FÉREG

Cím:		Féreg
Alcím:		-
Korhatár:		PG-13
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		983 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		Maureen Cox, Ringo Starr, John Lennon, Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:	Egy kis Beatles bulin Ringo nem túl kedves.		1968, London
The Beatles - It's only Love
Kellemes olvasást!

Nézz rám! Igen, nézd az arcomat! Látod? Figyelsz már? Kérlek! Csak nézz már ide az istenért! Nem, te egyszerűen kezelhetetlen vagy. Sosem hallod meg azt, amit mondok. Ennyire süket lenne a szíved?

 - Nem hinném, hogy ez fair lenne – suttogja magában George. Ő mindig csak susmog, ha éppen nem fontosról beszél. Pedig, én mindig igyekszem őt is hallani. Érdekeseket tud néha makogni, úgy magának. Azt hiszi, senki sem figyel rá.

 - Na, gyerünk! Csináljátok! – kiabálja John, teljesen elázva, mint aki egy hatalmas pohár sörben fürdött volna, pezsgőhabbal. Kár, hogy igazából csak teljesen részeg. Néha jobb lenne elképzelni, hogy aki valamiből sokat eszik, vagy iszik, azt csak fürdött egyet benne. Akár az érzelmekben. Én is úgy érzem, mintha egy hatalmas kádban ülnék, színültig csalódásban. Szinte már marja a bőrömet.

 - Kezdem azt gondolni, hogy te csak engem akarsz látni, miközben smárolok – kacsint Paul Johnra. Ezek ketten bizonyára nem csak szerző partnerek. Érződik a levegőben, de ők már egy óceánban pancsolnak évek óta. – Hé! Ringo, téged nem zavar? – kérdi azért meg tőled udvariasan. Én meg csak reszketek. Félek. Nézz már ide! Legalább emeld fel azt a rohadt fejedet, és lásd, hogy ez én vagyok! Én! Mégis mi foglalkoztat ennyire, hogy hagyod? Kérlek! Csak pillants ide! Elég egy percre is, hogy lásd! Nem.

Te bólintasz egyet, de még mindig csak lefelé bámulsz. Mit ronthattam el?

Paul lassan felém hajol, míg John meg mindenki minket bámul, csak te nem. Te a rohadt magas szárú cipődre nézel, míg ő engem csókol. Nem is érdekel, mit csinálsz. Azt nézel, amit akarsz. Ha egy egyszerű „nem” kimondására sem méltatsz, hát menj a francba. Igen! Vedd el inkább a rohadt cipődet feleségül, ne engem! Úgy is kislányok százai üvöltözik a neved. Csak van valaki, aki hozzád hasonlóan szereti a cipőidet.

 - Most boldog vagy? – szemez Paul Johnnal kacéran.  Kezdenek feltűnőek lenni, pedig szerintük nincs semmi közük egymáshoz. Még ez a két idióta is jobban vonzódik egymáshoz, mint mi.

Ezen gondolkodok egész este, míg te csak végig a hülye cipődet nézed. Bambulsz rá, mintha valami más lenne. Mégis, mit látsz benne? Mi olyan szép rajta? Talán álmodsz?

Meguntam ezt az egészet, inkább oda megyek hozzád. Melléd lépek, és magamra öltöm álarcomat. Mintha semmi sem zavarna. Ki is merné bántani, az édes, esetlen kis Ringót, aki annyira istentelenül aranyos.

 - Nem mehetnénk? – kérdezem lágy, hamis hangon. Te lassan elfordulsz, de persze rám se nézel. Rögtön felállsz, és lomhán a derekamba karolsz, mintha jelentene valamit, pedig cseppet sem. Halkan elköszönünk, de te még a fejedet sem fordítod felém. Ott sem vagyok. Egy szellembe karoltál. Hallod? Én nem vagyok itt, akkor miért fogsz? Miért nem engedsz végre el? A semmit miért marasztalod? Kérlek, válaszolj! Nem, te megint csak szomorú vagy. Nem akarod elárulni miért, hiába kérdezem. Nem tudlak felvidítani, eddig sosem sikerült. Lehervasztalak, mintha én lennék a tél hidege, te meg egy ártatlan tavaszi tulipán. Miért nem lehetünk mindketten virágok? Miért nem halhatunk meg együtt?

 - Fáradt vagy? – nyögöd ki végül. Csodálom, hogy megszólaltál, ilyenkor csak hallgatni szoktál.

 - Csak már elegem lett a hülye játékokból – felelem, de te nem is hallod mit mondok. Nem is érdekel. Nem szabadna reménykednem. Ez túl édes álom volna nekem, aki inkább csak eltorzítja ezeket a fantazmagóriákat. Talán hallgatnom kellene nekem is. Akkor talán jobban szeretnél. Bárcsak, tényleg igaz lehetne minden szavad.

 - Legalább jó volt? – Féreg. Gusztustalan egy rémség. Bemászik mindenhová, és a nyálkás, nedves testével nyomot hagy, amerre csak jár. Bebújik ide, oda. Ez csak a túlélése.

 - Mi?

 - Paul.

Direkt csinálod velem ezt. Fájdalmat akarsz okozni. Utálsz talán? Mégis, miért? Áruld már el! Annyi sebből vérzem már. Lyukas vagyok, akár a teniszütő hálója. Igen. Ide-oda rángatnak, és teljes erejükből egy labdát vágnak hozzám. Fáj.

 - Nem – válaszolom. Ezt várod tőlem. Bár, bármit mondhatnék neked, te úgysem hallanád meg.  Süket vagy. Annyi minden vette már el a hallásodat, hogy ezért nem is tudlak okolni. Én is elvettem belőle. Mindenki egy kicsit, és végül üres maradtál, mint én. Igen, ez a hibám. Én tényleg, felelős vagyok érte. Elrontottam, mint már olyan sok dolgot. Nem szabadott volna válaszolnom. Nem mintha reagálnál bármit, de akkor is lyukat üt rajtam a csend. Körbevesz, és bekebelez végül.

Nem nézel rám, most sem. Csak sétálunk egymás mellett, akár az élettelen robotok. A tél és a tavasz karon fogva lépkednek. Miért engem választottál? Talán ezzel is magadat kínzod? Vagy engem? Nem, mindkettőnket.

Bárcsak én lehetnék a tavaszod, és nem te az enyém. Te teszel engem gyönyörűvé, és nem én téged. Te vagy az én fényem, és én csak az árnyékod. Miért, nem lehetünk együtt? Melletted akarok állni, nem csak úgy tenni. Nem lehet, tudom. A tél nem válik tavasszá. Az hideg marad, merev, és vérfagyasztó. Minden évben kísért.

Mikor fogsz végre rám nézni? Éjjel? Holnap? Holnapután? Soha.

Hinni szeretnék végre valamiben. Olyanban, ami igazi, nem csak kitaláció. Hinni akarom, hogy ez csak egy rémálom. Mire felébredek, te átölelsz, és édes, mély hangoddal nyugtatsz. – Nyugi! Már felébredtél. Ez már a valóság. – De nem. A valóságban nem történnek ilyen dolgok, csak amit én nem látok, te nem hallasz. Igen, vak vagyok. Megvakította a fényed az én sötét szemeimet. Már nem látok semmit. Túl homályos.  

Bűntudatom van. Hallod ezt? Még nekem van. Egyszerűen egy féreg belém telepedet, és felfal, bekebelez. Eleszi előlem a szeretetedből keletkező táplálékot. Éhen fogok halni, érzem. A félelem férge mászkál, csúszik jobbra-balra bennem. Te ültetted oda. Te szabadítottad rám ezt a gusztustalan élősködőt. Miért? Ennyire utálsz engem? Ennyire megvetsz? Nem teheted ezt velem. Fáj, sajog mindenem. A féreg csúszása víz hangzik a gyomromban, ahogy zabál. Minden rezzenése jobban kínoz, mint bármi, amit eddig mondtál nekem. A fejem zsong a fájdalomra koncentrálva, mert már nem beszélsz hozzám. Már nem mondod el, miért. Nem tereled a figyelmemet. Kegyetlenül hagyod, hogy a szolgád elvegye minden erőmet. Nem is tudok ellenkezni. Nem téphetem ki azt a rohadt férget magamból. Azzal téged is eltűntetnélek. És tudod mit? Inkább szenvedek a félelem férgének kínjaitól, minthogy téged elveszítselek.