szombat

Michelle 1/3


Michelle
1/3

The Beatles AU * Hurt/Comfort * R * Zene

Üdv mindenkinek! Igen, sajnálom, eltűntem. Ez a hét nagyon kemény volt, és tele volt mindenféle izgalommal, de íme egy kis újdonság! Slash gyűlölök örülhettek, mert ez bizony egy normál AU. Igazából csak azért az, mert az évek nem stimmelnének, ha valós lenne, de csak ezért az, sajna. Na de mindegy. Jól látjátok, három részes lesz, valószínűleg, de ez sem biztos ugyebár. Mindegy,

Kellemes olvasást!

 - Valamit szeretnék neked elmondani. Tudom, hogy még nem fogod megérteni, és még csak nem is figyelsz rám, de ezt tudnod kell. Lehet, hogy önző vagyok, amiért most teszem meg. Igen, ez biztos. Nem merek várni vele eddig, hogy felfogd. Túl gyáva vagyok. Félek, hogy mit fogsz gondolni, hogy mit fogsz felelni. Biztosan tudom, utána másképpen néznél rám. A szemedben már nem lennék az, aki voltam. Megérted, ugye? Ezért titkolom, és csak most mondom el. Most, az egyszer.

Egy újabb fárasztó, és egyben kimerítő nap ért véget az Abbey Roadon. Ez már szinte szokásos. Munka, munka, és munka. Ez jut eszébe mindenkinek a Beatlesből, aki csak rá gondol.
A rajongó egészen mást képzelnek el. Orgiákat, amiket alkoholtól ittasan, drogok varázsa alatt tart a négy isten. Igen, ez rájuk a legjobb szó. Istenek ők, akik uralkodnak a világ felett, és parancsolnak mindenki másnak. A közelükbe jutni szinte lehetetlen, és még csak meg sem érdemes próbálni. Aki mégis megteszi, arról elkönyvelik, hogy fanatikus. Levágni a hajukat, letépni egy darabot a ruhájukból, vagy csak egyszerűen megérinteni őket. Ez az összes alattvaló leghőbb álma. Legalábbis ezt hiszik, pedig nem igaz. Akadnak olyanok is, akiket csak a zene érdekel. Ők csak megveszik a lemezeket, majd rongyosra hallgatják. Nem járnak koncertre, konferenciára, vagy az Abbey Roadra. De az még róluk sem mondható el, hogy ne játszadoztak volna el a gondolattal, milyen lenne a Beatles közelében lenni. Ezt már mindenki elképzelte. Még az is, aki csak titokban szerette őket. Együtt nevetni, drogozni, inni és szeretkezni az Abbey Roadon.
Azonban, az igazság közel sem ez volt. A stúdióban dolgoztak, zenéltek, és veszekedtek, vagy éppen nevettek, de a gitár folyamatosan a kezükben volt. Nem voltak hosszú szünetek, vagy idő, pihenésre. Ez már nem csak a szórakozásról szólt.

 - Egyszer vagyok végre itt, akkor mi a fenéért kell elmennünk? – kérdezte Michelle, miközben a kezeit mélyen a szőrmekabátja hatalmas zsebeibe dugta.
 - Sajnálom, de nem hagyhatjuk ki. Ez már szinte hagyomány! Majd meglátod, hogy tök jó lesz. Itt szoktunk a legtöbbet nevetni, te is élvezni fogod – erősködött Laura, de a lány még mindig csak húzta a száját. Nem erre a programra számított, amikor Párizsból a londoni levelezőtársához indult. Meg akarta nézni a Big Bemet, bemenni egy telefonfülkébe, és megpuszilni egy rendőrt. Ilyen egyszerű dolgokat akart csinálni, nem az egyik beatle háza előtt sátrazni.
Laura már rengeteget írt neki a bandához fűződő szenvedélyéről, de azt nem hitte volna, hogy ilyen programot talál ki estére.
Mich nem szerette a Beatlest, nem is tehette, hiszen a gazdag szülei megvetették a beat zenét. Laurával is csak azért kezdett levelezni, hogy gyakorolja a latint, de egy idő után áttértek angolra, mert a londoni lány csak így tudta kifejezni magát. – Meg a tökéletes négyeshez való érzelmeit. Michelle próbálta tanítgatni franciául, de persze sikertelenül.
Laura mindig is egy afféle suhanc, felelőtlen gyerek volt, mégis kimondottan kedvelte a higgadt, fegyelmezett Michet. Miért? Mert akármennyire is voltak egymás ellentétei, a humoruk és a szarkazmusuk összehozta őket. Nagyon sokat kacagtak együtt.
 - Valahogy kétlem – dünnyögte, miközben a nyakába tekert sálat egészen az orráig húzta fel.
Egyszer Laura már járt Párizsban, de az már két hónapja volt. Akkor nagyon jól szórakoztak, ezért is ismétlődött meg a találkozás, csak fordítva.
Ezúttal az angol lány szüleinek házától, egészen Paul McCartney palotájáig sétáltak. Ott aztán egy hatalmas tömeg tolongott, akik izgatottan várták az egzotikus francia levelezőtárs érkezését.
Úgy húszan álldogálhattak a hidegben, a hatalmas – már-már kastély – előtt. Az összes várakozó felsikított kicsit, mikor meglátta Laurát, és az oldalán az egzotikus szépséget. Aranybarna, hullámos haja volt, ami egészen a derekáig leért, míg a szürkéskék szeme szinte világított a sötétben. Hozzá képest a többiek csupán faluból való parasztlányoknak tűntek, még maga Laura is. Bár ő nem törődött ilyesmivel. Paul háza elé sem a basszusgitárosért járt, hanem a társaságért. Itt voltak a legjobb barátai, ezért is vonszolta magával Michelle-t.
 - Csajok, bemutatom Michelle Delafosse-t. Ő az, akiről már sokat beszéltem, tudjátok! – hadarta el gyorsan a rövidke szöveget, és szinte már rá is vetette magát a koromfekete vaskapura, ami elhatárolta a halandókat az istenektől.
Eközben Mich csak mosolygott, de mindenki csak végig nézett rajta.
 - Itthon van? – kérdezte halkan a francia lány, mire egy másik fapofával nézett vissza rá.
 - Nem, még nincs. Majd ha jobban besötétedett, csak akkor ér ide – mormolta, majd megvető tekintettel mérte fel.
Mindenki izgalomban égett a várakozás közepette, és énekelt, táncolt, zenélt, kivéve Michelle-t. Ő csak leült egy székre, miközben próbált valami mosolyfélét az arcára erőltetni. Párhuzamosan pedig, átkozta Laurát, amiért idehozta, de egyben örült is neki, hogy jól érzi magát.
Igaz, Párizsban semmi sem ennyire vidám, hiszen mindenki sznob. Végiggondolva nem is unatkozott annyira. Ő is ugyanúgy nevetett velük, persze csak ha éppen értette miről is van szó. Jobban ment volna a beszéd, ha latinul kellett volna. De az istenek népe angolul beszél.
Egyszerre azonban mindenki elhallgatott, mert az egyik lány egy hatalmas téglát húzott elő a táskájából. A kődarabra egy levél volt erősítve, amin rajta volt az összes lány neve, és lakcíme. A nyomott hangulat árvízként lepett el mindent, és a mosolyok elhervadtak, a szemek kiszáradtak. Valaki fel akar lázadni az istenek szabályai ellen.
 - Te megőrültél? – nézett a lányra Laura, míg a többiek is rákezdtek.
 - Azonnal rakd az el! Hát hülye vagy? Kárt akarsz okozni Paulienak? Ráadásul, még a nevünket is ráírtad, hogy a rendőrség meg is találjon? – őrjöngtek egyhangúan, mire már Mich is közelebb lépett.
 - Hagyjatok békén! Nem fog feljelenteni, csak válaszolni fog! Elolvassa a leveleinket, és válaszol – erősködött, míg teljes erejével szorította a követ, nehogy bárki is kikapja a kezéből. Toporzékolt, miközben a pupillájában égett a lázítás lángja.
 - Na, ezt most fejezd be! – kiáltotta Laura, de a lány hirtelen kilépett a szorításokból, és a téglát egyenesen a ház felé dobta. Minden olyan gyorsan történt, hogy nehezen lehetett csak felfogni. Ki is volt? Mi is volt?
A hatalmas kő kitudja miért, egészen az egyik földszinti ablakig repült, amit egy hatalmas csattanás kíséretében ripityára is tört. A szilánkok kívül belül elleptek mindent, és a hatalmas választó vonal már nem volt töretlen. Egy tátongó lyuk volt rajta, ami már nem egy isten birtokát határolta. Már csak arra emlékeztetett, hogy a büntetés épp olyan erővel fog lesújtani, ahogy a kő betörte az ablakot. Gyorsan, és kíméletlenül. Fel sem lehet majd fogni.
A lányok a fejüket fogva álltak lesápadva, miközben Michelle azt sem tudta mi történt.
Nem tudnának e nélkül élni. Ez egy olyan esti szertartás, mint az öregeknek a templom. Egy hitvallás, ami az istenükhöz köti őket. Hát, ki képes hit nélkül élni?
 - Most mégis mi a fenéhez kezdjünk? – néztek egymásra, mire az egyikük hirtelen Michre mutatott. A kívülállóra, aki nem is igazán tagja a gyülekezetnek. Nem hisz az istenükben.
 - Az ő neve biztos nem volt a levélben! Ha ő megy be érte, nem veszik majd komolyan a levelet! Azt hiszik csak kitaláció, és John volt. Ez meg csak egy kóbor francia lányka. Nem tartóztathatják le, hiszen nem is angol – kiáltotta.
 - Na, állj! Nem! Az én Michellem nem is csinált semmit. Nem ő fog bemenni érte! – védte Laura a kezén fogva.
 - Mégsem maradhat benn az a hülyeség! – Nem. A falnak hibátlannak kell lennie, különben az istenük képe eltűnik, és nem lesz többé miben hinniük.
Mich alig értett valamit a beszélgetésből, annyira hadartak, de az ellen nem tudott mit tenni, hogy egyszerre mindannyian áttolták a kerítésen. Mire észbe kapott már a ház udvarán volt azzal a feladattal, hogy visszaszerezze a téglát a levéllel. Ő nyugodtan közlekedhet a határon át, hiszen nem látja. Nem tud a választóvonalról.
Belépkedett óvatosan az épület faláig, ahol be is tudott valahogy mászni a törött ablakon, de a követ nem látta a korom sötét lakás belsejében.
Más rajongók már a szemét is kikaparták volna ezért, mikor ő még csak fel sem fogta mit csinál. Még ő maga sem tudta felfogni, hogy hol van, és mit csinál. Nem is törődött inkább vele. Csak gyorsan túl akart esni rajta, kimenni, és örökre elfelejteni.
Ledobta a kabátját a földre, majd igyekezett minél hamarabb rátalálni a hülye téglára. Azonban egyszerre kiáltozásokra lett figyelmes kintről.
 - Bújj el gyorsan! Itt van! Megérkezett!

 - Rendben, ez nem igaz. Előbb utóbb úgy is meg fogod majd tudni. Tisztán, és érthetően rájössz, hogy ki vagyok, és ki voltam. Aztán magadban eldöntöd, melyik szó jellemez. Hazug, önző, gonosz, zord, vagy szánalmas. Én mindegyiket el fogom fogadni, mert igazad lesz. Hazug vagyok, önző, gonosz, zord, és szánalmas. Nincs is mit magyarázni ezen. Egyszerű az egész, csak elmondani nagyon nehéz. Nem is akarom. Az szeretném, ha abban hinnél, hogy jó vagyok. Szeretetteljes, őszinte, aki szeret téged. De csak a vége valós, a többi nem. Egy életen át hazudni fogok neked, és nem beszélek erről, csak most. Ezzel pedig, se te, se én nem megyünk semmire. Olyan lesz, mintha meg sem történt volna.

A lemez szalagja lepörgött, a felvétel véget ért. A két nő a száját fogva, mereven állt Ellie mögött, aki szak szótlanul, megkövülve ült a fénylő képernyő előtt. A tévén egymással csatáztak a fekete és fehér pontnyi kis fények, éppen annyira hevesen, mint a lányban az érzelmek.
A két nővér egymásra nézett, de egy árva, magányos szót sem tudtak kinyögni. Ilyenkor ki is lenne képes bármit mondani? Senki.
Ellie hirtelen felállt, és a szobája felé rohant. Smith és Jones nővér nem követte. Még csak nem is szóltak semmit. Nem kiabáltak utána, vagy fogták meg. Sokévnyi munka után tudták, az érzelmek feldolgozásához idő, és magány szükséges, nem két öreg, vénasszony.
Persze még maga a lány sem tudta, hogy mit érez. Csalódottságot? Szánalmat? Szégyent? Talán mindet, de az biztos, hogy a nyugalmára törő fickó kegyetlenül elárasztotta minden porcikáját. A karjai, lábai elgyengültek, a szemébe könnyek gyűltek, és ő csak felfutott a tizenhatos szobába. Még mindig csak ez adta az egyetlen nyugalmat az intézet épületében, több mint húsz év után is.
Az tömb poros, dohos falai között az az egy szoba, amiben mindig meleg, és nyugtató aranysárga szín fogadta. Ugyan a bútorok kopottak, a falak vékonyak, az ablak meg koszos volt, mégis bizalmat gerjesztett. Ontotta magából a néhol borús, néhol derűs emlékeket. Még szerencse, hogy nem itt nézte meg a felvételt. Ez egy kimondottan pocsék születésnap.
Rögtön a táskájához kapott, beledobott pár apróságot, zsebkendőt, pénztárcát, egy üveg vizet, a könyvet, amit éppen olvasott, meg egy kulcsot, és már indult is lefelé. Lefutott gyorsan a hosszú lépcsősoron, ahol már azonban várta a két nővér. Akár akartak beszélni, akár nem, ott álltak.
 - Most meg mégis hová akarsz menni? – förmedt rá Smith nővér, csípőre rakott kézzel, míg Jones nővér még mindig a száját fogdosta.
 - Megkeresem – vágta rá Ellie magabiztosan, átvágva kettejük között.
 - De hát nem teheted! Azt sem tudod, hol lakik, vagy egyáltalán az országban van-e – fordult a nő utána.
 - Nem érdekel! Majd kiderítem! – kiáltotta vissza, majd kilépett az ajtón, amit aztán erősen magára csapott.
Nem védekezhet a sors elől, mennie kell. Ezért is futott a pár lépésre lévő vonatállomásra, ahonnan szerencséjére pont indult egy szerelvény.
Már a vonaton ült, amikor elővette a telefonját, és keresgélni kezdett. Nem is telt bele egy percnél többe, hogy megtudja hol is lakik. Nincs veszteni valója, el kell mennie. Muszáj. Már csak egyetlen dolog marad, mit fog neki mondani?
A kocsi lágyan zötykölődött, míg ő az ablakon bámult kifelé. Már többször is utazott Londonba, ezzel a vonattal, de most mégis izgult. Hogyan fog leszállni, és mikor? Hogy néz ki a megálló? Vajon leül mellé valaki? Bár, lehet, hogy nem is ezek miatt dobogott oly hevesen a szíve. Sok minden miatt doboghatott.
Az út hossza körülbelül két óra. Ez az idő könnyen, hamar eltelik egy Victor Hugo könyv mellett. Mégis, amikor kezébe fogta a ”Les Travailleurs de la mer”-t, megint csak egyre tudott gondolni.

Ezt Hugo a száműzetésében írta, a boldog, békés idők homályba veszett folytatásában. Ő is csak egy olyan dolog, ami a boldogság után készült. Nem kell igazán senkinek, nem is szereti igazán senki, csak átnéznek rajta. Legszívesebben nem is tudnának a létezéséről. Ez Ellie. 
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

BTemplates.com

Üzemeltető: Blogger.

Labels