péntek
hétfő
Langyos bűvnek egy gerjedő íze
Cím: | Langyos bűvnek egy gerjedő íze |  | |
Alcím: | - | ||
Korhatár: | R | ||
Műfaj: | One-shot | ||
Hangulat: | Angst | ||
Szavak száma: | 1265 db | ||
Fandom: | The Beatles | ||
Szereplők: | John Lennon, Paul McCartney | ||
Slash/Nonslash | |||
NA: | John és Paul buszoznak egy jót. | 1958, Liverpool | |
Kellemes olvasást! | |||
A busz ugyanúgy zötykölődött, ahogyan azt szokta, de most mégsem a tetőn utaztam. Az eső zuhogott, mintha a csak valami gyásznap lett volna, ezért inkább beültem. Mondani sem kell, jegyet nem vagyok hajlandó venni ezen a redvás buszon. Inkább felmutattam valami szakadt kis cetlit, és a sofőr be is nyalta. Még ki is lyukasztottam azt a szart, hogy lássa, milyen rendes diák vagyok. Aztán mosolygott rám, mintha valami gyökér lennék, én meg csak valami hülye fejet vágtam neki vissza. Vegye csak komolyan, hogy buher vagyok. Akkor aztán végképp nem fog leszállítani a buszról. Ezután hátrasétáltam, és szerencsémre te ültél ott. Ekkora mázlit? Pont rád gondoltam akkor. Mint most, ahogy ülök melletted, te meg mosolyogsz.
- Mi a fenét csinálsz, nem a tető a nyerő? – kérdezed édes hangon.
- A franc akar elázni. Nincs akkora mázlim, mint egyeseknek, hogy van bérletem – mormoltam, mire te meglebegtetted előttem azt a szutyok kis papírt. Semmire sem jó, amikor nem a buszon ülsz, de te olyan marha büszke vagy rá. Nem baj, inkább csak mosolyogj nekem! Szeretem, ha mosolyogsz.
- Te sem hozod a gitárod? – fordulsz felém azokkal a baba szemeiddel. Esküszöm szebbek, mint egy lánynak.
- Á, már egy hete Pete lakásában hagytam, gondolom te is – felelem, de te még mindig bámulsz. Ilyenkor kicsit az agyamra tudsz menni. Néha legszívesebben behúznék neked, amiért megőrjítesz.
- Jah – nyögöd ki, én meg csak az ablakot nézem. Igazából egészen tudom szeretni az esőt. Ha éppen van hozzá kedvem. Lehet, hogy veled is így vagyok. Jó, nem. Bárcsak olyan könnyű lenne téged is megérinteni, mint az esőt. Csak kinyúlnék az ablakon, és ott vagy.
- Nem akarsz este lejönni a Cathbackbe? – szólalsz meg nyájasan.
- Még nem tudom, de lehet, hogy lenézek. Bár, ma nem vagyok túl szociális kedvemben. Kezd elegem lenni az idiótákból. Mind olyan jó pofát vágnak nekünk, mikor csak csajt akarnak – dünnyögöm, tekergetve az előttem lévő ülés kapaszkodóját.
- Miért, te nem azt akarsz? – kérded halkan.
- A szex nem egyenlő egy csajjal – súgom, erre te egy kéjes mosolyt vetsz rám. Ezt akkor szoktad, mikor részeg vagy. Mikor már leittad magad, és olyankor egy kicsit azt érzed, amit én. Olyankor aztán tényleg rohadtul szeretlek. Közelebb húzódok hozzád, mire te kicsit bele is vörösödsz. – Majd este – súgom a füledbe, majd egy pillanatig hozzá érintem az ajkamat, de te alig fogod fel. Gyorsan elhúzom a fejem, miközben a másik irányba bámulok. Te megint csak pirosodsz.
- Utálom, amikor ezt csinálod – mormolod, mire én csak nevetni kezdek. – De komolyan! – erősködsz durcásan, mire nekem csak még jobban röhögnöm kell. Olyan kis aranyos tudsz lenni ilyenkor. Összekulcsolod a karjaid, és rám se nézel. Rendben, ez a része már nem tetszik annyira. Utálom magam, amikor megbántalak, pedig sokszor előfordul.
- Na! – nézek egyenesed a szemedbe, de meg sem moccansz.
- Nem lehet minden, mindig a tied Lennon! – emeled kissé fel a hangod, mire kissé felkapom a vizet, amiért te mondod ezt nekem. Idióta vagy. Pont neked kell ezt közölnöd, mikor egyedül téged akarlak csak igazán?
- Talán nem vagyok elég jó hozzá? – mondom indulatosan. Mondtam, felkaptam a vizet.
- Hát tudd meg, hogy rohadtul nem vagy tökéletes! – Senki sem az. – A fene sem akar folyton veled lenni. – Vagy szeretni. – Olyan cseszettül öntelt vagy néha – hadarod, mire én jól oldalba löklek, majd gyorsan felállok mellőled. Ledobom magam a busz hátsó lépcsőjére. A franc se akarja, hogy ezt lásd. Te ne.
Szívtelen a mi istenünk. Hagyja, hogy mások lássák a mi könnyeinket. Mások, akik nem tudják, mi vagyok, ki vagyok. A nevemet, a hazámat, vagy az életem apró részének sarkát. Butaságnak tűnhetnek a szavaim, mikor ilyeneket mondok. Az élet sarka, vagy az isten segge. Nevethetsz rajtuk, de ez nem változtat azon, hogy honnan jöttek. Egy olyan országból, ahol még az ilyen összehordott idegen szavak is egymás mellett lehetnek. Egy helyről, ahol a legkülönbözőbb, legváltozatosabb szavak szerethetnek egymásba. Híg szenvedély, kormos remény. Szeretnék egyszer ott élni, veled, és senki mással, de nem lehet. A falak elzárnak attól az országtól. Csak te tudnád őket áttörni.
Csöpögnek a könnyeim. Érzem, ahogy végigfolynak az arcomon, és le a nyakamon, egy foltot hagyva az ingem ferde gallérján. Megigazítanád nekem? Én nem látom, csak te. Most is furcsán áll? Vagy már csak beképzelem magamnak? Nem, tudom, hogy nem bír egyenes maradni. Túl csalfa ő ahhoz. Olyan, mint te, egy kicsit. Lehetnél akár te is a gallérom. Leszel?
Szeretlek. Nem fogom ezt a gyilkos szót a végére hagyni. Mindenki azt teszi, mert azt gondolja sokat jelent. Nem, nem bír nagyobb befolyással semminél. Egyedül nem, csak ha párban áll. Mindennel így van, nem? Magányosan nem ér semmit. Én sem érek semmit. Te érsz? Nem tudhatom. Nem beszélsz hozzám. Még csak rám sem nézel. Elpillantasz felettem, legalábbis megpróbálod. A vége mégis mindig az lesz, hogy te nézel engem, és én kapom el a tekintetem.
Szeretlek. Ó, te édes szó, miért vagy ennyire keserű? Elszomorítasz, mint az, hogy az emberek engem bámulnak, mikor sírok. Mindig sírok, csak néha látszik is rajtam. Mindig az veszi észre először, akinek a világon mindennél érdektelenebb vagyok. Ezt azzal jelzi, hogy csak néz. Most boldog vagy? Igen, láthatod, ahogy sós víz jön a szememből. Te még sosem néztél tükörbe?
Elkoptak a szárnyaid. Nincs már semmid, amivel megszabadulhatnál innen, hiszen éppen most kaparod le a tollakat az enyémről. Pedig én elvinnélek. Megszöktetnélek a világ elöl, és együtt elmennénk a furcsán izzó szavak országába. Ahj, miért álmodozom? Semmire sem jó. Mire kinyitom a szemem, csak még jobban égetni kezd az emberek tüze. Oltalmazó lángok vesznek körül minden nap, mert én minden nap újra álmodozni kezdek. Nem hallgatok se rád, se az istenünkre. Még magamra se. Hagyom, hogy a perzselő forróság magába emésszen. Téged is így éget? Nem, biztosan nem. Te nem érzed a meleget, hiszen már évek óta jégbe fagyva élsz. Előlem futottál el, a lassan omló gleccser közepébe.
Te szeretlek, én olyan vagyok, mint te. Egy magányos, semmit jelentő szó az elsorvadó igék között. Megvédelek, oltalmazlak, óvlak. Ti is itt vagytok velünk, letaszítva az élet olvadó emésztőgödrébe. Mind együtt vagyunk, mégis egyedül. Mind mást jelentünk. Ugyanúgy érzünk.
Már hatalmasra nőtt a folt. Eláztatja mindenem. Mintha már nem is sírnék. Esik az eső. Nincs véletlenül esernyőd? Igen, neked! Hozzád beszélek. Nem hallasz? Ó, hát füldugód van. A zene cseng a füleidben, nem az én gyengén elrekedő hangom. Elakadt félúton.
A te pólódon egy folt sincsen. Szerintem még soha sem sírtál. Nem volt rá okod. Belenézel a tükörbe, és csak magadat látod, könnycseppek nélkül. Néha olyan szeretnék lenni, mint te. Tökéletes. Persze képtelenség lenne, mert te sem vagy az. Senki.
Mond, kivel szeretnél lenni? Kivel szeretnél felemelkedni? Mi a te szavad? Melyikre hasonlítasz a legjobban? Ki vagy te? Mi vagy te? Mi a neved, a hazád, és mit tartasz az életed sarkaiban? Én tényleg szeretném tudni. Azt akarom, hogy ne mond el, mert egyetlen szó választ adna mindenre. Viszont az is magányos. A te szavad is egyedül van. Gyenge.
Vajon a kettőnk szavai jól hangzanának együtt? Kívánok valamit. Legyen a mi szavunk közös. Ugyan az, mindkettőnknek, és akkor magányosak leszünk, de mégis együtt. Talán már most is így van, nem? Ketten élünk ezen a szón, ami viszont egyedül van. Miért nem jössz utánam? Miért nem sírsz velem? Ja, hogy nem látsz. Akkor nem is tudod, hogy én itt már tocsogok a könnyeimben. Sosem látsz semmit. Vak vagy.
Az ajtó kinyílik, én kiszállok. Lelépek a buszról, és az eső rögtön ellep. Még vizesebb leszek.
- Hé! John, várj már meg! – kajabálsz, miközben utánam futsz. Olyan édes a hangod, mintha csak önmagában is zene lenne. – Nem kell ám mindenen megsértődni – hadarod, mellém lépve.
Még csak észre sem veszed, hogy sírok.
Michelle 3/3
Michelle3/3
The Beatles AU * Hurt/Comfort * R * Zene
Sziasztok! Ma megérkezett a Michelle befejező része, szóval aki arra várt, hogy ne kelljen várni, már olvashatja is. A vége nálam teljes sírás veszély. Bár nem is tudom mennyit jelent, ha egy író sír az írása közben. Mindegy. Hamarosan elkészülnek a új borítóképek, mert csak nem lehet egyfajta pls.
Michelle kimérten az asztal szélére csúsztatta az üres csészét, és felállt. Paul meg sem moccant. Csak ült ott széttárt végtagokkal, mint egy igazi isten a trónján. Abban a perben annak is érezte magát.
A lány már a kabátjáért nyúlt volna, mikor azonban, a beatle dölyfösen megszólalt.
- Ne vedd fel a kabátodat! – emelte fel a hangját, mire Mich ijedten nézett vissza rá. – Ebben a házban csak akkor kerülhet fel egy kabát a hölgyre, ha az úriember ráadja – folytatta egy öntelt mosollyal.
- Akkor nem veszem fel! – vágta rá gyorsan, majd sebesen kibújt a lyuktól tátongó ablakon, otthagyva a kabátot. Sietve indult meg az ajtó felé, a kő nélkül. Már nem érdekelte az a hülye tégla. Menjenek az ostoba angol lányok a fenébe, a pökhendi istenükkel együtt. A fejében száz meg száz ilyen és ehhez hasonló gondolat cikázott. Ő nem is félős! Bement abba a házba!
Egyszerre azonban, egy hatalmas kutya ugrott elő ugatva, majd rávetette magát. A szőrös eb teljesen elfedte, így mozdulni sem bírt.
- Hé! Szállj le rólam! – motyogta, de alig bírt bármit is mondani, hiszen a kutya az arcát kezdte nyaldosni.
- Ő itt Martha – hallotta hirtelen Paul hangját, aki ott állt mellettük. – Sajna nem tudlak neki bemutatni, mert nem tudom a neved.
- Kérem, szedje le rólam! – mormolta a lány, míg a bobtail egyre csak rajta zihált.
- Ha nem magázol többet talán.
- Kérlek, szedd le rólam! – folytatta.
- Hát, nem is tudom, talán elmondhatnád a neved, és akkor jobban összebarátkoznátok.
- Michelle Delafosse. A ne-nevem Michelle Delafosse! – kiáltotta, mire Paul leguggolt, és a kutya már rögtön hozzá is indult. Ő megsimogatgatta, miközben Mich már indult is volna kifelé.
- Ha nem jössz vissza, a végén még meg is fog harapni. Én előre szóltam – kiáltotta utána, erre Michelle megtorpant. Egyre jobban kezdett Paul az agyára menni. Hirtelenjében megfordult, és sebesen visszasétált a házba, ahová pár pillanattal később a basszusgitáros is követte, Marthaval együtt.
Mich ledobta magát az előző kanapéra, és összekulcsolt kezekkel megfeszítette magát.
- Nem is vagy te annyira szégyenlős.
- Ugyanúgy félek, csak már haragszom rád – mondta, akár egy kis gyerek.
- Mégis hány éves vagy? – kérdezte a beatle, míg ő is újra helyet foglalt.
- Azt nem kell senkinek tudnia – duzzogott. Mindig is szégyellte, hogy amilyen magas, annyira fiatal. Egyszerűen zavarta, hogy mindenki húszévesnek nézte, mikor közel sem volt annyi. Elege volt az egész helyzetből. Haza akart menni, vissza Párizsba. A franc akart itt jó pofizni egy angol zenésszel, aki mellesleg még faragatlan is volt. A káosz azonban egyből megszűnt a fejében, mikor Paulra nézett. – Ó, te szentség. A szemed világa oly erősen világít, hogy már nem is látok mást. Megvakított, és könnyezem. Fáj a szemem, sőt mindenem. A fényed olyan porcikáimba hatol be, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. Fáj a szívem, amiért ezt láttatod velem. Magadat, a tökéletességedet, ahogy csak én láthatlak. Ezt hiteted el velem, mikor a szeszélyed éppen annyira világosan tud szikrázni. Te nyamvadt, önző, ostoba teremtmény. – A basszusgitáros megint ott ült vele szemben. Nem ment közelebb, vagy messzebb, csak maradt, ahol volt. A kutya meg már rég el is tűnt.
- Miért kell itt maradnom? – tette fel naivan a kérdést.
- Mert az ég kék, és a fű zöld, szerinted? – vigyorodott el. – Egyébként nem kötelező.
- Akkor, ha akarok elmehetek? – kérdezett ismét.
- Kabát nélkül egy kicsit fáznál, nem igaz? – vágta rá Paul. Erre Mich körbenézve tényleg nem találta. Eltűnt. Ez pedig, éppen annyira zavarta meg a lány légzését, mintha három kilométert rohant volna, de az nem volt annyira messze.
- A hálóban van. Akkor mész be érte, amikor akarsz. – Ezek a mondatok csakis egy dolgot jelentetek. Nem, nem azt, hogy Michelle csak besétál a kabátért, és elmegy. Ezt még ő is fel tudta fogni. Arra gondolt, amit még Laura mondott neki, az egyik levelében. „Itt mindenki arról álmodik, hogy egy beatle vegye el a szüzességét. Persze senkinek se jön össze. Mindenki túl csúnya, vagy buta hozzá, de a szerencse hiányzik a legjobban belőlünk.” Szerencse? Ez miért lenne az? Egy kanos zenész, mióta szerencse? Menjenek ezek mind a fenébe. Senki sem lehet ennyire hülye. Ostoba tyúkok mind. Ezt gondolta Mich, pedig még mindig itt volt, egy biztos döntéssel a zsebében. Be fog menni azért a nyamvadt kabátért. Nem azért, mert ez a híres Paul McCartney, vagy mert ő egy beatle, csak ezért teszi meg, mert rohadtul elege van mindenből, és mindenkiből. Utálja az ostoba angol tyúkokat, ezt a kanos idiótát, a szüleit -, akik sosem engedték neki, hogy rock ’n’ rollt hallgasson -, még önmagát is gyűlöli, amiért eddig nem tett semmit. Hát most a fenébe is, megteszi.
Csak a méreg, és a zaklatottság beszélt belőle. Józanul valószínűleg nem így gondolta volna.
- Még soha sem hallottam egy beatles számot sem – súgta Mich, mire Paul felkapta a fejét.
- Nincs rádiótok, vagy mi? – meredt rá mosolyogva. Nem nagyképűségből, de még ő is napjában minimum háromszor hallotta felcsendülni valamelyik dalukat. Ez Angliában elkerülhetetlen volt.
- Csak egyszerűen nem, és kész – dünnyögte, majd a lábai felhúzta maga mellé.
- Mostanában nem találkozni ilyen emberel – mondta édes hangon. Végre találkozott valakivel, aki nem beatleként ismerte. Nem volt beleesve esztelenül. Ettől csak ő esett bele Michbe esztelenül.
- Pedig a barátnőm szerelmes beléd, azt hiszem. Folyton rólad beszél, meg arról, hogy milyen jó ide járni. Ilyenkor az agyamra megy.
- Szóval, ezek szerint én is az agyadra megyek?
- Igen, de tetszett, amiket rólad mondott. Szerinte te vagy a legudvariasabb beatle, amiért mindig köszönsz nekik. – Paul csak egy kissé öntelt mosollyal válaszolt. Egy öntelt, imádnivaló mosollyal. Talán ez a gyerekesség marasztalta Michellet. Még ő maga is gyerek volt. Naivitás, hiszékenység, és aranyos mosoly járt vele együtt. Olyannyira, hogy ez a kisugárzás megvédte őt attól, hogy Paul bármit is tegyen. Túlártatlan volt az a gyenge kis francia virágszál, aki még csak alig értett angolul. Egyszerűen beszélt, akcentussal, mintha egy másik világból jött volna.
- Talán kihozom neked a kabátod – bólintott egyszerre a basszusgitáros. Megesett a szíve ezen a kis angyalon. Túl fáradt is volt már, no meg nem akart később elszámolni magával azért, mert megrontott egy ilyen szépséget. Mellesleg most nem is lett volna korrekt, hiszen Mich még csak nem is hallott beatles. Az eddigi terve holt vágányra siklott.
- Köszönöm! – ült egy parányi mosoly a lány arcára. Paul úgy érezte, már ezért is megéri hagyni elmenni. Persze ritkán kívánt meg valakit ennyire, de az élet megy tovább. Talán majd megadja neki a telefonszámát, vagy valami, de most nem tesz semmit. Lassan felállt, és a hálóhoz sétált.
Eközben Mich először megnyugodott. Nem kell megtennie. Elmehet, de mégis. A visszautasítás csak még jobban arra késztette, hogy maradjon. Hülyeség, mégis minden emberben van ilyen érzés. Az kell, amit nem kaphatunk meg. Paulnak Michelle, neki meg a basszusgitáros.
Mich szűz, még sosem volt férfival, és eddig nem is nagyon érdekelte a dolog. A szülei távol tartották minden fiútól, ezért nem is udvaroltak neki. Erre jön ez a világszép Paul, aki egyetlen pillantás fényével elcsábítja. Elveszi tőle az áhított levegőt, és a szabad akaratot. A fene essen belé, minek ennyit agyalni ezen? Párizsban soha nem is nyúlhatna férfihoz, akkor minek várjon még éveket? Az első vágy, ami felébredt benne, most átjárta. A lakásból beszívott oxigént a teste már nem csak az életben maradásért követelte. – Vágy, édes, kényes. Menj el egy hegyre, és gördülj le rajta, majd találj el erőddel. Ó, hogy már megtetted? – Michelle egyszerre felállt, és Paul után futott a hálóba. Ő csak ott állt az ágy mellett, kezében a kabáttal, és bambán bámult rá. Aztán már nem a kabát volt a kezében.
- Sajnálom. Én tényleg, úgy igazán. Az egész életemben ezt bántam meg a legjobban. Azt, hogy nem lehetek majd veled. Nem láthatlak, nem köszönhetek neked, nem ismerhetlek. Nem tudhatom mi a kedvenc színed, meséd, virágod. A szívem ezért fáj a legjobban. Ahj… olyan nehéz ez. A szeretet, tudod. Azt hiszem, tényleg az volt, nem holmi vágy, vagy képzelet. Te is jegyezd meg jól, hogy az első a legerősebb! Bár, nekem te vagy rá a bizonyíték. Az, hogy ennyire tökéletes vagy. Gyönyörű, és okos. Tudom, semmi jogom sincs hozzá, hogy beleszóljak, de akkor is el kell mondanom. Ha egyszer meglátod azt, aki életben először más, mint akiket addig ismertél, csak hagyd, hogy történjenek a dolgok maguktól. Soha, egy percig sem bántam meg aput, vagy téged. Ti vagytok életem legszebb dolgai. Egyedül azt nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem tudlak magamhoz láncolni örökre, ahogy apu sem. És igen, apu Paul McCartney. De kérlek, ne úgy gondolj rá, mint aki elhagyott téged. Ő is imád, csak ő sem lehet veled. Se én, se ő. Egyikünké sem lehetsz.
Ellie sosem volt túl sok fiú közelében, hiszen az intézetben csak kicsik voltak. Ha egyszer-egyszer kimozdult a jótékonysági estekre, akkor meg csak a részeg, udvariasságot erőltető vén pacákokat kapta. Ehhez képest, Dhani egy korban hozzá illő fiú volt. Ezek után meg, csak összezavarodott a szerelemmel kapcsolatban. Tizenhárom éves koráig teljesen meg volt róla győződve, hogy Honelly atya az ő egyetlen igaz szerelme. Persze mindenki kinevette, amiért egy papot istenített, míg mások a fiúbandákat hallgathatták. Neki tilos volt. Mikor Ellie még gyerek volt, egy bizonyos Mrs. Franklyn nővér volt az intézet igazgatója volt, ő kiadta parancsba, hogy a kis Ellie James soha nem hallgathat modern zenét. Naná, hogy nem tartotta be. Néha csak kiszökött, és beült egy kávézóba zenét hallgatni. Most már persze megértette miért volt. Ki is hagyná, hogy egy gyámoltalan kislány a saját apját bálványozza. Inkább szeresse csak Honelly atyát. Legyen nyugodtan lúzer.
- Nem rossz, de nincsen eper íze – nyámmogta egy huncut vigyorral.
- Hé, akkor kérem vissza! – kakaskodott a srác, mire Ellie vihorászva el akart fordulni, de Dhani persze elkapta, és a hasát átkarolva felemelte.
- Na, engedj el! – kuncogott.
- Csak ha visszaadod – felelte a srác, miközben a levegőben tartotta a lányt.
- Jó, jó – hadarta Ellie, mire a fiú lassan le is tette, majd közelhajolt hozzá, és az ajkaiba szorította a kis fűszálat, ami eddig a lány szájában volt. Ez majdnem felért egy csókkal.
A következő pillanatban, hirtelen egy autó fordult be a sarkon, amire Dhani fel is kapta a fejét, Ellie meg a szívét. Elfogta a fékezhetetlen izgalom. Alig bírt megállni a lábán, annyira félt. Mégis mit mondjon? Mit csináljon? A fene essen ebbe az abnormális helyzetbe.
Az ezüst mercédesz motorja hirtelen megállt, és azzal az ajtó is kinyílt. - Paul McCartney lépett ki rajta -, és ahogy magára csapta, a kocsit még csak le sem zárta. Sietett, hiszen már az autóból meglátta Dhanit, és azt az ismeretlen valakit, aki mellette állt háttal. Ellie nem tudott megfordulni.
- Hahó! Már megint itt vagy, nem adtak elég házit nyárra, vagy mifene? – kiáltotta, miközben közelebb lépkedett.
- Ugyan, tudom, hogy én vagyok a szíved csücske – vágta rá a fiú. Érződött rajtuk, hogy bolondulnak a másikért. Rögtön meg is ölelték egymást, ahogyan közelebb értek, míg Ellie csak mereven álldogált, kifejezéstelen arccal.
- A kis hölgy a barátnőd? – mosolygott Paul. Miért ilyen kedves? A lány nem ilyennek képzelte el. Azt hitte, hogy egy öntelt bunkó lesz, akit majd jól kioszthat.
- Nem, ő az egyik árvaházból jött, hogy beszéljen veled.
- Ó, hát gyertek csak be! – vigyorgott, majd kitárta a az ajtót előttük. Ellie alig tudta mozdítani a lábait, fulladozott, és a szíve rég a torkában kalapált. Végül mégis sikerült megerőltetnie magát, de továbbra is kerülte Paul tekintetét. Egyedül a ház csodálatos látványa tudta elterelni kissé a figyelmét. Hatalmas volt, és gyönyörű. Márványpadló, és oszlopok, üvegfalak, és hófehér bútorok. Otthonos, ahhoz képest, hogy ki is lakott itt, egyedül. Kezdte megérteni, Dhani nem azért jár ide, mert ő unatkozna. Ez ennél szomorúbb volt.
- Szolgálhatok valamivel? Mondjuk egy tea? – kérdezte Paul nyájasan, mire Dhani jól oldalba bökte. – Jó, jó, úgy, ahogy Joj szereti. – Joj? Törte a fejét Ellie, mire egyszerre megvilágosodott. George Harrison fia mellett állt.
- Elcukrozva – egészítette ki Dhani.
- Elcukrozva – vágta rá Paul.
- Te is úgy szereted Michelle? Vagy bocsi, Ellie? – vigyorgott Dhani, mire Paul arcáról egy szempillantás alatt lefagyott a mosoly. Pont akkor, amikor Ellie először ránézett. A basszusgitáros teljesen lesápadt, hiszen jól tudta, ki áll vele szemben. Nem is tudott mást tenni, csak ezt a pár értelmetlen szót kinyögni:
- Majd szólok, ha kész van Di, de pont tegnap hoztam új sót a medencébe. Nézd meg, mi meg addig egyeztetünk a kisasszonnyal – dadogta, mire a fiú mosolyogva ki is ment. Észre sem vette mi is történt.
Paul egyszerre csak összerogyott, és arcát a tenyerébe temetve ült mozdulatlanul, miközben Ellienek teljesen elvörösödtek a szemei. Csend volt, senki sem moccant meg. Minek? Az nem fog semmin segíteni. Csak egyszerűen jöttek a könnyek, mintha csak az érzelmek annyira ellepték volna a testét, hogy ki kellett törniük valahol.
Ellie lassan leguggolt, és átkarolta Pault.
- Sajnálom, én nem akartam megbántani azzal, hogy ide jöttem! – dünnyögte remegő hangon. Erre ő csak lassan felé fordult, és szorosan megölelte.
- Hát tényleg te vagy az! A kislányom! – suttogta, miközben még közelebb húzta magához. Hallani akarta a szíve dobogását, érezni az illatát, látni a szeme színét, amiket eddig soha nem tehetett meg. A karjaiban akarta tartani, mostantól, halála napjáig. – Kérlek, bocsáss meg! – folytatta gyengén. Elszállt minden ereje. Már nem volt neki több.
Ellie nem kérdezte miért, nem is mondott semmit, csak mosolygott. Vigyorgott, mint valami hitevesztett, akinek többé más nem is számít. Az anyjának tényleg igaza volt. Paul szerette. Az apja, ennyi év után sem felejtette el, és egyből felismerte a nevét. Ő meg csak annyit tudott tenni, hogy magához szorította, és az eddigi összes álmatlan, róla való álmodozásának reményét most beváltotta. Mert annak van a legnagyobb lángja, ami a legtovább él bennünk. Nem hajlandó kialudni, még akkor sem, ha az óceán minden vizét ráöntjük. Még az idő sem képes eloltani. Semmi sem. Ő az igazi istene a világ minden lángjának.
- Azt hiszem, szeretlek.
vasárnap
Michelle 2/3
Michelle2/3
The Beatles AU * Hurt/Comfort * R * Zene
Ez azon kivételes alkalmak egyike volt, amikor Paul nem egyedül autózott. Ott ült mellette George is, akinek egy fogadás elvesztése miatt a legújabb cipőjével tartozott.
A lakkozott fekete autó begurult az utcába, és a lányok hangját máris hallani lehetett.
- Hihetetlen, hogy nálad ennyien vannak – panaszkodott Geo.
- Ha a házad nem a világ végén lenne, talán még oda is elmennének, bár kitudja. Lehet, hogy csak a cipőm miatt van, és holnaptól nálad lesznek – felelte Paul, mire nevetni kezdtek. Mélyen egymásra mosolyogtak. Tudták, hogy az egész fogadás csak egy koholt ok volt arra, hogy találkozzanak.
Amikor Paul a kocsival így befordult, mindig leengedte az ablakot, hogy udvariasan köszönjön, hiszen ő egy úriember.
- Hölgyeim, szép estét! – szólt ki, de a legtöbben egy szót sem tudtak válaszolni, csak vigyorogtak. Mások pedig, csak egyszerűen izgultak a bent ténfergő Mich miatt.
Az vaskapu kitárult, és az autó behajtott. Már nem volt menekvés. Az istenek közeledtek, és otthon voltak. Beértek a házba, ami a fenséges palotájuk volt. Az a hely, ami jelzi a feljebbvalóságukat. A királyságuk központja. Kastély, hatalmas falakkal, amiket egy alattvaló soha sem tud áttörni, csak az, aki egyik sem. Se isten, se alattvaló. Egy sehonnai, elveszett ember, aki még csak nem is tud semmiről. Kívülálló.
Michelle eközben csak szótlanul bujkált a szekrényben a függöny mögött. A kezei remegtek, hiszen a tégla még mindig a lakás egyik részében volt, ő meg csak kuksolt a sötétben. Nem maradhatott ott örökre. Viszont hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, a lámpa felkapcsolódik, és valaki a falnak dől nagy levegő után kapkodva. Nem. Ez két ember, akik csókolóznak, talán? Valamit suttognak egymásnak. Nem lehet tisztán kivenni. Csak pár szót, ami nem is jelenthet sok mindent.
- Ó, George! Én nem fogom kibírni.
- Akkor sem mehet ez örökké. Én már nem tudom ezt csinálni. Túlságosan szeretlek.
- De én meghalok nélküled.
- Én már most meghaltam.
Egy mély, hangos sóhaj, csalódottság hangja szállt el a nappali szekrényéig. Az érzelmek nyomasztó hulláma szinte összenyomja Michelle szívét, pedig még azt sem tudja pontosan, kik beszélnek pár méterre tőle. Az ajtó újra nyílt, és ki tárult. Már csak egy ember maradt a házban. – Ó, te zord, kíméletlen. Miért teszed ezt velem? Kinyújtod a bőröm a csontjaimon, és azt várod, hogy mikor szökik ki a lelkem az általad szaggatott hasadékokon. Szétszakadt testtel fekszem élettelenül, mintha csak egy szőnyeg lennék, amit az emberek bármikor eltaposhatnak. Rám lépnek, és széjjelnyomnak, hogy még jobban eltorzuljak. Már nem tudok önmagam lenni a porban. – A ház istene. Lépkedett a szobában. Valószínűleg észrevette a törött ablakot. Takarítani kezdett. Próbálta egy helyre söpörni a szilánkokat, de nem szedte őket össze. Az már nem az ő gondja. Visszament a konyhába. Teát főzött. Mikor elkészült leült a kanapéra, majd bekapcsolta a tévét. Nem, ez rádió. Hangosan szólt, a hangja eljutott mindenhová.
- Nyitva hagyom neked a rádiót, de felőlem ki is jöhetsz – támadt fel hirtelen az éles hang. Michelle szíve egy hatalmasat dobbant, és a teste csak még jobban remegni kezdett. – Nem túl jó taktika egy betörőtől, hogy elől hagyja a kabátját – kortyolt bele a hang gazdája a teába.
Mich nem tudott mást tenni, lassan kikászálódott a szekrény szűk fala közül. Elhúzta a függönyt, és szomorú tekintettel nézett Paulra. Ő csak mosolygott, és egyszerre elnevette magát. Mégis mi a fenén tudott nevetni? Mi ebben a vicces? Az istenek nem nevetnek. Az istenek mások, mint az alattvalóik. Akkor mégis milyen isten Paul?
- Sajnálom, én csak… - dünnyögte lehervasztott ajkakkal Mich, mintha szégyellnie kellene magát.
- Várj! Te francia vagy, ugye? – kanyarodott ismét mosoly az arcára. – Mégis, hogyan kerül egy gyönyörű, francia szépség a házamba, ilyen későn? – motyogta félig a teát szürcsölve.
- Csak az egyik lány bedobott valamit, és engem küldtek, hogy visszavigyem. Nem akarják, hogy eltiltsa őket innen – dadogta szégyenlősen, és próbált nem a beatlere nézni. Attól rettegett, hogy bármelyik percben kirángatja a kabátjával együtt, majd kirugdossa az ajtón.
De ő csak kacagott. Mindig sokat szokott, ha a „lányairól” van szó.
A kettőjük közti kontraszt már magában is szította a levegő tüzét, de így, hogy a jelenetnek nem volt tiszta végkimenetele Mich még jobban retteget. Ezzel arányosan kezdett jobban vigyorogni Paul.
- És te túl félős vagy ahhoz, hogy inkább elmenj a fenébe, jól mondom? – meredt rá kerek szemekkel a basszusgitáros. Nem jött válasz, csak valamiféle furcsa bólogatás, de ez nem bírt saját jelentéssel, még Michelle fejében sem. Paulnak igaza volt, hiszen ő nem állt ki igazán magáért soha. Magáért soha.
- Inkább gyere, két teát főztem! – mutatott maga mellé, ahol egy csészéből halványan édes illat füstölgött. Igazi angol tea. Michelle erre még nem tudta rávenni Laurát, mert londoni levelezőtársa ki nem állhatja. – Ne kéresd magad!
A lány lassan, apró léptekkel közelebb totyog, miközben a pulóverét a szája előtt tartja. El akart bújni. Nem akarta, hogy bárki is lássa az arcát. El akart rejtőzni.
Paul széttárta a karjait, hátradől, míg Mich mereven leült, összeszorított végtagokkal a legtávolabbi kanapéra.
- Tudod azok, akik néha belógnak nem ennyire félősek – húzta fel a szemöldökét kacéran, de Michelle csak gyorsan arca elé kapta a csészét. Erre ő csak elvigyorodott. – De gondolom, te nem azért másztál át a kerítésen, mint ők… - sóhajtotta. – Nagyon utálhatnak, ha téged küldtek be. – Mich bólintott. Nem ismerte őket, de arra még ő is rájött, hogy nem kedvelik. – Tudom miért.
Erre a lány lassan felemelte a tekintetét.
- Hahj, mivel tudnálak rávenni, hogy mondj valamit, hm? Nem vagy túl beszédes. – mosolyodott el Paul. – Bár, én szeretem a szótlan embereket… - hajtotta a fejét oldalra.
- Miért utálnak? – suttogta halkan Michelle, mire a basszusgitáros rögtön felkapta a fejét.
- Nocsak, hát megszólaltál? Jól haladok – ült egy kéjes vigyor a szája csücskére. – A válasz egyszerű. Mert te szebb vagy náluk, de ez így van általában a francia lányokkal. Szóval, csak még jobban fognak utálni, ha itt maradsz. A végén még azt hiszik lefeküdtél velem, vagy hasonló. Akkor meg aztán, még az arcodat is szétkarmolják. Tudod.
- Ugye tudod, hogy minden percben rád fogok gondolni? Téged foglak keresni, hívni, vagy csak bámulni. Azt kívánom, bárcsak ne így történt volna. Bárcsak normális lehetnék. Nem kellene veled ezt tennem, és hazudnom. Pedig, én tényleg nem ezt akartam! Én hiszek benned, és bennünk. El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek… Ké-kérlek, ha mást nem, ezt hidd el nekem! Csak ezt az egy szót!
Ellie egyszerűen nem bírt tovább elmélkedni, el kellett terelnie a gondolatait. Bármi, akármi megteszi, csak ne legyen ez. Már a könyv sem segített. Körbenézett, hátha van valaki, akivel beszélhet, de a kocsi szinte kongott az ürességtől. Inkább hagyta a fenébe, és lefeküdt, majd lehunyta a szemeit. A sok stressz rég kifárasztotta, így könnyedén álomba merült. Mire felébredt, a vonat már rég besiklott a fővárosba. Próbált semmire sem gondolni, csak gyorsan kiszállni a tetves vonatból, beugrani egy taxiba és menni tovább. Szerencséjére egy kedves idős bácsi mellé ült be, aki egész úton a háborúról beszélt. Máskor ez az agyára ment volna, most legalább elvonta a figyelmét. Csendben hallgatta, ahogy a vénség papol, nem is szólt bele. Ugyan kissé rekedtes hangja volt az öregnek, Ellie mégis értette minden szavát. Nem is csoda, akinek babakora óta két nyelven beszélnek, az általában meg is tanulja, főleg a St. Margarethenben.
Az autó lassan elért London déli részére, és már meg is érkeztek. A lány egyre jobban kezdett izgulni. Persze végig elöntötte a méreg, és a zaklatottság, mélyen megbújt benne a félelem. Nem is csoda, ki a fenében ne lenne?
- Érti már, kedveském? A háború kemény egy dolog, nem olyan, mint az emberek képzelik – hadarta a rekedtes hangján a taxis, majd leállította a motort. – No, itt is volnánk.
Ellie előre nyújtott egy köteg pénzt, és csak annyival folytatta:
- Köszönöm ezt az igen érdekes diskurzust. Teljesen egyetértek. Kérem, tartsa meg a visszajárót – vigyorgott, majd gyorsan kiszállt az autóból, mielőtt még az öreg megszámolhatta volna.
A lány kipattant, és feszes léptekkel indult tovább. Direkt messzebbi címet mondott, nehogy bármi baj legyen. Így is csak pár saroknyit kellett gyalogolnia, a hatalmas villák ölelésében.
Igazából ez egy csodálatos környék volt, tele palotákkal, medencékkel, olyan dolgokkal, amiről Ellie még csak nem is álmodozhatott. Egy olyan lány, mint ő nem. Persze nem is érdekelte különösebben. Ezért teljes közömbösséggel rótta végig az utat, míg a többi közül is kitűnő villa elé nem ért. Hatalmas építmény volt, cserepes tetővel, téglafallal, és egy örökzöld sövénnyel. Az szolgált kerítésképpen, és a sarkaitól indulva, az ember egy-egy bejárati ajtóig jutott. Persze ezt Ellie elsőre nem vette észre, így az első mellett el is ment. De, ahogy a másodikhoz ért, hirtelen egy fiút pillantott meg. Ott feküdt elernyedve az ajtónak dőlve, miközben egy darab fűszálat rágott. A nap pont rá sütött, ezért a szemei csukva voltak, amíg meg nem hallotta a lány lépteit. Végignézett Ellien, de szólt semmit, csak bámulta. Ő meg csak lazán mellé sétált, és a falnak támaszkodott.
- Én ismerlek téged! – kapta fel a fiú egyszerre a fejét mosolyogva. Persze a lány továbbra is kifejezéstelen maradt. – Te ott voltál azon a jótékonysági esten! Én tudom! – hadarta. Egészen magas, de mégis aranyos hangja volt, nem az az idegesítő féle.
- A Francia Árvaházak Estjére gondolsz? – próbált valami mosoly hasonmást magára erőltetni. Egy átlagos napon ez sikerült volna is neki.
- Igen. Megmondtam. De, szerintem te is biztosan emlékszel rám. Én voltam az az arc, aki pofára esett a lépcsősoron – folytatta, mire Ellie rögtön elnevette magát, ahogy felrémlett neki a látvány. Tényleg emlékezett a fiúra, és azon az estén nagyon sokat nevetett is rajta. – Még a tévében is leadták, mikor elcsúszom a saját lábamban – vigyorgott.
- Igen, emlékszem. Az intézetünkben meg van VHS-en – kuncogott a lány, kezét a szája elé kapva.
- Beleírtam magam a nyilvános koccanások történelemkönyvébe – sóhajtotta. – De te miért voltál ott?
- Én voltam a tolmácsa a St. Margarethennek – vágta rá gyorsan, bár már kezdett kissé lenyugodni. Legalább ez a srác elterelte a gondolatait, teljesen. Igazán vonzó volt, és az is látszott, hogy ezzel teljesen tisztában van. Mégis, ez a rosszfiús, de mégis aranyos, ártatlan kisugárzás egyszerűen kellemes volt.
- Egyébként, én Dhani Harrison vagyok – állt fel illedelmesen, mire a lány rögtön kinyújtotta a kezét.
- Michelle James, de szólíts Ellienek! – mormolta, miközben a srác végig a szemeit fürkészte. Az érintése meleg volt, és rögtön megcsapta egy kellemes, édes illat. Olyan, amit az ember egész nap érezni akar.
- Pedig a Michelle gyönyörű név, Li írt is egy ilyen dalt, pont egy francia lányról. – Igen, Dhani rögtön észrevette a lány akcentusát.
- Li? – nézett vissza bambán, de még mindig nem engedte el a fiú kezét.
- Ó, csak így hívom Pauliet – magyarázta a ház felé bólintva, de a tenyere még mindig Elliében volt. Erre le is nézett mosolyogva, mire a lány gyorsan elkapta a kezét, és kissé elvörösödve próbált magyarázkodni.
- Bocsi, én csak, én csak elbambultam – hadarta, de Dhani csak vigyorgott rá.
- Ja, nem gáz. Felőlem foghatjuk egymás kezét, ha akarod – nevetett, amitől a lány egyre csak pirosabb lett. Végül Dhani inkább csak mellé állt, és szintén a falnak dőlt.
- Egyébként miért vagy itt? – kérdezte Ellie halkan. Még nem igazán jött rá, hogy kivel is beszél.
- Csak unatkoztam otthon, aztán gondoltam, miért ne látogassam meg az én egyetlen, édes Paulomat – emelte a kezét a szíve fölé, mire a lány csak nevetni kezdett. – És te?
- Beszélnem kell vele valamiről – dünnyögte.
- Nem vagy te kicsit fiatal ahhoz, hogy az ő szeretője legyél? – kérdezte Dhani kissé pofátlanul.
- Ő nem a szeretőm! – nézett komor tekintettel a srácra. – Az adományozás miatt kellett megkeresnem – hazudta.
- Ó, bocsi, nem gondoltam komolyan – vigyorgott. Még mindig ott lógott a szájában az a nyamvadt fűszál. Persze Dhani rögtön észrevette, ahogy Ellie az ő száját bámulja. – Kéred?
- Mi? Nem, én csak nem értem mire jó – habogta. Erre Dhani megint elé fordult, közel lépett hozzá, és kivette a szájából a magányos kis fűszálat.
- Finom íze van, ennyi az egész. Jobb, mint a rágó – suttogta. Ellie nem tett mást, csak mosolyogva kinyitotta az ajtait. A fene essen belé, ennél jobban mi terelné el a figyelmét? Ezzel magyarázta. Pedig amióta csak meglátta Dhanit, rég erősen behúzta a hasát.
A srác lassan Ellie szájába tette a fűszálat, míg ő csak egyre nagyobb levegőért kapkodott, pedig az idő nem lett melegebb. Semmi sem kívül változott.
szombat
Michelle 1/3
Michelle
1/3
The Beatles AU * Hurt/Comfort * R * Zene
Üdv mindenkinek! Igen, sajnálom, eltűntem. Ez a hét nagyon kemény volt, és tele volt mindenféle izgalommal, de íme egy kis újdonság! Slash gyűlölök örülhettek, mert ez bizony egy normál AU. Igazából csak azért az, mert az évek nem stimmelnének, ha valós lenne, de csak ezért az, sajna. Na de mindegy. Jól látjátok, három részes lesz, valószínűleg, de ez sem biztos ugyebár. Mindegy,
- Valamit szeretnék neked elmondani. Tudom, hogy még nem fogod megérteni, és még csak nem is figyelsz rám, de ezt tudnod kell. Lehet, hogy önző vagyok, amiért most teszem meg. Igen, ez biztos. Nem merek várni vele eddig, hogy felfogd. Túl gyáva vagyok. Félek, hogy mit fogsz gondolni, hogy mit fogsz felelni. Biztosan tudom, utána másképpen néznél rám. A szemedben már nem lennék az, aki voltam. Megérted, ugye? Ezért titkolom, és csak most mondom el. Most, az egyszer.
Egy újabb fárasztó, és egyben kimerítő nap ért véget az Abbey Roadon. Ez már szinte szokásos. Munka, munka, és munka. Ez jut eszébe mindenkinek a Beatlesből, aki csak rá gondol.
A rajongó egészen mást képzelnek el. Orgiákat, amiket alkoholtól ittasan, drogok varázsa alatt tart a négy isten. Igen, ez rájuk a legjobb szó. Istenek ők, akik uralkodnak a világ felett, és parancsolnak mindenki másnak. A közelükbe jutni szinte lehetetlen, és még csak meg sem érdemes próbálni. Aki mégis megteszi, arról elkönyvelik, hogy fanatikus. Levágni a hajukat, letépni egy darabot a ruhájukból, vagy csak egyszerűen megérinteni őket. Ez az összes alattvaló leghőbb álma. Legalábbis ezt hiszik, pedig nem igaz. Akadnak olyanok is, akiket csak a zene érdekel. Ők csak megveszik a lemezeket, majd rongyosra hallgatják. Nem járnak koncertre, konferenciára, vagy az Abbey Roadra. De az még róluk sem mondható el, hogy ne játszadoztak volna el a gondolattal, milyen lenne a Beatles közelében lenni. Ezt már mindenki elképzelte. Még az is, aki csak titokban szerette őket. Együtt nevetni, drogozni, inni és szeretkezni az Abbey Roadon.
Azonban, az igazság közel sem ez volt. A stúdióban dolgoztak, zenéltek, és veszekedtek, vagy éppen nevettek, de a gitár folyamatosan a kezükben volt. Nem voltak hosszú szünetek, vagy idő, pihenésre. Ez már nem csak a szórakozásról szólt.
- Egyszer vagyok végre itt, akkor mi a fenéért kell elmennünk? – kérdezte Michelle, miközben a kezeit mélyen a szőrmekabátja hatalmas zsebeibe dugta.
- Sajnálom, de nem hagyhatjuk ki. Ez már szinte hagyomány! Majd meglátod, hogy tök jó lesz. Itt szoktunk a legtöbbet nevetni, te is élvezni fogod – erősködött Laura, de a lány még mindig csak húzta a száját. Nem erre a programra számított, amikor Párizsból a londoni levelezőtársához indult. Meg akarta nézni a Big Bemet, bemenni egy telefonfülkébe, és megpuszilni egy rendőrt. Ilyen egyszerű dolgokat akart csinálni, nem az egyik beatle háza előtt sátrazni.
Laura már rengeteget írt neki a bandához fűződő szenvedélyéről, de azt nem hitte volna, hogy ilyen programot talál ki estére.
Mich nem szerette a Beatlest, nem is tehette, hiszen a gazdag szülei megvetették a beat zenét. Laurával is csak azért kezdett levelezni, hogy gyakorolja a latint, de egy idő után áttértek angolra, mert a londoni lány csak így tudta kifejezni magát. – Meg a tökéletes négyeshez való érzelmeit. Michelle próbálta tanítgatni franciául, de persze sikertelenül.
Laura mindig is egy afféle suhanc, felelőtlen gyerek volt, mégis kimondottan kedvelte a higgadt, fegyelmezett Michet. Miért? Mert akármennyire is voltak egymás ellentétei, a humoruk és a szarkazmusuk összehozta őket. Nagyon sokat kacagtak együtt.
- Valahogy kétlem – dünnyögte, miközben a nyakába tekert sálat egészen az orráig húzta fel.
Egyszer Laura már járt Párizsban, de az már két hónapja volt. Akkor nagyon jól szórakoztak, ezért is ismétlődött meg a találkozás, csak fordítva.
Ezúttal az angol lány szüleinek házától, egészen Paul McCartney palotájáig sétáltak. Ott aztán egy hatalmas tömeg tolongott, akik izgatottan várták az egzotikus francia levelezőtárs érkezését.
Úgy húszan álldogálhattak a hidegben, a hatalmas – már-már kastély – előtt. Az összes várakozó felsikított kicsit, mikor meglátta Laurát, és az oldalán az egzotikus szépséget. Aranybarna, hullámos haja volt, ami egészen a derekáig leért, míg a szürkéskék szeme szinte világított a sötétben. Hozzá képest a többiek csupán faluból való parasztlányoknak tűntek, még maga Laura is. Bár ő nem törődött ilyesmivel. Paul háza elé sem a basszusgitárosért járt, hanem a társaságért. Itt voltak a legjobb barátai, ezért is vonszolta magával Michelle-t.
- Csajok, bemutatom Michelle Delafosse-t. Ő az, akiről már sokat beszéltem, tudjátok! – hadarta el gyorsan a rövidke szöveget, és szinte már rá is vetette magát a koromfekete vaskapura, ami elhatárolta a halandókat az istenektől.
Eközben Mich csak mosolygott, de mindenki csak végig nézett rajta.
- Itthon van? – kérdezte halkan a francia lány, mire egy másik fapofával nézett vissza rá.
- Nem, még nincs. Majd ha jobban besötétedett, csak akkor ér ide – mormolta, majd megvető tekintettel mérte fel.
Mindenki izgalomban égett a várakozás közepette, és énekelt, táncolt, zenélt, kivéve Michelle-t. Ő csak leült egy székre, miközben próbált valami mosolyfélét az arcára erőltetni. Párhuzamosan pedig, átkozta Laurát, amiért idehozta, de egyben örült is neki, hogy jól érzi magát.
Igaz, Párizsban semmi sem ennyire vidám, hiszen mindenki sznob. Végiggondolva nem is unatkozott annyira. Ő is ugyanúgy nevetett velük, persze csak ha éppen értette miről is van szó. Jobban ment volna a beszéd, ha latinul kellett volna. De az istenek népe angolul beszél.
Egyszerre azonban mindenki elhallgatott, mert az egyik lány egy hatalmas téglát húzott elő a táskájából. A kődarabra egy levél volt erősítve, amin rajta volt az összes lány neve, és lakcíme. A nyomott hangulat árvízként lepett el mindent, és a mosolyok elhervadtak, a szemek kiszáradtak. Valaki fel akar lázadni az istenek szabályai ellen.
- Te megőrültél? – nézett a lányra Laura, míg a többiek is rákezdtek.
- Azonnal rakd az el! Hát hülye vagy? Kárt akarsz okozni Paulienak? Ráadásul, még a nevünket is ráírtad, hogy a rendőrség meg is találjon? – őrjöngtek egyhangúan, mire már Mich is közelebb lépett.
- Hagyjatok békén! Nem fog feljelenteni, csak válaszolni fog! Elolvassa a leveleinket, és válaszol – erősködött, míg teljes erejével szorította a követ, nehogy bárki is kikapja a kezéből. Toporzékolt, miközben a pupillájában égett a lázítás lángja.
- Na, ezt most fejezd be! – kiáltotta Laura, de a lány hirtelen kilépett a szorításokból, és a téglát egyenesen a ház felé dobta. Minden olyan gyorsan történt, hogy nehezen lehetett csak felfogni. Ki is volt? Mi is volt?
A hatalmas kő kitudja miért, egészen az egyik földszinti ablakig repült, amit egy hatalmas csattanás kíséretében ripityára is tört. A szilánkok kívül belül elleptek mindent, és a hatalmas választó vonal már nem volt töretlen. Egy tátongó lyuk volt rajta, ami már nem egy isten birtokát határolta. Már csak arra emlékeztetett, hogy a büntetés épp olyan erővel fog lesújtani, ahogy a kő betörte az ablakot. Gyorsan, és kíméletlenül. Fel sem lehet majd fogni.
A lányok a fejüket fogva álltak lesápadva, miközben Michelle azt sem tudta mi történt.
Nem tudnának e nélkül élni. Ez egy olyan esti szertartás, mint az öregeknek a templom. Egy hitvallás, ami az istenükhöz köti őket. Hát, ki képes hit nélkül élni?
- Most mégis mi a fenéhez kezdjünk? – néztek egymásra, mire az egyikük hirtelen Michre mutatott. A kívülállóra, aki nem is igazán tagja a gyülekezetnek. Nem hisz az istenükben.
- Az ő neve biztos nem volt a levélben! Ha ő megy be érte, nem veszik majd komolyan a levelet! Azt hiszik csak kitaláció, és John volt. Ez meg csak egy kóbor francia lányka. Nem tartóztathatják le, hiszen nem is angol – kiáltotta.
- Na, állj! Nem! Az én Michellem nem is csinált semmit. Nem ő fog bemenni érte! – védte Laura a kezén fogva.
- Mégsem maradhat benn az a hülyeség! – Nem. A falnak hibátlannak kell lennie, különben az istenük képe eltűnik, és nem lesz többé miben hinniük.
Mich alig értett valamit a beszélgetésből, annyira hadartak, de az ellen nem tudott mit tenni, hogy egyszerre mindannyian áttolták a kerítésen. Mire észbe kapott már a ház udvarán volt azzal a feladattal, hogy visszaszerezze a téglát a levéllel. Ő nyugodtan közlekedhet a határon át, hiszen nem látja. Nem tud a választóvonalról.
Belépkedett óvatosan az épület faláig, ahol be is tudott valahogy mászni a törött ablakon, de a követ nem látta a korom sötét lakás belsejében.
Más rajongók már a szemét is kikaparták volna ezért, mikor ő még csak fel sem fogta mit csinál. Még ő maga sem tudta felfogni, hogy hol van, és mit csinál. Nem is törődött inkább vele. Csak gyorsan túl akart esni rajta, kimenni, és örökre elfelejteni.
Ledobta a kabátját a földre, majd igyekezett minél hamarabb rátalálni a hülye téglára. Azonban egyszerre kiáltozásokra lett figyelmes kintről.
- Bújj el gyorsan! Itt van! Megérkezett!
- Rendben, ez nem igaz. Előbb utóbb úgy is meg fogod majd tudni. Tisztán, és érthetően rájössz, hogy ki vagyok, és ki voltam. Aztán magadban eldöntöd, melyik szó jellemez. Hazug, önző, gonosz, zord, vagy szánalmas. Én mindegyiket el fogom fogadni, mert igazad lesz. Hazug vagyok, önző, gonosz, zord, és szánalmas. Nincs is mit magyarázni ezen. Egyszerű az egész, csak elmondani nagyon nehéz. Nem is akarom. Az szeretném, ha abban hinnél, hogy jó vagyok. Szeretetteljes, őszinte, aki szeret téged. De csak a vége valós, a többi nem. Egy életen át hazudni fogok neked, és nem beszélek erről, csak most. Ezzel pedig, se te, se én nem megyünk semmire. Olyan lesz, mintha meg sem történt volna.
A lemez szalagja lepörgött, a felvétel véget ért. A két nő a száját fogva, mereven állt Ellie mögött, aki szak szótlanul, megkövülve ült a fénylő képernyő előtt. A tévén egymással csatáztak a fekete és fehér pontnyi kis fények, éppen annyira hevesen, mint a lányban az érzelmek.
A két nővér egymásra nézett, de egy árva, magányos szót sem tudtak kinyögni. Ilyenkor ki is lenne képes bármit mondani? Senki.
Ellie hirtelen felállt, és a szobája felé rohant. Smith és Jones nővér nem követte. Még csak nem is szóltak semmit. Nem kiabáltak utána, vagy fogták meg. Sokévnyi munka után tudták, az érzelmek feldolgozásához idő, és magány szükséges, nem két öreg, vénasszony.
Persze még maga a lány sem tudta, hogy mit érez. Csalódottságot? Szánalmat? Szégyent? Talán mindet, de az biztos, hogy a nyugalmára törő fickó kegyetlenül elárasztotta minden porcikáját. A karjai, lábai elgyengültek, a szemébe könnyek gyűltek, és ő csak felfutott a tizenhatos szobába. Még mindig csak ez adta az egyetlen nyugalmat az intézet épületében, több mint húsz év után is.
Az tömb poros, dohos falai között az az egy szoba, amiben mindig meleg, és nyugtató aranysárga szín fogadta. Ugyan a bútorok kopottak, a falak vékonyak, az ablak meg koszos volt, mégis bizalmat gerjesztett. Ontotta magából a néhol borús, néhol derűs emlékeket. Még szerencse, hogy nem itt nézte meg a felvételt. Ez egy kimondottan pocsék születésnap.
Rögtön a táskájához kapott, beledobott pár apróságot, zsebkendőt, pénztárcát, egy üveg vizet, a könyvet, amit éppen olvasott, meg egy kulcsot, és már indult is lefelé. Lefutott gyorsan a hosszú lépcsősoron, ahol már azonban várta a két nővér. Akár akartak beszélni, akár nem, ott álltak.
- Most meg mégis hová akarsz menni? – förmedt rá Smith nővér, csípőre rakott kézzel, míg Jones nővér még mindig a száját fogdosta.
- Megkeresem – vágta rá Ellie magabiztosan, átvágva kettejük között.
- De hát nem teheted! Azt sem tudod, hol lakik, vagy egyáltalán az országban van-e – fordult a nő utána.
- Nem érdekel! Majd kiderítem! – kiáltotta vissza, majd kilépett az ajtón, amit aztán erősen magára csapott.
Nem védekezhet a sors elől, mennie kell. Ezért is futott a pár lépésre lévő vonatállomásra, ahonnan szerencséjére pont indult egy szerelvény.
Már a vonaton ült, amikor elővette a telefonját, és keresgélni kezdett. Nem is telt bele egy percnél többe, hogy megtudja hol is lakik. Nincs veszteni valója, el kell mennie. Muszáj. Már csak egyetlen dolog marad, mit fog neki mondani?
A kocsi lágyan zötykölődött, míg ő az ablakon bámult kifelé. Már többször is utazott Londonba, ezzel a vonattal, de most mégis izgult. Hogyan fog leszállni, és mikor? Hogy néz ki a megálló? Vajon leül mellé valaki? Bár, lehet, hogy nem is ezek miatt dobogott oly hevesen a szíve. Sok minden miatt doboghatott.
Az út hossza körülbelül két óra. Ez az idő könnyen, hamar eltelik egy Victor Hugo könyv mellett. Mégis, amikor kezébe fogta a ”Les Travailleurs de la mer”-t, megint csak egyre tudott gondolni.
Ezt Hugo a száműzetésében írta, a boldog, békés idők homályba veszett folytatásában. Ő is csak egy olyan dolog, ami a boldogság után készült. Nem kell igazán senkinek, nem is szereti igazán senki, csak átnéznek rajta. Legszívesebben nem is tudnának a létezéséről. Ez Ellie.
