Here comes the Sun

Cím:		Here comes the Sun
Alcím:		A felejtés tavasza
Korhatár:		R
Műfaj:		One-shot, Songfic
Hangulat:		Hurt/Comfort
Szavak száma:		1236 db
Fandom:		The Beatles
Szereplők:		Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:	Egy kis szünet a forgatáson.		1965, Miami
The Beatles - Here comes the Sun
Kellemes olvasást!

Ez volt a felejtés tavasza, ami beárnyékolt mindent, amit el akartunk rejteni, és megvilágította azt, amiben hittünk. Az örömünk hangja messze szállt a széllel. Egy olyan mesebeli helyre küldött minket a nap legelső sugara, amit az Olümposz legmagasabb csúcsának, az Eiffel-torony legfelsőbb csavarjának, és a szabadság-szobor lángjának éreztünk. Ott ültünk a világ tetején, lógatva lábunkat a többek fölött, önfeledt élvezetek között. Legalábbis azt hittem.

Végig csak öleltük egymást, és simogattuk a másik karját, combját, arcát. Egy sötét, eldugott kis barlangban rejtőztünk el, ahol senki sem talált volna ránk. Ugyan nem láttunk semmit, de akkor nem is a szemünket tartottuk a legfontosabb érzékszervünknek. A szívünk töltötte be azt a posztot.

 - Elaludtál? – kérdezted szelíd hangodon, mire én csak megráztam a fejem.

 - Hogyan tudnék, most? – motyogtam vissza, mintha figyeltél volna rám. Nem, te el voltál foglalva azzal, hogy a hajamat fonogasd -, mint általában, ha kettesben vagyunk. – Nem fázol? – kérdeztem végigsimítva a csupasz hasadon. Olyan kis vékonyka voltál, szinte a tenyerem elfedte az egész mellkasod.

 - Neked indokoltabb lenne – harsogtad, majd hirtelen a kezedet a fenekemre csúsztattad, és jól belemarkoltál. Én csak a szokásos „Paul, te perverz disznó”-fejemet vágtam, amit persze nem láttál.

 - Te csak erre tudsz gondolni? – vágtam rá, és elhúzódtam tőled, a ruháimért kapkodva.

 - Hát, ami azt illeti, én készen állok egy következő menetre – felelted nagyképűen, majd jobban rádőltél a hátad mögötti sziklára.

 - Hagyjál! – szóltam vissza mérgesen, miközben belebújtam a nadrágomba. Az alsómnak már akkor búcsút inthettem, mikor te szívtelenül darabokra szabtad. – Egyáltalán, téged nem zavar, hogy pucér vagy?

 - Talán nem tetszik? – néztél vissza bambán, és én esküszöm elhittem, hogy komolyan kérded. Mint, egy ostoba iskolás-lány tiltakoztam is. – Nem, de… - érződött a hangomból a sajnálat, mire te csak elnevetted magad, azt suttogva:

 - Szeretlek George.

Ezt hallva kínzó bűntudatom támadt. Megbántam minden egyes ellened szóló mondatomat. Minden apró „Hagyjál!”-t, vagy nemet. Csak kihasználtalak, és ezt te is jól tudtad, mégis ilyeneket mondtál, amikről tudtam, igazak. A legnagyobb fájdalmat mégis az okozta, hogy nem tudtam kimondani. Én is szeretlek Paul.

 - Ne beszélj hülyeségeket – mondtam ridegen. Te még csak meg sem rezzentél. Nem hallottad, hogy visszautasítottalak? – Mégis, mi a baj veled? – kérdeztem magamra húzva a – már cseppet sem hófehér – trikóm, és a farmer színű ingem.

 - Szerelmes vagyok – válaszoltad bármilyen arckifejezés nélkül. Nem akartad mutatni a fájdalmadat, de ettől én csak még rosszabbul éreztem magam.

 - A faszt vagy szerelmes – vágtam rá kissé ideges hangon, feléd dobva a ruháidat. Felhergelt, hogy csak velem foglalkoztál, magaddal nem. – Ez csak arról szól, hogy csinálj valami szarságot, hogy valamivel übereld John dolgait. Bassz meg egy kecskét, vagy sétálj pucéran a kamerák elé, nem kell velem próbálkoznod – hadartam, miközben a gyomromban egy görcs feszített kíméletlenül.

 - Mondj, amit akarsz, te is tudod, hogy ez nem így van – felelted még mindig nyugodt, és szelíd hangon. Miért nem háborodtál fel? Miért nem húztál be egyet? Miért nem utáltál meg végre?

Nem mondtam inkább semmit, hallgattam. Jól tudtam, hogy igazad volt. Csak a bűntudat tört utat magának.

Te felöltöztél, én meg a kőfalnak dőlve inkább csak a földet néztem. Nem akartam látni az arcod körvonalát. Elegem volt magamból.  Elvesztettem minden önuralmamat, és a földre rogytam.

Nem tudtam levegőt venni, se látni, se érezni. Elöntött a féktelen önutálat, amiért nem tudom azt érezni, amit te. Miért nem vehetem én is ilyen könnyen a dolgokat? Miért nem mondom végre már ki, hogy igen is én is kurvára szeretlek. Hallod? Kibaszottul szeretlek Paul!

A szemem sarkából kerekded könnycseppek indultak meg, de mielőtt a semmibe veszve a földre értek volna, te lassan odahajoltál hozzám, és egy csókot nyomtál a nedves arcomra.

 - Én tudom, hogy te nem érzed azt, amit én, de nem érdekel. Érted? Az egyetlen vágyam a te boldogságod. Ha nem akarsz még több menetet nem lesz. Ha nem akarod azt mondani, hogy szeretsz, hát ne tedd. Ezek nem számítanak. Én csak azért vagyok a földön, hogy abban a pár órában, mikor megkívánsz, teljesítsem minden kívánságod. Engem ez tesz boldoggá. Beérem ennyivel – súgtad a fülembe, mire hirtelen ellöktelek magamtól.

 - Bazd meg McCartney! Olyan hihetetlenül álszent vagy. Egy retkes paraszt, aki abban leli örömét, hogy bűntudatot kelt mindenkiben maga körül. Mindent átengedsz Johnnak, és minden pillanatban kedves vagy. Ez kurvára nem normális, érted? Elegem van belőled! – kiáltottam, majd az arcomat újra a karjaimba temettem. Te majdnem leestél az egyik sziklán, de egy sóhajtás után inkább elfeküdtél rajta. Megint elrejtetted, hogy mennyire megbántottalak. Ez csak még jobban felhergelt. – Sírj már! – mondtam halkan. – Bőgj már! – ismételtem hangosabban, de te meg sem mozdultál. – BŐGJ MÁR! – ordítottam, mire egyre szaporábban vetted a levegőt. Mire felemeltem a fejem, te már a szemeidet törölgetted. Hogy lehetek ekkora idióta?

 - Most örülsz? – szipogtad, mire én csak gúnyosan néztem tovább.

 - Na, a hős szerelmes is csak tud bőgni. Ha ennyire szeretsz, miért nem jössz ide, és szopsz le inkább? – szóltam oda, mire te vettél egy mély levegőt. Lassan, csalódottan álltál fel, és némán sétáltál a barlang kijárata felé. Én is felegyenesedtem, és mikor indultam volna ki, nem bírtam visszafogni magam. – Hülye buzi – dünnyögtem, mire te lemerevedtél. Az izmaid megfeszültek, és azon kaptam magam, hogy felém indulsz. Sebesen megmarkoltad az ingem, miközben testemet teljes erőből a falnak szorítottad. Nem kaptam levegőt, és a torkomnak feszített kezed miatt beszélni sem tudtam. Még sosem láttalak ilyen mérgesnek.

 - Pár perccel ezelőtt még örültél, hogy valaki jól megdugott, és most mégis játszod a nagymenőt? Azt ajánlom, hogy marhára kussolj, vagy betöröm a szép kis pofikádat! – kiáltottad ideges ábrázattal. – Minek kell ezt a kurva színjátékot játszani, hm? Élvezed, ugye? Valaki végre meghallgat, és kérdés nélkül ugrik melléd az ágyba. Ennyit akarsz tőlem, és én szó nélkül meg is teszem. Csendben figyelek, és te mellettem vagy a legvidámabb. Nem érdekel, ha te szégyelled ezt a tulajdonságodat. Nem érdekel, ha órákig beszélsz a John iránti irigységedről. De, ha még egyszer lemersz buzizni, miután a farkam a szádban volt, én esküszöm, szétverlek! – üvöltötted az arcomba, majd elengedtél. Én szüntelenül köhögni kezdtem, míg te kifelé sétáltál. – Fogadd el, hogy szeretlek, és kussolj – folytattad a napfénybe érve.

Megálltál, és szétnyújtottad a kezeidet. Magadba szívtad a friss levegőt, és az arcod csillogott a fényben. Leültél, és elterültél a homokban.

Akaratlanul is elnevettem magam. Hogyan lehetsz ennyire különleges számomra? Sosem fogom megérteni, hogy akkor miért nem nevettem hangosabban.

Végre megértettelek. Sokkal jobban szerettél, mint én azt el tudtam volna képzelni. Mégsem rémített meg a tény. Önző voltam, és akaratos. Téged akartalak, és végre be is vallottam magamnak. Azt a férfit akartam megcsókolni, aki ott feküdt a homokban, és a perzselő napot bámulta.

Lassan oda lépkedtem, és melléd ültem. Nem néztél rám, és én se rád. Csak lassan a kezemet a tiéd mellé csúsztattam. Te az ujjaidat az enyéim köré csavartad, én meg csak bámultam előre.

 - Itt jön a nap – mormoltam a sugarak felé kacsintva.

 - Érzem – felelted szelíden. Ezután egy ideig nem is szólaltunk meg, csak ültünk mozdulatlanul. Izzadt a kezem.

 - Hé, Paul – szóltam végül oda neki.

 - Igen? – kérdezett vissza.

 - Én szeretlek – mondtam ki teljes könnyedséggel. Persze ő most sem moccant meg, míg az én lábaim szinte ritmusra remegtek.

 - Tudom – feleted nyugodtan. Nem tettél semmit, csak egy kis idő után a kezemet a sliccedhez tetted.

 - Te sosem tanulsz? – húztam vissza nevetve. Te is elmosolyodtál. – Na, és?

 - Hm? – hümmögted.

 - Hogyan mondjam el anyámnak? – kérdeztem, mire hangosan kacagni kezdtél.

Az volt a felejtés tavasza. Magunk mögött hagytuk a kételyeinket, és a közeledő nap alá helyeztük az egymásban való hitünket.