Az ajtó nem fog kinyílni

Cím:		Az ajtó nem fog kinyílni
Alcím:		-
Korhatár:		PG
Műfaj:		One-shot
Hangulat:		Angst
Szavak száma:		834 db
Fandom:		Bob Dylan
Szereplők:		Bob Dylan, Suze Rotolo
Slash/Nonslash
NA:	Bob nem képes elviselni, hogy Suze látni sem bírja.		1964, New York
Bob Dylan - Tomorrow is a Long Time
Kellemes olvasást!

A manhattani lépcsőház keskeny. A falait csempe borítja, és mindent átjár a nulladikon lakó férfi kutyájának ázott bűze. Egyedül a cigaretta füst tudja valamennyire elnyomni a szagot, nem mintha az sokkal kellemesebb illatot árasztana. A levegő hideg, szinte fagyos, és a lakásokból kínzó csend árad ki, mintha csak mindenki erre a pár sorra figyelne.

 - Suze, én édes Suze-m. Ne hagyj el, tudod, hogy nélküled semmit sem érek – makogja Bob mellkasában kibírhatatlan nyomással küszködve. – Kérlek, csinálhatsz velem bármit, csak gyere vissza! Megteszek mindent, amit csak kérsz.

Bob a földön, a rideg kövön ül, roskad össze, mint egy kisgyerek. Az arcát a térdei közé fogva szorítja ujjait a másikok közé. Minden testrésze izzad, és a hangja jobban remeg, mint a gitárhúr.  Elveszett, anyátlan kölyök ez, nagy, göndör hajjal, és illetlenül hosszú körmökkel. Sehonnai hazug, aki a kedvesének könyörög. Nem válaszol neki senki. – Még a szomszédos lakásban élő idős hölgy sem, Mrs. Cecil, aki többet hallott Bob könyörgéséből, mint maga Suze. – A lány lakása előtt nincs lábtörlő. A végén még ellopnák. A lány lakása előtt nincs virágcserép, a végén még betörnék vele az ajtót. A lány lakása előtt nincs is semmi, csak egy összetört zenész, aki nem találja a szavakat. Nem tudja mit kellene mondani ahhoz, hogy Suze visszatérjen hozzá. Nem tud ez semmit.

Mrs. Cecil nyolc éve él ebben a lépcsőházban, mióta a férje meghalt. Nem igazán beszél senkivel, csak a szappanoperáit nézi a tévében. Ez azonban jóval izgalmasabb, ami itt zajlik, mint bármelyik kedvenc sorozata. A vékony fal mellett kuporog, kezében egy bögre kakaóval. De még ő is tudja, hogy

az ajtó nem fog kinyílni.

 - Szerelmem, nem kérek mást tőled, csak ezt. Soha többé nem kérek én semmit, ha velem maradsz. Egy szót sem fogok szólni, ha te azt nem akarod. Megteszek érted bármit, de tényleg. Ha kell levetem magam egy hídról, vagy kútba ugrok. Mond, mit kell tegyek? Mond! – könyörög remegő hangon, erőtlenül. Nincs benne se élet, se halál. Üres szavak ezek, amit nem hordoznak jelentést, csak hazugságokat, amiket vászonra fest. Attól még, hogy szépen mutatnak, mögöttük semmi sem rejtőzik. Csak fájdalom. Olyan kín, ami mindenkit a földhöz vág. Bob képtelen elmondani mit is érez. – Suze – nyögi a nevét. – Emlékszel még Greenwich Village-re? Akkor megígértük egymásnak, hogy bármilyen hülyeséget csinál a másik, nem hagyjuk el. Neked az semmit sem jelent, ha? Akkor miért hazudtál? Miért nem mondtad azt, hogy csak addig maradsz velem, ameddig kényelmes? Miért nem tudtál igazat mondani? Miért? – gyengül még jobban el.

Suze az ajtó belső felén áll. Karjával támaszkodik, hiszen alig képes talpon maradni. Minden porcikájában a félelem zihál, ami lassan végleg a sírjába rántja. A szeme vörösen izzik, és arcát marják a könnyek, amiket egy ilyen emberért ejt. Haragos. Ugyanannyira dühíti Bob ragaszkodása, mint ammenyire megrémíti. Meg sem szabadna szólalnia, akkor talán elmenne. Mégsem bírja megállni, hogy ne vágjon vissza.

 - Váltsa meg ki-ki önmagát – idézi Bob szavait keservesen. Egy hatalmas bárdot vág volt kedvese nyakába, aki végleg összerogy a hátán nyomuló súlyzuhatag alatt. Vége van.

A lány hátrál az ajtótól. Már bánja, hogy ezt mondta. Egyszerre a nővér lép mellé, szorosan belé karolva. Carla egy középkorú, erős nő. Nem fél.

 - Most azonnal engedj be! – mordul fel hirtelen Bob eleven hangja, tele indulattal.

 - Húzz a fenébe, híres Bob Dylan! Nem vagyunk kíváncsiak a nyüszítésedre! Légy férfi! – ordítja a nővér egy anyaoroszlán erejével, mire az ajtó hirtelen megdördül. Bob egy hatalmasat csap rá. – Ez az ajtó nem fog kinyílni! – kiáltja Carla, de Bob képtelen lenyugodni.

 - Tűnj a picsába, hülye vén liba, nem hozzád jöttem! – káromkodik hevesen, miközben öklével az ajtóra feszül.

 - Ha így folytatod, hívom a zsarukat, te kis görcs – rohan a nő a konyhába, de Suze a karján csüngve bőg, azt prüszkölve:

 - Ne!

 - Szedd már össze magad! Ne hagyd, hogy megint becsalogasson a kalitkájába. Éppen ezért jöttél el, nem? – hajol húgához Carla, és megsimítja az arcát. – Kitombolja magát, és már el is megy. Pár perc, és örökre vége – csitítja a lányt, aki képtelen levegőt venni. Csak köhécsel, miközben az arca torzul összehúzódik. Egyre hangosabban sír, amitől Bob csak még feszültebbé válik. Rugdosni kezdi az ajtót.

 - Engedj be hozzá! – harsogja zaklatottan, miközben a szeme vérben forog. Szédül. – Nem érted, hogy nem bírja ki nélkülem?

 - Te csökött agyú kölyök, hát nem érted, hogy ez az egész csak miattad van? – üvölti Carla, míg Bob testén ezernyi pók mászik, és arca egy megviselt térképként mutatja érzelmeit. Már nem is hall. Mintha megsüketült volna, csak sípolást érez, és a Föld körkörös forgását. Már nem sokáig bírja ezt. Látnia kell őt. Látnia kel, különben képtelen lesz elviselni a valóságot. Ha nem érintheti meg, ha nem nevettetheti meg, akkor már nincs miért felkelnie reggel az ágyból. Nem lesz semmije, csak a hírneve, ami éppen elhajtotta tőle Suze-t.

 - Suze, szerelmem, kérlek mondj valamit. Akármit – dől neki az ajtónak. – Könyörgöm – remegnek ajkai.

 - Bob – súgja a lány halkan, az ajtóhoz kúszva.

 - Igen, igen, igen, itt vagyok mindenem – dadog.

 - Bob, sajnálom – szipogja Suze. – Sajnálom, de ez az ajtó nem fog kinyílni.