A moire urine

Cím:		A moire urine
Alcím:		Egy selyem sír
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, AU
Hangulat:		Hurt/Comfort, Dark, Psyco, BDSM(ish)
Szavak száma:		2500 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		John Lennon, Mimi Stanley, Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:	Egy beteg valami izé. Boldog 75-öt Macca.		1975, Liverpool
The Beatles - Cry Baby Cry
Kellemes olvasást!

Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.

A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 

Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.

A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.

 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.

Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 

 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.

 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.

 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.

 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.

 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.

 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.

Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.

Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.

 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.

 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.

 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.

Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:

 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.

 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.

 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.

 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.

John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.

 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.

 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.

 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.

 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.

 - Igen, hamvasztást szeretnénk.

 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.

 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.

 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.

 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.

 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.

 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.

John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.

Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.

 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.

 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.

 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.

A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.

 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.

 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.

 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.

 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.

 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.

 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.

 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.

 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.

 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.

 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.

 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.

 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.

Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.

 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.

Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.

 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.

Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.

 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.

 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?

 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.

 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.

 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.

 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.

 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.

 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.

 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?

 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.

 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.

 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.

 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?

 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…

 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.

 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.

 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.

 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.

 - Éppen egy ügyféllel vagy?

 - Igen.

 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.

 - De…

 - Azt hittem megértetted.

 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.

 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.

 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.

Read More

Dark Dock Lives

Cím:		Dark Dock Lives
Alcím:		-
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot, Songfic
Hangulat:		Hurt/Comfort
Szavak száma:		927 db
Fandom:		The Who
Szereplők:		Keith Moon, Pete Townshend
Slash/Nonslash
NA:	Keith kicsit elkeseredik, de Pete ott van.		1968, London
Otis Redding - (Sittin' on) The Dock of the Bay
Kellemes olvasást!

Egy újabb nap, amikor a víz hullámozva mossa a folyópartot, mintha csak élete nagy csatáját vívná újra, és újra. Csak arra tud gondolni, hogy még ennek a magányos folyónak csörgése is többet jelent, mint ő maga. A fel-fel fröcskölő víz, ami magában hordozza a hajók rozsdáját, és az éjsötét éjszakákat, amikor az apák családjukat elhagyva tovább hajóznak, egy új világba. Valahová, ahol később talán azok a dolgok, amik ma a szőnyeg alatt hevernek, ott a szivárvány színében lebeghetnek az óceán sós vizében. Kár, hogy a világ néha nehezen változik.

 - A sirályok azok. A sirályok.

Talán valami szellő segít elfújni azokat a kellemetlen kínokat, amik gyötrik. De ha azok nem is, az egyik madarat csak sikerül megzsarolni.

Az elborult indulatok ilyenkor mélyen a felszín alatt bujdosnak, pedig itt nincs túl sok minden, amit büntetlenül ne lehetne eltörni. Valami mégis visszatartja attól, hogy igazat adjon a kéretlen hangoknak, amik azt állítják:

TE IS EMBER VAGY.

Inkább csak ül csendben, nézi a vizet, és hagyja, hogy a lábát csiklandozó hullámok az este közeledtével harapós buldogokká váljanak.

Képzelet lenne talán, hogy minden percben képes mosolyogni? Lehet, hogy igazából előfordulnak olyan percek, mikor tudtán kívül elhervadtak ajkai?

Bizonyosság lenne talán, hogy az életének két oldala van? Az megkérdőjelezhetetlen, hogy néha kijön ide, és hallgat. Nem beszél, kuncog, viccelődik, vagy kekeckedik az egyik kacér sirállyal, akinek volt bátorsága a közelébe jönni. Nyugalom van a dokkokban.

 - A kurvaéletbe! – suttogja, majd kezeit lassan végigcsúsztatja a haján, és vesz egy mély, újjáélesztő levegőt. – Itt sem vagyok. Nem is vagyok. Ha nem is létezem, nem is hiányzok senkinek. Nem mondhatják a nevemet. Nincsenek emlékek, amikben szerepelek, és a föld ugyanúgy forog a nap körül, nem? – Mi is a nevem? – Ha, Peggie? – néz a mellette lévő kerek kavicsra, amit múlthéten egy kacsázó kölyök felejtett itt, mikor az anyja hazarángatta, azt kiáltozva: Még egy ilyen bajkeverőt!

Peggie, a kő, nem tud válaszolni a kérdésekre. Eddig még a nevét sem tudta, és a női vonásairól is csak most szerzett tudomást. Annyiban azonban teljesen biztos, hogy ezt a srácot valami elkezdte felemészteni, és abban sem kételkedik, hogy a szemben locsogó sirályok, a jelzőbúján úszkálva, még csak tudomást sem szereztek az új ruhájáról.

 - Őszinte leszek veled – kezdi el hátradőlve, mintha csak az unokatestvéréhez beszélne. – Szerelmes vagyok – motyog, mire hirtelen elváltozik a hangja, és Poppinszosan kezd nyivákolni:

 - Te most flörtölsz velem? – feleli magának.

 - Ne viccelj, Mr. Poppins mellett semmi esélyem – vágja rá, és szegény kőnek fogalma sincs, hogy mi baja van ennek a fickónak. Talán jobb lenne odébb gurulnia.  – Igazából Róla van szó, tudod.

 - Róla? – nyávogja, akár egy cirmos cica.

 - Igen. Félek, hogy nem érti meg, hogy én komolyan mondtam. Talán csak nehezebben alszik el ma este, vagy még csak egy sóhajjal sem gondol rám. Mi van, ha bele sem gondolt? Nem úgy érez, ahogy én. Most nem tudok mosolyogni. Most? Nem – hadarja, majd lecsukja a szemét, és nincs több napfény. Ez egy sötét dokk.

Az a kerek, fényes kör egyre csak bukik az ég alá, mintha csak el akarna bújni, nehogy Keith még őt is hibáztatni kezdje. Ő mégis azt hiszi, hogyha egy percre elveszti jókedvét, már a nap sem süt rá.

Nem lehet igaza a hangoknak.

KEITH NEM KELL MINDIG ILYENNEK LENNED.

Bántsd magad, és ússz le a víz alá, hogy megtaláld azt a hableányt, aki elvezet a boldogsághoz. Szedd fel az összes aranyat, aztán söpörj homokot Atlantisz papjaira. Ússz fel, érezd a levegőt, a meleget, és soha többé ne menj vízbe. A víz csak emlékeztet arra, hogy milyen az a hely, ahol minden tökéletes. Kinek kell a pompa, és a varázs?

 - Egy áruló vagy Craig – emeli fel a kezét, majd határozottan bemutat a napnak. Azért a bazdmeg-et nem teszi hozzá, mert a bolygóknak jár ennyi. Némi tisztelet szorult belé.

Peggie meg csak fogná a fejét, ha lennének kezei.

Keith hiába próbálja átadni magát a legelkeseredettebb érzelmeinek, így sem szűnik meg önmaga lenni. Hiába érzi úgy, hogy a szívébe ezernyi kard szúródik minden pillanatban, hátradől, és sütteti magát Craig utolsó sugaraiban.

Kellemes is lehetne, ha a hangok nem kínoznák belül.

ÉREZNED KELL.

A fejében csapkodó ritmusok hirtelen valóságossá válnak, és egyre hangosabban közelítenek felé, hogy letöröljék a párát az arcával szemközti tükörről, hogy tudjon pucéran feszíteni. Minden embernek vannak szükségletei.

Jobb láb, bal láb. Jobb láb, majd balláb, és hirtelen megtorpanás. Lihegés. Öröm szaga terjeng a levegőben. A tipródások jó ideig elhallgatnak.

 - Keith. – A hang eltéveszthetetlen.

A név gazdája lassan feltápászkodik, és Őt pillantja meg.

 - Helló Pete – köszön illedelmesen, miközben leporolja magát.

 - Mit csinálsz? – kérdezi Ő, mintha csak egy sima csütörtök lenne.

 - Mrs. Peggie Poppinsal csevegtem.

 - Ő az új barátnőd?

 - Lehetne – vágja rá Keith indulatosan, majd elhalkul a hangja. – De Mrs. Poppins túl nagydarab ellenem – kezd szemezni a cipőjével.

 - Ajánlom is, mert mostantól Mrs. Townshend vagy – akadozik Pete hangja, mert cseppet sem biztos abban, hogy Keith helyeselő választ ad. Még azt a befejezést is a beszélgetés végére képzelte, hogy vízbefolytja. – Vagyis, vagyis az enyém vagy, és ennyi – dadog.

 - Chh – fintorog Keith, majd lassan szó nélkül, lehajtott fejjel elsétál Pete mellett. Nincs mit mondania.

 - Bazdmeg – fordul meg hirtelen. – Akkora egy pöcs vagy, hogy… - folytatná a szitkozódást, mikor Keith hirtelen megfordul, megragadja Pete gallérját, és odahúzza maga elé.

 - Melyik idióta pöcsözi le a feleségét? – vág őrült vigyort, mire mindketten elmosolyodnak, és a gallér megcsókolja a nyakkendőt. Az ing udvarol a zakónak, a zokni puszit dob a cipőfűzőnek, míg a nadrágszár a cipőtalppal enyeleg.

- Na de fiacskáim, ezt nem szabadna nyilvánosan! – panaszkodik Peggie.

Nevetnek.   

Read More

Kuru, a nevető halál

Cím:		Kuru
Alcím:		A nevető halál
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Dark, Whump
Szavak száma:		3690 db
Fandom:		Paul McCartney
Szereplők:		Paul McCartney, Stella McCartney, OC
Slash/Nonslash
NA:	Van egy model lány, de nem sokáig.		1985, London
Paul McCartney - Jenny Wren
Kellemes olvasást!

Még egy sor kihagyás, és a veszteség jön harmadiknak, a halál vállát támasztva. Nem veheti ilyen könnyen a dolgot, még akkor sem, ha minden héten ugyanezt a játszmát ismételik újra, meg újra. Semmi sem változik, csak a vesztes. Nem lehet ilyen könnyen félredobni a halál büszkeségét.

 - Veszteni fogsz – emeli fel az élet egyik becsmérlő hangját, miközben bájos mosollyal bámul ki a lapjai közül. Erre a halál öntelt vigyorral kacsint vissza rá. Blöfföl.

A sorok jönnek, és mennek, nincs, mi megállítsa őket. A szél fúj, és a lapokat a bús arcokba sodorja. Vajon most ki kapja meg a halál fekete ászát?

Az élet mosolya kezd lassan elhervadni, látva a halál arcát. Talán elbízta magát? Túl bátor volt? Nem szabadna ilyen könnyen vennie a győzelmet.

 - Még egy utolsó emelés? – kérdezi a gőgös halál, beleszívva a szivarjába. Az élet megrázza a vállát, és egy mély levegő után egy fehér zsetont tol a fekete mellé.

 - Legyen.

Mindketten egyszerre bólintanak, majd hirtelen a lapjaikat egy szempillantás alatt a faasztalra csapják. A szivar leesik a földre, és a hamu szétkenődik a padlón.

Winata lassan lenyúl a papírért, majd gyorsan a fejéhez kap. Mrs. Robinson idegesen fordul oda, és már le is hajol a lányhoz. Finoman megfogja a vállát, és a tekintetét fürkészi.

 - Jól vagy kincsem? – kérdezi anyai hangon. A lány mosolyogva egyenesedik, ki, és bólogat.

 - Semmi bajom! – vágja rá, mire ezt hallva a körülöttük ülök egyből becsmérlő pillantásokat vetnek rájuk. A nő ugyanis fehér, mint a hó, míg a lánynak barnásabb a bőre. Mrs. Robinson felkapja a fejét, és legszívesebben a tömegnek üvöltené legmocskosabb szavait.

 - Ne is figyelj rájuk, jó? – emeli fel a lány kókadó fejét. – Az mindig értékesebb, amiből kevesebb van – ezekkel a szavakkal küldte el fogadott lányát. Ez már nagyon régen volt, majdnem hét éve. Azóta a kis Winata felnőtt, és már nem kell neki elmondani ezeket a szavakat. Akkor egyszer elég volt, azóta sem felejtette. Miért is tette volna?

Egy Pápua Új-Guineából származó árvát akkor még senki sem fogadott volna örökbe, most mégis az a sehonnai kislány a londoni képzőművészeti egyetemek leghírhedtebb modellje. Mégsem érzi boldogabbnak magát. A rég levetkőzött magány helyett most céltalanságot húzza magára minden reggel. Hiába lép az előre kikövezett karrierjének egyenes útjára, eltéved rajta. Két lépés előre, egy hátra.

 - Jó ég! Isteni, isteni! Kedvesem, maga egy született tehetség! – harsogja Mrs. Hasel, mire Winy kissé elmosolyodik. Nem újak számára az efféle dicséretek. Annyira hétköznapi, hogy már szinte meg sem hallja.

Éppen az egyetem egyik gyakorlati óráján áll modellt, egy fehér lepedőn, bármi ruha nélkül. Ő a tökély. A megfoghatatlan, érinthetetlen porcelánhercegnő. Barna kreol bőre, sötét, hullámos haja, és élénk fűzöld szemei mind a felsőbbrendűségéről árulkodnak. Ő a lány. Talán nem is született még olyan szépség, mint a sehonnai, árva Winata Yue. Hogyan is lehetne boldog?

Több tucat vászon van kiállítva elé, amire minden diák őt festi le. Üres minden. Hiába van annyi ember körülötte, ő nem érez semmit. Se elégedettséget, se boldogságot. Olyan, mint egy szürkére száradt rózsa.

Mrs. Hasel járkál körbe-körbe, és néha megjegyzést fűz az alkotásokhoz. Az óra ketyeg, és mindenki az utolsó simításokat végzi a képén. Mind egy angyalt festettek le.

 - Na, de kisasszony! Mégis mit képzel magáról? – emeli fel a hangját a professzorasszony. – Ennél durvább sértést el se tudnék képzelni Miss McCartney! Mélységesen szégyellje el magát! – kiálltja, miközben a lány a vászon mögött, csak nevet.

Winy nem látja. Egyszerre feláll, és úgy, ahogy volt, meztelenül sétál oda. Keresztül a többi tömeggyártmányon. Mrs. Hasel mellett hirtelen egy csinos, szőke hajú lányt pillant meg, aki úgy vigyorog, mint egy vadalma. A kezét az arca elé csapja, majd a vászonra tekint.

Egy absztrakt, kockákból álló kép, amin Winata kék bőrű, és vörös szeme van, mégis olyan, mint egy nimfa a szél szárnyán. A modell akaratán kívül is őszintén elmosolyodik.

 - Tetszik – mondja halkan, és lassan visszasétál, miközben Mrs. Hazel értetlenül kapkod levegőért.

Stella McCartney más, mint a többiek. Nem csak a neve miatt. Ő az egyetlen, aki minden tantárgyból, csak épphogy átmegy, és mégis három olyan ösztöndíja van, amire nem is lenne szüksége.

Az órának vége. Winy felhúzza magára a kerek sapkáját, napszemüvegét, trikóját, és kedven trapéznadrágját, magassarkúját. A buszmegállóban vár, a falnak dőlve. Egy újabb nap, ami értelmetlenül telt. Egy újabb év, hónap, hét.

 - Hé! – hallatszik egy hang messziről. – Hééé! – Winata felkapja a fejét, és Stellát pillantja meg egy kabriót vezetve. – Gyere gyorsan! – kiálltja a lány vigyorogva, mire Winy sebesen be is száll az autóba, még ha kicsit meg is van illetődve.

 - Köszi – motyogja, mire Stella elneveti magát.

 - Láttad annak a hülye Haselnek a fejét? – kuncog. – Hihetetlenül jó volt. Az a vén banya nem fogad el semmit, csak amit ő csinál. Ezt most jól megkapta. Jól csináltad – harsogja, mire Winy elmosolyodik.

 - Azt hittem ördögszarvakat is festesz nekem. Úgy aztán igazán ütött volna – teszi hozzá, mire hirtelen megcsörren a mobilja. Mérgesen nyomja ki, majd legszívesebben eldobná a fenébe.

 - Már megint az az őrült orvos? – kérdezi Stella halkan, mire Winatából kitör a méreg.

 - A hülye állat, éjjel-nappal engem zaklat. Nincsen jobb dolga, mint hívogatni. Ilyen is csak velem történhet meg, hogy egyszer nincs az orvosom, erre, aki helyettesíti az egy ilyen rohadék. Képtelen leszállni rólam. De nem is randira hív, vagy ilyesmi, hanem az ostoba kutatása miatt keres, amiért én is Pápua Új-Guineából jöttem. Valami ottani betegséget kutat, de nem tudja megérteni, hogy én már hét éve itt élek. Ah – sóhajt, majd idegesen a zsebébe rakja a telefont. – Elegem van.

 - Nyugi! Előbb utóbb úgyis leszokik róla. Inkább gondolj arra, hogy most megyünk dolgozni – villant álmosolyt, mire Winy elvigyorodik.

 - És még a legjobb barátnőm is ilyen kis buta – folytatja, mire Stella nevetve vállon csapja, azt hajtogatva, hogy hé.

Winy szeretett Stellával lenni. Ezért is mondott igent a felkérésére, amikor fél éve bociszemeivel fordult felé. A munkának annyi lényege volt, hogy Stella rá varrta a ruháit, és be kellett őket mutatni. Hetente kétszer találkoztak a lány dolgozószobájában, ami a McCartney rezidencián volt. Ehhez fél órát kellett autózni, mégis…

Winata életébe kellemes színfoltként folytak ezek az alkalmak, mikor ebbe a házba mehetett. Nem azért, mert olyan hatalmas volt. Nem is azért, mert olyan szép volt, vagy új. Azért, mert ott volt valaki, aki mellett érezni kezdett valami igazán furcsát.

Olyan volt ez, mint amikor régen az árvaházba vendégek érkeztek. Besétáltak az ajtón, és a sok árva, anyátlan gyerek reménykedni kezdett. De Winy-t senki sem vitte haza. Talán ezért sem vett tudomást erről az érzésről, ami a McCartney-házhoz fűzte.

Mikor megérkeztek, szinte már családtagként sétált Winata a ház egyik pontjából a másikba. Az a néhány állatka szinte anyaként fogadta.

Most is így történt.

Stella a garázsba megy a kocsival, míg a modell a kerten keresztül indul a főbejárathoz. Sövény, rózsák, levendula. Az üvegajtón át már látni is lehet őt. Igen, és Winy már vigyorog is.

Kinyitja az ajtót, majd settenkedve, hangtalanul lépked a kanapén olvasó Paulhoz. Észre sem veszi, hogy ott van a háta mögött.

Winata hirtelen a kezeit a vállához szorítja, és annyit kiállt:

 - Bo! – Erre Paul ijedten ejti el a könyvet, majd nevetve fordul hátra.

 - Winy! – mosolyog, és a lány furcsa melegséget kezd érezni a mellkasában. Szeret itt lenni. – Észre se vettelek – érinti meg az apa Winata haját, majd elvigyorodik. Olyan furcsán viselkedik, ha csak ketten vannak.  Az árva lány mégis, még véletlenül sem szeretne vonzalmat felfedezni a férfi mozdulatai mögött, nehogy csalódjon. Megint.

 - Stellával ma is dolgozunk - súgja oda Winy, majd lép is tovább a dolgozószoba felé, mire Stella hangja csendül fel.

 - Apa! Nézd meg te is! – kiáltja, és Paul mosolyogva pattan fel. Lassan a lány elé lép, kitárja előtte az ajtót. A modell lány ugyan nem hagyja, hogy az érzelmei látszódjanak rajta, de a belső énje vigyorogva ugrándozik.

Belépnek a szobába, ami tele van anyagokkal, próbababákkal, varrógépekkel, és egy rakás rajzlappal, de Stella sehol.

 - Hahó – szól Paul visszafogottan, mire az ajtó becsukódik, és a zárban fordul a kulcs. – Hé! – kiabál hátra, és az ajtó alatt egy kis papír csúszik be, miközben Stella kuncogása hallatszódik.

Winata odalép a papirkáért, felolvassa: Kaptok egy órát, amíg elmegyek anyagért. Csak okosan! ((*3*))

A lány sóhajt egyet, majd a lapot az asztalra csapja.

 - Nem értem miért kell ilyen játékot űznie – suttogja, de mire felnézne, Paul ajkai már az övéhez érnek. A férfi villámcsapásként csókolja meg őt, de neki se ideje, se ereje nincs ellenállni. Paul olyan finoman érinti, és olyan kellemes a közelsége. Az egész teste remegni kezd. Libabőrözik.

A lány lassan húzódik el tőle, és mélyen a szemébe néz. Nem szól egy szót sem, csak mosolyog. Őszintén. Végre nem kell titkolnia, hogy mit érez.

Végleg meghalt az az árva, magányos barna kislány, akit nem fogadott senki örökbe. Akit minden harmadik gyerek megdobált. Akit mindenki kinevetett. Nincs többé, hiszen Paul szerelemtől izzó érintése hamuvá változtatta. Most már nem kell félnie. Nem érzi egyedül magát.

 - Ha tudnád, mióta vártam erre – suttogja Paul Winy fülébe.

Winata Yue megtalálta azt, aki képes őt elfogadni olyannak, amilyen. Nem kell többé járnia az utat úgy, hogy sehová sem érkezik.

Képtelen felfogni.

Paul szorosan öleli magához, miközben a kezeivel a derekát simítja. Boldogság, és szenvedély tölti fel a szobát, mikor Stella hirtelen benyit. Ahogy meglátva őket, az arcára huncut, elégedett vigyor ül.

 - Bocsika, kicsit hamar hazaértem – kuncog. – Nyugodtan folytassátok csak.

Paul lassan elhúzódik, és az ajtó felé mutatva bólint egyet. Elmegy. Winy boldogan pislant utána, és az öröme átjárja minden porcikáját. Odalépdel Stella mellé, és még mindig remeg. Alig bír állni.

 - Menj csak utána – mondja a lány vidáman, mire Winata el is indulna, de Stella még megragadja a kezét. Komolyan a szemébe néz, és ezt suttogja: Azért védekezzetek!

Erre ő képtelen visszafogni kacagását, és nevetve csapja vállon Stellát.

 - Hagyjál már! – kuncog, majd elindul a nappali felé. Szédül. Paul nincs sehol. Kisétál az udvarra, de ott sincs. Nem találja.

Hirtelen egy fotóst pillant meg a ház kerítésére akaszkodva. Indulatosan sétál oda hozzá, és az arcán csak a haragja látszik. A föld szinte forog körülötte.

 - Mégis mit képzel? – emeli fel a hangját, mire a paparazzi meg se mozdul. Egyszerre mellé ugrik egy másik, aki kamerát fog a kezében, és üvölteni kezd felé.

 - Tudta, hogy Daniel Carleton Gajdusek maga miatt kapta meg a Nobel-díjat? – hallatszik a hangja, ami tűzként égeti Winy fülét. Alig lát. – Magának is kuruja van! – Winata Yue elájul.

A halál kényszeres nevetésbe kezd, és egy hatalmasat kiált.

 - Póker! – visítja, és az élet megfáradtan hull vissza székébe, míg a halál táncot jár felette. – Megint vesztettél! – kurjantja, miközben az élet gyorsan zsebre vágja az egyik zsetont. Mintha ott se lett volna.

 - Hát, sajnos megint te nyertél – sóhajtja az arcára csalódottságot erőltetve. – Jövő héten találkozunk! – köszön el, míg a halál csak óbégat tovább.

Kisétál a kocsmából, és előkapja a zsetont. Gyengéden megsimítja, és elmosolyodik. Végre.

AN: Daniel Carleton Gajdusek egy magyar származású orvoskutató, aki felfedezte a kurut. Ez egy olyan öröklődő prionbetegség, ami a Pápua Új-Guineai őszlakos nők között alakult ki, valószínűleg a kannibalizmusuk miatt. Akár három hónap alatt képes megölni valakit. Az első jele fejfájás, remegés, aztán járásképtelenség. Végül kényszeres nevetés.

Körülbelül ötezer embert öl meg egy fél évszázad alatt.

Read More

A templom sikolya

Cím:		A templom sikolya
Alcím:		Csókok templomába
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, AU
Hangulat:		Dark, Spiritual, Suspensive
Szavak száma:		2193 db
Fandom:		Crossover
Szereplők:		Eric Clapton, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:	Eric szenved egy kicsit, mert nem tduja mi a helyes, és mi nem.		1956-78, Anglia
Cream - World of Pain
Kellemes olvasást!

Mert egy napon mindenki vissza akar térni a csókok templomába. Hogy miért? Senki sem tudja. Csak az emlék marad meg az ember agytekervényeinek kanyargós útjain. Cikázik körbe-körbe, miközben tudja, egy örök otthonra lelt. Hány elmét kell még megszállnia? Hányat? Mocsok szerelem.

Egy műanyagcső átkarolja a torkát. Még csak nem is látja a felszínt. Mindent érez, ami hazugság. Nem is tud semmit, csak prüszköl a tenger mélyén, a démonai szoros ölelésében, akiket minél jobban eltaszít, annál szorosabban fojtogatják. A nyakát, a lábát, a karját, a combját, mindenét. Az összes centiméterét. A hegyes fogukat a húsába mélyesztik. A mérgük átjárja az ereit. Vége?

 - Hiányoltalak, tudtad? – köhögte Eric, hogy feltűnés nélkül vonja magára George figyelmét.

 - Haldoklom – vágta rá, oda se fordulva. – Meg akarok halni. –  Szeretett ilyen alaptalan, bugyuta, mégis súlyos dolgokat Erichez vágni. Ő persze próbálta viccnek venni a dolgot, hiszen ő játszotta az érzelmetlen kősziklát, pedig a lelke nehezen mondta ki azokat a mondatokat.

 - Ne hagyd ki, hogy az én karjaimban akarsz – felelte szemrebbenés nélkül. Ő nyerte a játékot. Mindig ő győztes, mégis szomorúbb, még akkor is, ha ilyenkor Geo pirult arcában gyönyörködhet.

 - Clapton, a karjaidban akarok meghalni – folytatta George, mire Eric helyeselve bólintott.

Egy templomban voltak.

A gyötrő fáradtság karmaiba esve ez a tény néha el is hagyta a körülöttük lévő légkört.

 - Tehát -, törte meg a csendet Mrs. Laurence sipákoló hangja -, remélem, mindenki figyel, mert ez benne lesz a dolgozatban – lépkedett a szószék mellé, ahol kivételesnek érezte magát. Ő már majdnem pap, aki az isten szavait közvetíti. A teremtőét. Magába szívta az érzést, és éjjel pucéran gondolt vissza rá, miközben Máriának képzelte magát.

 - Tanárnő! Nem mondhatná el kint? Ebben az épületben meg lehet fagyni – panaszkodott France, amivel félbe szakította Mrs. Laurence spirituális képzelgését.

 - Csendet Mr. France! Mégis mit képzel magáról? Én a tanára vagyok, nem az anyja. Panaszkodjon másnak, ne nekem. Az én dolgom, hogy az elméje jól legyen, a szüleié pedig, hogy otthon forró fürdővel várják, és megetessék. Maga szerint melyik a fontosabb? – rikácsolta, mire szegény France lehorgasztotta a fejét.

Az álszent, megkeseredett tanárnőn a legtöbben nevettek, de a leghátsó sorban ülő Eric és George inkább szégyellték magukat.

Felesleges lett volna bármire is figyelni, amit a nyanya magyaráz, mégsem beszéltek közbe, míg a templomról magyarázott. Nem Mrs. Laurence, hanem a St. Richard tisztelete ügyén. Volt benne valami, ami miatt még a sipákoló hangot is el lehetett viselni. Még a fals orgona játékot is a süket zongorista csontos kezeiből.

 - Ez egy templom – vágott Eric mégis közbe. Ő volt az első, aki megtörte a szabályokat. Egyszerűen nem érdekelték. Értelmetlennek tartotta őket. Főleg, hogy a fél fülére süket Mrs. Laurence semmit sem hallott az ő suttogásából.

 - Mi? – kérdezett rá Geo.

 - Harrison, fajtalankodjunk! – mondta komoly tekintettel, mire George akaratlanul is elnevette magát.

Ha a hallása, úgy a látása is borzasztó volt a vénasszonynak. Egyedül az tette alkalmassá a munkájára, hogy anno, tizenhárom éve az az őrült szemész a város szélén elnézte a papírjait, és egy halálosan erős szemüveget ajánlott neki. Ezzel azóta, már tizenhárom nyomorúságos éve kínoz minden diákot. Nem is csoda, hogy hamar kiszúrta George ártalmatlan kacaját.

 - Harrison! – visított. – Ilyen mulatságosnak tartja a gótikus falakat? – Nem volt haragtartó, egy kiabálásban kimerült a haragja. Főleg, ha az istene közelében lehetett. Nem is beszélve a megbocsátással járó igéről.

 - Dony elintézte az agyadat. Már megint bajba kevertél – fordult Geo Erichez. – Egyszer még miattad csuknak le.

 - Meglehet – dünnyögte a kis Clapton válaszul. – de megígérhetem, hogy megéri majd.

Azóta eltelt még jó pár év, de a St. Richard ugyanúgy gótikus falú maradt, és Mrs. Laurence nyugdíjas évei is csak az isten utáni fohászkodásról szóltak.

 - Hiányoltalak, tudtad? – hallatta Eric megmélyült, dörgős hangját. Imádott felvágni vele George előtt.

 - Hülye vagy, tudtad? Már nem vagyunk gyerekek. Már nem vagy egy kis pisis, aki a fajtalankodás gondolatával akar megnevettetni. Mindketten megőrültünk – duruzsolta védekezőn.

 - Ne akarj engem terelgetni, ha még mindig elmosolyodsz, miközben kimondod. Aztán elvörösödsz.

 - Tán, nem tetszik a sminkem? – vágta rá hirtelen George, miközben körbe nézegetett. Ugyanott ültek, mint akkor, régen. Ugyanúgy suttogtak, és ő még nevetett is. Felesleges ámítás lenne letagadni a hasonlóságokat.

 - Sajnálom, de nem vagyok szerelmes beléd – nyelt egy nagyot Eric. – Csak egyszerűen szeretlek. De amikor meglátlak, minden megváltozik. Bántja a szívem – dadogta dörömbölő szívvel. Nem volt rá magyarázat, miért nem kapott levegőt. A bőre elkezdett lehámlani a húsáról. Hiába nézett körbe mindenhol idegen arcokat látott, Félt. Rettegett.

 - Miért pont itt csókolóztunk először, Clapton? – hasított a fülébe George édes hangja.

Nem tud nélküle élni. Nem kap levegőt. A padlóra zuhant bőrében csúszkál a lába. Majdnem elesik. Az ég karcolja a homlokát.

 - Na, most ki haldoklik? – kiálltja az égbe, a varjúk közé. Éjsötét a tolluk.

A buborékok ott úszkálnak a szemei előtt. Öntelten integetnek neki, az ordítva: MI KI FOGUNK JUTNI. NA, ÉS TE? Nem, ő nem fog. Meg fog fulladni. A habok el fogják nyelni.

 - ERIC! ERIC! – tátogja mindenki. Nem, igazából üvöltenek, de ezt ő persze meg sem hallja. Csak üres arcokat lát, szem, száj, vagy orr nélkül. A nevét zengik vidáman, miközben önfeledten nevetnek. Mit jelenthet ez? Vidám partit. Ünneplést.

 - Gratulálok öreg, ma nagyot alkottál – mormolja George azzal az idegesítő akcentusával. A teremben minden női comb egy centire eltávolodik. Mindig ilyen hatást vált ki ez a hang.

 - Szólalt meg Joj Hurrison, és minden lány vetkőzni kezdett – vigyorog Eric, mire Geo elmosolyodik. – Nem is értem, miért nem csábítottad el akkor harmadiknak Mrs. Laurence-t. – Nevetteti meg ismét, míg az arcán látja, hogy szégyelli magát. Pattie ott áll a hatalmas torta mellett. Gratulálunk!

Nem volt rajta ruha. Eric rég levette róla az összest. Visszafogta magát, és lassan húzta le róla, miközben csókolgatta. Most mégis bűntudata támadt. Fél bármit is tenni. Már a gondolat is dárdaként repül a szívébe. Megöli.

 - Sajnálom. Az én hibám – komolyodik el, mire George értetlenül néz rá.

 - Mi történt Eric? MI a baj? Mi történt? Jól vagy? Mond el! Tudni akarom. TUDNI AKAROM! ERIC MOST AZONNAL MOND EL! NEM TARTHATOD MAGADBAN! KIVELE! KEZDJ EL BESZÉLNI! – kiabálja.

Az egész teste rázkódni kezd. A szájában habzani kezd a nyál, míg a roham görcsbeszorított szívét tépkedi. Mint amikor megkopasztanak egy állatot. Minden egyes szövete zsibbad. A kín nyakon önti a fájdalom vörösre festett koktéljával. Hiába mutat jól, borzasztó. Kívül, belül.

 - Miért vagy te itt? Kinek kellesz? – kiáltozta Dony az új bőrdzsekijében. Mindenki arról beszélt az egész iskolában. Nem volt más téma, csak Donald McCorn új dzsekije.

 - Kérdezd meg a nővéred Dony, ő tudja a választ – ordította oda neki Eric, mire ő csak dühösen neki akart ugrani, de a többi srác lefogta. A kis Harrison még sugdosott is neki valamit, de Clapton nem bírta ki, hogy ne folytassa. – Nem tud a nyelvem nélkül élni – Erre McCorn kitört a többiek béklyójából, és egyenesen Erichez rohant. Kérdés nélkül beverte a képét, olyannyira, hogy a hódító a földre zuhant. A betont vörösre festve.  

A napfény besüt az ablakon. Nem látni tőle semmit, csak egy hatalmas fehér foltot. Elvakítja a fény. A hallása is szakaszos. Csak susmogást hall.

 - CLAPTON! – kiabálja valaki megint. Értelmetlen. – ÉBREDJ FEL! EZ MÁR NEM A ST. RICHARD!

 - Mi? Hol vagyok? – kérdezi Eric zavarodottan, mire George hangosan kezd nevetni. Ez csak egy vicc. Csak röhög rajta. Ott fekszik egy szál lepedővel a teste felett, és csak mosolyog. A legszebb, amit valaha látott bárki. Miatta vannak az embernek szemei.

 - Nyugi, csak én vagyok az. Pattie.

Hol vagyok? Meghaltam? Véget ért a szenvedésem? Nem érzek semmit, súlytalan vagyok. Te vagy az? Nem hallom a hangod. Nem is látlak. Létezel egyáltalán? Mit higgyek? Mit kellene hinnem? Válaszolj! MI VOLT AZ AKKOR, A ST. RICHARDBAN?

 - A falak azért gótikusak, mert elve így építették fel. Kérdezhetik, hogy akkor miért csak a falak? A válasz egyszerű. Átépítették később, mert egy tűzben a falakon kívül minden elégett. Ezután az egész templom barokk szájízt kapott. A népszerű korstílus jegyében a túldíszítettség fedte el a régi falakat. Új festék került fel, és a szobrok, freskók, szószékek, amiket ma láthatunk, ekkor készültek el. A bútorok pár éve lettek lecserélve, ezért is ennyire kényelmesek. Az egész templom igazán kellemes esküvők lebonyolítására, de mégsem ez az első ok, amiért olyan sokan kelnek itt egybe – mosolygott az aranyos idegenvezető lány. Őszintén. Nem tudta, hogy maga Eric Clapton, a legenda áll előtte, Pattie Boydal. – A St. Richardnak van egy legendája, ami az előbb említett tüzet magyarázza – mondta édes, kedves hangon, mire Eric izzadni kezdett. Alig kapott levegőt. A templom falai összeszorították.

 - Minden rendben, drágám? – simította meg finoman a vállát Pattie.

 - Persze, folytassa csak.

A váza a földre csapódik, és ezer darabra törik. Egy újabb emlék veszik el a sötétségben, anyátlanul. Mindig a rossz emlék. Miért nem mi döntünk arról, mit akarunk elfelejteni? Igazságtalan.

 - Ettől jobban érzed magad? – kérdezi kedves hangon. Még most is.

 - Nem. Ezen nem segít semmi. Összetörhetek egymillió vázát, üveget, vagy kirakatot, semmi sem változik. Nem lesz jobb. Soha, semmi.

 - Ugyan semmilyen írásos emlék nincs a tűzről, ez a mese mégis megmaradt. A történet szerint a templom egyik szerzetese minden reggel kiment a város melletti dombra, ahol volt egy saját kecskéje. Az összes napon meglátogatta, azonban az egyik alkalommal az állat nem volt ott. Bejárta a dombot, az erdőt, de nem találta. Másnap mégis kiment, már csak megszokásból is, és a kecske ott legelészett. A szerzetes nem értette mi történt, azt hitte csak hallucináció, de harmadnap reggel a kecske megint eltűnt. Ismét bejárt mindent, mégsem lelte sehol. Visszament a templomba, aludt egyet. Hajnalban a dombra sétált, és a kecske újra ott várta. Ez a kör még ismétlődött párszor, de a szerzetes elhatározta, hogy egyik éjjel ottmarad az állattal, megnézi, mi történik. Le is sátrazott a dombon, a kecske mellett, de elaludt. Az álmából az ébresztette, hogy lépteket hallott. Gyorsan körülnézett, és egy fiatal lányt pillantott meg, aki a kecskével játszott. Hé, te lány! – szólt a szerzetes. Mégis mit csinálsz az álatommal? Erre a gyermek csak annyit felelt: Ez félig az enyém is, mert Isten mindent megfelez férfi, és nő között. Magának nincsen felesége, nekem sincs férjem, de magának van egy egész kecskéje. Azzal, hogy minden második napon elvettem, csak eleget tettem Isten akaratának. Ezen a szerzetes nagyon csodálkozott, de tudva, hogy sosem lehet igazi felesége, beleegyezett. Egy éven át felezték a kecske felügyeleti jogát, de egyre jobban egymásba szerettek. Végül a szerzetes fogta a lányt, és a kecskét, behozta a templomba. Összeházasodtak, majd magukra gyújtották a templomot, mert másképp nem lehettek egymáséi.

 - Nahát, milyen megrázó szerelmi történet – dadogta Pattie.

 - Igen, de egyesek ezt az ártatlan kis legendát túl komolyan vették, és pár évvel ezelőtt megismételték.

 - Ezt hogy érti?

A sós víz, akár a sav feloldja a bőrét. Minden apró porcikája sajog. Retteg attól, mit hoz a következő pillanat. Halált?

 - Jól van gyerekek, mindenki figyelt? – hadarta Mrs. – Most szépen átvonulunk a templom belsejébe. Még az orgonát is megnézhetitek – mutatott az egyik kapu felé, és elindult. Minden lurkó ment utána. Az ajtóban megállt, és megvárta, míg mindenki bemegy előtte. Utána körbenézett, és ő is csatlakozott. Észre sem vette, hogy Eric és George lebuktak a földre. Elbújtak előle.

 - Elment már? – kérdezte Geo halkan.

 - Nyugi, észre se vette, hogy eltűntünk. Ennek a nőnek befőtt van az agya helyén – vigyorgott Eric, mire George megint nevetni kezdett. – Gyere, inkább végre fajtalankodjunk.

 - Ugye tisztában vagy vele, hogy egy templomban vagyunk – dadogta Joj rákvörösen.

 - Éppen azért te buta. Keressünk egy sarkot, vagy ilyesmi.

Dühös vagyok. Érzem a véremben, hogy egyszerűen szét fog robbanni a testem. Nem bírom tovább. Miért mi? Miért akkor? Még mindig hallom az üvöltésüket.

 - Mit ért az alatt, hogy túl komolyan vették a legendát? – kérdezte Pattie.

 - Az egyik pap a szeretőjével leöntötte magát viasszal, aztán meggyújtották magukat, miközben egy városi osztály éppen a falak között volt. Sajnos két fiú végignézte az egészet. Ha ők nem futottak volna rémülten szólni, az egész templom leégett volna. Szerencse, hogy a tűzoltókat időben értesítették.

Vége van. A sós tengervíz elönti a testét. Behatol, eláztatva a szerveit. Mindenét. Kapálózni kezd a torkát szorongatva. Az éles fádalom, a görcs elveszi az eszét. Már nem tud gondolkodni. Keresi a kiutat, de nem találja.

 - FUSS GEORGE! GYERÜNK! SZÓLNUNK KELL VALAKINEK! VALAKINEK, AKI SEGÍT! NE HAGYD ABBA! – ordítja Eric torkaszakadtából.

 - Nem bírom. Hagyj itt! – köhögi Geo. A füsttől nem kap levegőt, míg a fejét elönti a nő halálsikolya. Eric hirtelen megragadja, és a hátára veszi. – Ne! Így egyikünk se jut el a kijáratig.

 - Pofa be! Hallgass!

Az egész az én hibám volt. Megérdemlem, hogy meghaljak.

 - Térj magadhoz! ERIC! KÉRLEK! – kiáltozza George. – Nyugodj meg, itt vagyok! Nincs a hajón más, csak mi. Én, és te. Egyedül vagyunk. Nem kell félned. Nem lesz semmi baj.

Eric csak prüszköl, és próbálja felköhögni a tüdejéből az összes vizet. Geonak nyugtató az érintése. Hirtelen már a mennyben érzi magát.

 - Mi történt? – leheli küszködve a levegőért.

 - Te idióta beúsztál a hajó alá – mondja George, mire Eric nevetni kezd.

 - Tényleg idióta vagyok – vesz egy mély levegőt. Újra képes lélegezni. – Várj, te megcsókoltál, miközben újraélesztettél? – Érzi az ajkait.

 - És meg is erőszakoltalak, ami azt illeti – feleli Joj hűvösen, mire mindketten elvigyorodnak. Eric megragadja George nyakát, és magához húzza. Többé nem engedi el. Rá kellett jönnie, hogy nélküle nem kap levegőt.

Read More