereplők:		-
Slash/Nonslash
NA:	Ez csak úgy megtörtént, amikor olyan sok dolog loholt a fejemben, hogy gyorsan leírtam.		k. e. 31, Dionüszosz színháza
The Velvet Underground - Venus in Furs
Kellemes olvasást!

Nézem az embereket körülöttem, mintha percenként lándzsát rántanának. A szavaik élesen szúródnak szívekbe, de az arcuk ékes címere tetteiknek. Nincs titok a vándor előtt, aki országokon át csak a békét keresi. A tálentum nem számít, a tehetség kapa’, ha a többi aranyásó közt is csak ember vagy. Nézz mélyen a földre, aminek horizontja megvilágítja következő életedet. Egy lobogó zászló lesz a népünk reinkarnációja. Égnek szegezett orral, büszkén pillantunk tova, míg táncoltat minket a szél. – Bármilyen gőgösek, annak csak játéka vagyunk.

Hát mi vagyok én, a saját démonjaim mögé bújva? Mi vagyok, ha az emberségemet a tükrön keresztül csak hazugságnak látom? Nézek, nézek és nézek, egy kaméleon tűnik fel előttem. Váltogatja a színét, és rejtőzik előlem. Tehetek bármit, sosem találom meg magam a szívem mély gödrében. Talán nem is akarom, mert saját szememre találva csak borzalomra lelnék. Így a magány kezében élve érzem magam annak, aki sosem voltam. A félelem kabátját húzom magamra, ami nem véd, csak elfedi csupasz testemet. Az egyetlen, amit érzek üres fájdalom, ami fülsüketítő hangon cseng fejemben percről percre. Egy lassú, komisz haldoklás kínoz, amire gyógyírt csak az őszinteségben lehet találni, amely bármely drágakőnél ritkább ebben a világban.

A sötét óráimban rád rengeteget gondolok, mert olyankor elfelejtem a földet a talpam alatt, és az eget a fejemen, amik ebbe az életnek nevezett kalitkába zárnak. Veled a képzeletemben elnyel a szenvedély örvénye. A színek élénké vállnak, és a szürke sivárság belefullad saját céltalanságába. Te vagy a folyton mozgó idő, ami először életet ad, és én bátran adom kezedbe mindazt, amit tőled kaptam. Általad hullok majd a sírba, ahová szántál, ahová eltemetik azt a lyukat, ami bennem tátong nélküled. Nem vihetlek sehová magammal, hiszen éppen a te elmédben járok, ahogy te az enyémben.

Nincs igazi valóság, csak te és én, ahogy önmagunkról megfeledkezve, sikoltva fohászkodunk a másik boldogságáért egy életen át. 

Read More

Kvíz - Melyik bandom illik hozzád?

Sziasztok! A mai napon meghoztam az első kvízt itt a blogon, ami beágyazott. Egy kis játék, kikapcsolódás, semmivel sem több. A kommentben kérlek jelezzétek melyik banda jött ki nektek, és elégedettek vagytok-e vele! Köszönöm, ha kitöltitek, kellemes szórakozást!

Read More

Tombolj Tomboy!

Tombolj Tomboy! - Destroy Tomboy!

Original * One-shot * Ficlet * Slam * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok. Ez sajnos csak így random megtörtént. Nem igazán tudok mit tenni ellene, se kicsúszott a számon. Nincsen túl sok értelme, de szerintem azért egész érdekes, és néhol egész okos is. Hát, sok szerencsét hozzá!

Kellemes olvasást!

Nos, a történetemet jobb lenne, ha egy embernek címezném, merthogy értelme anélkül végleg nem lenne, az biztos.

Kedves Zizi!

Már régóta nem hallottam felőled. Nem tudom, hogy élsz-e még, de valószínleg továbbra is annyira utálsz, hogy minden apró dolgot gyűlölsz, ami rám emlékeztet. Érdekes, én mindig mosolygok, mikor eszembe jutsz. Aztán szomorú leszek. Rájövök, hogy hányszor hívtalak már. Mennyit sírtam utánad. De mostanra megtanultam, hogy el kell engedjelek. Ha valaki ennyire gyűlöli a másikat, aki teljes szívéből szereti, annak egyszerűen el kell tűnnie. Ezt tettem. Nagy ára volt, de ennyire szerettelek. Feladtam érted azokat a dolgokat, amik a legfontosabbak voltak nekem. Miattad eladtam a lelkem. Már csak egy üres test vagyok, aki jár, felkel, eszik, alszik, és csak egy apró esőcsepp a monszunviharban.

Hogy miért neked címezem mégis ezt? Mert te vagy az, aki a legnagyobb kardot döfte belém. Akit a legjobban szerettem, és aki a legjobban fáj. Ez így működik, nem?

,,Te vagy minden híd, amit el kellett volna égetnem. Minden lecke, amit meg kell jegyeznem.”

Továbbra is szeret téged, a te kócos tomboyod.

A felnőttek rengeteg dolgot mondanak. Főleg a szülők. Azt hiszik magukról, hogy mennyire hihetetlenül bölcsek, és nekik úgyis igazuk lesz.

Nem.

Ostoba vénemberek, akik, ha szeretnek is, hülyeségeket beszélnek. Vegyük példának ezt az évszázadok óta működő, megkopott tanácsot. ,,Az idő minden lyukat befoltoz.” Nézzetek magatokra, ocsmányak vagytok, és az évekkel csak még rondábbak lesztek.  Aztán meghaltok. Na, az idő mégsem olyan jó barátotok?

Engem nem tud vígasztalni, hogy egyet lapozzak a naptárban. Engem nem vígasztal, hogy a sebek gyógyulnak a karomon. Engem nem gyógyít meg az a pár nyugtató, amit lenyomtok a torkomon. Én ilyen elcseszettnek születtem, és ezen senki sem tud változtatni. Mérges vagyok, és felrúgok mindent, ami az utamba jön. Minél nagyobb mocskot hagyok magam körül, és ez nem lesz jobb egy év múlva. Mert a kor csak egy állapot. Ne merjétek rám fogni, hogy a korom miatt dühöngök, vagy bőgök. Azért csinálom, mert a föld, ahová ti száműztetek egy kicseszett szemétdomb. Miért lenne okom kinyitni a szemem a hegy lábánál, ha a láncok miatt nem tudok a tetejére mászni? Pedig tudom, hogy odafentről megláthatom a világot, de sosem fogok eljutni odáig. Ez fáj. Miért ne sírjak?

„Az iskola, és a tinédzserkor a legszebb gyümölcse az életünknek.” Nem hiszem. Nem akarom, hogy így legyen, mert ha mégis igaz, úgy ennél a pokolnál már csak rosszabb lesz. Ki akar abban hinni, hogy még mélyebbre ássák majd, hogy már az eget se lássa? Szenvedek. Magányos vagyok. És ez nem fog megváltozni. Akkor mégis miért éljek?

Nem minden mosoly jelent boldogságot. Nem minden ölelés hordoz szeretetet. Nem minden búcsú hoz könnyeket, ahogy fájdalmat sem okoz visszanéznem. Nincs megbánás, nincs sírás, rívás. De egy valami van, amit ha akarnátok sem tudnátok elvenni tőlem. Tombolás.

Hagyjátok, hogy mindent összetörjek, hogy a falakba lyukat üssek, és a végén, mikor már minden elcsendesedett, és a sikoly lefagyott az arcotokról, végleg belenevessek.

A kínomat nem az idő űzi majd el, hanem a levetett pulcsik. A lehúzott ágyneműk, a végighallgatott albumok, az eldobott idolok, és a levágott hajtincsek. Rövidebbre. Rövidebbre. Rövidebbre.

„Azt hiszik egy kurva vagyok, pedig csak egy túlképzett szűz.”

Régen az emberek folyamatosan megbámultak. Rám néztek, és azt látták, amit akartak. A legeslegszebb lány. A legokosabb. A legviccesebb. A legjobb. Olyan elvárásokat állítottak elém, amiket a külsőmhöz társítottak.

 – Egy ilyen tünemény csak szorgalmas lehet. – Kérlek ne nézz be a szobámba. Se a bizonyítványomba. Sőt, ha lehet szóba se állj velem, mert én nem az vagyok, akit te látni akarsz. Nem vagyok ártatlan vagy szép. Csúnya vagyok legbelül, még ha nem is láthatod meg soha. Döglött vagyok belül.

Nincs semmim, csak a kedvességem. Szeretetre vágyok, mint mindenki. De utálom, hogy angyalnak kezelnek ezek a névtelen ördögök. Miért nem figyeltek jobban? Hányszor kell még elmondjam?

Félek, hogy az életem úgy ér véget, hogy tudom, nem érdemes élni. Kérlek hazudjatok valamit, amit elhiszek! Fessetek elém Davinci képet, amit eltéphetek. Tényleg rettegek.

Rajtam semmi sem segít. Hiába öltöztem én is az ördög gyermekének, még így sem képesek észre venni ki is vagyok. Olyan sokan félreismernek, hogy már én is elvesztettem a saját magamhoz vezető utamat. Hová tudnék így menekülni?

Zizi, én azt hiszem még mindig szeretlek. Mást is szerettem már, de most mégis hozzád címezem ezt. Jelent ez egyáltalán valamit? Nem, ugye? Remélem, mert ha nélkülem vagy boldog, akkor képes vagyok elbújni a világ elől. Elhagyom az arcomat, és a szabadságomat. Érted.

Mi mást mondhatnék még?

A jövő itt áll előttem, de nem látok semmit. A démonjaim eltakarják a szemem. Beteg vagyok, és sosem fogok meggyógyulni. A szomorúság az én átkom, amit nem tudom lekaparni magamról, akármilyen erősen vájom a körmöm a bőrömbe. Nem tudom lehámozni magamról ezt az ember-nek nevezett kosztümöt.

Mindenki utál engem. Komolyan. Nem vagyok olyan, mint ők. Én nem gyűlölöm úgy őket. Csak így nehéz őket szeretni. Ki adja mindenét oda azoknak, akik csak vasvillát tartanak felé, a kút mélyére? Én hiába próbálkozok. Mindenkit csak eltaszítok magamtól. Most sem csinálok mást, csak leveleket küldök neked vissza a kihalt tarlók otthonáról.

Ki fog engem valaha megismerni?

Nagy csillagként akarok felragyogni az égen, hiszen az istenek tetoválták rám a göncölszekeret. Ott akarok lenni velük, és lenézni azokra, akik eddig kínoztak. Integetni nekik, hogy végre megértsék, nem tartozom melléjük. Ők tesznek majd istenné. A karddöfések fakasztják ki a vérem, amiből felépíthetem a saját világomat.

Ezért te vagy a főszereplő Zizi. Ha te nem vágsz belém, sosem kezdek le vérezni.

Read More

A korváltó x felesége - Első fejezet

A korváltó x felesége

Első fejezet - Kopárhegy

Original * Novel * Sci-fi/Urban Fantasy * Angst * Suspensive * UST * R * Zene

Sziasztok! Lehet, hogy ezzel icipicikét elkéstem, de jobb most, mint soha, nem? A hó amúgy is lehetne aktuális. Egy nagyon picit. Rövid is. Mindegy. 

Kellemes olvasást!

Azok közé tartoztam, akik már születésük óta cukorbetegnek nevezhették magukat. Nyolcévesen nem ehettem a saját születésnapi tortámból, és már akkor is tűvel szurkáltam magam, hogy a szervezetem megkapja a szükséges inzulin adagját. Nem akarom sajnáltatni magam, hiszen rengetegen élnek hozzám hasonlóan, és csak hálásnak kell lenni az életért. Én az is vagyok. Most már ugyan nem tartozom az elevenek közé, de így sem akarom semmibe venni azt, ami meg adatott nekem. Csodálatos életem volt. A körülöttem lévők megadtak nekem mindent, amit csak tudtak. Köszönöm!

A nevem Teo Knox, és én vagyok ennek a történetnek az elbeszélője, még ha nem is rólam szól. Idézve eme fiatal kislány szavait elszomorodok. Talán ezért lehet a helyzet, hogy kihagyok néhány dolgot, vagy elfelejtek. Hiszen nekem is vannak érzelmeim, még ha nem is ember vagyok.

Főszereplőnk, Ciril Knox a fiam. Egy átlagos korváltó. Mi csak férfiak vagyunk, és a gyermekeink anyjai mind emberek. Olyan nők, akik nem vehetnek rész a kölykök nevelésében. Egy korváltó kisfiú öt évig nő, de az alatt felnőtté válik. Megtanulja hogyan illeszkedjen be az emberek közé, és hogyan kezelje erejét.

Az időutazás egy komoly felelősség.

A korváltók magányos lények.

Nem vártam semmit ettől az utazástól. Csak felültem a buszra, akárcsak a többi gyerek. Az egyetlen különbséget az tette köztünk, hogy én tudtam, mire visszaérek, nem lesz hová mennem. Az otthon nem fogad be nagykorúakat.

Család nélkül felnőni nehéz, és nem is igazán hasonlítható hozzá. Nincs nagyobb felelősségtudatod három, vagy tíz évesen, hiszen mindent eléd raknak.  Bennem sosem volt elég önállóság ahhoz, hogy változtassak, így el sem tudnám képzelni magamat az otthon falain kívül.

Ahogy a többiek ismertek, Iwona Lenka, egy csendes, rendes lány volt. Nem igazán beszélt senkivel, csak magával. Olykor-olykor idegen fülek is meghallották eme ékes eszmecseréket, és ilyenkor az ismeretlen azt hitte hozzá beszélek.

Az én drága Cirilem sosem volt különleges, vagy éppen csodagyerek. Nagyon jól odaillett az óvodába, ahol mogyorót dugott az orrába, és kétévesen egyszer saját magát köpte szembe biciklizés közben. Az egyetlen dolog, ami mássá tette, az a végtelen jókedve volt. Folyamatosan mosolygott, és mindenkihez kedves volt. Ugyan halk gyerkőcnek mutatta magát, nem lehetett nem szeretni. A tény, hogy nem egy fajba tartozik velük mégis hatalmas falat emelt közé, és az embergyerekek közé, így sosem lettek igazi barátai. Háromezeréves koráig azt hittem még szerelmes sem lesz soha, de aztán jött Eve.

A tragédia, a korváltók drámája az öregedés hiánya. Ciril megszámolhatatlanul sokszor élte újra Eve-el töltött éveit, de ezt ő sem csinálhatta örökké. A tizedik esküvőjük után véget kellett vetnem a fiam szenvedésének. Akkor megváltozott, és végleg feladta a kapcsolatkeresést. Azóta túl sok év telt el, és már nem is vártam változást. De mint tudjuk, a legizgalmasabb dolgok akkor érkeznek, mikor nem számítunk rá.

A hegyek testvérként sorakoztak egymás mellé, és egyik szebb volt, mint a másik. El sem tudtam képzelni, hogy a világ ilyen gyönyörű is lehet. Sosem akartam elmenni innen. A busz mégiscsak befutott a Hotelhez, és a szobák kiosztása után kipakoltunk. Beosztottak minket csoportokba, a tudásunk alapján. Persze én a kezdőbe kerültem, mert nem mertem szólni, hogy tudok síelni. Egy göndörhajú, csábító oktató csapatában találtam magam, és ezzel nem is lett volna problémám. A bajok nem vasárnap kezdődtek, hanem hétfőn. Reggel.

Még sosem voltam senkivel, talán szerelmes sem voltam. Abban mégis biztos vagyok, hogy az volt a legerősebb érzés, ami valaha elkapott, amit az ő megpillantásakor éreztem.

 - Szóval, Iwona – sóhajtott Mrs. Johnson kedélyesen. – Ha jól látom tavasszal leszel tizennyolc éves – nézett a lázlapra, mire a lány kissé zihálva felelt:

 - Igen, egy dublini családnál leszek szobalány – motyogta, míg sztetoszkóp hideg érintésétől menekülve.

 - Nahát, de hiszen még olyan fiatal vagy. Nem szeretnél egy kicsit szórakozni a munka előtt? Utazni, vagy bulizni? – hadarta a doktornő a naplóját lapozgatva.

 - Sajnos az intézetben már nem maradhatok, ezért minél jobb valami munkát keresnem. Tudja, így megy az ilyesmi.

 - Tudom – mormolta hallkan, majd egy mély levegő után elmosolyodott. – Mit szólnál egy kis síeléshez? Szervezünk egy tábort a cukorbeteg gyerekeknek, és nagyon örülnék, ha te is el tudni jönni. Ha jól emlékszem voltál már pár éve. Itt az ideje, hogy szórakozz kicsit, mielőtt belevágsz a nagybetűs életbe.

Nos, nem voltam soha sem a világ legjobb sportolója. Utáltam a ruhákat, az időt, és a sok cipelni valót, meg a havat a tarkómon. Egyáltalán nem éreztem, hogy része vagyok a csapatnak, vagy bármilyen közösségnek. Egyszerűen szemléltem, ahogy mások beszélgettek, vagy nevettek. Néha mosolyogtam. De egyszer sem nyitottam ki a szám, egészen reggelig.

Rendben, úgy hangzik, mint egy elcseszett tündérmese, de X valami sokkal szebb volt, mint minden más. A hófödte fák, a kopár hegycsúcsok, vagy a völgyben támolygó felhők. Fogalmam sincs, hogy mi tetszett meg benne annyira. Teljesen átlagos volt. De mégis egy fénylő csillag volt a meteroidok között.

Attól a pillanattól fogva tudtam, hogy semmit sem akarok annyira, mint őt. Mr. X.

Ciril persze semmire sem emlékszik a lányból, csak a holtestére. Először azt sem tudta, hogy mikorra pörgesse vissza az időt. Hétfő reggel. De hajnali hat, vagy tíz. Végül csak eszébe jut. A lány, aki – hozzá hasonlóan – álltában esett el. Mikor visszaér a megfelelő percbe, éppen meg akarja viccelni Filipet, azaz a botjával kioldani a kötését, ami a bakancsát a lécéhez rögzíti. Csendesen csinálja, mint legutóbb. De a pillanatban, amikor Filip léce kiold, Ciril tekintete hirtelen a lány arcára szegeződik. Piros, és élettel teli. Egészen gyönyörű. Az egymásra vetett pillantásuk egyszerre találkozik, mire Filip egész egyszerűen odébb löki Cirilt, aki elvesztve egyensúlyát, a hóban landol.

Teljes leégés, ahogyan azt kell. Tudom, hogy rajtam kívül mindenki csak egy friss, édes mosolyra emlékszik belőle, de én sikeresen hasra estem, találkozva életem szerelmével, aki még arra a hatalmas csattanásra sem figyelt fel, amit az esésem okozott. Éber vagy, Ciril Knox.

Ciril elmosolyodik, és a búcsúlevél ezen szakaszát már sikeresen meg is változtatta. Ahogy feltápászkodik, Iwona arcán egy hatalmas mosolyt pillant meg, a megaláztatás helyett. Talán ez valamivel visszafogottabb első találkozás.

Éber vagy, X. 

Read More

A korváltó x felesége - Prológus

A korváltó x felesége

Prológus - Ezüstmadár

Original * Novel * Sci-fi/Urban Fantasy * Angst * Suspensive * UST * R * Zene

Sziasztok! Ma egy igazán szokatlan dologgal jöttem, mégpedig egy original kisregénnyel. Tudom, nem mindennapi, de azért reménykedem benne, hogy esetleg tetszeni fog. Íme a sztorioldal a fülszöveggel. 

Kellemes olvasást!

Mielőtt valójában belekezdenék ebbe az egészbe tudnod kell kedves megtaláló, hogy a Föld folyamatosan mozgásban van. A porszemek egy pillanat alatt kilométereket tesznek meg anélkül, hogy ezt felfognák. Ők, vagy mi. A sebesség, a szél, a víz mind jóval gyorsabb, mint el tudnánk képzelni. Ezért kell közölnem, én is csak egy fénytelen hullócsillag voltam ebben a világban, amit se siratni nem kell, se átkozni. A nap lenyugszik, majd újra felkel az én létezésemtől függetlenül. Nyugodtan szánakozhatsz a holtestem felett, vagy akár meg is botránkozhatsz a rusztikus gondolkodásmódomon, de ez az eset már megtörtént, ahogy az a jelen, ahol te ezt a búcsúlevelet olvasod, szintén hamarosan csak a múlt egy apró üvegszilánkja lesz, amit elfúj egy féktelenül idetévedt monszun.

Az idő a mai napon sokkal sötétebb, mint eddig. A felhők vastagon takarják az eget, míg a párás, mégis fagyos időben a búcsúzás hangja sejlik fel. A bronzos fedésű busz megtelik kicsi és nagy gyerekekkel, akik az utazásra várva csacsognak a szűk üléseik között lévő keskeny réseken. A nagy zsivajban képtelenség megállapítani a létszámot, így A kísérő orvos ötödjére is egyel kevesebbet számolva visszalép. A szemöldökét borzolja, de egyszerűen nem jön rá ki a hiányzó gyerkőc.

Eközben a Margaret Hotel falai között béke honol. A dolgozók és bentlakók végre hallhatják a csendet, amit egy héten át nélkülözniük kellett. Pár pillanattal később azonban gyászos némaság úszik át a téren. A sötét köd diadalittasan üti fel fejét, mint aki a gigászi csatát egy csapással nyerte volna meg. A bús szürkeség kiül mindenki arcára, aki fülébe eljut a hír. A szavak hirtelen mind jelentőségüket vesztik, és a buszra már nem száll fel senki. A kerekei lassan gördülnek el a Hotel kapuja elől, majd hajtanak fel a főútra, ahonnan már nem is fognak visszafordulni.

A fekete autó egy órán belül megérkezik, elszállítja a csomagot, míg a takarítók a kukába dobják vöröslő törlőkendőiket. Minden ott folytatódik, ahol befejeződött, csak halkabban. Szomorú arcok. Fekete kendők, és egy koromsötét zászló a Hotel nehezen kiérdemelt négy csillaga mellett.

Az étterem egyik asztalánál három férfi ül meg egy nő. Utóbbi komoran bámul maga elé, mintha halottat látott volna.

 – Szörnyű – nyögi a fejét rázva, míg a cipője orrát kémleli. – Szörnyű – ismétli szavát.

 – Mi? – mordul fel az első férfi a leveses kanalával hadonásszva. – Szerintem egész ehető – teszi hozzá a kockázott zöldségeket számolva.

 – Filip! – rúgja bokán a nő. – Ezt most tényleg ne. Nem hallottátok? – kerekednek ki szemei.

 – Mégis mit? – Pillant fel a második férfi, aki egész eddig a göndör hajfürtjével játszadozott. – Ki vele!

A nő sóhajt, majd pirosodó szemeit takargatva kihúzza magát. Még sosem mondott ehhez hasonlót, amire most készül. A halálhír a legfeslettebb penésze mindennek, ami él.

 – Az egyik nagylányt most vitte el a halottas kocsi. A 306-os szoba kádjában találtak rá, felvágott erekkel. Már nem lehetett semmit tenni, meghalt. Ő volt az a szőke. Nem sokat beszélt, de az én csoportomban síelt. Tudom, mert őt tették fel a haladóba kedden – kapkod nehézkesen levegőért, mire a harmadik férfi is sietve felkapja tekintetét. Oldalra fordítja fejét, majd kezét gyengéden a vele szemben szipogó nő nyakához érinti. A simítása olyan meleg, és óvó, hogy a nő elejtve dagadó könnyeit elmosolyodik.

 – Köszönöm Ciril.

 – Nyugodj meg Mirjam! – súgja a férfi mély, mégis derűlátó hangon.

A nő elhalkul, és több szó nem hangzik el az asztalnál. A leves, majd a főétel lassan, komótosan csúszik le a torkokon, míg a desszerthez már senkinek semmi ingere. A szépen piramisba állított tiramisu nem omlik össze, megőrzi alakját, ahogy a bíborban ázott szemek sem csillannak fel. Lehajtott tekintetek sokasága tömörül a Hotelben.

A dél elmúltával egy ismeretlen személyautó hajt a parkolóba, amiből egy zaklatott idősödő nő száll ki, sírva. Arcát kezével takarja, amíg be nem ér a kapun. Zilált ábrázata megrémít mindenkit, nem is beszélve a magas férfiról, aki a nyomában lohol. Az orvosnőt férje kíséri.

Mindketten bemennek a szálloda igazgatójához, kikérdezik, aztán megkapják az egyetlen dolgot, amit ilyenkor a kezükhez vehetnek. 

A búcsúlevél hosszú, és néhol olvashatatlan, de ez az egyetlen, ami a szerencsétlen lánytól hátra maradt. A nő zokogva rágja át magát a sorokon, majd a végére érve tekintete lángolni kezd. Otthagyva férjét és az igazgatót, haragosan, dühöngve indul a halba, a papírköteget a kezében szorongatva. Megállíthatatlan tempóban fut le a lépcsősoron, mindent összetörve maga előtt. Amint leér, mindenki csak rá tud figyelni.

 – Melyikük Knox? – kiálltja, ügyet sem vetve utána kapkodó férjére. – Gyerünk! – néz végig a halban ücsörgő férfiakon, mire az egyikőjük hirtelen mellé lép.

 – Én volnék – feleli visszafogottan.

 – Ciril Knox? – gyűlik haragja a nő tekintetébe, ahogy végignéz a közömbös kinézetű férfin. Ő bólint, és ezzel saját sírját ássa. A búcsúlevél Knox fején landol, ahogy az orvosnő erőteljes csapásai is, amiket csupán férje méteres kezei fognak vissza. – Maga mocsok! Én esküszöm megölöm! – ordítja a nő féktelen dühtől fűtve. – A legértéktelenebb dolog, amit valaha láttam. Szemét, disznó! – sikoltja, de már hárman fogják vissza az idős asszony apró testét. – Gyűlölöm.

 – Kedvesem, hiszen ő nem tehet semmiről! – szólnak a férj csitító szavai, de hiába.

 – Semmire sem való, átokfajzat! – folytatja, miközben férje már a hátára szorítva viszi ki a szabad ég alá. A szitokszavak nem szűnnek, sőt egyre hangosabbak.

A férfi értetlenül áll egyhelyben, szótlanul. Az ablakon keresztül szemez az orvosnővel, mikor az igazgató leér, és mellé lép. Félőn töri meg a csendet.

 – Ciril – kezd bele a földön lévő levélkötegre nézve. – Azt lehet, hogy el kellene olvasnod. Elég sokat szerepelsz benne – nyögi az igazgató reszketve. – Mrs. Johnson volt a lány háziorvosa. Nem csoda, hogy ki van készülve – folytatja a homlokát törölve.

Knox lassan a búcsúlevél mellé sétál, majd lassan, szelíden ér csak hozzá a rideg papírlapokhoz. Mintha csak a szívéig érnének a lány utolsó tettei. A lányé, akinek még a nevét sem képes felidézni, sem az arcát.

Mi van, ha talán… Ha esetleg meg érne egy próbálkozást? Ennyivel tartozik, nem igaz?

Pislant, és hirtelen a reggelit befejező, telthasú gyermekek gyűrűjében találja magát. Futnak ki a buszhoz, hogy minéljobb helyet szerezzenek maguknak. A kavargó hangzavar élettel tölti fel a halott falakat. A férfi mély levegőt vesz, majd az emeletre indul. A 306-os szobába.

Az ajtó tárva nyitva fogadja. A szoba maga üres és néma, pedig a falak, a bútorok, a lámpák és az ablakok is sokat mesélhetnének. Belépve a fürdő mellé Cirilt megüti a heves vérszag. Most már nem fordulhat vissza. Bemegy.

Először a szőke hajzuhatagot pillantja meg, ami lelóg egészen a földig. A lány teste vékony, és sportos ruháját áztatja a vörös vér, ami hosszában felmetszett karjából ömlött ki. A földön borotvapenge hever.

Knox közeledve meglátja a lány hófehér arcát, ami mögött már nem rejtőzik semmi, csak a végtelen üresség. Fenyőzöld szemei iránytalanul az űrbe néznek, míg telt, liluló ajkai is mozdulatlanok. Az élettelen testből hideg sugárzik, ahogy oldalra dőlve várja, hogy megtalálják.

Ciril arca végleg elsápad. Szobor módjára áll, és nem tudja levenni szemeit a holtestről. Soha többé nem akarja ezt látni, sőt, még hasonlót sem. Talán, ha most az egyszer kivételt tenne? Csak most. Pislant.

Read More

Izoldám

Elképzellek, ahogy előttem állsz szótlanul, és az idő átkát taposva felém fordulsz. Mintha a szád szélén egy apró vigyor rejtőzne, amit a viszályok hamvai még bőven elfednek, én mégis jól látom. Ott van mély, sötét gödrének legalján, onnan jön el ítélni hiúságaimat, minden apró mozdulatomat. Túl kegyes isten vagy.

Elrepül az idő felettünk, és kétségbeesett szárnyveregetései között elered az eső. Mi elázunk. A víz végleg lemossa rólunk a századok hazugságait. Ármánykodásait.

Már nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valamikor a régmúlt albumképei között az enyém voltál. Nem kell hozzá sokat lapoznom, a könyvek maguktól a te nevednél nyílnak ki: Izoldám.

Read More

Dobverőd. cigid. fényed.

Cím:		Dobverőd. Cigid. Fényed.
Alcím:		Dzsesszdobos
Korhatár:		PG
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Hurt/Comfort
Szavak száma:		1164 db
Fandom:		Original
Szereplők:		OC
Slash/Nonslash
NA:	Szemezni egy idegennel.		2000, Folkklub
Yann Tiersen, Dominique A - Les Bras de Mer
Kellemes olvasást!

Ritkán szoktam becsukni a szemem. Olyankor semmit sem látok, és az előttem lévő sötétség felemészt. Elvesztem a tudatomat, és elájulok. Eszembe jut az életem. Minden mozzanata. Minden szörnyű élmény, emlék.

Most mégis lehunyom, de ugyanúgy látlak téged. A fal mellett állok, szorosan nekidőlve. Annyian vannak körülöttem, de én csak a te illatodat érzem. Borsmenta. A nyelvemről pedig, mintha sosem fogyna el a karamellás cukorka, aminek a zacskója kilóg a zsebedből. Egyáltalán szereted?

Újra kinyitom a szemem, és rögtön ellep mindent az izzadtság szag, és nem is igazán látlak a tömegben. Annyian vannak közöttünk, de te mindig ide nézel. Rám.

Elkapom a tekintetem. Félek tőled. Megrémiszt, ahogy rám pillantasz. Mintha fel akarnál falni. Miért?

 - Hé!

 - Lea! – böki meg Elli a vállam, mire én értetlenül fordulok gyorsan felé. – Kérsz valamit inni? Mi inkább a bárpulthoz megyünk, mert ez hihetetlenül szar – dünnyögi, én meg csak rázni kezdem a fejem.

 - Nem, köszi. Menjetek csak – felelem, és már el is tűnnek a bőrdzsekik között. Lassan visszalépek az oszlop ölelésébe, és ahogy rád emelem a tekintetem, te éppen felém bámulsz. Gyorsan a gitárost kezdem figyelni, mintha észre se venném, de a lábam akaratlanul is megremeg. Szinte hallom, ahogy grimaszos arccal nevetsz rajtam. Bűntudattól ázottan nézek vissza rád, és te csak mosolyogsz. Megnyugszom. Minden rendben.

A fejemet az oszlophoz döntöm, és újra becsukom a szemem. Veled együtt repülök. Az égen.

Csak mi vagyunk ketten.

Félek, de mégis hiszem, hogy ugyanezt érzed. Gondolsz rám. Hiányolsz. Vágyakozol. Igazam van? Vagy ez csak egy kósza ábránd?

Hallom a szenvedélyedet, ahogyan a dobokat püfölöd. Szereted csinálni, és élvezed. Ettől én is ugyanúgy teszek. Boldogan mosolygok magamban, miközben a dobverők táncot járnak a kezeidben. Úgy szeretnék az egyikük lenni. Csak hagyni, ahogy nap, mint nap a kezeid közé fogsz, majd finoman simogatsz, aztán életed tárgyává teszel.

A zene hirtelen elcsendesedik, és körülnézve azon kapom magam, hogy mindenki tapsol. Vége lenne? Eddig álmodhattam csak?

Felvértezem magam a valóság elviseléséhez szükséges páncéllal, és elindulok megkeresni a többieket. Te éppen meghajolsz, és én is ezt teszem.

 - Na, mizujs? – kérdezem mosolyogva, míg Elli és Vanda a bárpult mellett üldögél.

 - Elvoltunk. Beszélgettünk, meg ilyenek. Neked tetszett a zene? – hadarja Elli kedvesen.

 - Ne már! – vágja hirtelen vállon Vanda. – Tuti, hogy csak a szerelmem tetszett neki. A dobos. – kiabálja nevetve, kipirosodott arccal.

 - Nem, nekem tényleg tetszett a zene – vallom. Nem akarok most semmire gondolni. Érzem a pszichedelika hangját a véremben. Bódító hatása elönti az egész testemet.

Szenvedek. Nem látlak. Még úgy is ezt gondolom, hogy ma tettem először, és utoljára is. Mégis, csak te kavarogsz a fejemben. Miért?

Miért húzom ki magam, abban reménykedve, éppen engem nézel? Miért mosolygok még arra is, akit gyűlölök? Miért érzem boldognak magam? Miért nem gondolok a holnapra, amikor már lehetőségem se lesz megkeresni? Miért teszem ezeket, mond? Miért vonzódom ennyire hozzád? Válaszolj, kérlek!

 - Szerintem szörnyű volt, de ha neked tetszett, akkor mindegy. Ha akarod máskor is eljöhetünk – jegyzi meg lágyan Elli.

 - Én is benne vagyok – teszi hozzá Vanda.

Ők ketten legjobb barátnők, mindenben egyet értenek. Ebben is. Bennem is. Nyíltan vállalják, hogy furának tartanak. Mintha nem is ember lennék. Nem mintha zavarna, csak egyszerűen én is így érzek. Nem értem őket.

Beléjük nem ástad be az arcod? Nem vonzod ennyire az ő szívüket is? Csak én vagyok ilyen gyenge, és ostoba? Igazi naiva.

Gondolkozok, már megint, pedig nem szabadna. Ők csak beszélgetnek, és én csak ülök, elveszve a gondolataim tengerében, evezők, vagy csónak nélkül. Ez a jelenléted miatt van. Valahol ott járkálsz hátul a színpad mögött. Szidod a gitárost, iszol, cigizel.

Bárcsak lehetnék az az egy szál Marlboro, amit meggyújtasz, majd a szádba teszel. Mélyen a tüdődbe szívod, majd édes füstöt fújsz a levegőbe.

Elli és Vanda még mindig csak egymással vannak elfoglalva. Én meg azzal játszom, hogy a cipőm orrát a székem széléhez nyomogatom. Kezdtem érezni, hogy ez az este is csak a szokásos magányosság szellemében fog zárulni. Már egészen megszerettem. Nem is baj.

 - Hé, Lea! – szólt ide Vanda. – Ez milyen zene is volt? – kérdezte mosolyogva, míg Elli csak bólogatott.

 - Pszichedelikus rock – vágtam rá, mire ők csak értetlenül bámultak vissza rám. – Tudjátok, amikor valaki beáll az LSD-től, és elszáll – mint én, ebben a pillanatban, mikor te sétálsz a bárpult másik oldalára egyedül. Reszketek, de nem tudom elkerülni a tekinteted. Rád akarok mosolyogni.   

 - Ó, Lea! Nagyon cukin szemeztek – súgja a fülembe Vanda, és én felé fordulok.

 - Nem, ez csak… Csak elbambultam – mentegetőzök. A testemen érzem, ahogy felmérsz. Nem tudok a válaszomra koncentrálni. Igazából semmire. Ez nem lehet hamis érzés. Nem!

Tudom, hogy te is ugyanúgy rám gondolsz, az én szemeimet keresed. Gyere ide! Kérlek, szólíts meg, és bebizonyítom, hogy akarlak. Ez nem csak ábrándozás, vagy fantáziálás. Fogj meg! Had lehessek a fényed, amit mindenhová követsz, és éjeken át csak rá vársz.

Nem! Megrázom a fejem, és kiegyenesítem görbe hátamat. Fel kell ébrednem.

 - Kimegyek egyet levegőzni – szólok oda a lányokhoz, akik csak bólintanak nekem, majd beszélgetnek tovább. Nem nézek rád. Nem fordulok feléd, azt sem tudom ott vagy-e még.

Kisétálok az ajtón, nélküled. Nincs szükségem rád. Nélküled is tudok élni, nincsen semmi okom félni. Egyedül vagyok itt, és mindenhol. A világom én vagyok, másnak nincs helye benne. Olyan sokan jártak, keltek már át a hidamon, és itt hagytak engem egyedül. Mégis…

Miért érzem azt, hogy te más lennél? Talán annyira érdektelen vagy számomra, hogy nem is gondolok rád a hidamon? Tudom, hogy csak átutazó vagy? Miért érzem ezt? Valaki segítsen!

 - Valaki segítsen – suttogom halkan az éjszakába, hátha valakihez elér magányos hangom foszlánya.

 - Itt vagyok – szól a hátam mögül egy bús hang. A tiéd. Hát itt vagy? Hátra fordulok hozzád, és végre közel vagy. Nem kell lecsuknom a szemem, hogy jobban lássalak. Örülök.

Ijedtség rajzolódik ki arcodon, mintha félnél. Mitől? Tőlem? Nem.

 - Segíteni akarsz nekem? – kérdem tőled félénk hanggal.

 - Ez az úriemberek dolga, hm? – feleled, és közelebb lépsz hozzám. A lábaid mintha remegnének. Nem értem. – Hogy hívnak?

 - És téged? – vágom rá, mire elmosolyodsz.

 - Van Gogh – nyújtod felém a kezed.

 - Beethoven – érintem meg az érdes tenyered, mire te hirtelen magadhoz rántasz, és egyetlen mozdulattal kihúzod a telefonom a zsebemből. – Hé! – kapok utána, de te túl magas vagy.

 - Nyugi! – próbálsz csitítani, miközben egy számot pötyögsz be.

 - Ha telefonálni akarsz, akár el is kérhetted volna – kezdek ugrálni a mobil után, mikor hirtelen a „Sweet Home Alabama” csendül fel. A telefonom a kezembe nyomod, mire a sajátodat kapod elő, és kinyomod a hívást. – Nem erőszakos kicsit ez a módszer? – kérdezlek megilletődötten.

 - Talán a fagyos utcán segítséget kérni nem az? – feleled, majd elindulsz az ajtó felé. – Hívj, és segítek a magányodon – mormolod, de érzem, hogy hamisan. Bízol bennem.

 - Várj! – kiálltok utánad, és te megtorpansz. Odalépek hozzád, közel. A hátad mögé lépek, belekapaszkodva a kabátodba.

Félek tőled, de akarlak. Nem tudom, hogy mit fogok érezni, mikor először megölelsz, megcsókolsz, ágyba csábítasz, vagy csak megfogod a kezem, de át akarom élni, veled. Velem.

Nem tudom mi lesz, vagy látlak-e még, hagyd, hogy tudjam!

 - Szerethetlek?

Read More

Csak a szívemben

Cím:		Csak a szívemben
Alcím:		-
Korhatár:		PG
Műfaj:		Drabble
Hangulat:		-
Szavak száma:		100 db
Fandom:		Original
Szereplők:		OC
Slash/Nonslash
NA:	Valami kis szomorúságos izé.		Bármikor, Bárhol
Fleetwood Mac - Landslide
Kellemes olvasást!

Egyszerűen érzem a fájdalmat. Ott, mélyen a szívemben. Még akkor sem tudom elfelejteni, ha nem is tudom, hol van. Egy szerv, ami születésemtől fogva mellettem van. Dolgozik, ver szüntelenül, reggeltől estig, újra, majd újra. Kitart mellettem. Nem csal meg hirtelen.

Akkor miért pont ő tud a legjobban fájni? Egy szív, ami éveken át dobog, de egyetlen szavadtól haldoklik, sajog?

Nem hiszek benned. Nem hiszek az életben. Nem hiszek istenben, sem az édenben. Egyedül a szívemben. Ő fog elvezetni hozzád, még akkor is, ha az út ezen vezet keresztül. Ennyi fájdalmon, és szenvedésen. Megsemmisülök. Nem is létezem, csak a szívem. Remélem, legalább az megtalál téged, ha én nem.

Read More